Bauer Tamás: Gazdaságpolitika tévúton

A kormányváltás idején még 266 forint körül volt az euró árfolyama, most pedig 285 forint körül van, vagyis sikerült mintegy 7 százalékkal elértékteleníteni jövedelmeinket és vagyonunkat, az egész nemzeti vagyont. (Ennyit a nemzeti vagyon elkótyavetyélésére vonatkozó vádakról.) Ez összefügg azzal, amit a kormány mond, és még inkább azzal, amit nem mond. Orbán Viktor a kötcsei találkozón állítólag ezermilliárdok kivonásáról beszélt a gazdaságból, amit sokan úgy értettek, hogy a Fidesz megszorításokra készül. Szijjártó Péter azonban sietett cáfolni: szó sem volt megszorításról, az a szó csak a szocialisták szótárában szerepel, a Fideszében nem. Ha Szijjártó nem mondott volna igazat, akkor nyugodtak lehetnénk, de sajnos igazat mondott, és ezért aggódnunk kell. Sokan feltételezik, hogy az önkormányzati választás után ebben változás lesz, addig a kormány titkolja valóságos gazdaságpolitikáját, és utána majd előáll vele. Ha így volna, akkor reménykedhetnénk. Én azonban másként látom: szerintem az, ami az elmúlt hónapokban történt, a Fidesz gazdaságpolitikája.

Miből következtethetünk erre? Három fogódzónk van. Ha felidézzük, hogy milyen gazdaságpolitikát folytattak ugyanezek az emberek – Orbán Viktor mint miniszterelnök, Matolcsy György mint gazdasági miniszter – a Fidesz első kormányzati periódusában, kiváltképp 2000-től 2002-ig, továbbá ha figyelembe vesszük, hogy hogyan, milyen alapon bírálták ellenzéki pártként a korábbi kormányokat, végül pedig átgondoljuk a második Fidesz-kormány első intézkedéseit, köztük a huszonkilenc pontos gazdasági akcióprogramot, akkor felismerhetjük a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájának fő irányait.

Miért is bírálta a Fidesz nyolc éven keresztül – sőt már a Horn-kormány idején is – a szocialista–szabad demokrata kormányokat? Három fő kérdésben bírálta őket: a megszorítások, a reformok és a multiknak a hazai vállalkozásokkal szembeni kedvezményezése miatt. Megszorításokon az értendő, hogy e kormányok – a Horn-kormány a Bokros-csomaggal, a Medgyessy-kormány 2003-tól majd a második Gyurcsány-kormány 2006-tól, illetve a Bajnai-kormány 2009–10-ben – a belföldi keresletet, mégpedig mind a lakossági keresletet, mind az egészségügyi, oktatási kiadásokat vagy az önkormányzatok pénzellátását csökkentő intézkedéseket hozott. A Fidesz következetesen szembeállította a kiadáscsökkentést a növekedéssel, és újra meg újra elmondta, hogy a megszorításokkal szemben növekedéspárti gazdaságpolitikát tart helyesnek. A megszorítást szitokszóvá tette, vagyis következetesen elutasította a gazdasági egyensúly helyreállítására irányuló törekvést.

Ahogy közeledett a kormányzás átvételének időpontja, a Fidesz folyamatosan, növekvő hangerővel állította, hogy a költségvetés hamis, valójában annak nem 3,8 százalék, hanem akár 6-7 százalék is a hiánya, és ezért a kormányváltás után azonnal új költségvetést készítenek. Orbán közben félretette ezt az ígéretet, és újra meg újra megerősíti, hogy tartják erre az évre a 3,8 százalékos hiányt. Pedig az év közben hozott bevételcsökkentő és bevételnövelő intézkedéseik között nem látszik számottevő különbség, és – bár nem különösebben nagy összegű – kiadásnövelő lépéseket is tettek. Azok az állítások tehát, hogy a költségvetés hamis, illetve a valóságos hiánya nagyobb, akár 6–7 százalék is, valójában azt a törekvést fejezték ki, hogy már 2010 folyamán növeljék a hiányt, mégpedig a korábban megígért, a 29 pontban foglaltnál nagyobb arányú adócsökkentéssel, illetve bizonyos kiadások bővítésével. Erre csak azért nem került sor, mert Manuel Barroso Orbánnal találkozva megtiltotta. Sokáig hallgattak arról is, hogy milyen költségvetésben gondolkoznak 2011-re. (Másutt a megalakuló új kormányok Angliától Csehországig és Szlovákiáig több évre szóló költségvetési és adótervekkel lépnek a nyilvánosság elé.) Matolcsy György több alkalommal elmondta, hogy nem tartja indokoltnak, hogy 2011-ben 3 százalék alatti hiány legyen, maga Orbán is tett olyan célzásokat, hogy az EU jelenlegi átlagát tekintik irányadónak, ami ennél jóval magasabb. Csak az EU pénzügyminisztereinek ülésén hallottak nyomán vette tudomásul Matolcsy, hogy 2011-ben 3 százalék alá kell szorítani a hiányt, de ezt eléggé bizonytalan feltételekhez (2 százalékos növekedés) kötötte. Van tehát egy fideszes szándék, amit kénytelenek – legalább szavakban – feladni. Hogy mi a szándék? Emlékeztetek arra, hogy az első Fidesz-kormány idején Matolcsy a növekedés „belső motorjainak begyújtását” hirdette meg 2000-ben, ez a gyakorlatban a belső kereslet mesterséges felpörgetését és a Bokros-csomag által megfékezett eladósodási folyamat újraindítását jelentette a minimálbér-emeléssel, a köztisztviselői keresetek emelésével és a Széchenyi-tervben meghirdetett beruházási támogatásokkal. Emlékeztetek arra is, ahogy a második Gyurcsány-kormány által 2008 őszétől elindított keresletcsökkentő intézkedéseket nemcsak szavakban opponálta a Fidesz, hanem meghirdette a fideszes önkormányzatok keresletbővítő akcióit, tudatos eladósodását, és azok ezt Kaposvárral és Debrecennel az élen fegyelmezetten végre is hajtották. Amit tehát az elmúlt hónapokban hallottunk, azt mutatja, hogy a Fidesz szándéka újra a belföldi kereslet mesterséges felpörgetésén alapuló növekedésgyorsítás, amitől a Fideszt csak az Európai Unió összevont szemöldöke tartja egyelőre vissza. Később azonban ehhez szeretnének visszatérni – efelől Matolcsy György a gyáriparosok összejövetelén semmi kétséget nem hagyott. A Fidesz gazdaságpolitikájának első kulcseleme tehát a belső kereslet mesterséges növelésén alapuló növekedésösztönzés, az államháztartási hiány növelésével.

Mit jelent a megszorítások sokszor ismételt elutasítása? Mit jelentenek az olyan emblematikus aktusok, mint a gyes hároméves korig tartó folyósításának visszaállítása, a női nyugdíjkorhatár leszállítása („negyven év”), a kisposták és a vasúti szárnyvonalak újra megnyitása? Egyértelmű az üzenet: a Fidesz nemcsak hirdeti, hogy az államilag finanszírozott nagy rendszerekben: az egészségügyben, az oktatásban, a közlekedésben, a családtámogatásban nincs szükség a kialakult, megszokott juttatások korlátozására, nincs szükség megtakarításokra, és nem is tervez ilyesmit. Abból, hogy a Fidesz a belföldi kereslet növelését és nem csökkentését tartja kívánatosnak, ez logikusan következik. Első kormányuk a munkanélküliek támogatását ugyan látványosan csökkentette, és mérsékelte a nyugdíjemelés mértékét is, most pedig fűnyíróelv szerint vesznek el pénzt különféle kulturális intézményektől, de jól megjegyezték, hogy milyen politikai károkkal járt a nyugdíjemelés mérséklése, és ezért lehetőleg minden látványos megszorítást el akarnak kerülni. Úgy látják – és jól látják –, hogy a „piszkos munkát” a második Gyurcsány-kormány és a Bajnai-kormány elvégezte, a pénzügyi egyensúly nagyjából rendbe jött. Olyasmire, amit a Fidesz szeret általánosítva megszorításnak nevezni, a továbbiakban nem is rövid távú egyensúlyi megfontolásokból lenne a közgazdászok széles köre szerint szükség, hanem a növekedést terhelő állami újraelosztás mérséklése, a versenyképesség tartós javítása érdekében. Ezt azonban a Fidesz nem akarja, ők másképpen, a belső kereslet élénkítésével remélik gyorsítani a növekedést, és akkor szerintük az újraelosztás mérséklésére, a jóléti rendszerek reformjára nincs is szükség. A reformok elutasítása volt a szocialista–szabad demokrata kormányok bírálatának második fontos eleme, és ennek megfelelően a jóléti rendszerek terjedelmének változatlan fenntartása a Fidesz gazdaságpolitikájának második sajátossága.

Miért mondja Orbán, hogy nem tárgyalunk a Valutaalappal, vagy hogy a Valutaalappal csak kölcsönszerződést kötöttünk, és nem gazdaságpolitikai megállapodást, vagyis hogy a külvilágnak csak ahhoz van köze, hogy idén 3,8 százalék lesz a hiány, de ahhoz nincs, hogy ezt hogyan érjük el? Azért beszél így, mert olyan gazdaságpolitikát kíván folytatni – a belföldi kereslet mesterséges bővítésére épülő növekedésgyorsítást –, amelybe belefér ugyan, hogy rövid távú bevételnövelő és kiadáscsökkentő akciókkal, az igazgatási kiadások egy-egy tételének vagy éppen a kulturális programok finanszírozásának egyszeri csökkentésével, illetve a különadókkal egy-egy évben a kívánt mértékűre csökkentik a hiányt, de az alacsony hiány újratermeléséhez szükséges rendszer-átalakító reformok, a kiadási oldal tartós csökkentése, amit a Valutaalap is szorgalmaz, nem fér bele.

Eddig azt láttuk, hogy a Fidesznek határozott elképzelései vannak a keresleti oldalról. Sajátos törekvéseket képvisel a kínálati oldallal, a termeléssel kapcsolatban is. A szocialista–szabad demokrata kormányokat harmadszor azért is bírálta a jobboldal, mert úgymond a multinacionális nagyvállalatokat kedvezményezték a hazai tulajdonú vállalkozásokkal, köztük a kis- és középvállalkozásokkal szemben. A Fidesz ezzel szemben a hazai tulajdonú vállalkozásokat kívánja támogatni. Azt a logikát kívánja követni az egész gazdaságban, amit a jobboldal a mezőgazdaságban másfél évtizede érvényesít, és amitől – leginkább Kun Istvántól tudjuk – a szocialista agrárminiszterek sem tértek el érdemben. A mezőgazdaságban ez a külföldiek földtulajdonszerzésének megtiltását, a családi gazdaságok támogatását, a nagyüzemek tűrését jelenti. Három T az agrárpolitikában. A Széchenyi-terv a hazai tulajdonú vállalkozások támogatását helyezi kilátásba, és ugyanakkor a közbeszerzési törvény módosításának vagy a másodlagos élelmiszer-vizsgálat előírásának deklarált célja az immár elvi alapon is meghirdetett protekcionizmus. Állami pénzzel támogatják hazai tulajdonú vállalkozások létrejöttét és megerősödését, valahogy a mezőgazdaságban kedvezményezett családi gazdaságok mintájára. Ugyanakkor a horribilis mértékű bankadó, valamint az energetika és a telekommunikáció tervezett különadója a Magyarországon jelen levő külföldi nagyvállalatok megsarcolását jelenti. Az ő tevékenységüket a Fidesz szemlátomást nem akarja ösztönözni. Furcsa jelenséggel állunk itt szemben, amit én fordított Ausztriának neveznék. A hatvanas-hetvenes években Ausztriában – némi leegyszerűsítéssel – a kis és közepes magánvállalatok tömegeinek adóbevételeiből finanszírozták az állami tulajdonú acélipar, járműipar és nehézvegyipar tartós veszteségeit. Magyarországon viszont a külföldi tulajdonú, jövedelmező nagyvállalatok adóbefizetéseiből (és emellett eladósodásból) finanszírozzák az adóelkerülő, állami támogatásra szoruló hazai tulajdonú vállalkozások fenntartását, és a Fidesz ezt kívánja a jövőben tovább bővíteni. (Ausztriában azóta leépítették az ilyen keresztfinanszírozást.)

A keresleti és kínálati oldallal kapcsolatos gazdaságpolitikai elképzelés összefügg: a mesterségesen gerjesztett belső kereslet (lakossági és közületi, fogyasztói és infrastrukturális beruházási kereslet) kielégítésében protekcionista piacvédelem esetén jobb esélyei lehetnek a hazai tulajdonú vállalkozásoknak, mint az exportban, ahol ilyen védelem nem áll mögöttük. A jobboldali gazdaságpolitikusok bizony nemegyszer bírálták az úgymond egyoldalú exportorientációt.

Orbán választásokat megelőző utazásai, Matolcsy korábbi kijelentései azt sejtetik, hogy a Fidesz nagy jelentőséget tulajdonít az orosz és kínai gazdasági és pénzügyi kapcsolatok radikális bővítésének. Feltehetően orosz és kínai tőkeimportra, vegyes vállalatokra, finanszírozásra gondolnak a nyugati kapcsolatok alternatívájaként.

Nem minden, a szocialista–szabad demokrata kormányokkal szemben megfogalmazott korábbi bírálatnak volt koncepcionális alapja. Tiltakoztak a Déli Áramlat, a szocialisták oroszországi kapcsolatai ellen, és most maguk is keleten keresnek alternatívát az unióval és a Valutaalappal szemben. Szapulták a korábbi kormányokat az eladósodás miatt is, miközben maguk is nagyobb hiányt csináltak 2000–2002-ben, és akarnak most is csinálni 2011-től. Szidták a korábbi kormányokat az euró bevezetésének elmaradása miatt, miközben korántsem véletlen, hogy az euró bevezetésének valamikori időpontjáról a Fidesz szövegeiben nem esik szó. Ez alapkérdés, hiszen a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány hatalmas politikai áldozatokkal eljuttatta az országot az ERM-II. küszöbére. A három százalék közelébe csökkent a hiány, az egyszeri emelkedés után lépésről lépésre csökkent az infláció és csökkennek a kamatok is, tehát ezt a politikát folytatva 2011-ben már be lehetne lépni az euró előszobájába. A Fidesz azonban semmiképp nem akar eurót, nem akar lemondani a pénzügyi szuverenitásnak arról az eszközéről, amit a forint, vagyis a saját monetáris politika jelent. Nem azért akarja kiszekálni Simor Andrást és saját ellenőrzése alá vonni a jegybankot, hogy azután Orbán Viktor miniszterelnökségének remélt évtizedeiben lemondjon a saját monetáris politikáról.

Ez volna hát a Fidesz gazdaságpolitikai koncepciója, amely tényleg nem tartalmaz stratégiai értelemben vett megszorításokat, vagyis olyan rendszer-átalakító lépéseket, amelyek akár az államilag szervezett és finanszírozott szolgáltatások (oktatás, egészségügy, közlekedés, posta) szűkítését, akár pénzbeli juttatások (családtámogatások, nyugdíj) mérséklését irányoznák elő. Azt feltételezik, hogy a belső kereslet ösztönzésével és a hazai vállalkozások támogatásával elért növekedésgyorsítással megteremthetők a feltételek ahhoz, hogy a gazdaság elbírja az eddig működő jóléti rendszerek és állami szolgáltatások fenntartását. Ismerjük el: ez valóban „gyökeresen más” gazdaságpolitika, mint amit az elmúlt nyolc évben folytattak, sőt gyökeresen más ahhoz képest is, ami az elmúlt húsz év egészét jellemezte (hiszen kormányzása idején a Fidesznek sem volt módja az ilyen gazdaságpolitika következetes érvényesítésére, bár 2000 és 2002 között már elindult ebbe az irányba). Ez volna az a gazdaságpolitika, amelynek talaján Matolcsy szerint 2030-ra megelőzzük az Európai Unió országait. (Íme, az 1998-as kampányban elhangzott hétszázalékos ígéret visszahozatala új megfogalmazásban.) Én ezt Münchhausen báró gazdaságpolitikájának, a saját hajunknál fogva felemelkedés gazdaságpolitikájának tartom.

Az így felvázolható fideszes gazdaságpolitika irreális, megvalósíthatatlan. Tízmilliós országban, viszonylag magas bérszínvonal és az adókból finanszírozott állami juttatások nemzetközileg is magas színvonala mellett a gazdaság óhatatlanul erősen importfüggő, mert a lakosság, a vállalkozások és az állam keresletének jelentős része csak importból elégíthető ki, kiegyensúlyozott növekedés tehát csak erős exportnövekedés mellett lehetséges. Gyors exportnövekedés, tehát versenyképes export a magyarországi (és általában a közép-európai) bérköltségek mellett csak folyamatosan korszerűsödő termeléssel érhető el, amihez viszont nélkülözhetetlen a fejlett országokból (Észak-Amerikából, Nyugat-Európából, Japánból és Dél-Koreából) érkező működő tőkeimport. Az orosz és kínai kapcsolatok a biztonságos energiaellátás és piacbővítés szempontjából vitathatatlanul fontosak, de a gazdaság korszerűsödéséhez, az exportképesség fenntartásához és javításához szükséges működő tőkeimport Oroszországból és Kínából nem szerezhető meg, az onnan jövő tőke bajban levő nagyvállalatok túlélését esetleg biztosíthatja, de a tőkeimport stratégiai céljainak elérésére nem alkalmas.

A külföldi tőkével létrejövő exportorientált termelés a növekedés első számú hordozója volt az elmúlt húsz évben Magyarországon, és hozzánk hasonlóan a visegrádi országokban és Kínában is. A hazai tulajdonú vállalkozások a legfejlettebb országok (Egyesült Államok, Németország, Franciaország) növekedésében játszhatnak meghatározó szerepet (a külföldi tulajdonúak mellett, amelyek ott is fontosak), de felzárkózó gazdaságokban a vezető szerep a működő tőkebehozatalé. A gyors növekedésnek, a foglalkoztatás látványos bővítésének a működő tőke behozatala a hajtóereje a hatalmas Kínában éppúgy, mint a kicsiny Szlovákiában. Miközben a magyarországi foglalkoztatás stagnált, Szlovákiában a foglalkoztatás a nemzetközi pénzügyi válságot megelőző négy évben látványosan emelkedett, a munkanélküliség csökkent, mégpedig a működőtőke-behozatal folyományaként. A hazai kis- és középvállalkozásokba szórni a Széchenyi-tervben előirányzott ezermilliárdot ugyanúgy kevéssé ígér munkahelyeket, termelésnövekedést, mint ahogy az elavult szerkezetű mezőgazdaságba szórt százmilliárdok is csak tartós vegetálást hoztak. (Akkor is, amikor szocialista agárminisztérium szórta az Európai Unió százmilliárdjait.)

Protekcionista gazdaságpolitikával nincs felzárkózás, csak külgazdasági nyitással – ezt Balassa Béla, a neves amerikai magyar közgazdász már évtizedekkel ezelőtt kimutatta, az elmúlt években itthon pedig Csaba László győzött meg erről, és az újabb tapasztalatok is megerősítik ezt.

Minthogy a gazdasági növekedés belföldi keresletbővítésre alapuló, hazai tulajdonú vállalkozások kedvezményezésére épülő látványos felgyorsítására nincs esély – és a Matolcsy által kilátásba helyezett látványos gyorsításra más módon sincs –, annak sincs realitása, hogy a feltételezett gyors gazdasági növekedés alapján a gazdaság elbírja az államilag működtetett szolgáltatások eddigi mértékének és a jövedelmi transzferek eddigi terjedelmének fenntartását. Az, amit összefoglaló névvel államháztartási reformnak szoktunk nevezni, amivel számos európai kormány és különösen a legtöbb kelet-közép-európai ország kormánya komolyan foglalkozik, és amelynek első lépéseit nálunk a Horn-kormány, a második Gyurcsány-kormány tette meg, az a Fidesz koncepciójában felesleges, miközben valójában elengedhetetlen.

Amikor Orbán Viktor új világrendről beszél, amelyet szembeállít a szabadpiaci kapitalizmussal, és amelyben megnövekszik az állam szerepe a gazdaságban, azt gondolja: az ő protekcionista, mesterséges keresletösztönző elképzelései jól illeszkednek ebbe az új világrendbe. Világszerte uralkodó folyamatnak képzeli a maga ábrándjait az államilag uralt gazdasági folyamatokról, a külgazdasági és pénzügyi kapcsolatok kormányzati kézbevételéről, amihez partnert remél Kínában és Oroszországban. Csakhogy Orbán súlyosan téved. Sokan hitték két évvel ezelőtt, amikor az államok sokfelé bankokat államosítottak és mesterségesen ösztönözték a belföldi keresletet, hogy ezek után minden megváltozik. Sok baloldali közgazdász és politikus beszélt ilyeneket a világban. Két év elteltével látható, hogy ez múló epizód volt, és nincs szó tartós, rendszerértékű változásról. Ma egész Európa újra az állami kiadások csökkentésén fáradozik, és nem csak a görög válság miatt. A felemelkedés motorja a jövőben is csak a piaci vállalkozás lehet, nem valamiféle kiterjesztett állami szerepvállalás. Ami pedig Kína szerepének megnövekedését illeti a világgazdaságban, az sem új gazdasági világrendet jelent, hanem éppen az ellenkezőjét. Kína 1958-ban hirdette meg Nagy-Britannia utolérését és megelőzését, mégpedig az erőltetett szocialista iparosítás, az emlékezetes Nagy Ugrás révén, az európai szocialista országokkal folytatott, tervgazdasági típusú, naturális szemléletű gazdasági együttműködés talaján. Az a Kína azonban, amely éppen ötven évvel később, 2008-ban valóban megelőzte Nagy-Britanniát a bruttó hazai termék volumenét illetően, egészen más gazdaságpolitika talaján érte el ezt, mint aminek talaján azt fél évszázaddal korábban meghirdette. Kína – legalábbis kifelé, külgazdasági kapcsolataiban, de jórészt az országon belül is – kapitalista országgá változott. Ma nem fegyvereivel, hadseregével fenyegeti a külvilágot, mint a hatvanas-hetvenes években, hanem feldolgozóipari exportcikkeinek ellenállhatatlan versenyképességével. Kína szerepének megnövekedése nem a Nyugat visszaszorulását jelenti, hiszen a kétezres évekre Kína is Nyugattá változott. Kína – akárcsak a rendszert váltó Kelet-Közép-Európa – ma valójában azt a világrendet erősíti, amelynek ötven éve még alternatívája próbált lenni, eredménytelenül. Azt a világrendet, amelyben a versenyképesség, az exportképesség jelent erőt, s nem valamiféle függetlenségnek nevezett bezárkózás. Ebben a világban nem az az erős, aki jól megvan a többiek nélkül, hanem az, aki hatékonyan kapcsolódik be a többiekkel való összefonódásba, a globalizációba.

Minden jel arra mutat, hogy Orbán Viktor a realitásokkal, a nemzetközi trendekkel szembeszegülve a maga protekcionista, az állami újraelosztást fenntartó, a hiányt növelő politikáját erőlteti. Mindig csak akkor lép vissza, amikor falba ütközik. Emiatt az elmúlt hónapokra jellemző bizonytalanság az önkormányzati választás után is fennmarad, s vele a forint instabil helyzete is. Egészséges növekedésre, bővülő foglalkoztatásra ilyen politikával nincs esély. Annál inkább arra, hogy újra meg újra kockázatossá válik az ország finanszírozása, és ha ez így történik, akkor nem lehetünk biztosak abban, hogy adott esetben nem omlik össze a forint. Aki újra meg újra kockáztat, azzal előfordulhat, egy előbb vagy utóbb – akaratán kívül – előidézi a katasztrófát.

Az Magyarországon nem ismeretlen, hogy a kormány elhibázott gazdaságpolitikai elképzelést követ, azután ha beleütközik a falba, visszalép, majd újra próbálkozik. Volt ilyen a rendszerváltás előtt is, meg azóta is. Ez a sodródás és annak következtében a fokozatos lemaradás gazdaságpolitikája. Magyarország előtt viszont a felzárkózás feladata áll, a magyarok ezt várják el kormányaiktól. Ilyesmire a Fidesz gazdaságpolitikája nyilvánvalóan alkalmatlan. Hiába mondja Orbán, hogy „már csak egyetlen országos párt van, egyetlen néppárt, amelyre rá lehet bízni az ország sorsáért viselt felelősséget”, a Fidesz nyilvánvalóan nem ilyen párt. Magyarországon olyan ellenzékre lenne szükség, amely a Fidesz münchhauseni gazdaságpolitikájával legalább szembeszegez egy megvalósítható, a nemzetközi irányokhoz illeszkedő gazdaságpolitikát, és ezzel kínál alternatívát a közvéleménynek. Olyan gazdaságpolitikát, amely exportalapú növekedésre törekszik, és ezt közvetlen külföldi tőkebefektetésekre építi. Államháztartási egyensúlyra törekszik, nem újabb eladósodásra, hanem az eladósodás fokozatos mérséklésére épít. Ez az alapja ugyanis annak, hogy az ország kiszámítható, stabil befektetési hely legyen, amely vonzza a tőkét. Ehhez továbbviszi a jóléti rendszerek és a közszolgáltatások reformját, és ennek talaján csökkenti a vállalkozások adóterheit. A külgazdasági kapcsolatok homlokterébe az Európai Uniót állítja, miközben törekszik a keleti viszonylatú és tengeren túli kereskedelmi és beruházási kapcsolatok bővítésére is.

Ma egyik parlamenti ellenzéki párt sem képvisel ilyen gazdaságpolitikát. A Jobbik és az LMP a gazdaságban lényegében ugyanazt: a protekcionizmust, a piaci reformok elutasítását, a kiterjedt állami újraelosztást, az egyensúlyi törekvés elutasítását képviseli, mint a Fidesz, legfeljebb egyikük még nagyobb vehemenciával, másikuk cizelláltabb érveléssel. Az MSZP pedig leginkább jóléti ígéreteket kér számon a Fideszen, hol – például a nyugdíjak esetében – az állami kiadások bővítését szorgalmazza, hol – mint a Tobin-adóval – az antikapitalizmusban kel versenyre a Fidesszel, érdemi gazdaságpolitikai mondanivalója pedig mintha nem volna. Az ellenzékben sincs olyan párt, amelyre rábízhatnánk az országot.

 

 

Kapcsolódó írások:

Leszakadás, felzárkózás, döntéskényszerek Bauer Tamás és Veres János a Fapados Szalonban – Moderátor Várhegyi Éva Leszakadás, felzárkózás, döntéskényszerek Bauer Tamás és Veres János a...

Kampány, esélyek, veszélyek – Dávid Ibolya, Somogyi Zoltán, Debreczeni József és Bokros Lajos a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Domány András, Mészáros Antónia, Molnár György, Farkas Zoltán, Vásárhelyi Mária, Vicsek Ferenc, Bauer Tamás, Vitányi Iván – Emlékeim szerint amikor először volt nálunk vendég, elnök asszony,...

“Ez a lövészárok-politika középtávon katasztrófa felé viszi az országot” Dávid Ibolya a Fapados Szalonban Moderátor Pikó András , hozzászólók Kende Péter, Hont András, Domány András, Bauer Tamás, Váradi Júlia “Ez a lövészárok-politika középtávon katasztrófa felé viszi az országot”...

A választás tétje – Lendvai Ildikó, Mesterházy Attila és Kiss Péter a Fapados Szalonban – Moderátor Pikó András, hozzászólók Bauer Tamás, Domány András, Horn Miklós, Fleck Zoltán, Molnár György, Bojár Gábor, Agárdi Péter és Vitányi Iván – Baloldaliak, liberálisok számára ma nagy kérdés, hogy miért is...

 

 

Cimkék: Bauer Tamás, Fa