Bizonytalan helyzetben nincs racionális döntés – Farkas Zoltán (moderátor), Király Júlia, Oszkó Péter és Palócz Éva kerekasztal-beszélgetése

 

 

– Magyarországon speciálisan ránk szabott, szokatlan gazdaságpolitika folyik, afféle kísérlet, amiben benne van a kudarc lehetősége is – így jellemezte Orbán Viktor kormányfő Párizsban Angel Gurria, az OECD főtitkára jelenlétében a honi folyamatokat. Hozzátette, ennek a mixtúrának az egyes elemeit a piacok szeretik, másokat viszont utálják. Azóta a „kísérleti” kategóriát a gazdaságpolitika jellemzésére többen átvették, köztük Járai Zsigmond is. A jegybank korábbi elnöke, mostani felügyelő-bizottsági elnöke, a fideszes csontvázbizottság egyik vezéralakja némiképp csalódottan nyilatkozta, hogy a kormány nem mutatott hajlandóságot a megszorításokra, emiatt választott más, eddig járatlan utat, így most a gazdaságnak Münchhausenként saját magát kell kihúznia a bajból. Csak az a kérdés, hogy ebben a kísérletben benne van-e a siker lehetősége is.

Palócz Éva Aki erre a kérdésre válaszolni próbál, arra kényszerül, hogy elválassza a kormányzati kommunikációt, a stílust, a független, demokratikus intézmények elleni támadást a szakmailag leszűkített, tisztán közgazdasági kérdésektől. Az előbbieket szerintem épeszű ember nem támogathatja. A különválasztás persze meglehetősen nehéz, mert a kettő természetesen összefügg, a kormányzati kommunikáció mindenre rányomja a bélyegét. Továbbá, azt is előre kell bocsátanom, hogy ez a kormány rettenetesen nehéz helyzetet örökölt. Mert bár a Bajnai-kormány megtette, amit megtehetett, de a cselekvési lehetősége erősen korlátozott volt. Most itt állunk egy olyan gazdasággal, amely az Európai Unióban a negyedik legnagyobb államadósságot cipeli, Görögországtól, Romániától és néhány hozzájuk hasonló Sorgenkindtől eltekintve a leglassúbb növekedést produkálja. Amely borzasztóan legyengült, szinte kilátástalan helyzetben van. Vagyis valamit mindenképpen tenni kellett, és ebbe az én ízlésem, felfogásom szerint a nem-konvencionális elemek is beleférnek. Ám nem így, nem ebben a stílusban, és nem ezen az átgondolatlan módon. Az önmagában még nem baj, hogy az új kormány nem az elődei útját követi – bár még ezt sem tudja megúszni. Végső soron ő is rákényszerül majd a közkiadások csökkentésére, azokat csupán egy-két évig lesz képes az átmeneti intézkedésekkel – a különadókkal, a magán-nyugdíjpénztári vagyon felhasználásával – halogatni. Ha 2012-ig nem mérsékli az állami kiadásokat, ott áll majd megfürödve. A minap a nemzetgazdasági miniszter tavaszra ígérte a régóta várt nagyszabású átalakításokat, majd meglátjuk, mi lesz belőlük. De, ismétlem, a kormány ténykedésének a megítélésénél a kiinduló helyzetet igenis figyelembe kell venni. Mindig nagyon bánatos vagyok, amikor azt hallom, hogy azok bírálják teli szájjal ennek a kormánynak a gazdaságpolitikáját, akik az elmúlt nyolc évben egy árva hangot nem hallattak arról, hogy lefelé tartunk, leszakadóban vagyunk. Azt szeretném, ha a mostani kormány teljesítményét az előzőekével azonos mércével mérnénk, és megadnánk neki a kellő türelmi időt. Más kérdés, hogy ezt én magam is megpróbáltam, de felsültem vele: egyre nehezebb türelmesnek lenni.

Király Júlia Az örökséghez azért hadd fűzzek hozzá egy kis kiegészítést: az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az EBRD közgyűlését 2010. május 14-én tartották Zágrábban, ahol Magyarország szolgáltatta az Európai Unió sikersztoriját. A 2008-as csőd közeli helyzetet magunk mögött tudva a költségvetés, a fizetési mérleg vagy az új hitelek folyósításának pénzforgalmi mutatói totálisan jók voltak, olyannyira, hogy azok egyértelműen az EU jobbik felébe sorolták Magyarországot. Még mi hozakodtunk elő azzal, kéretik nem elfeledkezni az állományi mutatókról sem, mert az államadósság, az ország külső adóssága és a devizában denominált lakossági tartozások mind-mind olyan terhet jelentenek, amivel a jövőben meg kell birkózni. Az egyetlen hozzánk intézett kérdés Zágrábban úgy szólt, nem látunk-e a választásokban politikai kockázatot a gazdaságpolitikára nézve. Én erre teljesen őszintén, szilárd meggyőződéssel azt válaszoltam, nem kell félni, 1998-ban is volt egy kormányváltás, és akkor az első Orbán-kormány 2001-ig tökéletesen jó gazdaságpolitikát folytatott. Ráadásul ennek a kormánynak most kétharmados parlamenti támogatottsága lesz, fűztem hozzá, vagyis erős felhatalmazást kapott, hogy végrehajtsa mindazokat a strukturális reformokat, amelyek tíz-tizenöt éve halasztódnak. Számomra személyes csalódást jelent, hogy optimizmusom tévedésnek bizonyult, merthogy ebből semmi nem valósult meg, és a kormány egészen más úton indult el. Ami pedig az esélyeket illeti, a lottóötöst is kihúzhatják egyszer egy országnak. Vagyis ha Európában nem következik be egy második gazdasági visszaesés, ha Németország könnyedén kezeli az euró válságát, ha a befektetői érdeklődés továbbra is fennmarad Közép- és Kelet-Európa iránt, ha a beruházók nem ejtik Magyarországot, ha valóban bekövetkezik a költségvetési makropályában felvázolt, rendkívül gyors gazdasági növekedés, akkor kihúzzák a mi lottóötösünket. Ám ennek egyre kisebb a valószínűsége.

Oszkó Péter Azt empatikusan el kell ismernem, hogy a jelenlegi kormány valóban nagyon nehéz helyzetet örökölt. Bár ehhez hozzátenném, mi még nála is nehezebbet. A mostani helyzethez hozzátartozik, hogy bár a Király Júlia által felhozott állományi adatok kétségkívül súlyos adósságokat jeleznek, a költségvetés úgynevezett strukturális – vagyis konjunkturális hatásoktól megtisztított – egyenlege és a folyó fizetési mérleg tekintetében a Bajnai-kormány egyéves működése után az európai élvonalba tartoztunk. A mi helyzetünk annyiban különbözött sok más országétól, hogy a nagy államadósságot a kétezres évek elején kezdtük begyűjteni, nem a válsággal, és a költségvetés helyzete épp a válság idején javult, miközben más országok a recesszió miatt adósodtak el. Ezzel együtt igaz, hogy a mostani kormány nagyon nehéz helyzetet örökölt, ám nem nehezebbet, mint más európai kormányok, amelyek szintén adóssággal küszködnek, és kínlódnak a gazdaságpolitikai mozgástér hiánya miatt. Az Orbán-kormánynak azt a gazdaságfilozófiai kérdést kellett eldöntenie, hogy a pillanatnyi gazdaságpolitikai helyzetben rejlő előnyt akarja-e kihasználni, és arra építve akar eredményeket produkálni, vagy hajlandó feláldozni bizonyos előnyöket, csupán azért, hogy megkülönböztesse magát tőlünk. Magyarán, lazítson egy kicsit a fiskális szigoron, hogy ebből növekedési többletet érjen el. Teljesen egyértelmű, hogy a kormány az utóbbival óhajtott kísérletezni, emiatt jó fél évet elvesztegetett. Ha nem csak a politikát látjuk a nyilatkozatokban, hanem a belőlük kirajzolódó szándékot is sikerül kiolvasnunk, akkor világossá válik, hogy megalakulása után a kormány hónapokig próbálkozott a tervezett deficit – s ezzel a mozgástér – növelésével. Ezen kívül kormányzati körökben azt is felvetették, hogy az állami vállalatok, például a MÁV és a BKV veszteségeit be kellene emelni a költségvetésbe, ezzel a konszolidációval kijöhetett volna egy jó magas, hét százalék fölötti hiány. No nem az általuk átvett költségvetés állapota miatt, hanem egyedi tételek konszolidálásával. A hiány felduzzasztása után erről a szintről kezdték volna el a deficit csökkentését.

– Nagyjából ez történt 1998-ban is, amikor az első Orbán-kormány megalakulását követően, az akkor még pénzügyminiszter Járai szóhasználatával élve, a „múlt szemete” miatt 8 százalék körülire ugrott az államháztartás hiánya. A pénzforgalmi adatokból ekkora deficit akkor sem következett volna, viszont több egyszeri tételt, például a Postabank veszteségeit belevarrták a büdzsébe. Most is hasonló volt a forgatókönyv?

Oszkó Nem csak 1998-ban, hanem 2002-ben is ez történt, s épp erre akarok kilyukadni. Vagyis az elképzelés nem sokban különbözik a korábban járt utaktól, holott azok nem voltak sikeresek – és akkor még finoman fogalmaztam. A Medgyessy-kormány nyolc évvel ezelőtt szintén egyedi konszolidációkkal produkált óriási hiányt, majd megteremtette a mozgásteret ahhoz, hogy elkezdjen osztogatni. A következő években sikerült ugyan mérsékelnie a deficitet, de nem eléggé, mivel a hiánynövelő intézkedések hosszú évekig benne maradtak a rendszerben. Így aztán a költségvetés strukturális egyenlege súlyosan romlott. Az egykori pénzügyminisztériumi kollégáktól hallottam, hogy 2002 után mindenki azt leste, milyen mértékben növekszik a német gazdaság, mert ha nagyon felpörgött volna, talán nem lett volna semmi baj, mert úgy magával húzta volna a magyart, hogy nem esik bele az adósságcsapdába. De beleesett. Úgy vélem, az Orbán-kormány is nagyjából ezt a menetrendet tervezte: minden veszteségforrás eltüntetésével, egyszer konszolidációkkal megnövelni a hiányt, ezzel némiképp tehermentesítve a következő évek államháztartását. Gyanítom, eközben megint az történik, mint 2002-ben: a minisztériumi szakértők összekulcsolt kézzel szorítanak, hogy minél erőteljesebb legyen a növekedés Németországban és az Unióban, húzzanak ki minket a gödörből. Bár ahhoz még ez sem lesz elég, hogy a költségvetési kiadások csökkentését meg lehessen spórolni. Ez még előttünk áll. Így aztán felmerül a kérdés, vajon mit nyert az ország azzal, hogy a kormány várt egy évet. Erre nincs értelmes magyarázat.

– Hogyne lenne! Politikailag feltétlenül nyereségnek tekinthető, hogy a lakosságot közvetlenül sújtó megszorításokra eddig nem került sor. Ám mindeközben egymást érték a látványos vereségek. A választási ígéretek dacára nincs új költségvetés, új megállapodás a Nemzetközi Valutaalappal, sem nagyobb mozgástér. Kizárólag az adócsökkentés valósul meg, az is úgy, hogy a kieső bevételeket a különadók ellensúlyozzák.

Palócz Nemcsak az emlékeztet a 2002-es időszakra, hogy mindenki a német gazdaság szárnyalásától reméli a megváltást. Az is hasonlóságot mutat, hogy a kormány a gazdaság felpörgetését a magánfogyasztás bővülésétől várja. Nyolc éve ezt a célt szolgálta az 50 százalékos béremelés a közszférában, a minimálbér adómentessége, a 13. havi nyugdíj első negyedének kifizetése, amely a személyi jövedelemadó csökkentésével kombinálódott. A 2002-es tapasztalat azonban elég egyértelműen bebizonyította, hogy tartós növekedést nem lehet csupán a belső kereslet felpumpálására alapozni, mert a fogyasztás bővülése az import növekedésével is jár, plazmatévéktől a legkülönbözőbb divatos kütyükig…

– Csakhogy most ennek van fedezete: 2010 első tíz hónapjában a külkereskedelmi mérleg 4,4 milliárd eurós kiviteli többletet mutatott.

Palócz Azért ez nem ilyen egyszerű, mert a GDP oldaláról nézve az import mínuszt jelent. Mindannyian tudjuk, hogy a gazdaság növekedését tartósan csak az export és a beruházások pörgethetik föl, ami kiegyensúlyozott növekedés mellett amúgy is a lakossági jövedelmek és a fogyasztás növekedésével jár. Egy formális különbség azonban mindenképpen van a Medgyessy- és az Orbán-féle megoldás között: míg Medgyessyék azonnal az államadósság növelésével operáltak, Orbánék most a korábbi megtakarításokat élik fel. Majdnem ugyanott vagyunk, legfeljebb a dolognak kissé más az optikája.

Király A belföldi fogyasztásban már érződik a fordulat, az megy fölfelé, a beruházás viszont nem. Jóllehet a nagy autóipari cégek már beharangozták magyarországi fejlesztéseiket, a 2011-es év az összberuházások tekintetében még mindig kérdőjeles. A beruházásokat visszafogja ugyanis a pénzintézeti különadó és az egyes ágazatokat sújtó válságadók. Ezek hosszú távon a gazdaság növekedését is fékezik, mivel apasztják a tőkeállományt. A bankadó egyértelműen visszafogta a magyarországi pénzintézeti szektor aktivitását, mert ma már rosszabb a jövedelmezősége, mint az anyabankoké. Márpedig ha egy anyabank azt látja, hogy valamelyik leányának a jövedelmezősége rosszabb, mint az övé, háromszor is meggondolja, mennyi forrást visz oda. Az egyes szektorokra rótt, úgynevezett válságadókat pedig az árbevétel alapján vetik ki, vagyis, hatásukat tekintve, hasonlítanak a forgalmi adókhoz, azaz egyértelműen inflatorikus hatásúak. A retail szektorra kivetett különadó – mert vegyük észre, hogy a retail szektort sújtotta a különadó, a bankszolgáltatásokat, a telekom-cégeket, az áruházláncokat, energiaszolgáltatókat – elsőre „bölcs” megoldásnak tűnik, hiszen ezekből a szektorokból sokkal nehezebb kivonulni, a meglévő befektetéseket gyorsan leépíteni. Emiatt a bankok, a távközlési, az energetikai cégek vagy a hipermarketláncok nem vonulnak ki azonnal – egészen addig, míg tartalékaikat fel nem élik. Mindazonáltal a szektorális különadók valójában egy gyönyörű játékelméleti helyzetet tükröznek: minden második évben kisorsolok öt ágazatot, és elveszem tőlük a jövőbeli növekedés forrását, a profitot. Ha ezt az üzenetet veszi ki egy beruházó, aki amúgy hosszabb távra tervezne, egyszer csak azt fogja mondani, köszöni, ebből nem kér többet, és nem ruház be.

Oszkó A kormányt láthatóan hidegen hagyta, hogy számos választási ígérete nem teljesült. A gazdaságpolitika irányát nem a tartalmi kérdések határozták meg, hanem létezik egy politikai stratégia, és a napi döntések ahhoz igazodnak. A nyáron még sem az ágazati különadóknak, sem a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagdíjak és megtakarítások konfiskálásának nem látszottak az előjelei, feltehetően nem azért, mert titkolták volna őket, hanem mert akkor még meg sem fogalmazódtak.

– Némi leegyszerűsítéssel, az adórendszer megváltoztatásával a kormány jövedelmet csoportosít át az alapvetően külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatoktól a többségükben hazai tulajdonú kis és közepes cégek javára, illetve az üzleti szektorból a háztartásoknak. Az adócsökkentés azt sugallja, itt az ideje beindítani a motorokat, a különadók viszont fékeznek, és ezt teszi a viszonylag magas kamatszint is. Vajon melyik hatás lesz erősebb? Mindenesetre a legújabb prognózisok meglehetősen nagy szórást mutatnak.

Oszkó Két bizonytalansági tényező körvonalazódik, emiatt szóródnak a prognózisok. Az egyik a globális gazdasági kilátásokból következik, a másik a kormányzati intézkedésekből, és momentán nehéz eldönteni, melyiket nehezebb megjósolni. Például nem mindegy, hogy a háztartások jövedelmének bővülése mi iránt teremt keresletet, az importcikkek vagy a belföldi szolgáltatások iránt. A beruházások pedig nem csupán azon múlnak, milyen a hitelkínálat, mekkora a tőke folyó ára, hanem a szabályozási környezeten is.

– A Bajnai-kormány sikere főleg a kiszámíthatóságnak volt köszönhető: előre megmondta, mit tervez, ehhez kérte a parlamenti frakciók támogatását, és azt a programot valósította meg. Itt-ott eltért ugyan a költségvetéstől, de nagyságrendi tévedése nem volt, és a fő irányt sikerült tartania. Ezzel szemben az Orbán-kormány sem a különadókat, sem a nyugdíjrendszer átalakítását nem jelentette be előre, és december végéig nem állt elő költségvetési prognózissal sem. Még a 2011-es költségvetés tervezetében sem közölte, hogy 2010-re milyen bevételi és kiadási előirányzatokkal kalkulál, holott ez kötelező kelléke a büdzsé összeállításának. Nem üt vissza ez a nagyvonalúság?

Oszkó Szeretném elkerülni, hogy a mostani kormány teljesítményét a Bajnai-kormányéval hasonlítsuk össze. Nyilván nekünk is voltak hiányosságaink, és az Orbán-kormánynak is vannak erényei. Azt azonban látnunk kell, hogy a Bajnai-kormánynak volt egy nagy előnye az összes többi kormánnyal szemben: hónapokig érlelt, kidolgozott gazdaságpolitikai forgatókönyv szerint kezdhette el a tevékenységét. Ráadásul azt nem politikusok, hanem szakmabéliek, kormányzaton kívüli műhelyek állították össze. Ennek az az előzménye, hogy 2006 után valóságos divattá vált alternatív programokat írni. Ezek közül a legnagyobb nyilvánosságot a Reformszövetségé kapta, amelynek kidolgozásában Palócz Évával együtt mindketten közreműködtünk. Utólag pontról pontra követhető, hogy a kormány e szerint haladt, ebből adódóan a működését is szakmai konszenzus övezte. Aki a politikában ténykedik, és választásokat akar nyerni, annak kevesebb ideje, lehetősége és energiája van egy program részleteinek kidolgozására. Politikai rendszerünk óriási gyengesége, hogy az a párt vagy pártszövetség eleve vesztes helyzetbe kerül, amelyik felfedi a kártyáit. Mi a Reformszövetségben megtehettük, hogy előre gondolkodjunk, mert nem voltunk benne a politikai erőtérben.

– Ettől függetlenül annak önmagában is van kockázata, ha nem világos, mire mi következik, és miért.

Oszkó Valóban óriási kockázatot jelent, hogy a politikai stratégia vezérli a gazdaságpolitikát, és nincs egy előre megírt, ám nyilván alakítható, formálható forgatókönyv. Ráadásul a kommunikáció is zavaros, úgyszólván minden nap más nagyságrendű összegek jelentek meg arról, hogy mekkora summa hiányzik a 2010-es költségvetésből, menynyi bevételt kell elővarázsolni ahhoz, hogy a hiány ne legyen nagyobb a tervezett 3,8 százaléknál.

– Az első, Járai-féle csontvázbizottság 2009 decemberében a kiadások alul- és a bevételek felültervezését gyanítva 700-950 milliárd forintos hiánytúllépést vizionált, ezzel szemben a Varga Mihály államtitkár által vezetett bizottság 2010 szeptemberében „csupán” 280 milliárd forintos kiigazítást tartott szükségesnek. Matolcsy György miniszter decemberben ismét növelte a tétet, amennyiben félezer milliárd forintos lyukat tárt fel a Bajnai-kormány költségvetésében. Ki számolta el magát?

Oszkó Szívesen elemzem sorról sorra Matolcsy hiányjegyzékét, de azt látni kell, hogy ez az egész nyilvánvalóan csak kommunikációs célokat szolgál. Rengeteg tételről azonnal ki lehet mutatni, milyen logikai bukfenc van bennük. Például a tervezettnél nagyobb hiány indoklásakor Matolcsy a parlamenti beszédében azt fejtegette, hogy a Bajnai-kormány költségvetése gazdasági visszaeséssel kalkulált, ezzel szemben a GDP az idén már legalább egy százalékkal növekszik, emiatt is nőtt a deficit, ami nonszensz. Ugyanakkor a kamatok emelkedése, ami a költségvetési kiadásokat növeli, vagy a forint gyengülése, ami a büdzsé euróban vagy dollárban esedékes kifizetésein kívül a forintban kifejezett államadósságot is hizlalja, nem tekinthető a tervezés hibájának, sokkal inkább a rossz nyilatkozatok, az alkalmazott gazdaságpolitika árának. Mint ahogy az Orbán-kormány júliustól érvényes adócsökkentése sem, amely szintén vágott valamekkora lyukat a 2010-es büdzsében.

Király A csontvázak számolgatásába nem érdemes belemenni, mert ez akkor is számháború, ha a létező legjobb kormány a létező legátláthatóbb költségvetéssel működik. Mert olyan egész egyszerűen nincs, hogy egy több mint 13 ezer milliárd forintos kiadásra tervezett költségvetésben valaki ne találjon akár százmilliárd forintnyi eltérést a tervezettől, ha nagyon akar. A lényeg az, hogy mi a célja ennek a kommunikációs háborúnak – jelen esetben nincs konstruktív hozadéka, ezért káros.

– A jelek szerint a cél főleg a különadók és a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvételének indoklása. Jól jön egy kis plusz, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a 2011-es költségvetés tervezetéhez a kormánypárti képviselők egyre több olyan módosító indítványt nyújtottak be, amelynek nem volt valóságos bevételi ellentétele. Vagyis virtuális bevételt költöttek el, amire adott esetben a tagdíjakat és a pénztári vagyont elnyelő Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alap nyújthat fedezetet. Így összességében mintegy 900 milliárd forintos gazdaságösztönző csomag lett a magán-nyugdíjpénztári pénzekből: 360 milliárd forint tagdíj az állami Nyugdíjbiztosítási Alaphoz folyik be, a vagyonból 434 milliárd az aktuális nyugdíjkifizetésekre megy el, kiváltva a központi költségvetés hozzájárulását a nyugdíjkasszához, 94,5 milliárdot pedig maga a központi költségvetés fog elnyelni.

Palócz Azért én vitába szállnék Oszkó Péterrel, mert ha a 2010-es költségvetés elemzésében nagyon elmerülnénk, bizonyára találnánk abban lyukakat, például a társaságiadó-bevételeket felültervezték, és másutt is lehetnek gondok. De ha valaki 600-700 milliárdokkal dobálózik, valójában bele sem gondol, hogy az egyes sorok mit jelentenek. Azt sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az a rögtönzés, amiről a kormány politikája árulkodik, mennyire veszélyes. Ami pedig a nem szokványos gazdaságpolitikai lépéseket illeti, az ágazati különadókat a magam részéről el tudnám fogadni, ha azok egy logikus gazdaságpolitikai keretbe, hiteles középtávú prognózisba lennének ágyazva, amely rögzíti, miért vetik ki őket, és hogy mikor vezetik ki a rendszerből. Számomra az sem elborzasztó dolog, ha egy magyarországi leánybank rosszabbul teljesít, mint az anyabank. És az sem biztos, hogy egy telekommunikációs cégcsoportnak nálunk kell megkeresnie a profitját, emiatt én jóval drágábban tudom csak felhívni a külfölfön élő rokonomat, mint ő engem.

– Attól tartok, hogy nagyobb adóból nem olcsóbb, hanem éppenséggel drágább telefonálás lesz. A távközlési árak alakulása nem szabályozási és versenypiaci kérdés volna?

Palócz Dehogynem, ezzel csak azt akarom mondani, hogy a különadó nem eleve az ördögtől való. A magyarországi leányvállalatok megadóztatása számomra elfogadható, hiszen válság van, és nekik is ki kell venniük a részüket a közteherviselésből – feltéve, hogy ezt hihetően és szakszerűen kommunikálják. Én még a magán-nyugdíjpénztárak esetében is megengedőbb vagyok, de az biztos, hogy ez a rögtönzés rendkívül káros.

Király Nem az a baj, hogy egész Európában nálunk a legnagyobb a bankadó – bár ez sem szerencsés, de talán elviselhető. Egyértelműen rossz üzenet, hogy nem tudható, mikor szüntetik meg. Bizonytalan helyzetben ugyanis nincs racionális döntés. Azt pedig eleve vitatnám, miért kell a válság elhárításából épp a bankszektornak kivennie a részét. Annak a bankszektornak, amely voltaképpen nem is volt válságban. Mert bármilyen furcsa, a magyar bankszektor az átmeneti likviditási zavarokon kívül és azokon túljutva nem futott bele tőkeválságba, portfóliója kezelhető volt. A bankadóval és számos egyéb, légkalapáccsal történő banki finomszabályozással az a probléma, hogy a bankszektorban felhalmozott likviditási és tőketartalékot most módszeresen feléljük, ami előbb-utóbb visszaüthet.

Oszkó A válságadó kapcsán azt tartom a legkritikusabb kérdésnek, hogy valóban a gazdaság strukturális kérdéseire adnak-e választ.

– Ideológiamagyarázatként azzal kell beérnünk, hogy a cél a hazai vállalkozások helyzetbe hozása, a külföldi monopóliumok korábbi kiváltságainak megszüntetése.

Oszkó Erről beszélek. Kormányzati körökben úgy tesznek, mintha a különadók nem a költségvetés eseti költekezési igényeit fedeznék. Holott a válságadó egyetlen dologra jó, arra, hogy addig se kelljen a költségvetés kiadási oldalához hozzányúlni, megtakarításokat kimunkálni. Más előnye nincs, hátránya viszont, hogy a mai viszonyokat konzerválja. A monopolisztikus piaci viszonyok megváltoztatására, a verseny elősegítésére célszerűbb megoldás volna. Mert ha nálunk valóban nagyobbak a telefonálási költségek, ahogy Palócz Éva mondta, akkor a válságadókkal az állam nemhogy leszorítaná a tarifákat, hanem egyenesen érdekeltté válik a magas szolgáltatási költségekben, a magas árszintben, hiszen az árbevételre vetített adóból több bevételhez jut. Ezek az intézkedések a kis- és középvállalkozások helyzetbe hozására sem alkalmasak. A kkv-szektor a belföldi fogyasztás bővülése során elvileg szerezhet magának piacot, már ha állja a kemény importversenyt, vagy beszállítóként érvényesülhet a nagy magyarországi vállalatoknál. De ez a piac most igen rosszul áll. A kis- és középvállalatok akkor aligha profitálhatnak, ha megrendelőik, köztük a nagy bankok, energetikai, távközlési szolgáltatók éppen szűkebbre húzzák a nadrágszíjat, visszafogják a beruházásaikat. A szektorális adók a torz piaci szerkezeteket nem oldják fel, ellenkezőleg, konzerválják őket, legfeljebb kormányzati szempontból jelentenek menekülő útvonalat a megszorítások elkerülésére, a költségvetési kiadások csökkentésének halogatására.

Király Lényeges további szempont, hogy a pénzintézeti különadó és a válságadók inflációs nyomást jelentenek a gazdaságban. Egyrészt úgy hatnak, mintha a forgalmi adók növekednének, másrészt bevezetésük vagy kivetésük egybekapcsolódik a lakossági fogyasztás ösztönzésével – ennél tisztábban árnövelő, inflációs hatást a tankönyvek sem tudnak leírni.

Oszkó Való igaz, a magyar pénzügyi rendszer eddig viszonylag stabilan vészelte át a válságot, még akkor is, ha az IMF-hitelből néhány bank is részesedett. De nekem is volna egy kérdésem: milyen minőségűek a banki portfóliók, és milyen mértékben, milyen tempóban romlanak? Nem csúszunk-e abba a hibába, hogy épp akkor terheljük meg jelentős adókkal a pénzintézeteket, amikor a legnehezebb időszak még előttük áll, azt át kell vészelniük? Mert a nem fizető hitelek állománya egyelőre nem csökken, hanem nő, emiatt kellene a bankoknak a tartalékaikat növelniük.

Király A jegybank előrejelzései eddig bejöttek – egy kivétellel. 2009 elején azt mondtuk, hogy a banki portfólió romlása 2010 első-második negyedévében tetőzik, és a nem teljesítő hitelek állománya 10-15 százalék között lehet. Akkor még mindenki elhűlve fogadta ezt a prognózist, hiszen a válság legnehezebb időszakán túljutva 6-7 százalékon álltunk. A 10-15 százalékot pontosan sikerült belőnünk, azt viszont nem találtuk el, hogy a portfólió romlása 2010 második negyedévében tetőzik. Mert még nem tetőzött. A Magyar Nemzeti Bank fél évvel ezelőtt készült stressztesztje, amely azt vizsgálta, mekkora nyomást bír ki a hazai bankrendszer, legfeljebb 220 forintos svájcifrank-árfolyammal kalkulált. Az őszi stresszteszt idején ez már nem a stressz-, hanem az alappálya volt. A bankrendszer tőkehelyzete még mindig szilárd, de egyre erősebb a rendszeren belüli aszimmetria: számos banknál a tőketartalékot emészti fel a bankadó. Azért sem jutottunk még túl a csúcson, vagy inkább a mélyponton, mert nem indult be a hitelnövekedés, amire az év elején számítottunk. Ennek elmaradása egyértelműen a bankadó rovására írható.

Palócz A kormány, ha jól emlékszem, nem csinált ideológiai kérdést abból, hogy pénzre, költségvetési bevételre van szüksége.

– Orbán Viktor azt nyilatkozta, pénzt csak onnan lehet elvenni, ahol van. Másrészt azokból a kijelentésekből sejlik föl az ideológia, hogy a takarékszövetkezetek piaci részesedését célszerű volna megduplázni, vagy hogy magyar hipermarketláncokra volna szükség.

Palócz Én azért nem merészkednék odáig, hogy azt állítsam, a nagybankoktól elvont pénzt átcsatornáznák a takarékszövetkezetekhez. De hadd kérdezzem meg: vajon korrekciós lépések nélkül teljesülhet-e a 2010-es 3,8 százalékos és 2011-es 3 százalékos hiánycél?

Király Ezt egyikünk sem gondolja, a jegybank 2010 elején 4,2 százalékos hiányt jelzett – feltéve, hogy nem történnek megfelelő korrekciós lépések, amire lett volna lehetőség!

Palócz Mi inkább 4,5 százalék körüli hiányt vártunk, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a 3,8 százalékot meghaladó hiányra a kormány a nemzetközi szervezetektől nem kapott engedélyt. Akkor pedig az a kérdés merül fel, honnan lehetett volna pénzt szerezni. A válságadók az én olvasatomban kényszermegoldást jelentenek. Borzasztó dolog így belevágni a lecsóba, nincs épeszű közgazdász, aki ezt jónak tartaná, de ha a 3,8 százalékos hiány erős korlátot jelent, akkor azt be kell tartani. Márpedig ehhez szerintem legalább 200 milliárd forint hiányzott. Kérdés, ezt mind a jelenlegi kormány hozta-e össze – mert szerintem nem.

Oszkó Amikor az átadás-átvétel történt, a mi számításaink szerint a hiány az év végén a 4,2 és 4,5 százalék közötti sávban teljesült volna. Az átadás-átvételi dokumentációt nyilvánosságra hoztuk, azóta erre senki nem hivatkozott, remélem, a Pénzügyminisztérium honlapján még rá lehet bukkanni, én mindenesetre elmentettem, Ebben részletesen leírtuk, milyen kiadáscsökkentő intézkedésekkel lehet a 3,8 százalékos hiánycélt elérni, a kormánynak mit kell ehhez tennie. Ezt tételesen levezettük. Ezzel együtt elmondanám, tavasszal a nemzetközi szervezetek felvetették, hogy néhány tizedszázalékos elcsúszást Magyarország esetében nem tekintenének drámai fejleménynek, mert a strukturális egyenleg jó, és a tendencia javul. Kifejezetten felajánlották nekünk, ha akarunk erről tárgyalni, van rá lehetőség. Azt válaszoltam, erről már nem velem kell tárgyalni, ebben már a következő kormány a kompetens. A következő kormány azonban nem ezzel kezdte, hanem azzal, hogy csődhelyzetet kiáltott, 7,5 százalékos hiányról beszélt, és belelavírozta magát abba a tárgyalási helyzetbe, hogy rákényszerült a hiánycél megerősítésére. Azt pedig, hogyan is áll valójában a költségvetés, egyre nehezebb követni. A választások óta nem készül költségvetési prognózis, ami legutóbb a 2006-os kampány idején fordult elő. Emiatt az ellenzék évekig szapulta a szocialista kormányzatot – szerintem jogosan. De most sincs a főbb bevételeket-kiadásokat az év egészére megbecsülő prognózis, sőt már sajtótájékoztatót sem tartanak a költségvetés helyzetéről, csak interneten lehet kérdéseket feltenni a tárca illetékesének. Ha jól tudom, november végén az éves bevételi előirányzat 90,9 százaléka teljesült, a kiadások pedig 94,7 százalékon álltak. Egy évvel korábban a tervezett bevételek 89,4 százaléka folyt be, és a kiadások 91 százaléka ment ki. Vagyis a bevételek 2010-ben időarányosan jobban teljesültek – ebben a bankadó első részlete, 90 milliárd forint szerepel, tehát nélküle is kedvezőbbek a bevételi számok –, mint a megelőző évben, a kiadások viszont túlteljesültek. Magyarán, igen furcsa azt hallani, hogy rosszul lett volna megtervezve a 2010-es költségvetés, amikor november végéig a bevételek a mindenféle különadók nélkül is kedvezőbb arányban teljesültek, mint tavaly, amikor az év végi pénzforgalmi hiány is jobb lett a vártnál. Nem mondom, hogy egyáltalán nem volt feszültség a költségvetésben, de az önmagában nem igaz, hogy összességében annyira felülterveztük volna a bevételeket, hogy emiatt kellett volna különadókat kivetni. A kiadási fegyelem főleg azóta lazul, amióta megszületett a döntés a magán-nyugdíjpénztárakról.

– A bankadó összességében, a második, decemberben befizetendő részlettel 180 milliárdot hozhat, a válságadók 160 milliárdot. Utóbbiakra tehát nem a 2010-es költségvetés helyzete, hanem a 2011-es adócsökkentés ellensúlyozása miatt van szükség, mint ahogy a magán-nyugdíjpénztári tagdíjakra is. De a fő kérdés az, vajon az adócsökkentés olyannyira felpörgeti-e a gazdasági növekedést, hogy néhány éven belül az alacsonyabb adókulcsok ellenére dől majd a bevétel az államkasszába, így megszüntethetők a különadók, és az sem okoz gondot, ha a magán-nyugdíjpénztári vagyon már nem vethető be, mert elfogyott…?

Király Az értékválasztási kérdés, hogy a nyugdíjrendszer egy-, két- vagy hárompilléres. Persze ahogy 1998-ban megszámolták a hárompilléres rendszerre való áttérés költségét, most sem ártott volna megszámítani a második pillér államosításának többletterheit, mert azok egyértelműen vannak. Az is szakmai, közgazdasági kérdés, hogy a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagdíjak és megtakarítások állami átvételének mi a költségvetési hatása. Először csupán arról volt szó, hogy megnyitják a visszatérés lehetőségét az állami nyugdíjrendszerbe, ekkor még a jegybanki számítások is 30-50 százalékos átlépéssel kalkuláltak. Azóta már világossá vált, hogy a második pillér gyakorlatilag felszámolásra ítéltetett, és az is, hogy az átvitt vagyonnak mi lesz a sorsa: annak 90-95 százaléka átkerül a hangzatos nevű Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapba. Leszámítva azt a néhány gazdag, nagy jövedelmű, elég fiatal vagy kellőképp idős tagot, aki megengedheti magának, hogy maradjon a magán-nyugdíjpénztári rendszerben, mindenki vissza fog lépni. Ez pedig azt jelenti, hogy 2011-ben és 2012-ben a költségvetés strukturális egyenlege is javulni fog…

Palócz 2011-ben rettenetesen nagy lesz a többlet.

Király …2013-ra viszont egyértelműen megfordul a helyzet, és a strukturális egyenleg romlani fog.

– Ha a magán-nyugdíjpénztári vagyon egy alapba kerül, nem lehet azt több éven át, folyamatosan elkönyvelni, aszerint, hogy a kormány az adott években mennyi bevételt számol el, mennyit használ fel belőle?

Palócz Amibe, mint egy zsákocskába, mindig bele lehet nyúlni egy kis pénzecskéért? Nem, ilyen rendszer nincs. Ezt a bevételt csak 2011-ben lehet elszámolni.

Király Valóban nincs ilyen megoldás, mert az unióban elfogadott elszámolási szabályok szerint az átvett vagyont már az első évben el kell számolni bevételként. Abban az évben, amikor az államhoz átkerül.

Oszkó Az efféle rendkívüli tételek elszámolására nincs kialakult szabály, szerintem az Eurostatnál már most törik a fejüket. A képbe belezavarhat, hogy tudomásom szerint a mostani visszalépést nem tekintik önkéntesnek. Azt egyébként provokatív céllal a blogomban magam is felvetettem – bár nem gondoltam komolyan –, hogy ha a korábbi tagdíjak elszámolása az uniós jogrend szerint történt, akkor a költségvetésbe történő visszaemelésük esetén miért nem a régi egyenlegeket kell viszszamenőlegesen korrigálni, azokét az évekét, amikor a tagdíjakat befizették. Ha a korábban befizetett tagdíjakból már biztosan nem lesznek nyugdíjcélú kifizetések, hanem azok állami bevétellé alakulnak át, miért ne tekinthetnénk úgy rájuk, mint ha eredetileg is állami bevételek lettek volna? Egy ilyen elszámolásnak az a vicces következménye volna, hogy 2008 és 2010 között 3 százalék alatti hiány jönne ki, 2011-ben pedig nagyobb annál. Mindezt csak azért írtam le, hogy szemléltessem, ha komplex módon vizsgáljuk meg a rendszert, és nem dőlünk be annak, hogy az előző nyolc évben minden borzasztóan roszszul alakult, akkor kiderül, hogy például nyugdíjcélokra meglehetősen szépen takarékoskodott az ország.

Palócz Szerintem sem volna érdemes az elmúlt nyolc évet összemosni, egységesnek tekinteni, mert legalább négy szakaszt lehet elkülöníteni: volt a Medgyessyé, aki egy év után észrevette, mit követett el, és megpróbált korrigálni, majd jött az első Gyurcsány-kormány, a hiány ismételt növelésének az évei, majd a második, a kínlódásé, végül a Bajnai-kormány, amely próbálta rendbe hozni, amit az elődei elrontottak. Ez a nyolc év tehát korántsem egységes, a rá való hivatkozással csupán azt akartam hangsúlyozni, milyen súlyos állapotot örökölt a mostani kormány.

Oszkó De ha már az örökségről beszélünk, abban benne van az a 3000 milliárd forint magán-nyugdíjpénztári megtakarítás is, amiből a mostani kormány vidáman meg fog élni. Az általa örökölt, rettenetesnek tekintett államadóssággal szemben ott van egy 3000 milliárdos megtakarítás, így pedig mindjárt más a mérleg. Amúgy pedig én sem tekintem magaménak az előző nyolc évet. Azért lettem pénzügyminiszter, mert 2006 óta folyamatosan azt szövegeltem, szerintem mit kellene csinálni, mi a rossz. Erre egyszer csak azt mondták, ha ennyire tudod, mi a teendő, tessék, csináld.

– Egyelőre ennek a gazdaságpolitikának sem belföldön, sem külföldön nincsenek támogatói, vagy ha vannak is, nem nagyon látszanak. Sem a Magyar Nemzeti Bank, sem a megszüntetett Költségvetési Tanács, sem a honi elemzők többsége nem lelkesedett érte. Magyarország besorolását a hitelminősítők lerontották, a kormány az IMF-fel összeveszett, vitában áll az Európai Központi Bankkal, a nemzetközi szaksajtó pedig durván kritikus vele szemben. Meg lehet-e változtatni a magyar gazdaságpolitika minősítését? Mit kell ehhez tenni?

Oszkó A szakmai közvélekedés megváltoztatására már mutatkozik kormányzati szándék, hiszen a nemzetgazdasági miniszter újabban olyan mértékű kiadáscsökkentésekről beszél, amilyenekről mi még csak nem is álmodtunk. Abban reménykedem, talán az egyéves útkeresés után, a külső véleményeket, hatásokat integrálva és megfontolva a kormány képes lesz változtatni. Mert lehet ugyan azt mondani egy leminősítésre, hogy ezt később felminősítés fogja követni, de bízni kell benne, hogy magát a fejleményt a szakapparátus feldolgozza. Meglehetősen nagy a kormány politikai felhatalmazása, igazíthat a gazdaságpolitika irányán, amelynek eredményeként kivezethetők lesznek a különadók, kialakíthat fenntartható nyugdíjrendszert, és így tovább. Kizárólag a saját szándékain múlik, hogyan folytatja a működését.

Király Az eddig megtett lépések nyújtanak némi mozgásteret. Nincs olyan, hogy innen már csak lefelé vezet az út, de a jelenleg látható kockázatok nagyon nagyok.

Palócz Nagyon sok múlik a költségvetési feszültségek kezelésén. A tervezés alapjául szolgáló makropályában az szerepel, hogy a közösségi fogyasztás 2011-ben 7,6 százalékkal csökkenni fog. Kerestük ennek a megjelenését az állami kiadások között, de nem találtuk meg. Úgy látszik, a felismerés megszületett, valamiféle szándék már formálódik az állami kiadások csökkentésére, csak még nem álltak elő vele. Azt azonban aggasztónak tartom, hogy a kormány sem a külfölddel, sem a hazai kutatókkal, független intézetekkel nincs jóban, a stílusát a diplomaták és az elemzők borzalmasnak tartják. Pedig az nem is kerülne pénzbe, hogy ezen javítson. Nem látszik semmiféle együttműködés a független szakmai közösségekkel, jóllehet a beharangozott kiadáscsökkentő programokat két-három kormánytag nem tudja kiagyalni és összerakni.

– A kormányzati prognózis szerint három év múlva már 5 százalékkal kell dübörögnie a gazdaságnak. Ez bejöhet?

Palócz Ezt a lehetőséget kizárni persze nem lehet, de ma ennek nem látszanak a körvonalai. Szlovákia most, a válság után, megint majdnem 5 százalékkal növekedik. De a felelős tervezés változatokra, elágazásos szcenáriókra épül: mi van, ha ez történik, mi van, ha az, ha amaz. Nem látom, hogy léteznének ilyen változatok.

Király Minden gazdaságpolitikai lépésnek önmagában is van üzenete. Az adócsökkentés növeli a munkaerő iránti keresletet, a potenciális növekedést, ugyanakkor a szektorális adók lebegtetése, időtartamuk meghosszabbítása ellenkező hatású, mérsékli a beruházási kedvet, ezáltal a potenciális növekedést. Egyik oldalon felpörgetik a belföldi keresletet, a másikon odateszik a szektorális adókat, inflációs nyomást váltva ki. A mi álláspontunk, ami az Elemzés a konvergenciafolyamatokról című kiadványunkban olvasható is, hogy a válság után növekedési pályát kell váltani, nem lehet olyan mértékben a külföldi forrásokra hagyatkozni, mint a múltban, azaz, ösztönözni kellene a belföldi megtakarításokat. A magán-nyugdíjpénztárak államosítása egyértelműen ez ellen hat. Az a baj, hogy az ellentétes döntések közös üzenete a kockázat, a bizonytalanság növekedése.

Oszkó Visszakanyarodnék ahhoz, amivel kezdtem: az eddigi intézkedések kísértetiesen hasonlítanak arra, ami 2002-ben történt. Adócsökkentés, fogyasztásnövelés, a költségvetés strukturális egyenlegének negligálása, az a remény, hogy a növekedés majd csak helyreállítja a bevételek és a kiadások közti egyensúlyt. Palócz Éva azt mondta, hogy ez a kormány nehéz helyzetet örökölt, ám látni kell, hogy ezt a nehéz helyzetet a 2002-ben elkezdett politikai kurzus hozta össze. Utólag kiderült, hogy az a gazdaságpolitika nagyon nem jött be. Bízom benne, hogy most ez idejében kiderül, és megtörténik a korrekció.

 

 

Kapcsolódó írások:

Elszigetelődünk: Gábor György, Konok Tamás, Niedermüller Péter és Rádai Eszter (moderátor) kerekasztal-beszélgetése – Beszéljünk először a kulturális modernizáció kérdéseiről, amiről azt...

A rendszer futóhomokra épül – Debreczeni József (moderátor), Majtényi László, Pető Iván és Ripp Zoltán kerekasztal-beszélgetése – Először arra kérlek benneteket, hogy ti is mondjátok el...

„Magyar dölyffel…” Csepeli György, Kolosi Tamás, Pikó András (moderátor) és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése – Vitányi Iván téziseiben van egy kulcsfogalom: az egyharmadország. Nálunk...

Molnár Gál Péter: A szellentő Shakespeare (Shakespeare: Lear király – Ünnepi ebéd az ország felosztásának tiszteletére, avagy az utolsó villásreggeli. Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza, 2007. október 19. Fordította Vörösmarty Mihály. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mária. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Király Levente, Farkas Andrea, Pataki Ferenc, Harsányi Attila, Cseh Zsuzsa, Borsos Bea, Jakab Tamás, Melkvi Bea, Zarnóczai Gizella, Orosz Ákos e. h., Járai Máté, Dénes Gergely, Fekete Gizi. ) Molnár Gál Péter A szellentő Shakespeare Isteni holdkóros a...

Kampány, esélyek, veszélyek – Dávid Ibolya, Somogyi Zoltán, Debreczeni József és Bokros Lajos a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Domány András, Mészáros Antónia, Molnár György, Farkas Zoltán, Vásárhelyi Mária, Vicsek Ferenc, Bauer Tamás, Vitányi Iván – Emlékeim szerint amikor először volt nálunk vendég, elnök asszony,...

 

 

Cimkék: Farkas Zoltán, Király Júlia, Oszkó Péter, Palócz Éva