Balogh Róbert: A húsz évről
A Napvilág Kiadó 2009 második felében indított s néhány hónap alatt 13 kötetesre nőtt „20 év után” című sorozata egyszerre kapcsolódik a kifakított évfordulóhoz, és reagál a rendszerváltást tagadó korszellemre, tehát érdemes a kiemelt figyelemre.
A sorozat első kötetét Ripp Zoltán, az elsősorban az 1956 előtti jugoszláv–magyar viszony és a rendszerváltó évek politikatörténetének kutatójaként ismert történész jegyzi.
A könnyen áttekinthető, megjelenését, árát és terjedelmét tekintve is barátságos könyv műfajilag viszonylag nehezen elhelyezhető. Nem egészen monográfia, hiszen formai és tartalmi szempontból sem ragaszkodik a történettudomány normává vált rutinjaihoz. Nem találunk szakirodalmi szintéziseket, forrásokra hivatkozó jegyzeteket, és a szerző többnyire nem fektet nagy hangsúlyt az egyes állítások hosszas bizonyítására sem. A bevezetőben a szerző által használt „esszé” megnevezés helytállóbb, azonban inkább két egymáshoz kapcsolódó, mintsem egyetlen esszéről beszélhetünk. Az alfejezetek száma és rövidsége, valamint a megállapítások határozottsága rejt magában valamit az egyetemi tankönyvek világából is.
A kötet három fejezetre tagolódik. Az első két fejezet kronológiailag az 1985-ös MSZMP-kongresszus és az 1990-es országgyűlési választás közötti időszakot fogja át, a harmadik vezérfonalát a négy kormányzati ciklus jelenti.
Ripp egyik legfontosabb, az egész szövegen áthúzódó gondolati alappillére szerint a rendszerváltáshoz vezető válságot, az átmenetet, illetve a demokratikus kormányok tevékenységét a világrendszer átalakulása, valamint a gazdasági globalizáció részeként kell értelmezni. Ennek megfelelően az első fejezet döntően a Magyarországot körülvevő nemzetközi környezetet tekinti át, s ebben az összefüggésben értelmezi a kormány lépéseit. A narratívában a Kádártól mentesülő késő nyolcvanas évek politikai élete olyan, egyre tágabb térben manőverező irányváltásról szól, amelyben a hazai eliten belül azok kaptak döntő szerepet, akik a korszellemhez igazodva a gazdasági liberalizációban és a nyitásban látták a kiutat. A szöveg árnyaltabb, mint a helyét kereső MSZP által az 1990-es évek elején adoptált, a később a szerző által sikertelennek ítélt értelmezés, s nem csupán a tudatosan homályos szovjet és az ellenségessé váló román és csehszlovák álláspontok, valamint a nyugati félelmek által behatárolt bátor állásfoglalások és jogszabályi változtatások krónikája. Fontos helyet kap az a tétel, hogy a rendszer ekkor a gazdasági fenntarthatóság határán táncolt, egyszersmind igyekezett kikászálódni a legitimációs válságból. Az országnak tulajdonított éllovas szerepet, a második gazdaságnak kedvező szabályozás s általában a reform jelentőségét ugyanúgy csak a krízis árnyékában szemlélhetjük, mint ahogy Gorbacsov egész világon tapasztalható népszerűségét is be kell illesztetnünk a keleti tömb megszűnésének és a Szovjetunió megroppanásának folyamatába. A szerző arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a teljes politikai orientációváltás lehetősége még akkor is távolinak tűnt, amikor gazdasági téren a tervgazdálkodás feladása már jóval több volt, mint tervezet. A kettős függésből Magyarország drámai gyorsasággal került ki 1989 második felében.
A kötet fontos tézise az is, hogy éppen Kádár János bukása idején került a magyar társadalom Ausztria, vagyis a szociális piacgazdaság modelljének vonzásába. A második fejezet első része arra a feszültségre koncentrál, amely az 1980-as évek végén kialakult gazdasági válság kezelésének egyetlen adekvátnak mutatkozó módja, a szabad piaci verseny előtti térnyitás és a kiadáscsökkentés nyomán várható munkaerő-piaci összeomlás és az ezzel egy időben kirajzolódó, az állam által fenntartott jóléti rendszerre vonatkozó vágyak között mutatkozott. A nagyszabású társadalmi megmozdulások hiányának magyarázatát Ripp Zoltán abban látja, hogy 1989-ben mind az MSZMP, mind az ellenzéki pártok érdekei felől szemlélve „Hasznosabbnak ígérkezett, ha a szociális elégedetlenségeket és a munka világában megjelenő konfliktusokat a pártpolitika felé terelik…” (67. o.)
A második, „Politika és társadalom a rendszerváltásban” című fejezet és a kötet legterjedelmesebb alfejezete az 1990-es programokkal foglalkozik. A fő kérdés az esszé további részében alapvetően az, hogy létezett-e adekvát rendszerváltó koncepció, illetve ez milyen mértékben jelent meg az egyes ciklusok alatt. Ripp Zoltán értékelésében az adekvát válasznak prioritásként a politikai és gazdasági világrendszer-változáshoz való alkalmazkodást kellett megjelölnie. Az ún. nemzeti oldal kudarcainak okát ennek értelmében abban lehet látni, hogy prioritásként a nemzetépítést jelölte meg, s a nyomasztó külső kihívásokra csak kiforratlan, következetlen válaszai voltak. A liberálisok ebben az értelemben jól ragadták meg a lényeget, de tömegtámogatást csak az éles antikommunista kampány során tudtak elérni, hiszen az újjáéledő népi-urbánus vitában, a nemzetiek folyamatos támadása nyomán egyre szűkült a potenciáljuk. Ezt a problémát a Fidesszel ellentétben nem voltak képesek feloldani fiatalos arculattal, s nem mellesleg a belső harcokban jelentős részben felszalámizták magukat. Utóbbira a reformer és liberalizáló lépéseket végig felvállaló MSZP-nek is megvolt az esélye, ám a kompromisszum, legalábbis 2010-ig, fennmaradt. A strukturális hátrányt esetükben 2006 előtt sokkal inkább a történelem mint a nemzeti oldal által konzekvensen használt delegitimációs eszköz jelentette.
A rendszerváltás értelmezéseivel koncentráltan csak a második fejezet utolsó és a harmadik fejezet nyitó alfejezete foglalkozik. A szerző érdemben nem reagál a rendszerváltás-tagadás mint 2009-ben, s különösen 2010 áprilisa után mainstreammé vált áramlat kérdésére, habár kiemeli, hogy az elsőként Csurka által megfogalmazott öszszeesküvés-elmélet számos elemét fokozatosan átvette a Fidesz is. Igen fontos megállapítás azonban, hogy az elmúlt húsz évben „egyre jobban beszűkült a rendszerváltó tárgyalások idején még létező (vagy létezőnek tűnő) közös nyelvi-értelmezési tartomány.” (119. o.)
A kötet első két fejezetének hiányossága, hogy megközelítésében némileg bizonytalan, az átfogó narratíva és a fogalmi elemzés között ingadozik. Kétségtelenül fontos eleme a mű felépítésének, hogy rögzítve legyen az 1985 és 1989 közötti modellváltás jelentősége és ténye, az első fejezetben azonban sokszor a Kádár-rendszer válságának szintézisét olvashatjuk. Nem biztos, hogy szerencsés, hogy utalás sincs a témával foglalkozó hazai és nemzetközi szakirodalomra. A legfontosabb vitás kérdések megjelölése nem feszítette volna szét az esszé műfaját, de növelhette volna a szöveg hatékonyságát. Ebben a formában az olvasó hamar telítődik a számos kinyilatkoztatásszerű állítással. A szereplők arcélei, Gorbacsov kivételével ugyanakkor alig-alig rajzolódnak ki, az egyéni döntések és szembenállások felolvadnak a strukturális kényszerek rendszerében. Hiányosság továbbá, hogy a szocialista rezsim és az erőszak viszonya csupán egy bekezdés erejéig, a 60. oldalon merül fel. Már csak azért is helye lett volna egy ilyen résznek, mert a Fidesz önértelmezésében újra és újra kulcsszerepet kap a „rendőrállam” fogalma. A második fejezet sokkal közelebb esik az eredeti alcímhez, a rendszerváltás értelmezéseinek értelmezéséhez.
A harmadik fejezet döntően a kormányzati ciklusokat veszi szemügyre, komoly figyelmet fordítva egy-egy nyilvános politikai dokumentumnak. Az MDF 1990 és 1993 közötti állapotainak vizsgálata és a nevezetes Csurka-dolgozat elemzése nyomán jelentős folytonosság mutatkozik az ún. nemzeti oldal alapvető nézetei tekintetében. A keresztény középosztály kiépítésének és megerősítésének, a baloldali és liberális pártok politikából való szimbolikus és tényleges kirekesztésének szándéka, a nemzeti sérelmi érvelés a jobboldalon összeköti a korszakot, ugyanakkor 1998 mégis cezúrát jelent.
A Fidesz-Magyarország első korszaka ugyanis nem csak klientúracserét, de az agresszív ideológiai offenzíva miatt szakadást is eredményezett, amely „lényegében felszámolta a demokratikus vitában formálódó közbeszéd esélyét”. (172. o.) Ripp igyekszik rendszerbe foglalni és számba venni a „több mint rendszerváltás” nevében zajló 1998 és 2002 közötti kormányzását. Ez a katalógus jól hasznosítható a jelenlegi kormány tevékenységének értelmezéséhez is.
A szerzőtől mindamellett az MSZP–
SZDSZ-kormányzás is komoly kritikát kap. Az 1994–98 közötti politikát elsősorban azért tartja elhibázottnak, mert a prioritások helyes megválasztása ellenére képtelen volt a kiadáscsökkentést egy útiterv részeként feltüntetni, illetve a feszültségeket koalíciós viták formájában igyekezett levezetni társadalmi paktum létrehozása helyett. Más kérdés, hogy végül 1998-ra a stabilizáció tényét elfogadta a közvélemény, s valóban inkább az üres „Csak így tovább” kampányüzenet Fidesszel szembeni gyengeségének tudható be a vereség. Ripp felhívja a figyelmet, hogy a 2000-ben az MSZP-n belül megszülető Szociáldemokrata Chartát 2002-ben Medgyessy lényegében egy teljesen új programra cserélte, a későbbiekben gyorsan kifulladó „jóléti rendszerváltásra” és a „nemzeti középre”. A politikai térkép újabb átalakulását hozó 2006–2010-es ciklus legfontosabb hibájának a következetlenséget, a gyakori iránymódosításokat és a változtatások kidolgozatlanságát, tervezetlenségét tartja. A kormányzás válsága ebben a felfogásban a kompetenciába vetett bizalom teljes elvesztésekor, 2008 tavaszán indult el, s tartott egészen 2009 őszéig, a költségvetés elfogadásáig. Mindemellett a szerző kiemeli, hogy a politikai válság nem ölthetett volna ilyen drámai formát, ha az erős pozíciókat őrző Fidesz nem igyekszik minden erejével az összes magyar emberrel szemben álló kormány képét kialakítani, fojtó légkört létrehozni.
Ripp Zoltán esszéje összességében fontos lépés az elmúlt húsz év koherens baloldali narratívájának megteremtése és megismertetése felé. Egyetlen kötettől aligha várhatunk többet. Hiányérzetünk leginkább abban a tekintetben lehet, hogy az állítások és érvek nincsenek kellően ütköztetve az ellenpontokkal, az esszé így túlságosan is monológgá válik. A befogadásban és a továbbgondolásban segített volna a posztkommunizmusnak mint paradigmának a regionális és öszszehasonlító szemléletű felvetése, talán a sorozat egy következő kötete erre is vállalkozik majd.
Ripp Zoltán Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései. Budapest, 2009. Napvilág Kiadó, 230 oldal, 2600 forint.
Kapcsolódó írások:
Barkóczi Balázs – Gáll Attila – György Alexandra – Balogh Róbert: Túl a demokrácián – A Jobbikról Az alábbi tanulmány a Jobbik Magyarországért Mozgalom szervezeti felépülésének és...
Balogh Róbert – Kiss Orsolya – Török Zoltán – Gáll Attila – Hampuk Richárd: Valóságshow – A Fidesz kommunikációjáról A Fidesz nem állt készen. Ez jelenleg legalább annyira nyilvánvaló...
Molnár Gál Péter: Lift nincs (Játékszín – Neil Simon: Mezítláb a parkban. Fordította Vajda Miklós, díszlet Menczel Róbert, jelmez Berzsenyi Krisztina, rendező Balázsovits Lajos. Szereplők Balázsovits Edit, Hajdú István, Kiss Mari, Reviczky Gábor, Kuti László, Harcsik Róbert. ) Molnár Gál Péter Lift nincs Hátul, a szín fenekén...
Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...
Balogh Attila: Numero XXXIV Hát indít, taszít levegőt, a tüdő, szusszant ajkamig vért...
Cimkék: Balogh Róbert, Ripp Zoltán