Fáy Miklós: Itt-ott, egyre többen (Polgár László operaénekes, 1946–2010.)

A zenészek is meghalnak, nincs ezzel nagyobb baj, mint általában a halállal. Eleinte olyanok halnak, akiket az ember nem látott, csak hallott, jó esetben volt tőle lemeze. Emlékszem, amikor bemondta a rádió, elhunyt Karl Böhm. Nyár volt, Balaton, bemondták, elszomorodtam, mentem le a partra kosárlabdázni. Emlékszem, amikor meghalt Arthur Rubinstein, katona voltam, éppen valami irodában voltam kihallgatáson, és ott volt bekapcsolva a rádió, elszomorodtam, aztán felmostam a folyosót. Amikor meghalt Doráti Antal, arra gondoltam, hogy ő az első muzsikus, akitől aláírásom van, és többé már nem lesz. Horowitz halálakor már dögkeselyű voltam, nemcsak halál volt, de téma is, megírnivaló. Azóta egyre többen.

Polgár László. Ha más, azért más, mert ő is más. Mert nem csak a muzsikusi élete érdekes. Az is érdekes, emlékszem rá, amikor először hallottam őt, azt hiszem, 1980-ban lehetett, amikor a Vigadóban a Winterreisét énekelte, frakkban, azon a fantasztikus hangján. Nem mondom, hogy nagyon élénken maradt meg bennem, mit hogyan is adott elő, voltaképpen a Téli utazásban sem vagyok biztos, de hát mi mást. Örökké énekelte a dalciklust, végigkísérte az életét, küszködött vele, kereste, hogy férhet közelebb a darabhoz, másfél lemez is készült belőle. Az első kísérlet csak fél, a dalok felét tudták csak rögzíteni Rados Ferenccel, aztán a zongorista betegsége miatt leálltak a felvételek, végül ami volt, azt mégis megjelentették, több, mint a semmi. Készült egy későbbi változat Jan Schultzcal, most jövök rá, hogy az meg sincsen, addigra már kicsit ki voltam ábrándulva Polgár László művészetéből.

Emlékszem az utolsó fellépésére, elég nehéz lenne elfelejteni, annyira rossz hangi, fizikai, lelki állapotban volt, amikor májusban az Operaházban Thomas Hampsonnal a Simone Boccanegra kettősét énekelte. Látványnak is fantasztikus volt, a két egymás mellett álló, két méter körüli délceg ember, Hampson elegánsan, mint akinek a lába előtt hever a világ, Polgár egyszerűbben öltözve, zaklatott arccal, idegesen, és ez már nem szerep szerinti zaklatottság volt. Rosszul énekelt, feltehetően maga is érezte, küszködött a szólammal, kereste a pozíciót, kereste magát. A közönség kegyes volt, vagy inkább ragaszkodott az illúzióihoz, becsülettel tapsoltak. Megrendítő volt. Egyfelől azért, mert rövid időn belül harmadszor hallottam őt rossz formában, és egyre meredekebbnek tűnt a lejtő. A karácsonyi vígszínházi Varázsfuvolában hallható volt, hogy nem olyan puha a hangja, és hogy nem énekel tisztán. A nagypénteki Parsifalt otthagytam, mint kiderült, végül ő is otthagyta, csak az első felvonást vállalta. A harmadik rossz előadásra már nehéz volt ráfogni, hogy csak indiszpozíció. Ráadásul Fiesco ijesztő szerep. Székely Mihály ezt énekelte utoljára az Operában. Az első mondata az volt, hogy „nagy ősök fényes vára, búcsúzom tőled”. Az utolsó meg az volt, hogy „mondjunk imát a holtért”. A Székely utáni időszak nagy basszistája pedig most, nyilvánvalóan rossz állapotban, szenvedve-gyötrődve azt énekelte, hogy „a holtak üdvözölnek”. Rossz, hideg szél fújt be a színpadra.

Csak nagyot mondtam, de akár meg is kockáztathatnám, hogy a Székely utáni időszak legnagyobbja. Hárman voltak legnagyobbak, Kováts Kolossal és Gregor Józseffel. Mások is észrevették ezt a három embert, a három tenor mintájára szerveztek három basszus koncertet, a reméltnél kisebb közönség- és művészi sikerrel, nem álltak különösebben jól aznap a csillagok, azon az estén csak Polgár alkotott maradandót az Anyeginből énekelt Gremin-áriával. Anélkül, hogy megpróbálnánk most rangsorolni, az nem kétséges, hogy hármuk közül csak ketten nőttek túl az operaszínpadi kereteken, Kováts Kolos visszafogott személyisége szigorúan házon belül maradt, belőle mindig csak annyi tartozott a közre, amennyi a színpadon volt látható. Gregor természetesen óriási fazon volt, és csak a pálya végén derült ki, hogy a nagyvilág is vevő rá, hogy nem speciálisan magyar jelenség, a Metropolitanban ugyanúgy helye van, mint Szegeden. Polgár László hangjára nagyon hamar fölfigyeltek, gyorsan jöttek a nemzetközi felkérések. Nem véletlenül. Ha visszagondolok arra az estére, amikor először láttam őt színpadon, amikor nem miatta gyűlt össze a közönség az Erkelben, hanem Pavarottiért, az volt az egyik legmeglepőbb élmény, hogy Pavarotti nincs egyedül a színpadon. Polgár akkor, negyven alatt, még fekete hajjal ugyanaz a világszínvonal volt, mint az est főhőse.

Vissza kell menni az időben, elfelejteni a legutolsó fél évet, ne ez maradjon meg, nem ez volt ő. Vagy mégis? Ha azt keresem, miért volt ő más, mint a többiek, miért viszonyult hozzá másképp a közönség, mint egy átlagos operaénekeshez, talán mégis a közelebbi múltat kell nézni, és nem azt a kockás nadrágos, vidám fiatalembert ott a színpadon.

Polgár László közülünk való volt. Vagy lehet, hogy ez így nem pontosan igaz, de azt a benyomást keltette a hallgatóiban, hogy közülük való. Azt hiszem, ő az egyetlen, akire senki nem irigykedett a sikerei miatt. Nem lehetett állandóan azt hallani, mint bárki másnál, hogy „hát nekem is van olyan hangom, mint neki, aztán mégis őrá kíváncsiak”. Nyilván már csak azért sem, mert senki nem mondhatta, hogy olyan hangja lett volna, mint Polgár Lászlónak. Meg talán azért sem, mert ő a zürichi szerződését soha nem valami diadalként élte meg.

Hogy pontosan miért kellett innét elszerződni, arról csak pletykák szólnak, csúnya pletykák házon belüli zsidózásról, ami valószínűleg csak az utolsó csepp volt a pohárban. Számomra valószínűbb, hogy a külföldi szerződés már érett, bármely színház örülhetett, ha tagként egy akkor már nemzetközileg is jegyzett, sztárszereposztásos lemezeken éneklő basszistát magához köthet, és a zürichi ajánlat sokszorosa (ha jól tudom: hússzorosa) volt a budapesti fizetésnek. Ma már senkinek eszébe nem jutna gondolkodni azon, hogy alá kell-e írni egy ilyen szerződést, az éneklés nemzetközi lehetőség, de korlátozott ideig tart, akit hívnak, mennie kell. Akkor mindenki félt, hogy akit a világ megnyert, azt mi elveszítjük. Azt is látjuk, utólag, hogy nem veszítettük el, Polgár László rendszeres hazatérő maradt, és unokáink azt fogják hallani, ami Zürichben vagy Zürich miatt készült vele, a Mozart-lemezeket, vagy az ottani előadások DVD-felvételeit.

Utólag azt is látni, hogy Polgár László nem taktikából mondta mindig, hogy neki Budapest az otthona, hogy ő igazán az itthoni előadásoktól tart, neki az a legfontosabb, ami itthon történik. Láttam őt néhányszor Zürichben, láttam, hogy úgy bánnak vele, mint a társulat vezető személyiségével, minden évben volt szólóestje, a közönség majdnem úgy imádta, mint idehaza. De a majdnem, az számára nagyon fontos volt. Azért járt haza, azért volt boldogabb itthon, mert volt valami, amit kint nem kaphatott meg

Egy volt közülünk, ezt éreztük. Egy, akinek sikerült. Ha végigment az utcán, az emberek utánanéztek, mert tudták, hogy ő egy operaénekes. Nem. Azt tudták, hogy ő Polgár László, aki egyébként operaénekes. Könnyű volt észrevenni, magas volt, az arca karakteres, takarosan, de egyszerűen öltözködött: sötétkék kordnadrág, pulóver. Húsz éven keresztül ugyanabban a csíkos öltönyben ment kisebb fellépésre vagy díjakat átvenni. Nagyon viccesen tudta elmesélni ezeket a kalandjait. Amikor díjazottként énekelnie kellett a pártszékházban, és egy Kodály-dalt választott, a Hej a muhi hegy borának kezdetűt. Éneklés közben jött csak rá, hogy ott ül Kádár, és ő azt énekli, „sem ökör, sem bankó, hallod-e te Jankó”. Azt éreztük, hogy mi is épp ennyire bénák lennénk, ha valamiért ránk került volna a sor. Végignézi az ember a különböző internetes fórumokat, és nagyon hamar beleütközik olyan emlékekbe, amelyeknek már semmi közük nincs az operához. Előttem állt sorba a postán, írja valaki. Együtt szálltunk föl a 7-es buszra, valaki meglökte, mire én azt mondtam neki, hogy… Lehetett hozzá viszonyulni. Azoknak is volt véleményük róla, akik évente egyszer mentek el valami koncertre. Egy egész generáció, mondanám, de ez talán túlzás, mindenesetre egy egész kulturális réteg, az életből, fontosságból lassan kifelé csorgó társaság számára ő volt az operaénekes, akinek a hangját szeretni lehet. Aki olyan, mint mi, csak sokkal sikeresebb, de a sikereivel együtt is olyan, mint mi. Ennek a rétegnek Polgár László volt a kapcsolódás magához az operához, a műfajhoz és a színházhoz egyaránt. Az értelmiség, úgy általában, régóta nem jár már operába. De Polgárt megnézte, igaz, inkább koncerten. Nincs ma énekes, aki ezt a közvetítő szerepet betöltené. Ha ma valaki értelmiségi operába megy, Kovalik Balázsért teszi. Nincs ezzel semmi baj, legfeljebb az, hogy a rendezés mégsem zenés tevékenység. Egy egész réteg kerül még messzebbre az operától, ha nem is a háztól, de a műfajtól. Ezért érzem azt, hogy talán nem is tudjuk, mit veszítettünk.

Pedig elég lenne az is, amit tudunk. Nyugodtan le lehet venni a Parsifalt a műsorról, normális ember nem fogja megnézni Polgár nélkül. Nemrég írt valaki, hogy köszöni, de ő többet már nem fogja megnézni A kékszakállú herceg várát, mert „a Laci” nélkül neki ez a darab nem érdekes. Lekerült egy egész műfaj a magyar koncertéletből, dalestet csak Polgár Lászlóval lehetett meghirdetni, majd hallgatjuk lemezről a Schuberteket. Majd őt is hallgatjuk lemezről. Kiheverjük, persze, kiheverjük.

 

 

 

Polgár László operaénekes, 1946–2010.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A háborúnak vége (The Gigli Edition Vol. 12 – London Recordings, 1946-1947. ) Fáy Miklós A háborúnak vége Hogy mit csinált a...

Fáy Miklós: Elisa alkonya (Lerner–Loewe: My Fair Lady. Szegedi Szabadtéri Játékok, 2010. július 8. Rendezte Novák Eszter.) Odáig tudom követni az előadókat, hogy látom, mit akartak. My...

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós