Sándor Erzsi: Kultúrházomlás (Kultúrház, utolsó adás, szerkesztő-műsorvezető Winkler Nóra. MTV1, 2010. szeptember 5.)
Van annak valami indiszkrét bája, amiként a Tisztelt Háztól elhal a Kultúrház. Nincsenek illúzióim. Nem látom magam előtt az MTV ügyvezető elnökét, amint a Kultúrház című műsor közel ezer adását – kezében papírral, tollal – átnézné, majd másodpercre kijegyzetelné a számára megkérdőjelezhető pillanatokat, perceket, aztán leülne a stábbal – miképpen máskor is, oly sokszor –, hogy tényszerűen, a szakma szabályait, a nézők érdekeit és esetleg saját sokoldalúan pallérozott ízlését szem előtt tartva elemezné adásról adásra a riportokat, a felkonf szövegeket, minősítené a szerkesztői, műsorvezetői munkát. Majd úgy döntene, hogy a Kultúrház című műsor az általa támasztott és sokszor megfogalmazott, szigorúan szakmai kritériumoknak nem felel meg, ezért inkább megszüntetné az egészet. Miképpen azt meg is tette, igaz, önhatalmúlag és indoklás nélkül. Az önhatalom adott, valamint adott lehetne a felelősség is. Csakhogy az MTV ügyvezető elnökének önhatalmát nem a nézői érdekeknek vagy adófizetői igényeknek rendeli alá. Hanem ezekre mutogatva, táblázatok, kimutatások és grafikonok mögé bújva a Tisztelt Ház többségi parancsát követi. A kétharmad parancsát. Elvégre kik mások szavazták volna meg a parlamenti összetételt, ha nem a nézők kétharmada. A nézők, nyilván a nép. Hogy a szociológiai felmérések szerint a köztévé nézőinek kétharmada nem teszi ki feltétlenül azon szavazóképes állampolgárok halmazát, akik okvetlenül és minden körülmények között összehozták ezt a kétharmadot, az legyen a felmérők és az egyáltalán nem vagy szanaszét szavazó nézők dolga. Az ő érdekeiket aztán igazán nem lehet figyelembe venni, különösen nem akkor, ha azok feltűnően egybeesnek a Kultúrház című műsor akaróinak érdekeivel. Az MTV ügyvezető elnökét csak és kizárólag annak a két harmadnak az érdeke izgathatta, amely úgy ment el szavazni, hogy nem hiányzott neki a köztelevízióból egyetlen miniszterelnök-jelölti vita sem, egyetlen bekérdezés sem az (akkor még) eljövendő kormány (akkor még) eljövendő intézkedéseiről. Jól is teszi, ha nem érdekli, hiszen ez a kétharmad egységes hitben, bizalomban, és egyben tartja őket az alulinformáltság. Nem köll annyit tudni meg kérdezni, mert az csak elbizonytalanítja az embert.
Nem mintha nem lehetne megszüntetni egy műsort hat év és közel ezer adás után. Hivatkozni lehetne a rutinra, a begyakorlottságra, arra, hogy enynyi idő után egy összeszokott stáb fél gőzzel is képes összerántani heti ötven percet. Ám egyetlen szakmai érv sem hangzott el a Kultúrház című műsor megszüntetése indokaként, így hát ilyet nem is kell keresnünk. Marad érvként az önkéntes politikai törleszkedés, a szuverenitás készséges beáldozása, a már nyomokban sem meglévő autonómia utolsó morzsáinak kisöprése. Hozzá a képernyőt repesztő retorika. Ez csak azért túlzás, mert azt, hogy a Kultúrházat mi váltja majd föl, ha egyáltalán, és amúgy minek köszönheti az eltüntetését, sem a közszolgálati televízióból, sem annak honlapjáról nem lehet megtudni. Legfeljebb a megszüntetés vélhető okaihoz közel álló lapokból. Azokból tudható, hogy a Kultúrházban néha üvegcserepekkel teleragasztott betonkeverőt mutogattak a nemzeti balsorstól naponta sújtott nézőnek az összmagyar érték úrfelmutatása helyett. Felsorolódnak a példák: Makovecz, Varga Miklós, Berecz András. Volt idő, amikor Makovecz Imrének működött még a humorérzéke. Emlékszem, láttam, hallottam. Nem hiszem el, hogy jól érezné magát mint törzsökös kancsuka, amint kurzusharcosok megragadják, és végigvágnak vele a kozmopolitizmus melegágyába fulladt kulturális fészken. De persze tévedhetek.
Az új műsorról – amelyről szintén sajtótermékek tájékoztatnak – annyit lehet megtudni, hogy munkacíme van, ám koncepciója még nincs. Minek is kéne, ha az Új idők Herczeg Ferenc által kopirájtolt elnevezést akarja használni. Azt az Új időt, amely a maga nyugatos korában több mint ötven éven át, 1949-ig nagy műgonddal és magyar úri felfogással volt a legjelentősebb ellenzéke – és ellensége is – a Nyugat nemzedéke által jegyzett modern irodalmi törekvéseknek. Na, akkor most már tudjuk, milyen hajdanvolt Új idők jönnek el hamarosan, és csak figyeljük, ahogy majd pállik elő belőlük a dohszag.
Az utolsó Kultúrház állva kívánt meghalni. Nem temette és nem siratta magát. Inkább dicsérni jött, volt mit. Nyilván utasítást kaptak – máshol is szokás ez –, hogy ne gyászolják magukat nyílt színen, ne sírjanak, és főképpen ne keltsék a hangulatot maguk mellett, nincsen arra senkinek sem szüksége. Na ugye? Ekképpen az utolsó adást úgy szerkesztették össze, hogy egyrészt best of legyen, másrészt mindazok, akik a vállukon vitték, lehetőséghez jussanak, harmadrészt mutassák meg, mi az, ami ezentúl mind nem lesz. Látszólag csak annyi történt, hogy a műsor megannyi szerkesztője, riportere beült Winkler Nórához a stúdióba, beszélgettek pár percet, majd a bejátszásra kiválasztott anyagra terelődött a szó. Még csak azt sem állítom, hogy mindig ötletesen, de nem hiszem, hogy abból olyan nagyon sokat ki kéne hozni, hogy mi volt a Kultúrházban eltöltött időd legfontosabb emléke, miért pont ezt a riportot választottad. Nem volt más cél, mint jelentőssé, felismerhetővé, markánssá tenni azokat a munkatársakat, akik elhivatottan és szorgalmasan lettek televíziósokká. Akik Winkler Nóra keze és személyisége alá dolgoztak azért, hogy az ő egyébként is fénylő személyisége még jobban csilloghasson. Nem álltak elé, nem sütkéreztek a fényénél, hanem kiszolgálták. Közben, egészen mellesleg imádták azt, amit csináltak. Ez látszik. Kiválogatott riportjaikból árad a történetmesélés boldogsága, a személyes érintettség izgalma, és az, hogy tudják, érzik, a legjobbkor vannak a legjobb helyen. Nem akarnak kitakarni, átvenni, lenyomni senkit. Munkatársak ők, ha ez a szó jelent még valamit.
Az utolsó műsor elején látható volt Winkler Nóra háta mögött egy üres fehér kanapé. A műsor ötven perce alatt ellepték a munkatársak. Az a szerkesztő-riporter, aki beszélgetett, akinek az anyagát bejátszották, bent maradt. Mint egy fordított Búcsúszimfónia. A végére megtelt élettel az üres stúdió, hogy aztán mindennek vége is legyen. Rieger Johanna, Sipos Szilvia, Halász Judit, Torma Tamás, Cmarits Gábor, Magócsi Anikó és az MTV-ben már túlontúl is sokat látott Medvedt Ivette búcsúzott egy-egy riporttal. A best of itt kiadta az eljövendő hiányt. Precízen, pontosan megmutatták, miért szálka a Kultúrház munkássága az alakuló keresztény-nemzeti kurzus önnön hivatástudatától meghatott, könnyes szemében. Láthattunk tütüben, spicc-cipőben Hattyúk tavát táncoló világhírű férfiakat a MüPa színpadán, láthattuk a tökéletesen antiprimadonnát, Tóth Orsit, aki trikóban ácsorogva a vörös szőnyegen lenyomta a berlini filmfesztiválon mellette lihegő fiatal színésznőket, volt riport Balázs Zoltán színházi kísérletéről, amely semmilyen módon nem hasonlított egy Balázs Péter vezette színházi próbához (lévén hogy nézők előtt tartották, és elvárták a nézők instrukcióit), aztán voltak Down-szindrómás filmes fiatalemberek Vácegresről, akik Brightonban megnyerték a dokumentumfilm-szemlét. Ebben a kontextusban kihagyhatatlannak bizonyult természetesen (!) Krzysztof Varga kozmopolita kultuszregénye, a Turulpörkölt. A magyar származású lengyel író üzembiztosan mond olyanokat Torma Tamás mikrofonjába, amitől minden valamirevaló turulásznak égnek merednek a tollai: A turul, mely a sas és a liba furcsa kereszteződése, a magyar álmodozásokat és komplexusokat is megszemélyesíti.
Jönnek az új idők, amelyben már bizonyára nem kapnak helyet tütübe öltözött világhírű táncosok a maguk jól érzékelhető másságával, nem lesznek gyanúsan alternatív színházi rendezők a laboratóriumukkal, a mindannyiunknál tehetségesebb értelmi sérültek, a szellemi termékeikkel és a minket teljes joggal kiröhögő, elénk görbe tükröt tartó, külföldivé lett magyarok. Jönnek az új idők, és amit hoznak, azt látni fogjuk. Bár tudnám, hova tettem a tévé távirányítóját!
Kultúrház, utolsó adás, szerkesztő-műsorvezető Winkler Nóra. MTV1, 2010. szeptember 5.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Polifónia (Kultúrház, 2006. január 9., hétfő M2 18.30, 20.35, M1 22.45. Műsorvezető Kulcsár Vajda Enikő, Winkler Nóra; felelős szerkesztő Görög Athéna, Erdős Gábor. ) Győrffy Iván Polifónia Az a legjobb, ha egy kulturális...
Sándor Erzsi: Maunika-sirató (Mónika-show, összesen 1985 adás, RTL Klub. Műsorvezető Erdélyi Mónika.) Megszűnik a Mónika-show, mert Joshi Barath lenyomta. Erdélyi Mónika mehet...
Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...
Sándor Erzsi: Mindez jól megmutatható (M1, Kékfény, 2010. október 11. Műsorvezető M. Kiss Csaba, szerkesztőriporter Bíró Szilvia–Malya Lilla.) Kékfény – már a cím is pokoli emlékeket ébreszt azokban,...
Sándor Erzsi: Sztársáv, minden hullámhosszon (Sztársáv, műsorvezető Gundel Takács Gábor, MTV, 2009. november 9.) Minden hétköznap jelentkezik az MTV-n a Sztársáv című műsor, amely...
Cimkék: Sándor Erzsi, TV