Niedermüller Péter: A létezés magyar minősége (Kultúra, oktatás)

Az elmúlt két évtized hazai modernizációs törekvéseinek egyik súlyos, koncepcionális és egyben gyakorlati politikai következményekkel járó problémáját az jelentette, hogy a gazdasági és részben a politikai modernizáció mellett háttérbe szorult a kulturális modernizáció ügye. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az elmúlt évtizedekben ne születtek volna érdemi kultúr- és oktatáspolitikai döntések. Különösen az oktatás területén egy sor nagyon fontos, lényegi változás indult meg az elmúlt nyolc évben, aminek a nyomán – minden megmaradt és továbbélő anomália és konfliktus mellett – kirajzolódni látszott egy modern, nyitott, a kreativitásnak teret adó, demokratikus értékeket közvetítő oktatáspolitika. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a jelenlegi kormány oktatásért felelős államtitkára minden lehető (és lehetetlen) alkalommal bírálja az elmúlt kormányzati periódusok oktatáspolitikáját, ami a legbiztosabb jele annak, hogy az eddigi oktatáspolitika európai elveket és értékeket követett. De azt sem lehet mondani, hogy ne készültek volna átfogó tervezetek. 2006 decemberében Hiller István, akkori oktatási és kulturális miniszter tett közzé egy több mint 40 oldalas iratot, amely A kulturális modernizáció irányai címet viselte. Ezt megelőzően pedig, 2006 januárjában Bozóki András és munkatársai jelentették meg A szabadság kultúrája. Magyar kulturális stratégia 2006–2020 című programjukat. Ezek a tanulmányok azonban – minden jó szándék, a bennük rejlő számos hasznos gondolat és ötlet ellenére – lényegében semmilyen tényleges hatást nem gyakoroltak sem a modernizációs folyamatokra, sem pedig a politikára. Hogy mindez miért történt így, annak elemzése nem lehet ennek a rövid írásnak a feladata. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a magyar társadalom jelenlegi állapotában, abban a tényben, hogy Magyarországon a környező országokénál sokkal kisebb mértékű a demokrácia iránti érzékenység; hogy egy szélsőjobboldali politikai párt kétszámjegyű választási eredményeket képes elérni; hogy a politikai kultúrában egyre erősebbé válik az aljas indulatok keltése; hogy ebben az országban igen jelentős a tekintélyelvűség tisztelete, s ennek megfelelően az erős politikai vezető iránti igény; hogy a társadalomból legfeljebb vállrándítást, jobb esetben közönyt vált ki a „centrális politikai erőtér” erőszakos kiépítése, a sajtószabadság megcsúfolása, az alkotmányos demokrácia intézményeinek korlátozása stb., jelentős részben a kulturális modernizáció hiányosságai, sikertelensége tükröződik vissza.

A kulturális modernizáció eredményeit persze nem lehet pontos számokkal visszaadni; már a modernizáció mértékének, állapotának a mérhetősége is kérdéses. Ugyanakkor a kulturális modernizáció Európában mindenütt elválaszthatatlan a liberális demokráciák alapvető értékeitől, a nyitott társadalmak meghatározó normáitól – a demokrácia iránti elkötelezettségtől, nyitottságtól, a toleranciától, a teljesítmény, a tudás tiszteletétől, az öngondoskodástól, a szolidaritástól, a befogadástól, a kulturális sokféleség elfogadásától, a konszenzusos demokrácia eszméjétől stb. Ennek megfelelően azokat a társadalmakat szokták a kulturális modernizáció élvonalában emlegetni, ahol a társadalom jelentős (döntő) többsége azonosul ezekkel az értékekkel és normákkal – politikai pártállásától, hovatartozásától függetlenül. A kulturális modernizáció azonban nemcsak azért mérhető nehezen, mert az értékek és normák érvényesülése, magatartást irányító szerepe nem ragadható meg olyan közvetlen módon, mint a gazdasági fejlődés tendenciája, mikéntje. Hanem azért is, mert a modern társadalmak – s így természetesen a magyar társadalom is – erősen tagoltak, nemcsak a társadalmi rétegződés, hanem a szociokulturális miliők és kulturális orientációk s ennek megfelelően a kulturális modernizáció tekintetében is. A problémát azonban nemcsak ez a differenciáltság jelenti, hanem az is, hogy ezek a miliők különböző kiterjedésűek, eltérő nagyságúak, s nagyon különböző érdekérvényesítési képességekkel, technikákkal, nagyon eltérő hatalmi pozíciókkal rendelkeznek. Arról nem is szólva, hogy ezek a képességek, technikák és hatalmi helyzetek folyamatosan változnak. Azaz amikor kulturális modernizációról beszélünk, akkor nem valamiféle egységes állapotról, hanem egy állandóan változó, állandóan mozgásban lévő, és a társadalom különböző szegmenseiben eltérő jellegű, tartalmú folyamatról beszélünk. Egy olyan folyamatról, amelyet mindezeken túl jelentős mértékben befolyásolnak a szocializáció különböző színterei (család, intézmények, iskola, média, személyes kapcsolatok stb.), valamint az egymással gyakran élesen szemben álló kulturális hagyományok, ismeretek.

 

(Mi van most?) Most tél van és csend és hó és halál – mondhatnánk Vörösmartyval, de ez persze túlzás lenne. Ami most van, az sokkal kevésbé drámai, viszont annál szürkébb, annál egyoldalúbb s ennek megfelelően igénytelen és unalmas. A jelenlegi helyzet több összetevője közül itt és most csak kettőt emelek ki.

Az egyik a „létezés magyar minősége”, amit éppen kóstolgatunk, s közben azon gondolkozunk, hogy mi olyan ízetlen, sőt keserű rajta/benne. Az eredeti eszmefuttatás, Orbán kötcsei beszéde abból indult ki, hogy van „magyarok közössége”, és ennek van „saját, csak ránk jellemző látásmódja”, amiben gyökerezik az a „kulturális minőség… amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon”. Ne elemezzük most a közösség, a látásmód és a kulturális minőség között itt vázolt kauzális összefüggést (bár az sem lenne tanulság nélküli vállalkozás), hanem figyeljünk inkább az egyes számban való fogalmazásra: egy közösség van, egy látásmód, egy minőség. S mindezt egyetlen tényező, a „magyarság” határozza meg. Ha most egy pillanatra eszünkbe jut a kettős állampolgársággal kapcsolatos törvény, amely a magyarságot a leszármazás alapján definiálja, akkor egyértelmű, hogy itt valami vérségileg szerveződő közösségről, látásmódról, minőségről van szó – még ha nem is nyíltan, de latens módon mindenképpen. Még kihegyezettebben fogalmazva, a kulturális minőség nem esztétikai kérdés és kategória, hanem a nemzeti hovatartozás megnyilvánulása. S ennek természetesen megvannak a maga ártatlannak tetsző gyakorlati következményei is – például a médiatörvényben, amely előírja a „magyar” dalok és zeneszámok arányát a rádióműsorban. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy amit a kötcsei beszéd megfogalmaz, s ami ma a kulturális politika alapelve, az a kulturális nacionalizmus eklatáns megnyilvánulása.

De térjünk vissza röviden a kötcsei beszédhez, amely szerint „hiányzik a mintaadó elit kiválasztását igazoló értékelési rend”, nincs „a közösség által elfogadott értékelési rend”. Éppen ezért a beszéd szerint az elit sikerességének, elfogadottságának egyedüli kritériuma, hogy az általa támogatott politika sikeres volt-e, vagy pedig megbukott. Majd így folytatja „véleményem szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is”. Aha… Szóval, ha jól értem, és nem túl nagy az ugrás, akkor a kulturális minőség, valamint a szociálliberális értékrend egymással összeegyeztethetetlen kategóriák. Nyilván ez igazolja a média egészének teljes körű és mértékű „elfideszesítését”, a kormánynak nem tetsző színigazgatók „piszkálását”, a „ballib véleményformáló hatalom” erkölcsi megbélyegzését, és így tovább. Mindennek pedig az lesz a következménye, hogy megszűnik „az állandó értékvita”, azaz mindenki ugyanazt mondja. Aki pedig nem, az önmagát helyezi a Nemzeti Együttműködés Rendszerén kívülre. A kötcsei beszéd ugyanakkor arra is kitér, hogy az igazi elitnek „szépen, nemesen és választékosan” kell élnie, a kormánynak pedig az a feladata, hogy megteremtse az ehhez szükséges feltételeket. Ennek a megállapításnak két további következménye van. Egyrészt ha a szociálliberális értékrend (akármi is legyen az) és a kulturális minőség egymást kizáró fogalmak, akkor ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy az elitnek nem lehet tagja az, aki szociálliberális értékeket követ. Másrészt pedig a kormány kultúrpolitikáját nem a liberális demokrácia elveinek sorozatos megsértése jellemzi, hanem az az igyekezet, hogy létrehozza az „új elit” számára a „kultúrateremtéshez” szükséges feltételeket. Röviden: a jelenlegi kultúrpolitika alapvető szándéka a kulturális sokféleség korlátozása, valamint a kormányétól eltérő ideológiákat közvetítő kulturális tevékenységek hátrányos megkülönböztetése, azaz egyfajta határozott, „nemzeti színű”, gyakran egyszerűen „magyarkodó” kulturális egyneműsítés, egy zárt kulturális világ megteremtése.

Vessünk most egy pillantást az oktatáspolitikára, amely a világon mindenütt a kulturális modernizáció egyik legfontosabb eszköze. Hogy az új közoktatási törvény ténylegesen mit fog tartalmazni, azt pontosan még nem tudni, csak sejteni lehet a közvéleményt tesztelő kiszivárogtatások nyomán. Az oktatási államtitkár egyes megnyilvánulásai azonban így is sokat mondanak: nemzeti alaptantervre van szükség, mondja, amely „értékei között és az értékeinek megfelelően kezeli a nemzeti kultúra kincseit”; meghatározó fontosságúnak tartja a rendet, a fegyelmet és a fegyelmezést, a kötelességteljesítést, valamint az engedelmességet; a „normaszegő tanulók” megbüntetését helyezi kilátásba, a „problémás” fiatalokat pedig külön osztályokba szervezné; ellene van a szolgáltató iskola elképzelésének és a kompetenciaalapú oktatásnak is; tagadja a világnézetileg semleges oktatást, sőt harcot hirdet ellene, s a keresztény értékrend oktatására helyezné a hangsúlyt. Különösen felháborító a halmozottan hátrányos helyzetű és a sajátos nevelési igényű gyerekeknek az összemosása. A törvénytervezet szerint ez utóbbi kategóriába tartozik ugyanis minden halmozottan hátrányos helyzetű gyerek. Halmozottan hátrányos helyzetet pedig akkor állapítanak meg, ha a felsorolt nyolc kritériumból – jövedelmi szegénység, azaz a család egy főre jutó jövedelme a mindenkori minimálbér alatt van; hajléktalanság; egyik szülőnek sincs általános iskolánál magasabb végzettsége; egészségtelen lakáskörülmények; árva vagy félárva gyermek; tartós rokkantság a családban; bűnözés a családban; rendezetlen állampolgári státus – legalább kettő megállapítható. Ha ez a javaslat törvénnyé válik, akkor ez azt jelenti, hogy az iskolai osztályokat „megtisztítják” azoktól a gyerekektől, akik a „felső-középosztályba” tartozó gyerekek tanulását esetleg hátráltathatják, akik olyan társadalmi problémákat és konfliktusokat hoznának be az osztályokba, amelyek nem illenek bele a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” ideológiájába. Jól látható tehát, hogy ebben az esetben is ugyanaz a szándék, mint amiről már a kultúra esetében is szó volt – az oktatás egyneműsítéséről, az eltérő érdekeknek, kulturális háttereknek és hagyományoknak, az esetlegesen abból fakadó konfliktusoknak a rend és az engedelmesség által történő semlegesítése. A rend ugyanis ebben az esetben egyformaságot jelent, s ez az egyformaságon alapuló rend úgy jelenik meg, mint a társadalmi összműködés, a sikeres társadalom kritériuma.

Összefoglalva: a kulturális és oktatáspolitika ma Magyarországon a többségi demokráciára hivatkozva kiszorítani igyekszik a nyilvánosságból, illetve az intézményekből azokat a törekvéseket, amelyek szemben állnak a kultúra, a kulturális minőség egydimenziós felfogásával, támogatják, megjelenítik a kulturális sokféleséget, kreatív és avantgárd jellegük és/vagy tartalmuk miatt létükben kérdőjelezik meg a kulturális nacionalizmust szolgáló anakronisztikus, nemzetieskedő, patetikus kultúra- és művészetfelfogást.

 

 

(Mi lesz?) Természetesen nem lehet pontosan előre megmondani, hogy mi fog történni. A politikai helyzet változása, a kormánypárt támogatottságának csökkenése, az ellenzék jól megválasztott stratégiája stb. mind befolyással lehet a kormány oktatás- és kulturális politikájára. Ugyanakkor mindannak alapján, ami eddig történt, vannak valószínűsíthető tendenciák. A kétharmados többségre, illetve a „nemzeti ügyekre” hivatkozva folytatódni fog a kulturális és oktatási terület egyneműsítése. Minden jel arra mutat, hogy a nemzeti hagyományokra hivatkozva mind a kultúra, mind az oktatás vonatkozásában egy az elmúlt hónapokban kibontakozó berendezkedésnél jóval zártabb rendszer jön majd létre, amely mintegy automatikusan zárja ki magából az alternatív, illetve az uralkodó felfogástól eltérő irányokat és megközelítéseket. A kormány mind a kultúra, mind az oktatás esetében olyan további intézkedéseket, változásokat fog bevezetni, olyan törvényeket fog elfogadtatni, amelyek elsődleges célja saját ideológiai pozíciójának az erősítése, nem pedig a kulturális modernizáció elősegítése, a sokféle környezetben használható, korszerű, minőségi tudás és az ahhoz szükséges kulturális készségek fejlesztése. A kulturális politika területén folytatódnak a szervezeti, illetve a támogatások rendszerét átalakító intézkedések, amelyek célja a „nemzeti elkötelezettségű” művészet, az „új jobboldali kultúra” kiemelt támogatása. Az oktatáspolitika a maga eszközeivel továbbra is elsősorban a felső-középosztály igényeinek a kielégítésére fog törekedni, s következetesen – bár különböző retorikai bűvészmutatványok kíséretében – folytatni fogja a szegény sorsú családok gyermekeinek, illetve az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó gyerekek elkülönítését, sőt tudatos szegregációját. Mindehhez társul majd az új, jobboldali elit szimbolikus és hatalmi pozícióinak a megerősítése, a másfajta ideológiai meggyőződésű művészek és tudósok – hol nyílt, hol rejtett – kiszorítása, megbélyegzése, nemzetközi elismertségük lebecsülése.

 

 

(Mi kellene hogy legyen?) Nyilvánvalóan nem ennek a rövid vitaindítónak a feladata, hogy programot adjon. Semmi olyanra nincs szükség, amit máshol már ne találtak volna ki. Sem a kulturális, sem az oktatáspolitikában nincs helye az ideológiai elfogultságnak, kizárólag a teljesítmény és a minőség lehet a mérce. A művészetet, a kultúrát nem lehet ideológiai szempontok alapján szabályozni – az egyedüli feladat a teljes alkotói szabadság biztosítása, a nemzetközi elismertségű teljesítmények határozott és egyértelmű támogatottsága, függetlenül a művészek, alkotók ideológiai hovatartozásától. Az oktatáspolitikában pedig nem a hagyományokra kell mutogatni, hanem figyelembe véve az utóbbi években megfogalmazott programokat, az európai tapasztalatokat, olyan oktatási rendszert kell végre megteremteni, amely használható tudást ad, nem termeli újra a társadalmi hátrányokat, hanem tényleges felemelkedési lehetőségeket teremt a legszegényebbek számára is. Röviden: nyitottságra, minőségre, kreativitásra, a képességek kibontására, a tudás alapú társadalom tényleges megteremtésére van szükség. Annak felismerésére, hogy a kulturális modernizáció hiányosságai, elmaradottsága, ellentmondásossága a demokráciát veszélyezteti. S olyan politikára, amely erre a felismerésre épül.

 

 

(Mit csináljunk?) Mármint ballibek, értelmiségiek, kultúrmunkások. A jelenlegi helyzet megváltoztatására sok remény nincs. A kétharmados többség nyilvánvalóan minden olyan törvényjavaslatot meg fog szavazni, ami napirendre kerül, s ezek a törvényjavaslatok minden valószínűség szerint a kormány nemzeti-konzervatív álláspontját fogják tükrözni. Ebben a helyzetben nincs más esély, mint folyamatosan elmondani – ott, ahol lehet –, hogy ezek a törvények, törvénytervezetek miért rosszak, miért elfogadhatatlanok, miért hátrányosak az egész társadalom szempontjából. Meg kell próbálni olyan civil egyesületeket, alapítványokat létrehozni, amelyek esetenként, a helyi körülmények figyelembevételével igyekeznek korrigálni a kormány oktatás- és kulturális politikájának baklövéseit. Röviden: akármilyen kilátástalan is, (ismét) ki kell állni a művészet, a kultúra szabadsága, az oktatás európai minősége, az ész és az értelem mellett.

 

 

Kapcsolódó írások:

Niedermüller Péter: Töprengések politikáról és kultúráról A Mozgó Világ januári számában Konok Tamás, Gábor György és...

Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya A Fidesz–KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokon elért kétharmados győzelmét követően...

Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából,...

Niedermüller Péter: A jövő társadalma? Az elmúlt másfél évben számos cikk, publicisztikai írás, elemző tanulmány...

Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik...

 

 

Cimkék: Niedermüller Péter