Vitányi Iván: Nyugat és kelet között – a gyepűn (A magyar társadalom helyzete)

Az 1990 óta eltelt két évtized óriási, de még befejezetlen fordulatot hozott a magyar történelemben. Kiléptünk a jobb- és baloldali diktatúrák szorításából, érdemben csatlakoztunk a fejlett európai demokráciákhoz. Most valósulhat meg az államalapítás óta dédelgetett álmunk: jólét, szabadság, függetlenség, a teljes értékű európai magyarság.

Beléptünk az Európai Unióba, de a magyar gazdaság, társadalom, a lakosság életének színvonala nem érte el az európai centrum minőségét. Az uniós tagországok két részre oszlanak. Az egyik magasabb szinten, gyorsabban, a másik alacsonyabb szinten, lassabban fejlődik. Mi az utóbbiakhoz tartozunk. És ezzel csak ugyanazt mondjuk ki, mint amit a magyar sorsán aggódó legjobbjaink Széchenyitől Bibóig különböző megfogalmazásban kifejtettek: nyugat és kelet közt – a „gyepűn” (modern szóval a félperiférián) maradtunk, a fejlődés főútvonala helyett zsákutcába szorultunk. Úgy is lehet mondani, hogy a „szerves fejlődés” helyett a mi előrejutásunk szervetlen és ezáltal befejezetlen, erőtlen maradt. Többet tartott meg a feudális múlt olyan avult viszonyaiból, amiket a nyugat-európai szerves fejlődés legfeljebb emlékként őriz. Minket nemcsak a válság szorít, szorítanak zsákutcás múltunk tovább élő vonásai is.

Az euroatlanti (nyugat-európai és észak-amerikai) modernitásnak van ugyanis egy alapvető vonása, amely nálunk (és kelet-közép-európai sorstársaink világában) még nem valósult meg. Ez pedig az, hogy az egész emberi közösség három nagy alrendszere – a gazdaság, a demokratikus állam, valamint a társadalom mindennapi élete és kultúrája – együtt, egymással komplementer viszonyban, egymást támogatva fejlődik. Dahrendorf fogalmazta meg először azt az alapproblémát, hogy a társadalom átalakulása, a zsákutcából főutcára, a félperifériából centrumba, a féldemokrácia-félegyeduralom rendszerből, a félnyomorból jóléti rendszerbe, a félfeudalizmusból modern piaci gazdaságba való átmenet nem egyetlen dekrétummal, ukázzal, sípszóval történik, hanem folyamat, amely időt vesz igénybe. Mégpedig a társadalom alrendszereiben más-más tartammal. A politika szerkezeti átalakulása megvalósulhat hat hónap, a gazdasági hat év alatt. De hogy az egész valóságos tartalommal töltődjön meg, hogy a társadalom egésze (egésze, nem csak egy kormányképes elitje!) megtöltődjön az annak megfelelő kultúrával, a köznapi magatartástól kezdve a demokráciában való részvételig – ahhoz hatvan év kell. Húsz év eltelt, és még sok van hátra.

Ördögi kör alakult ki, amely a következő elemekből áll:

• A gazdaság teljesítménye közepes. A hazai tulajdon aránya kicsi, ez már szinte gyarmati jellegű. Magas a feketegazdaság aránya (a valóságos nemzeti jövedelemnek mintegy harmada vagy ennél is több). Kevesen adóznak sokat, sokan pedig kibújnak alóla. Nagyon magas a szociális költségek és az állami bürokrácia aránya.

• A társadalom szerkezete elmaradott. Csak egyharmada igazán nyertese a fordulatnak, kétharmada a nyugatihoz képest alacsony, egynegyede társadalom alatti szinten él.

• Az állam nem teljesíti a közvetítés feladatát, részben mert túl erős, részben mert túl gyenge. Túl erős: kiterjedtebb a kelleténél (lásd az önkormányzati rendszert). Túl gyenge: nem áll mögötte erős civil társadalom, bürokratikus. Erős, öngondoskodásra épülő civil társadalom kellene. Az azonban maga is gyenge, és túlságosan politikafüggő. Ezért kialakulatlan és gyenge a demokrácia. Egyre erősebbek azok a törekvések, amelyek a demokráciát egy új populista autokráciával akarják felváltani. (Sokan demokratúrának nevezik, Phillipp Schmitter találó terminusát alkalmazva – bár én még jellemzőbbnek találnak ugyane szerző másik terminusát, a diktablandát. Ami – egy spanyol kifejezés felhasználásával – szentimentális, nyájaskodó, álszent népieskedő diktatúrát jelent. Ezt tanulmányozzuk most a saját bőrünkön.)

• A kulturális felemelkedés folyamata elakadt. A társadalom nagy része ugyanúgy kívül marad a modern technika által teremtett lehetőségektől, mint húsz évvel ezelőtt – legfeljebb az infotainment alsó kultúrája nőtt mértéken felüli arányban. (Az infotainment hasonló jelensége az új terminológiának, mint a diktablanda: az információ és az entertainment=szórakozás összetételéből származik. Az információ pedig a mai világ egyik legsikeresebb iparága.)

Mindez jól láthatóan ördögi körbe zár minket, amelyben a feudális viszonyok infotainmenttel kiegészülve eredményezik a diktablandát. A világválság hullámai ezért az ilyen országokban sajátos módon a diktablandát is megerősítik, mivel a gazdaság – demokrácia – társadalom+kultúra komplementer összefüggése gyengítik.

Jól bizonyítja ezt a társadalom szerkezete. 1979-ben az egyharmadország fogalmával igyekeztem ezt leírni. Volt egy közös vizsgálatunk amerikai szociológusokkal arról, hogy a társadalmi magatartás és a kultúra szempontjából milyen a társadalmaink szerkezete. Azt találtuk (ezt Nyugaton ezer más vizsgálat írta le), hogy az ottani lakosság kétharmada jutott stabil, nyugodt középosztályi státusba, jóléti körülmények közé, és az annak megfelelő kultúrával rendelkezik. Nálunk viszont csak egyharmadról mondhattuk el ugyanazt. Szinte mulatságos volt tapasztalnunk, hogy a társadalmi intézmények is csak egyharmadosan működtek. Például 1945 óta megnőtt az iskolarendszer és az iskolába járók aránya, de csak egyharmada érte el a megfelelő színvonalat.

Azóta sok minden történt – de az egyharmadország marad. Kolosi Tamásnak és munkatársainak idevonatkozó jelentéseiből is lényegében ez derül ki. Különböző elnevezéseket használva a depriváltak, veszélyeztetett helyzetűek, lecsúszók aránya legalább 20 százalék, és a „fölötte” lévő 38 százaléknyi képzetlenek, napról napra élők, alsó osztálybeliek helyzete szintén elég sivár képet mutat. Annál is inkább, mert természetesen az ilyen vizsgálatokból rendre kimarad a legalsó réteg, így mindenekelőtt a kirekesztéssel küzdő roma lakosság jó része.

Ugyanezt tapasztaltuk a mi vizsgálatainkból, amelyek a kulturális irányultságra vonatkoztak. Ezt 1972 óta többször ismételtük meg összehasonlíthatóan hasonló módszerekkel. (Az utolsó 2007-ben volt.) A magas kultúra teljes értékű befogadó rétege (15 százalék), és az aktív felzárkózók (25 százalék) aránya nem nőtt, de a kulturálisan passzívak (20 százalék) és a csak rekreációt keresők aránya sem fogyott. Társadalmunk nehezen mozdíthatónak mutatkozott.

Nem vagyunk tehát messze az igazságtól, ha abban foglaljuk össze az elmúlt két évtized változásait, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények pedig szegényebbek lettek. Az előbbi nem baj – minden társadalomnak szüksége van egy tehetős rétegre, amelynek módja van a világ nagy folyamataiban részt venni. De az utóbbi katasztrófa.

Jól tudom persze, hogy ezzel nem teljesítettem azt a feladatot, hogy intenzív mélységében is ábrázoljam társadalmunk mai helyzetét. Ezt azonban el kellett mondanom, mert minden más ebből következik. Az is, hogy a kirekesztett és a ki sem rekesztett, csak kirekedt népességcsoportok önálló problémává nőttek és nőnek tovább. Az is, hogy a helyzet tovább élteti és csökönyösíti a múltban keletkezett traumákat, sőt újabbakat ébreszt, éspedig nemcsak a vesztesekben, hanem a győztesekben is. Mitológia lesz belőlük, és a torz szituációban olyan mítoszok élednek fel, amelyek évtizedeken át halottnak látszottak. Egyértelmű tehát, hogy csak akkor léphetünk ki az ördögi körből, a szervetlen fejlődés zsákutcából, csak akkor zárkózhatunk fel Európához, és csak akkor teremthetünk egy 21. századi értelemben vett modern országot, ha a társadalom egyharmados szerkezetét megváltoztatjuk. Kétharmadossá, és még tovább.

Pontosabban szólva az ország jövendő programjának három egyenrangú pilléren kell nyugodnia, Az egyik az egész társadalomra kiterjedő részt vevő demokrácia, mert a mai világban csak az valósul meg igazán, amit a társadalom többsége nemcsak felülről kap, hanem a saját tapasztalatai alapján maga vállal. A másik a modernizáció, mindazon eredménynek az elsajátítása, amelyet a modern tudomány, technika teremtett, és amelyet más országok jobban használnak ki. A harmadik, hogy ezeket az eredményeket nemcsak a lakosság egy szűk csoportjának gazdagodására, hanem az egész társadalom felemelkedésére hasznosítjuk. A 20. század története fényesen bizonyítja, hogy ha ezt a hármat nem tudjuk egyensúlyban tartani, ha egyiket a másik felé teszszük, bukáshoz vezet.

Mi a teendő? Ez nem pusztán a kulturális politika kérdése, és nem is csak a politikáé, hanem az egész magyar társadalomé.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Vitányi Iván: A baloldal ma és holnap – Magyarország és a magyar szociáldemokrácia Az itt közölt írás egy három részből álló nagyobb dolgozat...

„Magyar dölyffel…” Csepeli György, Kolosi Tamás, Pikó András (moderátor) és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése – Vitányi Iván téziseiben van egy kulcsfogalom: az egyharmadország. Nálunk...

Almási Miklós: Liminális szerint a világ… (Vitányi Iván: Új társadalom – új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó-Táncsics Alapítvány. 244 oldal. %% ) Almási Miklós Liminális szerint a világ… Bocs, mindjárt magyarázom...

Vitányi Iván: Történelmi lehetőség Mai ülésünk témája – amint láttátok – a jelenlegi magyar...

Szocialisták és szabad demokraták – Csepeli György, Gál J. Zoltán, Kovács Kálmán, Molnár György, Pető Iván, Vitányi Iván vitája a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Dobrev Klára, Horn Miklós, Szász István - Az első, nagyon obligát kérdés most, április 16-án: mi...

 

 

Cimkék: Vitányi Iván