Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.)

A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti játékom, akkor játszom, ha valahol valakire várnom kell. Egyszerű unatkozós játék, csak annyiból áll, hogy körülnézek az adott téren vagy utcán, és megpróbálom megtalálni azokat a jeleket, amelyekből kiderül, hogy nem 1985-ben vagyok. A megfigyelésnek ez a formája nem nevezhető sem célzottnak, sem különösebben tudományosnak, néha azonban meglepő eredményre vezet – például ha a helyszínen hirtelen tényleg nem tudom eldönteni, milyen korba érkeztem. A kilencvenes években még érdekesebb volt a játék, néhol csak egy-egy rikító színnel körbefestett portál, a Ladák és Skodák hirtelen feltűnő hiánya vagy egy áthúzott utcanévtábla jelezte, hogy a köztér változik. Később egyrészt a nyolcvanas évek eleven élménye kopott meg, másrészt megkezdődtek a nagyobb építkezések és köztéri beavatkozások, a finom jelekben így már nem mindig lehetett bízni. A mai megfigyelésekből visszatekintve a rendszerváltás utáni első évtized a budapesti, mindenekelőtt a belvárosi terek szempontjából tétova nekifutásnak tűnik, hogy azután az új évezredben kerületi, fővárosi, illetve magánkezdeményezések nyomán, állami vagy európai pénzekből valóban meginduljon a nyolcvanas évekhez képest már mélyreható átalakulás. Vannak ugyan helyek, amelyek érintetlenek maradtak, de számos belvárosi téren ma már inkább a játék kifordítottját lehetne játszani. A Szabadság tér nemcsak azért különleges, mert itt a komoly átalakítások finom jelekben is tetten érhetők, hanem mert az épületek, a szobrok, az utak és a kerítések együttese általánosságban mint lakmuszpapír jelzi a korok változását.

Antoine és Desiré óta persze tudjuk, hogy a változás valójában „egyfajta tyúktojás”. A tér története az Újépület 19. század végi lebontásával kezdődött. A Kiegyezés után a város közepén álló laktanya és börtön, számos magyar hazafi kivégzésének helyszíne, már politikai anakronizmusnak számított, helyét több rendezési terv és nagyszabású építkezés nyomán, 1898-tól kezdve elsősorban a pénz palotái foglalták el, mindenekelőtt Alpár Ignác épületei, a Nemzeti Bank és a Tőzsde. Tulajdonképpen már ekkor nosztalgiával gondoltak viszsza a pestiek az előző század végéig a tér déli részét elfoglaló, az Újépületet évtizedekig „elkomolytalanító” Széchenyi Sétatérre, a város legdivatosabb „szabadidőközpontjára”. A 20. század elején a sétautak viszont már a tér hoszszában nyíltak, keresztben pedig villamospálya húzódott; a képeslapok tanúsága szerint talán a Szabadság téren voltak a legboldogabbak a boldog békeidők. Az első világháború után az idők változása elsősorban az irredenta szoborcsoport, majd később az ereklyés országzászló felállításán volt mérhető. A tér arculata egy 1930-as tervpályázatot követően a harmincas években is erős vonásokkal gazdagodott, az amerikai nagykövetség beköltözésével párhuzamosan – hosszas huzavona után – ide került a Nemzeti Múzeum kincseit megmentő Bandholtz tábornok szobra, az Újépület mártírjainak emlékműve, a Hazatérés temploma, valamint Lauber és Nyíri világos struktúrájú, modern Pénzintézeti Központja, Medgyessy Ferenc rábiggyesztettnek tűnő Szüreti menet reliefjével. A Trianonra emlékeztető szoborcsoport, valamint a Nagy-Magyarország-térképpel, Hiszekegy-szöveggel díszített kert a második világháború után eltűnt, helyüket a gyorsan felállított szovjet hősi emlékmű vette át, 1950-ben ide került rövid időre Kisfaludi Strobl Sztalinnak szóló Hála-szobra; a Tőzsdepalotából Lenin Intézet, később Technika Háza, majd Magyar Televízió lett. 1959-ben a parkot is átépítették, sok parkolóhely is keletkezett, a tér déli végén még a benzinkút is belefért. Kis túlzással a hatvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig legfeljebb a forgalom tekintetében alakult a tér arca, azóta viszont a Szabadság tér szinte minden tekintetben a változások lenyomata.

Paradox módon a Szabadság téren kívül valószínűleg nincs egyetlen tere sem a fővárosnak, amelyen a kerítéseknek ilyen kavalkádja lenne megtalálható. A Nemzeti Bank két épülete között sokáig angolos – Downing Street-es – kerítés zárta el a külvilágtól a Kiss Ernő utcát. Néhány évvel ezelőtt az utca névleg visszakerült a kerülethez, a kerítést lebontották, de a kordonok valamiért azóta is megmaradtak. A szovjet hősi emlékművet is évek óta kordon övezi, ünnepnapokon ezt megkettőzik. Mellette a játszótér és a pihenőpark gyerekléptékkel is átléphető kerítése húzódik, míg a háttérben az amerikai követség többlépcsős elhatároló rendszerének sűrűje látható, vaskos fémoszlopokkal, tüntetéseknél használt kordonokkal, lovagvárba illő lánccal felhúzható gépkocsiakadályokkal. Az akadálypályának szegény Perczel Mór utcája is áldozatul esett, bár még mindig jobb a helyzet, mint Berlinben, ahol a brit követség a belváros egyik főutcáját, a Wilhelmstrassét barikádozta el. A Szabadság tér kerítései – és azok hétközi és ünnepnapi változása – tulajdonképpen egyszerre jelzik az ország geopolitikai helyzetét és belpolitikai állapotát.

A tér folyamatos átalakulásából akár még a magyar gazdaság helyzetére is következtetni lehet. A sajtvárrá alakított és közben tönkrement állami televízió elköltözése az egyik oldalon, a felújított neoreneszánsz lakóépületekbe beköltöző bankok a másikon mutatják, hogy a tér az állami kötöttségektől szabadulva ismét sokoldalú pénzügyi központként funkcionál. A tér a pénzzel párhuzamosan az ingatlanfejlesztés kistükrét is nyújtja: a tévé volt székházában az új tulajdonos irodákat – mellette természetesen, ahogy ezt a kor megkívánja, kulturális és kereskedelmi funkciójú tereket – kíván majd kialakítani, az eredeti tőzsdei terek részleges megtartásával, a lényeg, az egykori tágas csarnokok feldarabolásával – egyelőre még csak a látványterveken lehet végigrepülni. A másik új beruházás a tér Október 6. utcai sarkán kívülről már el is készült. Az ötemeletes épületet a spanyol beruházó romos állapotban vette meg (ha majd évtizedek múlva visszatekintünk, ez lesz valószínűleg a kétezres évek elejére legjellemzőbb mondat). A felújítás során a homlokzati falakat megerősítve megtartották, az épület tetejére viszont meglepő módon két új emeletet illesztettek, amelyek a leghatározottabban ellentmondanak nemcsak a korábban meglévő formáknak és szerkezeteknek, de az elmúlt és talán az elkövetkező évtizedek mindenkori kortárs építészeti elveinek is. A felépítmény a maga geometrikus és sötét üveg-fém együttesével a kétszáz éves pesti ház tetején olyan hatást kelt, mint amikor a hatvanas-hetvenes években a vidéki mozik vagy más középületek tetejére, a formákkal mit sem törődve új szellőző- vagy fűtőberendezést illesztettek. Az ötcsillagos szállodának készülő tömb a Hold utcában átépített hotel építészeti rokonának tűnik, csakhogy azt elrejti a szűk utca, a Szabadság tér tágassága pedig mintegy kiemeli az épület szűk értelemben vett „fejlesztett-ingatlan” jellegét.

A Szabadság tér alakváltozásain keresztül azonban nem elsősorban a politikai és gazdasági átalakulások válnak láthatóvá, hanem a köztér fogalmának tapogatódzó átformálódása. A téren jól mérhető például, mennyire nehezen oldja meg Budapest belvárosa a gépjárműforgalom kizárását, az elméleti behajtás és a gyakorlati kiúttalanság között egyensúlyozva, miközben a kétezres évek elején elkészült mélygarázsrendszer alapvetően jól funkcionál. A tér valójában kerékpárral lenne legjobban megközelíthető – a bankok dolgozói közül egyre többen élnek is ezzel –, de a környező utcákból ez természetes útvonalon szinte csak a szabályok áthágásával lehetséges; ugyanígy nehézségekbe ütközik a tér egyes pontjain a biciklik leparkolása is. Tíz-tizenöt év múlva mindezek a térproblémák nyilván a múlt ködébe vesznek majd, most azonban építés és megóvás, fejlesztés és lezárás valahogy egyaránt a helykeresésről szól.

Ezt a tétova keresést paradox módon az egyik legmarkánsabb új építmény, a pesti Főutca-projekt végpontja, az élménynek, látvány- és tagolóelemnek egyaránt szánt interaktív szökőkút illusztrálja. A budapesti felhasználói tapasztalatokból kiindulva talán túlságosan érzékenynek sejtett szerkezet egyrészt lezárja az Október 6. utcát, másrészt a tér közepén néhány éve üzemelő kioszkkal mintegy tengelyt alkotva visszahozza a 19. század második felének Sétatér-hangulatát. A tér- és idő-problémát nem az egyenként érdekes és indokolható irányok és funkciók jelentik, hanem azok ellentmondása. A szökőkút ugyanis a jelenlegi helyén a korszerű és a nosztalgiázó köztér között lebeg, miközben egyszerre próbálja meg betölteni a szétválasztó és összekötő funkciót. Mintha a tér tervezői (ha léteznek ilyen hús-vér személyek) úgy gondolták volna, hogy a túloldali szovjet emlékmű politikai súlya egyszer csak megbillenti majd a Szabadság teret, ezért az innenső oldalon kell egy meglehetősen erőteljes díszletelem, amely ezt a mozgást megállítja (a Hazatérés temploma elmúlt évekbeli abszurd politikai szerepvállalásáról itt ne beszéljünk). Úgy tűnik mindebből, mintha a tér múlt század eleji egységét, a boldog békeidők tervezhetőségét és nyugalmát az elmúlt évszázad súlyos történelmi nyomainak elkerítésével, visszabontásával, kiegyensúlyozásával próbálnák visszahozni – mintha a tér még mindig az Újépület–Sétatér komor-vidám örökségéből élne tovább. Miközben az indítékok és a célok is érthetők, a megvalósítás minden oldalról és folyton a valóság korlátaiba ütközik. A park szép – ritka növények is vannak benne, mint a vadcitrom és a krisztustövis –, de kár, hogy a tévé épületében nincs élet; a Bankcenter előtti parkocska árnyas, de Farkas Ádám szobrával együtt mesterkélt és díszletszerű; a szovjet emlékmű körül most éppen nincsenek irredenta sátrak, de bármikor visszajöhetnek.

A tér házai az elmúlt évtizedben egyre több funkciót, magánérdeket és -igényt mutattak fel, miközben a köztér alakulása – az új, modern technikával működő (vagy épp részlegesen működő) elemeket is beleértve – inkább a 20. század elejét jellemző egységes állapot felé mutat. A tér ettől szép és látványos lesz, sokkal élhetőbb, mint a nyolcvanas vagy kilencvenes években, de díszletjellege is egyre erősebb. Mindenesetre biztató, hogy a nyolcvanas évek közepét már legfeljebb egy Perczel Mór utcai, erősen megbarnult állványzat idézi.

 

 

 

Budapest, V. kerület, Szabadság tér.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Pont úgy, mint Pécs (Szentendre, városközpont-felújítás, 2011. Kivitelező ÉPKAR Zrt.) Két város összehasonlítása reménytelen vállalkozás, hiszen bármilyen területet vizsgálunk is,...

Mélyi József: A kutya mint hiányjel Mélyi József A kutya mint hiányjel El Kazovszkij halálára...

Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...

Mélyi József: Bálna a palackból (CET Budapest. Tervező ONL (Kas Oosterhuis–Lénárd Ilona), beruházó Porto Investment.) A Moby Dick harminckettedik fejezetének címe: Cetológia. Melville „a legjobb...

Mélyi József: Életszerű öszvér (Párizsi Nagyáruház (Divatcsarnok), Budapest, Andrássy út 39. Vezető tervező Tiba János, projektépítész Kiss Ida, Gerle Ákos, megrendelő ORCO Hungary Zrt.) A városépítészet modern mítoszai általában egy fajsúlyos döntéssel vagy egy-egy...

 

 

Cimkék: Mélyi József