Vitányi Iván: Történelmi lehetőség

Mai ülésünk témája – amint láttátok – a jelenlegi magyar helyzet. Mindaz, ami a legutóbbi választások óta történt – megtörténhetett – velünk. És ami még megtörténhet.

Az új kormány forradalmat hirdetett, de annak az ellenkezőjét csinálja: fordulatot ugyan, de nem előre, nem egy új, modern gazdaság, társadalom és államiság irányába, hanem az abszolutista, fundamentalista, autoritárius egyeduralom hungaroputyinista változata felé. (Tölgyessy Péter mondta ki, hogy leginkább a putyini rendszernek felel meg, a Berlusconiénak már kevésbé. A kínai modell adaptációja pedig nem fog menni, arról már lekéstünk, pedig erről is volt szó a miniszterelnök tavalyi kötcsei beszédében.) Valaki viktatúrának nevezte. Alapjában jobboldali, de felhasznál némely baloldali (vagy annak vélt) hagyományt, például a kádári örökséget. Szinte karikatúraszerűen foglalja össze a királyi-kormányzói-elsőtitkári autokrácia minden vonását.

De nem ennek jellemzését akarom folytatni. Az előttem szólók, valamint az elmúlt hetek idevágó elemzései, cikkei, Debreczeni József, Halmai Gábor, Bauer Tamás, Radnóti Sándor és még több más szerző írásai hitelesen mutatták be a helyzetet. Én megfordítom a nézőpontot: nem alulról és elölről vizsgálom, hanem felülről, a vége felől.

Azt akarom felmutatni, hogy olyasvalami is van ebben, aminek örülnünk kell. A magyar társadalom, ha úgy tetszik: a magyar nép, a magyar nemzet vagy még úgyabban a magyar zemberek most óriási, sorsfordító esélyt kapnak. Történelmünkben ugyanis most nyílik először igazi lehetőség arra, hogy a magyar társadalom a saját erejéből, saját akaratából küzdje le a jobboldali abszolutizmust és az iránta való vonzalmát.

Enélkül nem fogunk eljutni önmagunkhoz. Erről szól a magyar sors kérdéséről folytatott egész irodalom, ez ellen küzdött Széchenyi és Kossuth, ez ellen, a magyar ugar ellen küzdött Ady Endre, ezt foglalta össze Bibó István a zsákutcás fejlődés fogalmában.

Nyugat-Európa, az úgynevezett centrumországok más algoritmust követtek, követhettek. Náluk korábban törtek ki a forradalmak, és mélyebb hatást gyakoroltak: lehetővé tették a civil, polgári társadalom, a jogállam, a piacgazdaság és a demokrácia szerves fejlődését, és fokról fokra szorították vissza az abszolutizmus viszonyrendszerét.

Mi azonban „mindig elkéstünk”, viszonyaink ezért megmerevedtek. Voltak fellángolások, 1848-ban, 1918-ben, 1945-ben, 1956-ban, de mindig véres fejjel vertek vissza. Nincs talán ország, amelynek annyi hamvába halt forradalma volt, mint nekünk. Az akasztófák elhallgattatták a forradalmat, aztán egy koronként változó, de lényegében azonos típusú abszolutista véres diktatúra után, Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János kiegyezései, paktumai megnyugvást hoztak, egy pici szabadságot, sőt némi jólétet a kiéhezett társadalomnak. Gyilkosként kezdték, és később egy időre jótevő uralkodóvá, „a nép atyjává” váltak. Az 1849 és 1990 közötti időszak 90 százalékában ez a három autokrata uralkodott. Nem csoda tehát, nem génjeink, hanem történelmünk következménye, hogy a magyar lakosság magatartásába reflexként rögződött bele, hogy a mannát mindig felülről kell várni. „Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat” – írta epésen Ady és énekelte epe nélkül Kodály.

Volt velük szemben ellenállás, de ez soha sem növekedett akkorára, hogy a társadalom maga küzdje le. Uralmuk mindig csúfos és véres összeomlással végződött, de az mindig kívülről és felülről jött: az első világháború, a második világháború és a szovjet birodalom összeomlása által. Hogy aztán – húszéves tétovázás után – most egy újabb autokrata uralma próbálja folytatni, megdöbbentően azonos algoritmussal: a megtorló intézkedésektől kezdve a nép atyja szerepének kihirdetéséig.

Sajnos nem változtatott ezen 1990 sem. Nem „tetszettünk” forradalmat csinálni. A manna most is felülről hullott. Jaltában világhatalmi megegyezéssel ítéltek minket a szovjet világba, Máltában ugyanígy kivettek belőle. A magyar társadalom egyikre sem volt felkészülve.

1978. március 15-én New Yorkban voltam, és az ott összegyűlt magyar csoporttal való beszélgetésen Gombos Gyula a következőket mondta… Figyelem! Gombos Gyulát idézem a népi írók lapja, a Magyar Út főszerkesztőjét, nem valami baloldali vagy liberális skriblert… A magyar ellenzék abban téved – mondta –, hogy azt hiszi, elég a kommunistákat elkergetni és a szovjeteket hazaküldeni, máris olyan demokrácia és jólét lesz Magyarországon, mint mondjuk Hollandiában. Nem tudják, milyen iszonyú nehézségekkel kell megküzdeni, hogy elérjük a nyugati demokráciát és színvonalat.

Nemrég olvastam egy elemzésében, hogy 1989-ben a bolgárok is azt hitték, egy csapásra olyan viszonyok lesznek náluk, mint Dániában. Mi meg azt, hogy szűznemzéssel azonnal elérjük Ausztriát – mert akkor ugyanis minden magyar, akinek módja volt rá, odajárt vásárolni és irigykedni.

Szembe kell néznünk – nem egyik vagy másik párt, hanem – az egész politikai osztály bűnével. A nyolcvanas években erősödő ellenzék még tisztában volt a feladat nagyságával. Amikor azonban a vakremény kezdett valósággá válni, amikor a régi politikai osztály eltakarodóban volt, új csapatok kerültek a hatalom vonzásába, és ennek bűvöletében minderről elfeledkeztek. A politika az ígéretek és ígérgetések ördögi körébe került. Szekfű Gyula szavait idézve: valahol utat tévesztettünk. Ebben minden eddigi kormányzatnak és pártnak megvan a maga része. Amikor pedig akadt olyan, aki megpróbált ebből a körből kitörni – tudunk ilyet –, annak beverték a fejét, visszaszorították az ördögi körbe, és megakadályozták, hogy tervét beteljesítse. Ha van, amiért a demokrácia híveinek önkritikát kell mondani, akkor az, hogy nem tudtunk ezzel szemben hatékony ellenerőt szervezni.

Ehhez persze tanulási folyamat szükséges. Erre vonatkozóan két – egymással ellentétes szellemű – tanterv ismeretes, azokat kell a tanulóknak összevetni. Az egyiket a kormány írja – csak olvasni kell tudni, kérdés, hogy a társadalom mikor ismeri fel annak valódi jellegét. A másikat nekünk kell adni – de még nincs kellőképpen megírva.

Éppen azért vagyunk itt együtt, hogy legalább a „tantervben”, az alapokban megegyezzünk. Ezt javasolja a Szocialista Párt itt ezen az ülésen megjelenő két platformja, a Szociáldemokrata és a Progresszív, amelyek az eddiginél szorosabb együttműködését elhatároztuk, és itt is kinyilvánítjuk. De ez nem elég, szélesebb összefogásra van szükség, mindazok részéről, akik az abszolutizmussal szemben a demokráciát védelmezik, és a 21. század értelmében vett modern gazdasági-társadalmi-kulturális berendezkedést akarnak Magyarországon megvalósítani.

Vannak ma társadalom- és politikatudósok, akik szerint a jobb- és baloldal hagyományos megkülönböztetése idejét múlta, abba kell hagyni. Én erre a következőt felelem. Vitatkozhatunk róla, de egy dolgot tökéletesen biztossággal tudok, hogy az autoriter, abszolút uralomra törekvő jobboldal nem fikció, nem tudományos feltevés, hanem szigorú tény, és egyre inkább az egész magyar valóság archimedesi pontja. Ehhez képest minden tisztességes középerő baloldalnak bizonyul és vele szemben minden demokratikus erőnek közösen kell fellépnie.

A közös gondolkodás és a közös cselekvés módszere a demokrácia. A kormányon lévő jobboldal azt állítja, hogy csak az egydimenziós hatalmi szerkezetben megy jól és zökkenőmentesen az átalakulás. Ez azonban csak látszateredményeket hoz, és akkor is csak rövid időre. Az utolsó évtizedekben kialakult újmodern társadalom (ezt a kifejezést tartom helyesnek a posztmodernnel vagy a második modernitással szemben) ugyanis sokban felszabadítja az egyént, de nem szakítja el a társadalomtól. Az eddiginél erősebben érvényesül a hálózatiság, amelynek elve – hogy a modern agyfiziológia terminusát idézzem – a „parallel distributed processing” mechanizmusain alapul. Vagyis egyszerre mindig több hálózat párhuzamos működésén, olykor ellentétén és végül egységbe fonódásán. Ha így megy az agyban – legalábbis a hüllőagy színvonala felett –, miért ne menne így a társadalomban? Ennek következménye, hogy a társadalom egészében csak azt tekinthetjük érvényesnek, amit az egymásba kapcsolódó közösségek és hálózatok a saját tapasztalatuk alapján maguk éltek át, maguk fogadták el, és maguk valósították meg. Nem elég a felvilágosult uralkodó parancsa (pláne a fel nem világosulté), ha a társadalom egymásba kapcsolódó hálózatainak többsége nem éli meg intenzíven a változtatások szükségességét. Ezt nevezzük demokráciának.

Az új magyar demokrácia ígéretesen indult 1989-ben. Ezután a politikai osztály a demokrácia valódi szerepének fel nem ismerésében, az ígérgetések és visszavonulások ördögi körébe való beszorulással tévesztette el az utat. Valamennyiünknek szembe kell néznünk ezzel, és olyan új politikai köztérért kell közösen megküzdenünk, amely az így értelmezett demokrácián alapul, és fejlődését biztosítja. Meg kell találnunk a közös nevezőt a szociáldemokrata, liberális és néppárti-konzervatív törekvések között. Megmaradnak ugyan a különbségek – hangsúlybeliek és lényegiek –, de nem fedik el a mai jobboldallal szemben érvényesülő közösséget.

Én magam és a jelenlévők közül sokan baloldalinak valljuk magunkat. De a fő választóvonal a mai osztályozásban már nem az egész jobb- és az egész baloldal között húzódik, hanem a demokratikus közép és az autoriter uralomra törekvő radikális, autoriter jobb- és baloldal között. A szélsőbal ma jelentéktelen. Az igazi veszély a radikális jobboldali abszolutizmus. Mi úgy véljük, hogy a közép feladatát a szociáldemokrácia oldja meg legteljesebben, de ez nem akadályozhat meg abban, hogy együtt dolgozzunk a közép másik két irányzatával.

Most itt a történelmi lehetőség. Társadalomnak és politikának egyaránt. A magyar népnek most lesz módja felismerni és elutasítani az abszolutizmus minden – jobb- és baloldali – válfaját, és felelősséggel, a tapasztalatok birtokában kiteljesíteni a demokráciát. Ezzel léphetünk végleg ki a történelmi zsákutcából. Nem új forradalmat jelent ez, hanem 1989/90 forradalmi ígéretének beteljesítését.

 

 

Kapcsolódó írások:

Szocialisták és szabad demokraták – Csepeli György, Gál J. Zoltán, Kovács Kálmán, Molnár György, Pető Iván, Vitányi Iván vitája a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Dobrev Klára, Horn Miklós, Szász István - Az első, nagyon obligát kérdés most, április 16-án: mi...

Vitányi Iván: Nyugat és kelet között – a gyepűn (A magyar társadalom helyzete) Az 1990 óta eltelt két évtized óriási, de még befejezetlen...

Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről) Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam...

Vitányi Iván: Ombudsmani szerepben (többek közt Gábor Györgyről) Vitányi Iván Ombudsmani szerepben (többek közt Gábor Györgyről) A Mozgó...

Kampány, esélyek, veszélyek – Dávid Ibolya, Somogyi Zoltán, Debreczeni József és Bokros Lajos a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Domány András, Mészáros Antónia, Molnár György, Farkas Zoltán, Vásárhelyi Mária, Vicsek Ferenc, Bauer Tamás, Vitányi Iván – Emlékeim szerint amikor először volt nálunk vendég, elnök asszony,...

 

 

Cimkék: Fapados Szalon, Vitányi Iván