Farkas Zoltán – A tervezőasztaltól a boncasztalig (Az Orbán-kormány gazdaságpolitikai szándékai és a valóság)
Schmitt Pál köztársasági elnök határidőre aláírta a „talpra állás” költségvetéséről szóló törvényt, amely december 30-án jelent meg a Magyar Közlönyben. Ezzel lezárult az Orbán-kormány működésének első szakasza, amely a következőképpen jellemezhető: nyakas ragaszkodás egy olyan növekedési ideához, amelynek meghatározó elemeit a nemzetközi és a honi szakma többsége elutasítja, és amelyet a magyarországi jogrendbe csak annak megerőszakolásával lehetett beleilleszteni.
Az alapelgondolás nagyjából a következőképpen vázolható fel: a hazai össztermék 80 százalékára rúgó államadósság csökkentésének eddig alkalmazott módja, amely alapvetően költségvetési megszorításokra épült, nem vezetett – mert nem vezethet – eredményre, ezért más megoldást kell választani, az adósságot a növekedés gyorsításával ki kell nőni. A felpörgő gazdaságban bővülni fog a foglalkoztatás, csökken a munkanélküliség, egyre több adózó munkahely jön létre, mindez együtt megteremti az állami költségvetés és a társadalombiztosítási alapok egyensúlyát. A növekedés beindításához erőteljes adócsökkentésre van szükség, mind a lakossági, mind a vállalkozói körben. A kettős könnyítés következtében bővül a belföldi kereslet, amely a növekedés másik forrása lehet – az exportpiacok húzóhatása mellett.
Bár ennek a tervezőasztalnál s kellő távolságból nézve kétségkívül tetszetős gazdasági pályának több gyengéje is van, közülük az egyik szinte mindent felülír: ez pedig maga a kezdet. Az adócsökkentés ugyanis átmenetileg mindenképpen a központi költségvetés bevételeinek apadásával jár (amiből nem következik automatikusan, hogy néhány év múlva, hála a száguldásnak, az alacsonyabb adókulcsok ellenére ömlene a pénz a költségvetésbe). Ebből adódóan az állam gazdálkodását a szűkülő bevételekhez kell(ene) illeszteni, vagyis csökkenteni kell(ene) a közkiadásokat – a mérleg eme másik serpenyőjét szokás nagy leegyszerűsítéssel megszorítások címszó alatt emlegetni. Ám a megszorítások lehetőségét a Fidesz eleve kizárta. Ha viszont a kiadások változatlan szinten maradnak, az adócsökkentés a költségvetés hiányát növeli (és eladósít), vagy ha az nem megy, valahol pénzt kell találni. Aranybányát, olajmezőt felfedezni, netán más vagyonát elvenni.
A növekedés beindításához a kormányzati recept szerint nemcsak laza költségvetésre van szükség, hanem alacsony kamatszintre is; vagyis olcsó pénzre és bőséges hitelkínálatra. Ehhez azonban a magyarországi állampapírok magas hozamát, az államadósság kockázati megítélését és annak finanszírozhatóságát, továbbá, fő követelményként, az infláció alakulását szem előtt tartó jegybank és a monetáris tanács nem volt partner. Orbán gazdaságpolitikai tanácsadói már 2008-ban, a válság kitörésekor alacsony kamatszintet követeltek. Az irányváltáshoz azonban a Magyar Nemzeti Bank vezetőit el kellett volna mozdítani, ami eddig nem sikerült, holott a támadást maga a kormányfő vezényelte, ürügyként felhasználva ehhez, hogy Simor András elnök korábbi megtakarításainak egy részét ciprusi cégében tartotta.
A Fidesz politikájának fő üzenete nyolc éve a tagadás. A válság óta a képlet a következő: megszorítások kontra ösztönzés, dilettantizmus kontra bölcsesség, liberalizmus kontra állami gyámkodás, trükközés, korrupció kontra jó erkölcs és közérdek. Orbán Viktor pártelnök 2009 decemberében, a Bajnai-kormány költségvetésének elfogadása után azt ígérte, hogy választási győzelme esetén azonnal újat készít, amelyben véget vet a megszorításoknak. Ennek szellemében új megállapodást köt a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval, lazábbat a Gyurcsány Ferenc-Bajnai Gordon által preferált változattal, amely 2010-re 3,8 százalékos, 2011-re 3 százalék alatti GDP-arányos hitellel kalkulált. Ezt Orbán, szintén még ellenzékben, azzal a nyilatkozattal készítette elő, semmi sem indokolja, hogy a magyar államháztartás hiánya kisebb legyen az uniós átlagnál (ami az idén 7 százalék körül alakulhat). A gazdaságot azonnali, radikális adócsökkentéssel kell beindítani – folytatódott az érvelés –, ehhez a biztonsági hálót az IMF új, akkor formálódó pénzügyi eszköze, az elővigyázatossági hitelkeret szolgáltatná. Ebből 10-20 milliárd euróra számított a kormány. A terv azonban néhány hónap alatt összeomlott.
Pedig a költségvetési lazítás előkészítésének Orbánék nagyon messziről futottak neki. A dobbantót még az őszödi beszéd szolgáltatta, a gyurcsányi önmarcangolásból kiemelt hazugságok és „trükkök” szüntelen ráolvasása a szocialisták fejére (amiben persze a 2005-ös, 2006-os esztendő fejleményeit tekintve vitathatatlanul sok igazság volt). A „trükközés”-tematika 2010 őszére az orbáni változatban addig fejlődött, hogy a Bajnai-kormány megvezette az IMF-et, Brüsszelt, átverte a fél világot. A költségvetési feszültségek turbózására egy éven át tartó csontvázvadászatot rendeztek fideszes és kormányzati bizottságok, kezdetben azért, hogy a nemzetközi szervezeteket meggyőzzék, miért kell elfogadniuk 2010-re és 2011-re a korábban tervezettnél nagyobb hiánycélt, majd pedig azért, hogy a választások előtt beígért osztogatás elmaradását elődeik nyakába varrják. De minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, a fiskális lazítás gondolatát egyetlen számottevő intézmény vagy elemzői csoport sem fogadta el.
Tavaly nyáron a kormány szembekerült az IMF-fel, és nemhogy új készenléti hitelmegállapodást nem kötött, még az elődje által szerződött összegből sem hívhatta le az októberig igénybe vehető summát. Ekkor Orbán látványos harcot indított az ország pénzügyi függetlensége megteremtéséért, ám abban is reménykedett, hogy Brüsszel engedékenyebb lesz, mint az IMF. Nem volt az. Az IMF-fel és az EU-val folytatott tárgyalások kudarcával a kormány uszkve 5 milliárd euró olcsó kölcsöntől esett el; bár kétségtelen, hogy az államháztartás ekkor már piaci kölcsönökből is finanszírozható volt, ha jóval drágábban is. A nemzetközi szervezetek a lazítási szándék láttán a 3,8 százalékos, illetve a 3 százalékos hiánycélt is kőbe vésték. Ekkor, végső próbálkozásként, a kormány a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagdíjak állami bevételként történő elszámolása érdekében kezdett lobbizni, nyolc uniós tagállammal együtt, ám ez a próbálkozás is megfeneklett. A jegybank elnöke elleni támadással pedig frontot nyitott az Európai Központi Bankkal szemben is.
A folyamatos kudarcok hatására a kormány radikális pénzbehajtásba kezdett. Előbb a pénzügyi szektorra vetett ki különadót, majd a nagy energetikai, kommunikációs cégekre és a hipermarketláncokra; a kulcsokat gondosan úgy lőtte be, hogy a magyar cégek – például a Fidesz közeli CBA vagy az Orbán-tanácsadó Járai Zsigmond által gründolt CIG Pannónia Életbiztosító – terhei ne nagyon nőjenek. Ám ez sem volt elég: a nyugdíjak megvédésének jelszavával előbb a magán-nyugdíjpénztári tagdíjakat kebelezte be, majd olyan kényszerítő eszközöket foglaltatott törvénybe, amelyek a nyugdíjrendszer második pillérét gyakorlatilag felszámolják, és a pénztárakban felhalmozott vagyont egy új állami alapba csatornázzák. Ezzel teremtette meg a fedezetet a kormány arra, hogy 2011-től bevezesse az egykulcsos, gyermekek után járó kedvezményekkel kombinált személyi jövedelemadót és az 500 millió forintos árbevételig csupán 10 százalékos társasági adót. A csodafegyvereket tehát sikerült bevetni, sőt a magán-nyugdíjpénztári vagyon állami átvételével 3000 milliárd forintos biztonsági tartalékra is szert tett.
A kitervelt starthelyzet kierőszakolásának azonban nagy, pénzben is mérhető ára van. A magyar államadósság besorolását a hitelminősítők lerontották, annak kockázati felára április óta csaknem megduplázódott, a forint viszonylag gyenge maradt, a tőzsde – régióbéli társaihoz viszonyítva – alulteljesít, a devizában eladósodott személyek és háztartások egyre nagyobb hányada kerül bajba. Az orbáni gazdaságpolitikát befektetői bizalmatlanság övezi. Ez nem is csoda: a kormány fél év alatt összekülönbözött az Európai Bizottsággal, az IMF-fel és az Európai Központi Bankkal, a különadókkal és a magán-nyugdíjpénztári rendszer elleni támadással Orbán még befolyásos külföldi támogatói egy részét is maga ellen hangolta. Belföldön pedig hadállásonként foglalja el a kormány a független intézményeket: az Állami Számvevőszék élére a Fidesz egyik régi harcosa került, a büdzsé egyensúlya fölött őrködő Költségvetési Tanács apparátusát szélnek eresztették, tagjai lecseréléséről szintén törvényt alkottak, az Alkotmánybíróságot megfosztották attól a jogkörétől, hogy költségvetési, adó- és illetékügyekben döntsön (leszámítva azt a lehetőséget, ha alapjogokat érintenek), a jegybanki politikát pedig a monetáris tanács márciusban esedékes tagcseréivel tervezik megváltoztatni.
A kormányzati kommunikáció erőszakossága és a független intézmények behódoltatása ellenére ennek a gazdaságpolitikának alig-alig akad támogatója. A rossz nemzetközi megítélésért különösen kár, mert a nyáron a magyar gazdaság már visszaállt a növekedési pályára, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg 2010-ben soha nem látott többletet mutat, és az államháztartás mutatói is javulnak. Csakhogy az utóbbiakat az elemzők nem méltányolják, mert az átmenetinek szánt adókkal, a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak és vagyon felélésével teremtett egyensúlyt nem tekintik fenntarthatónak.
Kapcsolódó írások:
Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek – A Bajnai-kormány öröksége Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök. Ha voltak is...
Farkas Zoltán: Helyre, tétre, befutóra – A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék I. Állapothatározók „Szembenézve...
Vitányi Iván: Fából vaskarika (Farkas Zoltán) 2004-es, 2005-ös és 2006-os beszámolómban egyaránt azt állítottam, hogy...
Farkas Zoltán: Ámítási mesterkurzus Egy a tábor, egy a zászló – ezt sugallja Szijjártó...
Kampány, esélyek, veszélyek – Dávid Ibolya, Somogyi Zoltán, Debreczeni József és Bokros Lajos a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Domány András, Mészáros Antónia, Molnár György, Farkas Zoltán, Vásárhelyi Mária, Vicsek Ferenc, Bauer Tamás, Vitányi Iván – Emlékeim szerint amikor először volt nálunk vendég, elnök asszony,...
Cimkék: Farkas Zoltán