Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.)
Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán követi előző gyűjteményét (Elhagy, 2006). Hasonlóan lakonikus a cím – a szerző láthatólag a tömören egyszerű kötetcímek híve: Nehézkedés (1998), Fény (2002), Rögzített mozgás (2004) –, és hasonlóan bő a terjedelem, a kötet hatvanöt költeményt tartalmaz, kilenc rövidebb-hoszszabb ciklusba rendezve.
S nem halkult, sőt talán még erősödött is az előző kötethez képest az a költői hang – szögezzük le rögtön: Szabó T. Anna egyik hangja a legalább annyira fontos többi között –, amely már négy évvel korábban is kiváltotta egyes kritikusainak a furcsállását, sőt rosszallását. A versek egy nagyobb csoportja ugyanis ezúttal is a közvetlen-közvetítetlen személyesség és reflektálatlan érzelmesség hangján szól a költő mindennapi életéről, a család, az anyaság, a gyermeknevelés élményeiről és érzéseiről. Ezek a versek az otthon „kis világának” domesztikus idilljét ünneplik, s evvel kétségtelenül kiteszik magukat annak a kockázatnak, hogy valamiféle naivan biedermeieres érzelgősség vétkében marasztaltassanak el – bírálatában Vári György nemrég egyenest Szabolcska Mihályt és a nevével fémjelzett költői minőséget emlegette a kötet kapcsán (Magyar Narancs, 2010. szept. 9.).
De a dolog, ahogy mondani szokás, nem ilyen egyszerű. Hogy tudatos versírói furfang kelti itt, valamilyen sajátos költői cél érdekében vagy hátsó gondolattól vezéreltetve, az érzelmes egyszerűség látszatát, vagy a naiv ártatlanság nem csupán a versek tulajdona, hanem szerzőjüké is, ez egyrészt gondosan vizsgálandó, másrészt kellő bizonyossággal el nem dönthető kérdés. Gondosan vizsgálandó, hiszen Szabó T. Anna költői módszerének az alapjellegzetessége a tét, a válasz ennek mineműségét illeti. Egyben kellő bizonyossággal el nem dönthető: a végső interpretációs bizonytalanság, hogy a tapasztalati tárgy valamely jegye vagy jellegzetessége mennyiben a tapasztalati aktus révén a tárgynak tulajdonított jegy vagy jellegzetesség, s hogy maga a tulajdonítás mennyire függ a tapasztalat alanyának, az értelmezőnek az értelemadó akaratától vagy szándékától, természetesen a költői tapasztalatra, azaz a versolvasásra is igaz.
De elméletieskedés helyett jobban járunk, ha próbát teszünk.
A domesztikus versek között több is érinti a karácsonyt, ezt a lehető legdomesztikusabb témát. Közülük több okból is igen érdekes A csoda című apró elbeszélő költemény. (Például azért, mert hangja és előadásmódja a Szabó Lőrincre finoman rájátszó modor társaságába citál egy elejtett líratörténeti szálat és elfelejtett költőt: Benjámin László kései költészetét.) Hogy értsük, miről van szó, röviden felmondom a vers „meséjét”. Hetekkel karácsony után vagyunk, a lecsupaszított karácsonyfát ki kell dobni. Persze titokban, ugyanúgy, ahogy felállították: hiszen – a gyerekek még így tudják – az angyal hozta, elvinni is az angyalnak kell. Végül a szülők titokban eltávolítják a lakásból. Ám a két gyerek másnap reggel nem veszi észre, hogy eltűnt a fa. Egyiküknek viszont eszébe jut, hogy most már igazán jöhetne érte az angyal. Majd benéz a szobába és látja, hogy teljesült a kívánsága: csoda történt, csak mondani kellett, jött az angyal tüstént és elvitte a fát, még fel is sepregette a helyét.
Minden együtt van a versben: családias melegség, ünnepi megilletődés és „Mennyből az angyal”-os áhítat. Ám a történet fele útján, amikor a szülők épp eltüntetik a karácsonyfát, bomba robban a versben, és szétrepeszti az idillt.
…csendben, akár az összeesküvők,
kivonszoltuk a sovány tetemet.
Csorgott róla a száraz tűlevél,
és nehéz, sötét tócsákban megállt
(mi gyilkoltuk meg, de ki hitte volna,
hogy az öreg emberben még annyi
vér van)
felfűrészeltük, nejlonzsákba tettük,
úgy csempésztük ki éjnek idején.
A karácsonyfa emberi hullaként metaforizálódik, a róla pergő tűlevelek vértócsák formáját öltik, a szülők gyilkos összeesküvők, az eltávolítás művelete véres és hátborzongató hullaeltakarítás. A jelenet kellős közepén pedig irodalmi idézet tör be a szövegbe, a megtébolyult Lady Macbeth szavai, amint gyilkos tettének emléke kínozza: De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van? (Macbeth V. felv. 1. jel., Szabó Lőrinc ford.) Allúzióként működik, mely a karácsonyi családi idillt a Shakespeare-dráma véres családi poklával kapcsolja össze: a gyermektelen, meddő Lady Macbethet és férjét a közösen elkövetett királygyilkosság, Duncan, az öreg ember éjszakai lemészárlása fűzi szétbonthatatlan kötelékbe. Az idill rémtörténetre vált, a mennyei ünnep utáni szelíd éjszakát a pokol lángjai világítják meg egy pillanatra – hogy azután mégis eljöjjön, legalábbis kegyes szülői csalásként, a karácsonyfáért az angyal.
Az idillt ebben a versben az allúzió textuális ellenpontja nyilvánítja feltételessé, s ha figyelmesen olvassuk a Villany „domesztikus” darabjait, mindenhol találunk ilyen rejtett bombákat. De az idilli versek megkapják a maguk kontextuális ellenpontját is. A kötet egyik ciklusa a Gyehenna címet viseli. Az idesorolt hét vers mindegyike antiidill, a földi pokol rettenete hatja át őket, az érzés, hogy létezésünk ura – menthetetlenül és megválthatatlanul – a Rossz. Vér, téboly, erőszakos halál látomása mindegyik – a Szabó T. Annától ismert formai fegyelemmel és pontossággal előadva. S a vers hibátlanul kivitelezett eresztékeiben ott kísért a sötét és alaktalan félelem: hogy mindez bárkivel bármikor megtörténhet, hogy mindez velem is megtörténhet. Az egyént mozdíthatatlanul a földhöz szegezi a lét nyomása, az élet törékeny, az ember sebezhető, az idill pillanataira a gyehenna fenekedik örökké.
Ez volna – legalábbis én így látom – a kötetbe felvett versek mélyen személyes gondja: alapérzése, amelyet szerzőjük megoszt velünk. Egyben verstechnikai, poétikai és átfogó szerkezeti képlete is: ebben az idill–gyehenna kettősségben és polaritásban rendeződik el a lírai anyag, s tesz szert az egyes versek mechanikusan összegződő hatásán túlmutató jelentéstöbbletre.
De rengeteg minden van ebben a kötetben, amely – még ha ilyen-olyan szálakon kapcsolódik is ehhez a polaritáshoz – önértékében legalább annyira érdekes. Annál is inkább így van ez, mivel a Villany – határozott alapszerkezete ellenére (vagy inkább mellett?) – sokszínű gyűjtemény. Szabó T. Anna mintha „kiengedne”, mintha valamiféle kísérletezgető-próbálgató lazaságnak is helyet adna mostani kötetében, s mintha maga is kíváncsian figyelné, hová is vezetnek ezek a próbálkozások. Itt van például a Pordal című ciklus, benne különös, sőt fura tengerészdallal, katonadallal, zenészdallal és hasonlókkal. Akad tipográfiailag is szokatlan, „kísérleti” darab (Fény, sötét), találkozunk szellemes barokkos-manierista stílus-bűvészmutatványokkal és humoros pastiche-játékokkal (Kavics-vers, Kocka-rap, Az örök sakk), sőt még verses szatírafélét is olvashatunk (Sajtó).
Gyakran van, hogy a megtervezetlenség, a futó ötlet, sőt a szeszély inkább garantálja a sikeres költői teljesítményt, mint az átgondoltság, a feltett filozofikus szándék. Szabó T. Anna költészetének egyik igen érdekes aspektusa ez: zsigeri sejtésekből, efemer benyomásokból és emlékfoszlányokból születő versei, ahol mintha szerzőjük sem tudná igazán, mit is csinál valójában, sokszor sejtelmesebben és izgatóbban hatnak, mint a „kidolgozott”, definitívnek szánt darabok – ilyen például a Hát szevasz, haver, mondta a kalóz és című darab. Ezek a sejtések aztán ismétlődő motívumokká állnak össze, és közös csoportba rendeznek egymástól egyébként más tekintetben elütő verseket. Van ennek kidolgozottabb variánsa is: például a fény/sötétség motívum és a vele kapcsolatos „önérzékelés-filozófiai” töprengések, amelyeknek egy teljes ciklus szolgál terepül (Fénysáv). S van egy másik, sejtelmesebb, de talán éppen bizonytalansága folytán izgalmas motívum, mely a fény/sötétség motívummal is összekapcsolódik, a (gyakran) „éjszakai” versekben megjelenő testben-lét, testen-kívüliség, testből-kilépés-testbe-visszalépés tematika, egyebek között a Hold-dal, az Alvajáró és a Jég című versekben.
Összegzésül: szilárd eszmei szerkezet és sokfelé kalandozó esetlegesség társulnak a kötetben, menny és pokol, idill és borzadály felesel benne egymással. Az előző gyűjteményhez képest átmenetibbnek érződik a Villany, de ez persze pozitívum is: a (viszonylagos) elegyesség egyszerre jele a pillanatnyi lazításnak és a pályán elengedhetetlen újratájékozódásnak.
Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.
Kapcsolódó írások:
Takács Ferenc: “A nemlét ragyogása” (Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc “A nemlét ragyogása” Szabó T. Anna új...
Takács Ferenc: Versus (Rakovszky Zsuzsa: VS. Budapest, 2011, Magvető. 394 oldal, 3490 forint.) Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének talányai a regény címével kezdődnek –...
Takács Ferenc: Roncstérkép (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet. Budapest, Magvető. 184 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc Roncstérkép “Harmadik kiadás”: a könyvön díszelgő fehér...
Takács Ferenc: A könny összege (Anonyma: Egy nő Berlinben. Nádori Lídia fordítása. Budapest, 2006, Magvető. 314 oldal, 2690 forint. ) Takács Ferenc A könny összege Különös könyv. Vallomás (napló...
Takács Ferenc: Maradt (Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.) Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg...
Cimkék: Szabó T. Anna, Takács Ferenc