Debreczeni József: A fordulat éve (A politikai helyzet)
2010 tavaszán döntő politikai fordulat következett be Magyarországon, amit bízvást tekinthetünk történelminek. Orbán Viktorral s az általa uralt politikai konglomerátummal (centralizált vezérpárt + tömegmozgalom + szövetséges érdekképviseletek + politikai celebek hada + álcivil szervezeti háló + saját médiagépezet + saját gazdasági hátország) olyan erő került uralomra, amelynek vezére mindent alárendel hatalma növelésének és korlátlanná tételének: a demokratikus jogállam értékeit is. Ez az antidemokratikus politikai erő ráadásul kétharmados fölhatalmazást nyert a választásokon, és ez végzetes következményekkel jár az 1989–90-es rendszerváltozással született politikai berendezkedésre, ami a versengő többpárti parlamentarizmus és a liberális jogállam jegyében működött két évtizeden át. Maga a győztes is többször deklarálta, hogy az „átmeneti” rendszer megdőlt, s a harmadik köztársaság végét jelzi a nagy rendszerváltó pártok, az MDF és az SZDSZ parlamentből való kihullása is.
A bekövetkezett fordulat okait keresve utalnunk kell:
1) a magyar társadalom demokratikus értékek iránti eleve mérsékelt és egyre csökkenő affinitására. A felmérések egybehangzóan mutatják, hogy hazánk lakossága – a posztszovjet térség más országaival való összehasonlításban is! – fájdalmasan csekély mértékben vonzódik a szabadság és a felelősség értékeihez, a többség nem tiszteli a demokratikus normákat és intézményeket, rossznak tartja a piacgazdaságot; az erőskezű vezetőtől és a paternalista államtól várja anyagi boldogulását; s az elmúlt két évtizedet minden tekintetben rosszabbnak ítéli az előző pártállami korszaknál.
2) Mindezt történelmi örökségünk alapozza meg. A magyar parlamentarizmus hetven évig (dualizmus, Horthy-korszak) nem demokratikus viszonyok között működött. Parlamentáris kormányzás folyt jogállami keretekben, s az alapvető szabadságjogok is érvényesültek, ám ehhez autoriter vonások társultak, korlátozott választójog, hegemonisztikus pártstruktúra és uralmi szerkezet: a parlamenti váltógazdaság nem funkcionált. Erre jött 1945–48 után a szovjet típusú, állami tervgazdasággal járó totális, majd poszttotális uralom. Az ezt követő rendszerváltozás nem a magyar társadalom és politika immanens termékeként, hanem a szuperhatalmi viszonyok radikális átrendeződését követő ajándékként hullt az ölünkbe. A magyar népesség sokkal inkább anyagi viszonyainak romlása okán, semmint a demokrácia iránti vágyakozása miatt vált elégedetlenné a Kádár-rendszerrel, a változástól inkább anyagi értelemben vett életkörülményei gyors javulását várta, ami szükségképp vezetett csalódáshoz. (Az előző puha diktatúra előnye is hátránnyá vált: a magyarok korántsem élték meg olyan felszabadulásként a rendszerváltozást, mint a csehek, a keletnémetek vagy a románok.)
3) Ehhez társult az új rendszer intézményeinek, illetve politikai elitjének romló teljesítménye. Ez az elit korrumpálódott, összefonódott azokkal a nagyvállalkozókkal, akik a gazdasági sikert nem a piaci teljesítményben, hanem az államhatalommal való oligarchikus összefonódásban keresték. A törvénytelen pártfinanszírozás, a züllő demokratikus állam s a vele torzuló gazdaság teljesítménye egyre romlott, az elégedetlenség egyre nőtt – már csak az orbáni populizmus reformellenes aknamunkája és uszító propagandája miatt is.
4) Erre jött a 2008-as világgazdasági krach, ami nélkül aligha következett volna be a kétharmados Fidesz-győzelem.
5) Az utóbbihoz hozzájárult a magyar választójog mandátumelosztó technikája is, ami kiegyensúlyozott pártviszonyok esetén perfektül működik, az egyik oldal megroggyanásakor azonban kétharmados többséghez segíti a másikat (lásd még: 1994).
A kialakult politikai képlet (antidemokratikus politikai erő + kétharmados többség + antidemokratikus társadalmi közeg) végzetes hatását növeli, hogy az ellenzék együttesen sem bír a politikai fékek és ellensúlyok működtetéséhez szükséges egyharmaddal, és végletesen megosztott is. A Jobbikkal nyíltan szélsőséges, antidemokratikus erő került a parlamentbe, akivel kizárt a demokratikus pártok összefogása. Az új kormányzatnak (ismét) megadatott a szerencse: a kétoldali ellenzék, miáltal hamis centrumpozíciót foglalhat el (holott maga is szélsőséges, hisz a demokratikus jogállam lerombolásán dolgozik). A vesztes MSZP – s az egész baloldal – súlyos politikai, morális és vezetési válsággal küzd.
Az új rezsim kormányzati teljesítményének elemzése nem fér e dolgozat keretei közé. Az leszögezhető, hogy a gazdaságpolitika, a jogalkotás, a közigazgatás, az ágazati politikák stb. terén meghökkentő fölkészületlenség mutatkozik. Az államszervezet jelentős része (a tömeges személycserék és a radikális átalakítások következtében is) bénult állapotban van. Jellemző ugyanakkor a kapkodás, a rögtönzés, a zavarodottság; közép- és hosszú távú elképzeléseknek és reformoknak pedig nyomuk sincs.
Ezzel ellentétben nagy tudatosság és határozottság mutatkozott a hatalmi politika terén. A választások óta jórészt végbement a demokratikus jogállam fölszámolása és az egyeduralom kiépítése. E súlyos kijelentések alátámasztásához tisztázzuk a demokratikus jogállam mibenlétét. Az utóbbi működésének – egyebek mellett – alapvető feltétele: 1) a hatalommegosztás: a főhatalomtól elkülönült intézmények (a fékek és ellensúlyok) rendszere; 2) a jogszerű működés; 3) a szabadságjogok érvényesülése; 4) végül (jórészt az előbbiek függvényében) a szabad és nyílt választások: a kormány törvényes leváltásának esélye.
1) Az új rezsim eminens törekvése a főhatalmat korlátozó közintézmények elfoglalása vagy lerombolása és saját hatalmi szervvel való helyettesítése volt. Az intézményi posztokat betöltő személyeket többször mandátumuk lejárta előtt távolították el a helyükről, s ültették oda a saját embereiket. Ezeket gyakran hosszabb mandátummal ruházták föl (6 helyett 9 év), s igyekeztek őket leválthatatlanná tenni (1/2-es helyett 2/3-os többség). Olykor az intézmény jogkörét vagy költségvetését csökkentették radikálisan. A szóban forgó intézmények: Országos Választási Bizottság, Állami Számvevőszék, Gazdasági Versenyhivatal, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, Egyenlő Bánásmód Hatóság, Független Rendőri Panasztestület, köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, ORTT: helyette új médiahatóság, Legfőbb Ügyészség, Költségvetési Tanács stb. Támadások folynak a független jegybank s annak elnöke, továbbá monetáris tanácsa ellen is, amelyek egy törvénymódosítás nyomán a jövő év februárjában vezethetnek döntő eredményre. A magyar demokrácia rendjében a fenti intézmények nem kormányzati szervként funkcionáltak. A demokratikus kormányzás garanciális intézményeiként szolgáltak (volna), elfoglalásuk azzal a súlyos következménnyel járt, hogy a főhatalom működése döntő területeken maradt részben vagy egészben kontroll nélkül: a közpénzekkel való gazdálkodásban (ÁSZ, PSZÁF, GVH); a működés jogszerűségében (AB, államfő, EBH, FRP) és a nyilvánosságban (médiahatóság).
Az új rezsim hatalmi expanziója autokratikus működésűre állította át a demokrácia gépezetét. A modern pártpolitika korában az egyeduralom gyakorlásának van egy fontos föltétele: a főhatalmat (törvényhozás, kormányzás) birtokló erőt is uralni kell. Orbán Viktor, illetve a Fidesz és annak frakciója esetében ez a föltétel maximálisan adott. Tavasz óta tulajdonképp nem történik más az országban, mint hogy a Fidesz vezére a saját pártjában birtokolt korlátlan uralmát rohamos gyorsasággal kiterjeszti az országra is.
A demokratikus jogállam működése a nagy intézmények vonatkozásában jórészt megszűnt tehát. A hatalommegosztás alapintézménye, a független igazságszolgáltatás még jelentős részben funkcionál (lásd pl. a kormányfői bejelentéssel letartóztatott ajkai cégvezető szabadon bocsátását). Ezt korlátozza a (korábban is befolyásolt) Legfőbb Ügyészség teljes elfoglalása; továbbá igen nyugtalanító fejlemény a volt politikai ellenfelekkel (Dávid Ibolya, Herényi Károly, Szilvásy György, Tóth Károly, Keller László) szembeni vádemelés: a politikai bosszúperek megindítása. Célkeresztben: a legfőbb politikai ellenfél, Gyurcsány Ferenc. A büntetőeljárás politikai célú alkalmazása a legrosszabb diktatórikus időket idézi.
2) Az alkotmánybírósági kontroll jó részének kiiktatásával már szinte semmi se gátolja a törvényhozás és a kormányzás jogszerűtlen működését. A parlamentben folyó törvényhozási dömping (az egyéni képviselői indítványokkal) a jogalkotási normák megkerülése, illetve nyílt megsértése révén zajlik. A törvények jelentős része alkotmánysértő, ami az államfő diszfunkcionális működése és az AB hatáskörének megnyirbálása miatt csak szakértői vélemények és intézményi állásfoglalások (Eötvös Károly Intézet, Helsinki Bizottság, TASZ stb.) nyomán derül ki – konzekvenciák nélkül. A visszamenőleges hatályú törvényalkotás gyakorlata az egyik legalapvetőbb jogállami normát sérti.
3) Az egyéni szabadságjogok korlátozása is megindult, e téren a legmegdöbbentőbb fejlemény a magántulajdon elleni durva állami föllépés: a magánnyugdíjpénztárak de facto államosítása, az egyes gazdasági szereplőkre kivetett sarcszerű különadók, az iszapkatasztrófa nyomán született rendkívüli törvényi felhatalmazás, ami lehetővé teszi bármely magáncég állami felügyelet alá vonását. Legalább ilyen aggasztó a sajtószabadság elleni kormányzati offenzíva az új médiajogszabályokkal és a nagyhatalmú médiahatósággal.
4) A nyílt és szabad választások lehetőségéről – mint jövőbeli eseményről – nem lehet megalapozott ítéletünk. Két dolog azonban megállapítható: 1) a fentebb vázolt fejlemények célzottan rombolják a versenyképes politikai alternatíva megjelenését; 2) a regnáló hatalom mindent meg fog tenni, hogy leválthatatlan legyen – lásd: önkormányzati választások.
Jórészt az új rezsim uralmának tartóssá tételét szolgálja majd az új alkotmány is: a jelek szerint a parlamentáris szisztéma alapjaihoz is hozzányúlnak (felsőház, prezidenciális elemek). Az új alkotmány másik alapvető funkciója az uralom legitimálása lesz.
Ez utóbbi célt szolgálja az a roppant ideológiai offenzíva, ami az első perctől gőzerővel folyik. Ennek elemei: a misztikus, historizáló, nacionalista jellegű „nemzeti politizálás” (a Jobbik semlegesítésére is szolgál); a merőben hamis „forradalmi” frazeológia, ami a hatalom rendkívüli fölhatalmazását hivatott alátámasztani; a politikai fundamentalista színezet, amely a politika és a vallás, illetve az állam és az egyház közti határokat bontogatja; az erő kultusza; az egyéb szimbolikus és irracionális gesztusok és kommunikáció. Ezek a törekvések a demokrácia „lágy részeit” érik, hatásuk a sajtó fölötti csaknem teljes uralom megszerzésével válhat igazán veszélyessé.
Meg kell állapítani, hogy a magyar társadalom közömbösen vagy támogatólag, az ellenzék, a civil szervezetek és a sajtó pedig gyenge és szórványos ellenállással kísérte a demokratikus jogállam lerombolását: a közvélemény-kutatások eddig a Fidesz változatlan támogatottságát jelezték. Fontos leszögezni, hogy minderre (ellentétben a korábbi hasonló történelmi fordulatokkal) nem idegen hatalmi kényszer folytán, hanem belső folyamatok eredményeképpen, ráadásul az Európai Unió mindezzel ellentétesnek mondható közegében került sor. Ez egyfelől szomorú, másfelől – a jövőre nézve – reményt keltő. Az új rezsim törekvéseit eddig leginkább a globális kapitalizmus gazdasági közege korlátozta, amelyhez (egyelőre) erős szálakkal kötődik Magyarország. Az ország vezetőjének keleti irányú, Oroszország és Kína felé nyitó gazdasági és külpolitikai törekvései azonban egy olyan kalandorpolitika megnyilvánulásaiként értékelhetőek, aminek a kimenetele kiszámíthatatlan.
Végül megkockáztatható, hogy az új rezsim brutális eszközhasználata, a mértéktartás hiánya, a sorozatos normasértések kétségessé teszik, hogy ez a berendezkedés hosszú életű lehet. A politikai mértéktelenség mindig visszaüt: olyan ellenhatásokat kelt, amelyekkel nem lehet előre kalkulálni. A vég – ami talán gyorsabban bekövetkezik, mint arra racionálisabb és mértékletesebb hatalmi politika esetén számítani lehetett – ha egyszer eljön, drámai is lehet.
Debreczeni József
A fordulat éve
(A politikai helyzet)
2010 tavaszán döntő politikai fordulat következett be Magyarországon, amit bízvást tekinthetünk történelminek. Orbán Viktorral s az általa uralt politikai konglomerátummal (centralizált vezérpárt + tömegmozgalom + szövetséges érdekképviseletek + politikai celebek hada + álcivil szervezeti háló + saját médiagépezet + saját gazdasági hátország) olyan erő került uralomra, amelynek vezére mindent alárendel hatalma növelésének és korlátlanná tételének: a demokratikus jogállam értékeit is. Ez az antidemokratikus politikai erő ráadásul kétharmados fölhatalmazást nyert a választásokon, és ez végzetes következményekkel jár az 1989–90-es rendszerváltozással született politikai berendezkedésre, ami a versengő többpárti parlamentarizmus és a liberális jogállam jegyében működött két évtizeden át. Maga a győztes is többször deklarálta, hogy az „átmeneti” rendszer megdőlt, s a harmadik köztársaság végét jelzi a nagy rendszerváltó pártok, az MDF és az SZDSZ parlamentből való kihullása is.
A bekövetkezett fordulat okait keresve utalnunk kell:
1) a magyar társadalom demokratikus értékek iránti eleve mérsékelt és egyre csökkenő affinitására. A felmérések egybehangzóan mutatják, hogy hazánk lakossága – a posztszovjet térség más országaival való összehasonlításban is! – fájdalmasan csekély mértékben vonzódik a szabadság és a felelősség értékeihez, a többség nem tiszteli a demokratikus normákat és intézményeket, rossznak tartja a piacgazdaságot; az erőskezű vezetőtől és a paternalista államtól várja anyagi boldogulását; s az elmúlt két évtizedet minden tekintetben rosszabbnak ítéli az előző pártállami korszaknál.
2) Mindezt történelmi örökségünk alapozza meg. A magyar parlamentarizmus hetven évig (dualizmus, Horthy-korszak) nem demokratikus viszonyok között működött. Parlamentáris kormányzás folyt jogállami keretekben, s az alapvető szabadságjogok is érvényesültek, ám ehhez autoriter vonások társultak, korlátozott választójog, hegemonisztikus pártstruktúra és uralmi szerkezet: a parlamenti váltógazdaság nem funkcionált. Erre jött 1945–48 után a szovjet típusú, állami tervgazdasággal járó totális, majd poszttotális uralom. Az ezt követő rendszerváltozás nem a magyar társadalom és politika immanens termékeként, hanem a szuperhatalmi viszonyok radikális átrendeződését követő ajándékként hullt az ölünkbe. A magyar népesség sokkal inkább anyagi viszonyainak romlása okán, semmint a demokrácia iránti vágyakozása miatt vált elégedetlenné a Kádár-rendszerrel, a változástól inkább anyagi értelemben vett életkörülményei gyors javulását várta, ami szükségképp vezetett csalódáshoz. (Az előző puha diktatúra előnye is hátránnyá vált: a magyarok korántsem élték meg olyan felszabadulásként a rendszerváltozást, mint a csehek, a keletnémetek vagy a románok.)
3) Ehhez társult az új rendszer intézményeinek, illetve politikai elitjének romló teljesítménye. Ez az elit korrumpálódott, összefonódott azokkal a nagyvállalkozókkal, akik a gazdasági sikert nem a piaci teljesítményben, hanem az államhatalommal való oligarchikus összefonódásban keresték. A törvénytelen pártfinanszírozás, a züllő demokratikus állam s a vele torzuló gazdaság teljesítménye egyre romlott, az elégedetlenség egyre nőtt – már csak az orbáni populizmus reformellenes aknamunkája és uszító propagandája miatt is.
4) Erre jött a 2008-as világgazdasági krach, ami nélkül aligha következett volna be a kétharmados Fidesz-győzelem.
5) Az utóbbihoz hozzájárult a magyar választójog mandátumelosztó technikája is, ami kiegyensúlyozott pártviszonyok esetén perfektül működik, az egyik oldal megroggyanásakor azonban kétharmados többséghez segíti a másikat (lásd még: 1994).
A kialakult politikai képlet (antidemokratikus politikai erő + kétharmados többség + antidemokratikus társadalmi közeg) végzetes hatását növeli, hogy az ellenzék együttesen sem bír a politikai fékek és ellensúlyok működtetéséhez szükséges egyharmaddal, és végletesen megosztott is. A Jobbikkal nyíltan szélsőséges, antidemokratikus erő került a parlamentbe, akivel kizárt a demokratikus pártok összefogása. Az új kormányzatnak (ismét) megadatott a szerencse: a kétoldali ellenzék, miáltal hamis centrumpozíciót foglalhat el (holott maga is szélsőséges, hisz a demokratikus jogállam lerombolásán dolgozik). A vesztes MSZP – s az egész baloldal – súlyos politikai, morális és vezetési válsággal küzd.
Az új rezsim kormányzati teljesítményének elemzése nem fér e dolgozat keretei közé. Az leszögezhető, hogy a gazdaságpolitika, a jogalkotás, a közigazgatás, az ágazati politikák stb. terén meghökkentő fölkészületlenség mutatkozik. Az államszervezet jelentős része (a tömeges személycserék és a radikális átalakítások következtében is) bénult állapotban van. Jellemző ugyanakkor a kapkodás, a rögtönzés, a zavarodottság; közép- és hosszú távú elképzeléseknek és reformoknak pedig nyomuk sincs.
Ezzel ellentétben nagy tudatosság és határozottság mutatkozott a hatalmi politika terén. A választások óta jórészt végbement a demokratikus jogállam fölszámolása és az egyeduralom kiépítése. E súlyos kijelentések alátámasztásához tisztázzuk a demokratikus jogállam mibenlétét. Az utóbbi működésének – egyebek mellett – alapvető feltétele: 1) a hatalommegosztás: a főhatalomtól elkülönült intézmények (a fékek és ellensúlyok) rendszere; 2) a jogszerű működés; 3) a szabadságjogok érvényesülése; 4) végül (jórészt az előbbiek függvényében) a szabad és nyílt választások: a kormány törvényes leváltásának esélye.
1) Az új rezsim eminens törekvése a főhatalmat korlátozó közintézmények elfoglalása vagy lerombolása és saját hatalmi szervvel való helyettesítése volt. Az intézményi posztokat betöltő személyeket többször mandátumuk lejárta előtt távolították el a helyükről, s ültették oda a saját embereiket. Ezeket gyakran hosszabb mandátummal ruházták föl (6 helyett 9 év), s igyekeztek őket leválthatatlanná tenni (1/2-es helyett 2/3-os többség). Olykor az intézmény jogkörét vagy költségvetését csökkentették radikálisan. A szóban forgó intézmények: Országos Választási Bizottság, Állami Számvevőszék, Gazdasági Versenyhivatal, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, Egyenlő Bánásmód Hatóság, Független Rendőri Panasztestület, köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, ORTT: helyette új médiahatóság, Legfőbb Ügyészség, Költségvetési Tanács stb. Támadások folynak a független jegybank s annak elnöke, továbbá monetáris tanácsa ellen is, amelyek egy törvénymódosítás nyomán a jövő év februárjában vezethetnek döntő eredményre. A magyar demokrácia rendjében a fenti intézmények nem kormányzati szervként funkcionáltak. A demokratikus kormányzás garanciális intézményeiként szolgáltak (volna), elfoglalásuk azzal a súlyos következménnyel járt, hogy a főhatalom működése döntő területeken maradt részben vagy egészben kontroll nélkül: a közpénzekkel való gazdálkodásban (ÁSZ, PSZÁF, GVH); a működés jogszerűségében (AB, államfő, EBH, FRP) és a nyilvánosságban (médiahatóság).
Az új rezsim hatalmi expanziója autokratikus működésűre állította át a demokrácia gépezetét. A modern pártpolitika korában az egyeduralom gyakorlásának van egy fontos föltétele: a főhatalmat (törvényhozás, kormányzás) birtokló erőt is uralni kell. Orbán Viktor, illetve a Fidesz és annak frakciója esetében ez a föltétel maximálisan adott. Tavasz óta tulajdonképp nem történik más az országban, mint hogy a Fidesz vezére a saját pártjában birtokolt korlátlan uralmát rohamos gyorsasággal kiterjeszti az országra is.
A demokratikus jogállam működése a nagy intézmények vonatkozásában jórészt megszűnt tehát. A hatalommegosztás alapintézménye, a független igazságszolgáltatás még jelentős részben funkcionál (lásd pl. a kormányfői bejelentéssel letartóztatott ajkai cégvezető szabadon bocsátását). Ezt korlátozza a (korábban is befolyásolt) Legfőbb Ügyészség teljes elfoglalása; továbbá igen nyugtalanító fejlemény a volt politikai ellenfelekkel (Dávid Ibolya, Herényi Károly, Szilvásy György, Tóth Károly, Keller László) szembeni vádemelés: a politikai bosszúperek megindítása. Célkeresztben: a legfőbb politikai ellenfél, Gyurcsány Ferenc. A büntetőeljárás politikai célú alkalmazása a legrosszabb diktatórikus időket idézi.
2) Az alkotmánybírósági kontroll jó részének kiiktatásával már szinte semmi se gátolja a törvényhozás és a kormányzás jogszerűtlen működését. A parlamentben folyó törvényhozási dömping (az egyéni képviselői indítványokkal) a jogalkotási normák megkerülése, illetve nyílt megsértése révén zajlik. A törvények jelentős része alkotmánysértő, ami az államfő diszfunkcionális működése és az AB hatáskörének megnyirbálása miatt csak szakértői vélemények és intézményi állásfoglalások (Eötvös Károly Intézet, Helsinki Bizottság, TASZ stb.) nyomán derül ki – konzekvenciák nélkül. A visszamenőleges hatályú törvényalkotás gyakorlata az egyik legalapvetőbb jogállami normát sérti.
3) Az egyéni szabadságjogok korlátozása is megindult, e téren a legmegdöbbentőbb fejlemény a magántulajdon elleni durva állami föllépés: a magánnyugdíjpénztárak de facto államosítása, az egyes gazdasági szereplőkre kivetett sarcszerű különadók, az iszapkatasztrófa nyomán született rendkívüli törvényi felhatalmazás, ami lehetővé teszi bármely magáncég állami felügyelet alá vonását. Legalább ilyen aggasztó a sajtószabadság elleni kormányzati offenzíva az új médiajogszabályokkal és a nagyhatalmú médiahatósággal.
4) A nyílt és szabad választások lehetőségéről – mint jövőbeli eseményről – nem lehet megalapozott ítéletünk. Két dolog azonban megállapítható: 1) a fentebb vázolt fejlemények célzottan rombolják a versenyképes politikai alternatíva megjelenését; 2) a regnáló hatalom mindent meg fog tenni, hogy leválthatatlan legyen – lásd: önkormányzati választások.
Jórészt az új rezsim uralmának tartóssá tételét szolgálja majd az új alkotmány is: a jelek szerint a parlamentáris szisztéma alapjaihoz is hozzányúlnak (felsőház, prezidenciális elemek). Az új alkotmány másik alapvető funkciója az uralom legitimálása lesz.
Ez utóbbi célt szolgálja az a roppant ideológiai offenzíva, ami az első perctől gőzerővel folyik. Ennek elemei: a misztikus, historizáló, nacionalista jellegű „nemzeti politizálás” (a Jobbik semlegesítésére is szolgál); a merőben hamis „forradalmi” frazeológia, ami a hatalom rendkívüli fölhatalmazását hivatott alátámasztani; a politikai fundamentalista színezet, amely a politika és a vallás, illetve az állam és az egyház közti határokat bontogatja; az erő kultusza; az egyéb szimbolikus és irracionális gesztusok és kommunikáció. Ezek a törekvések a demokrácia „lágy részeit” érik, hatásuk a sajtó fölötti csaknem teljes uralom megszerzésével válhat igazán veszélyessé.
Meg kell állapítani, hogy a magyar társadalom közömbösen vagy támogatólag, az ellenzék, a civil szervezetek és a sajtó pedig gyenge és szórványos ellenállással kísérte a demokratikus jogállam lerombolását: a közvélemény-kutatások eddig a Fidesz változatlan támogatottságát jelezték. Fontos leszögezni, hogy minderre (ellentétben a korábbi hasonló történelmi fordulatokkal) nem idegen hatalmi kényszer folytán, hanem belső folyamatok eredményeképpen, ráadásul az Európai Unió mindezzel ellentétesnek mondható közegében került sor. Ez egyfelől szomorú, másfelől – a jövőre nézve – reményt keltő. Az új rezsim törekvéseit eddig leginkább a globális kapitalizmus gazdasági közege korlátozta, amelyhez (egyelőre) erős szálakkal kötődik Magyarország. Az ország vezetőjének keleti irányú, Oroszország és Kína felé nyitó gazdasági és külpolitikai törekvései azonban egy olyan kalandorpolitika megnyilvánulásaiként értékelhetőek, aminek a kimenetele kiszámíthatatlan.
Végül megkockáztatható, hogy az új rezsim brutális eszközhasználata, a mértéktartás hiánya, a sorozatos normasértések kétségessé teszik, hogy ez a berendezkedés hosszú életű lehet. A politikai mértéktelenség mindig visszaüt: olyan ellenhatásokat kelt, amelyekkel nem lehet előre kalkulálni. A vég – ami talán gyorsabban bekövetkezik, mint arra racionálisabb és mértékletesebb hatalmi politika esetén számítani lehetett – ha egyszer eljön, drámai is lehet.
Kapcsolódó írások:
Debreczeni József: Az egyeduralom önigazolása Hölgyeim és uraim! Először is köszönöm a megtisztelő meghívást. Amint...
Debreczeni József: Megbuktak 2009-ben könnyű volt a helyzet. Nem kellett jóstehetség: ha az...
A rendszer futóhomokra épül – Debreczeni József (moderátor), Majtényi László, Pető Iván és Ripp Zoltán kerekasztal-beszélgetése – Először arra kérlek benneteket, hogy ti is mondjátok el...
Debreczeni József: Egy államférfi – Alcsútdobozról „A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt...
Debreczeni József: A politika fertője E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól...
Cimkék: Debreczeni József