Győrffy Iván: A lány, ki csak derékig látszik… (A tetovált lány (Män som hatar kvinnor). Színes, feliratos dán–svéd–német thriller, 154 perc, 2009. Rendező Niels Arden Oplev.)

Az újgenerációs skandináv krimikben szinte az első laptól az utolsóig üvöltenek a farkasok, a téli zimankó fagyos lehelete bekúszik a bőrünk alá, a magányos, hányatott előéletű, könnyedén szexuális kalandokba bonyolódó főhős enyhe alkohol- és nikotinmámorban tengeti sivár napjait, de az önpusztítás mellett kérlelhetetlen elszántsággal irtja a főbenjáró bűnt is, amelynek elkövetője tisztes küllemű, ám szadista hajlamokkal rendelkező, a perverzió démonát és a családon belüli erőszakot – egykori áldozatként – örömmel átörökítő polgára a jóléti társadalomnak.

A műfaj legjobbjai – hasonlóan az 1960-as, 1970-es évek északi bűnregényeihez, amelyek fantáziadús realizmusukkal és éles társadalomkritikájukkal bal felől támadták a fennálló rendszer visszásságait (l. pl. Per Wahlöö és Maj Sjöwall négykezes regényeit) – ugyanakkor kíméletlen mélyanalízist is végeznek. Stieg Larsson, a Millennium-trilógia korán elhunyt szerzője a demokrácia intézményeinek eltorzulásáról tudósít, gyakorló újságíróként lenyűgöző hitelességgel és anyagbőséggel támasztva alá a svéd modell hátulütőit. Felszínes médiumok, korrupt hatóságok, embertelen kémszervezetek, gátlástalan nagyiparosok, embertársaik megnyomorításából és megalázásából hasznot húzó bűnbandák és közönyös, nemtörődöm vagy hatalmukat élvezettel fitogtató közemberek szövevényes viszonyrendszere elevenedik meg a vaskos kötetek oldalain. Egy másik jelentős szerző, Jo Nesbø pedig a norvég társadalom rákfenéibe avat be bennünket Harry Hole-sorozatával, amelyben megbecsült rendőrök állnak fegyverkereskedőnek, rasszizmus és rituális gyilkosságok mérgezik a közéletet, magas rangú hivatalnokok élnek vissza hatalmukkal, és szinte lehetetlen kideríteni, kinek mi a titkolnivalója.

Miközben a skandináv krimiirodalom divathullámát meglovagoló szerzők és kiadók némelyike nem árul mást, mint sztereotípiákba burkolt vérpezsdítő egzotikumot – Yrsa Sigurðardóttir, Liza Marklund vagy Arnaldur Indriðason regényei olykor a perverzió és a naivitás határán táncolnak, írói eszközeik pedig felettébb korlátozottak –, mások szakavatottabban zongoráznak az olvasók idegein, és sikeresen vonják be őket alkotói világukba, mint Karin Fossum vagy Håkan Nesser. De mindőjük közül az egyik legkiemelkedőbb – s éppen befejezetlensége miatt posztumusz megdicsőült, világszerte 27 millió példányszámban eladott – munka Larsson eredetileg a Wahlöö-féle Martin Beck-szériához hasonlóan tízkötetesre tervezett, de csak három és félig eljutó Millennium-krónikája, amelyre vérszomjas jegesmedveként vetette rá magát az európai és tengerentúli filmipar.

Elsőként a svéd mozgóképgyártók eszméltek, és egy dán rendező-forgatókönyvíró trió, majd további közreműködők segítségével, német koprodukcióban a kezdő kötet megjelenése után alig négy évvel leforgatták a teljes trilógiát. Az első filmet, a Magyarországon a könyvhöz hasonlóan A tetovált lány címmel forgalomba hozott munkát Niels Arden Oplev rendezte, és a háromszor 60 perces tévéváltozatnál rövidebben, két és fél órásra „karcsúsítva” kerülhetett a mozikba. A film és folytatásai – amelyeket már egy másik rendező, Daniel Alfredson jegyez, és hazánkba még nem értek el – fogadtatása és persze a tengerentúli bestseller-eladások kikényszerítették az amerikai újraforgatást, amely a Hetedik című pszichothrillert is jegyző David Fincher irányításával, a James Bond-szerepekről elhíresült Daniel Craig főszereplésével állítólag jövő karácsony körül jut a vetítőtermekbe.

A 18-as karikával ellátott, időnként kegyetlenül naturalista, már-már Dogma-szerűen rideg belterekben játszódó Oplev-alkotás méltán került rivaldafénybe, és nem pusztán a könyvhöz való viszonya miatt. Hiszen akár „szentségtöréssel” is vádolható: az oknyomozó újságíró Michael Blomkvistet alakító Michael Nyqvist feleannyira sem sármos szívtipró, mint papíron megelevenedő alteregója, és nyilván Noomi Rapace orrkarikákkal, tépett hajjal, fekete rúzzsal, hullasápadt arccal és anorexiás alkattal súlyosbított megjelenése sem kelti fel rögtön a nézők szimpátiáját a zűrös gyermek- és fiatalfelnőtt-kort megélt lány iránt, akit a fantázia optikáján keresztül talán könnyebb elfogadni. A társadalomrajz elnagyoltabb, a szerelmi szálak elvarratlanabbak, a jellemfestések és a motivációs adatbázisok kevésbé kidolgozottak, mint a Millennium-trilógiában – ugyanakkor képmutatás lenne számon kérni az irodalmi alapanyag részlet- és ingergazdagságát egy relatíve szűkre szabott mozifilmen.

Vannak persze tudatos dramaturgiai kenyértörések is. A „nyomozópáros”, a rágalmazásnak kikiáltott, valójában alátámaszthatatlan bizonyítékokból fabrikált leleplező cikket publikáló Blomkvist, valamint a magánbiztonsági cégnél dolgozó, adatgyűjtésben jeleskedő hacker, Lisbeth Salander szereposztása igencsak eltérő a több évtizede elkövetett feltételezett bűntény és az e köré kanyarított brutális sorozatgyilkosság rejtélyeinek feltérképezésében; szó sincs a nyomozás fedőtörténeteként megírandó családrajzról; a film csattanójaként az elejéről odarángatott Wennerström-ügy megoldása sem az alapsémát követi; egyes szereplők teljesen kimaradnak, másokat szükségtelenül háttérbe szorít a rendező, megint mások pedig a visszaemlékező és vizuális szellemidéző jelenetekben a könyvváltozatnál erőteljesebben körvonalazódnak. Könnyel és mosollyal, (feszültségnövelő zenével és patetikus futamokkal alátámasztott) édesbús jelenetekkel is szabadosabban bánik a rendező az írónál, aki éppen tényszerűségével éri el mágneses bűverejét.

Oplev ellenben a klasszikus bűnfilmek és pszichothrillerek híve: az éles vágásokkal egymáshoz passzított jelenetek között gondosan kiszámított arányban jelen van a zokogó összeborulás, a hosszan kitartott morfondírozás, a lágyan illusztrált ágyjelenet, a szorongató és lélekmelegítő flashback, valamint a szadista erőszak, a durva reváns, a tüdőszaggató menekülés, a véres hóhérmunka. A gyors-lassú, idegborzoló-megnyugtató, bonyolító-magyarázó jelenetek összetartozását illik a látvány- és hangzásvilággal is kellően megágyazni. Mindazonáltal a dán rendező egyszer sem lépi át a tűréshatárt: anya és lánya, nagybácsi és unokahúg, újságíró és aktuális szeretője visszafogottan érzelmeskednek, a szadista és a bosszúállás angyala is kellően elnyújtott, de a szükségest sehol nem meghaladó aprólékossággal végzi gyomorforgató tevékenységét, s a hangszórókba préselt fanfárok is csak ritkán gyűrik össze a fülkagylókat.

Modortalanság lenne a történetet mélyebben feltárni, így csak a lényegre szorítkoznék. Első látásra nincs sok köze egymáshoz a szálaknak – az összefüggéseket sok esetben csak a folytatásoktól várhatjuk –, hiába az operatőrök és a vágó mérhető igyekezete, hogy párhuzamos életképekben bontsák ki a szereplők jellemét. Eleinte Blomkvist vesszőfutását látjuk, akit elítélése óta kárörvendően pécéz ki a média, és saját kollégái – a Millennium folyóirat kollektívája, amely orgánum erősen emlékeztet Larsson valódi radikális tényfeltáró és antirasszista lapjára, az Expóra – sem értik meg. Kétségbeesésében és időkitöltésként elfogadja Henrik Vanger nyugdíjas iparmágnás ajánlatát: nyomozza ki, mi történt 1966 szeptemberében eltűnt kedvenc unokahúgával, ki tehette el láb alól a lányt, és ki küldözget neki minden születésnapjára préselt, bekeretezett virágokat, ahogy egykor Harriet tette. Blomkvist el is utazik egy isten háta mögötti, messze északon lévő szigetre, amelyet csak egyetlen közúti híd köt össze a külvilággal, s ahol a megmaradt Vangerek – a fő gyanúsítottak – élik borongósan hideglelős hétköznapjaikat. Eközben Lisbeth Salander is felveszi a harcot démonaival: sanyarú gyerekkorának emlékeivel, a metróaluljáróban kötözködő részeg punkokkal, valamint a szexuális perverzióit rajta kiélő kijelölt gyámjával. Bár sokáig nem egyértelmű, megbízásától – Blomkvist megfigyelését vállalja Henrik Vanger ügyvédje számára – egyenes út vezet az újságíró sorsához és személyéhez való kötődésig, ami számára szélsőséges bizalmatlansága, kiszolgáltatottsága és érzelemmentessége okán különösen fájdalmas. És kitaposott ösvény vezet az eredeti címhez (A férfiak, akik gyűlölik a nőket) hű sorozatgyilkos(ok?)hoz is, aki(ke)t csak az ő különleges képességeivel és előéletével van esély leleplezni és megsemmisíteni. A párhuzamos életrajzok összekeverednek a szigeten, majd a végjátékban ismét elválnak – de a rendező sejteni engedi, hogy a főszereplők sem egymással, sem a svéd társadalmat velejéig átható bűnnel nem végeztek még.

A tetovált lány hamisítatlan filmadaptáció: le sem tudja tagadni a nyersanyagához fűződő kapcsolatot, de érdekfeszítően eredeti is tud lenni, ha nagyon muszáj. Előnyére szolgál, hogy meg sem kísérli agyonsminkelt filmsztárokkal, modellalkatú szereplőkkel meghódítani a közönséget. Nyqvist ugyanazt a fáradt, életunt, kissé cinikus, de fel-felizzó főhőst alakítja, akit Kay Pollak zseniálisan egyszerű Hétköznapi mennyországában (ott zeneművészként, itt túlélőművészként). A szándékosan elcsúfított Noomi Rapace is ügyes gesztusokkal kelt szánalmat, megértést és szeretetet Salander iránt, s olykor-olykor az is előfordul, hogy remekbe szabott tetoválását követve nem csak derékig látszik. Lena Endre és Marika Lagercrantz – a Blomkvist vonzásába került nők – is igazán életszerűre sikeredtek. Még az idős iparost játszó Sven-Bertil Taube, valamint a gusztustalan gyám szerepére kiszemelt Peter Andersson is a helyükön vannak. A színek, a fények és a kontrasztok pont olyanok, amilyenek egy sarkköri meteorológiai és érzelmi hőfokon égő film esetében elvárhatók. S bár a vizuális zsonglőrködés néha talán egysíkú (kinagyított fotók, régi mozgóképek, archív híradórészletek tűnnek át a velük bíbelődő szereplők félközeli snittjein, majd számítógépes adat- és képvadászatba torkollnak), a nett Ikea bútorok, a higiénikus kínzókamrák, a kopár vidék évszakváltásai jól keretezik a csak pillanatokra lankadó, feszített ütemű, izgalmasan összekuszált, majd újból fazonra igazított történetet.

Wahlöö és szerzőtársa 1966-ban tette közzé A svéd /vagy: a férfi/, akinek nyoma veszett című regényét, amelyből egyébként Bacsó Péter rendezett filmet, lévén, hogy Budapesten játszódik. Ugyanezt az évet szemelte ki Larsson az eltűnéses rejtély és tízkötetes regényciklusa kiindulópontjának. Wahlöö – aki Larssonnal együtt meggyőződéses és világlátott marxista volt, és hozzá hasonlóan ostorozta az álszent és zsákutcákba futó svéd jóléti szisztémát –, ugyanolyan fiatalon halt meg, mint Larsson: kevesebb, mint 50 évesen. Előbbi a tervezett regényfolyam végével, utóbbi a kiadás kezdetével egy időben.

Az élet – lemásolva a skandináv bűnfilmeket és -regényeket – olykor tényleg újrarendezi önmagát. Az amerikai remake-ben ennél biztosan boldogabb lesz a konklúzió.

 

 

 

 

 

A tetovált lány (Män som hatar kvinnor). Színes, feliratos dán–svéd–német thriller, 154 perc, 2009. Rendező Niels Arden Oplev; forgatókönyvíró Nikolaj Arcel, Rasmus Heisterberg; író Stieg Larsson; zeneszerző Jacob Groth; operatőr Jens Fischer, Eric Kress.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.) A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia...

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

Győrffy Iván: A szobor életre kel (Egy lányról. Színes, feliratos angol dráma, 95 perc, 2009. Rendező Lone Scherfig.) A Narnia krónikái varázsvilágában a bűntelen gyerekekből egyszerre koraérett felnőttek...

Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...

Győrffy Iván: A képzelet tündöklése és bukása (Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Színes, feliratos francia–kanadai kalandfilm, 122 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Terry Gilliam) Aki az ördöggel köt fogadást, lemond arról, hogy a sorsát...

 

 

Cimkék: Györffy Iván