Debreczeni József: Az egyeduralom önigazolása

Hölgyeim és uraim!

Először is köszönöm a megtisztelő meghívást. Amint látják, készültem: vázlatot is írtam, de amióta Gyurcsány Ferenc mellém ült az előbb, már nem izgulok, hiszen most már mindegy, mit mondok, úgyis benne leszek a tévében…

Komolyra fordítva a szót – sőt tudományosra –, a Johns Hopkins Egyetem két professzorára, Juan Linzre és Alfred Stepanra hivatkozom kiindulásképpen, akik hosszas összehasonlító kutatások eredményeként A demokratikus átalakulás és a konszolidáció problémái Dél-Európában, Dél-Amerikában és a posztkommunista Európában címmel írtak egy könyvet. (Az utóbbi térséghez tartoznánk mi.) A két politikatudós a következő végső konklúzióig jutott el a vizsgált térségek trendjeit elemezve: a demokratikus berendezkedés valamely országban akkor nevezhető konszolidáltnak és stabilnak, ha nemcsak kiépültek és működnek a demokrácia intézményei, hanem további két feltétel is adva van: 1) Nincs jelen olyan politikai tényező, amelyik a demokratikus intézmények megsemmisítésére tör; 2) a társadalom, a közvélemény széles körben elfogadja a szóban forgó intézményeket, továbbá az azok kereteiben megszületett döntéseket.

Ha ennek fényében szemléljük a mai magyar helyzetet, akkor először is kellő szomorúsággal konstatálhatjuk, hogy minálunk nemcsak jelen van az a bizonyos antidemokratikus politikai erő (legalább nyolc esztendeje!), hanem napjainkra lényegében korlátlan uralmat, kétharmados parlamenti többséget birtokol, amit teljes erővel arra használ, hogy megszállja, majd lebontsa a demokratikus intézményeket. Másodszor: miközben ezt teszi, a közvélemény-kutatások szerint jottányit sem csökkent – sőt növekedett – a társadalmi támogatottsága, következésképp: elenyésző a társadalmi bázisa a demokrácia intézményeinek.

Nézzük meg közelebbről ezt a szomorú helyzetet!

Kezdem azzal, hogy az új rezsim (amint arra Petschnig Mária Zita is utalt a múlt szombati Népszavában) a hatalomátvételre maximálisan felkészült; a kormányzásra ellenben „fájdalmasan fölkészületlennek” mutatkozott (hogy az IMF-szakértőket, illetve a Financial Timest idézzem). Orbán Viktor és a Fidesz hatalmi offenzívája két területen folyik gőzerővel. Egyrészt a politikai intézmények világában, másrészt a szellemi-lelki dimenzióban: az ideológia, a kommunikáció, a nyelvpolitika, az új rezsim elismertetése, legitimálása terén.

Az intézményi világban véghezvitt folyamat egyértelmű és világos: a Fideszt korlátlanul uraló pártvezér a kétharmad birtokában villámháborúval elfoglalta az országot is. A harmadik köztársaság demokratikus intézményei még megvannak, még működnek, de működésük módja alapvetően megváltozott. Az ellenkezőjére fordult: Orbánék demokratikus üzemmódból autokratikus üzemmódba kapcsolták át. Ami azáltal vált lehetségessé, hogy a pártelnök-miniszterelnök az összes intézmény élére a saját emberét, a saját személyes lekötelezettjét ültette, illetve ülteti – a számvevőszéktől a médiahatóságig, az adóhivataltól az alkotmánybíróságig, az államfői széktől az Országos Választási Bizottságig és tovább.

Ez az új autokratikus rend (az autokrácia magyarul egyeduralmat, önkényuralmat jelent) a kora császárkori Róma uralmi képletét idézi: ott is megvoltak még a köztársaság hivatalai és főtisztviselői, de ezeket mind ugyanaz a személy töltötte be: aki consul volt, censor, imperátor, praetor, pontifex maximus és így tovább, princepsként pedig a szenátust is uralta. A különbség annyi, hogy Orbán – mint mondtam – nem személyesen, hanem a kegyencei által működteti a harmadik Magyar Köztársaság államgépezetét.

Az egyharmad alatti ellenzék egyetlen alkotmányos féket sem tud behúzni ebben a gépezetben, nem beszélve arról, hogy végletesen megosztott, illetve meghasonlott is. Civil ellenállás sincs, ahogy már utaltam rá; valódi korlátokat csak a külső környezet, a globális világgazdaság, illetve az Európai Unió képez az új rezsim számára.

De térjünk át a hatalmi nyomulás „lágy” dimenziójára, amelyik eddig kevés figyelmet kapott: arra az ideológiai, nyelvpolitikai offenzívára, ami a kiépülő uralom legitimációját szolgálja. A működés képlete itt is egyszerű: adva van a vezér, aki kimondja a kulcsszavakat – a „vezér-szavakat” –, amelyek aztán a csúcsra járatott propagandagépezetből ömlenek szünet nélkül, valósággal átmosva az emberek agyát. Már amennyiben az agyra hatnak – hisz sokkal inkább érzelmi és indulati hatásról beszélhetünk. Ez az önigazoló propaganda – mint látni fogjuk – messze túlmegy a demokráciában szokásos határokon: a történelmi sorsszerűség, sőt a transzcendencia szférájában jelöli meg az uralom forrásait – azaz: egy antidemokratikus legitimációs offenzívával állunk szemben.

Nézzük meg, konkrétan milyen fegyverekkel folyik ez az offenzíva!

Sorszámmal láttam el ezeket: az első a 0-s sorszámot kapta. Az első azért a nulladik, mert ez a választások előtt éveken át zajló propaganda-hadjárat folytatása. E szerint a baloldali kormányzat, a kommunista milliárdosok, ugye, egyrészt kilopták, másrészt kilőtték a magyar emberek szemét, romhalmazzá változtatták az országot és így tovább. Ezeket most el kell számoltatni, meg kell büntetni, le kell csukatni: a politikai ellenfél kriminalizálása zajlik tehát – egyfajta indirekt legitimáció jegyében.

Az 1-es sorszámot adtam a nemzeti alapú legitimációnak, ami óriási szerepet kap. Orbán már a győzelem pillanatában egy térben és időben végtelenné tágított nemzet önigazolását adta frissiben elnyert hatalmának, amennyiben egyrészt a határon túliakra is kiterjesztette a győzelmét biztosító nemzeti öszszefogást; másrészt az előző nemzedékekre, a holt lelkekre is, mondván: a magyarok történelmi álma valósult meg ebben a mostani nagy nemzeti összefogásban. Hogy finom legyek, volt képe 1848-ra és 1956-ra utalni abban az öszszefüggésben, hogy 2,7 millió voksot söpört be a választásokon. Ez a magyar választási rendszer mandátumelosztó technikájának köszönhetően kétharmados parlamenti többséggé transzformálódott 2,7 millió voks a valóságban az aktív szavazóknak alig több mint a fele; a választásra jogosultaknak a bő egyharmada; a tízmillió országlakónak a jó egynegyede; a sajnos már régóta nem létező „15 milliónak” pedig kevesebb mint az egyötöde. Az Orbán által térben és időben teljessé tett „nemzeti egység” tehát merő fikció, hogy azt ne mondjam, sima hazugság.

A hamis nemzeti alapú önigazolás azonban nem merül ki ennyiben. Éppen csak utalok a Nemzeti Együttműködés Rendszerére, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatra, a „kettős állampolgárságról” hozott törvényre, a Nemzeti Összetartozás Emléknapjává nyilvánított Trianon-megemlékezésre, az elcsatolt területekre kötelezően ajánlott osztálykirándulásokra satöbbi. Amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy itt nemcsak egy monolit – tehát antidemokratikus (és persze hazug) – nemzeti egység hivatott az új rezsim legitimációját szolgálni, hanem egyúttal a legrosszabb és legveszélyesebb – az országra és a határon túliakra is csak bajt hozó – irredenta nemzeti szellemet eregetik kifelé a múltból előkapart régi palackból.

Lépjünk tovább, nézzük az általam kettes sorszámmal ellátott harmadik legitimációs fegyvert. Ez a transzcendencia világából való. Ha történetileg nézzük, akkor a feudális monarchák uralmának igazolására szolgált évszázadokon át. Akik nem a nép akaratából, hanem Isten kegyelméből uralkodtak. Orbán mindkettőből akar. „Vincit voluntas tua! Győzedelmeskedjék hát a Te akaratod!” – utalt félreérthetetlenül a legfőbb keresztény ima, a „Miatyánk” szövegére a győzelem estéjén elmondott beszéde végén, miközben a háta mögött Balog Zoltán mosolygott üdvözülten. „Isten a történelem ura” – olvasható a Trianon-törvény felütéseként. „Soli Deo Gloria! Minden dicsőség Istené!” – zárta le – nem tévedés! – a kormányprogram vitáját a Magyar Köztársaság parlamentjében a leendő miniszterelnök. Hosszan lehetne sorolni az egyházaknak nyújtott – és persze viszonzott (hogy csak a választások előtt menetrendszerűen fölolvasott püspökkari körlevelekre utaljak) – állami juttatásokat: a politikai fundamentalizmus antidemokratikus megnyilvánulásait.

Nem tudok magamba fojtani két adalékot: 1) Antall József 1993-ban több alkalommal is a modern demokráciára leselkedő legnagyobb veszélynek, a „21. század bolsevizmusának” nevezte a politikai fundamentalizmust: a vallás és a politika összekapcsolását, „ami ellen minden erőnkkel harcolni kell”; 2) Az új kormányfő az eskü letétele után bevitte családját a dolgozószobájába, és ott megimádkoztatta a gyerekeit. Ez onnan tudható, hogy egy csomó fotóst is beengedett ugyanoda. Na, most ilyen színjátékot kétféle ember nem rendez semmi szín alatt: az igaz hívő és az igazi demokrata. Orbán Viktor nyilván egyik kategóriába sem sorolható.

De lépjünk tovább. Az új autokratikus rezsimet legitimáló következő fegyver az új alkotmány lesz. Ez intézményesen is erősíteni fogja Orbán uralmát. Szerintem, és ami sokkal fontosabb: Orbán szerint is a prezidenciális rendszer irányába, hisz nemrég Kötcsén – egy nappal az előbb említett miniszterelnöki esküje után (az Isten őt úgy segélje!) – konkrétan az 1958-as francia helyzetre utalt, amikor a működésképtelen francia parlamentarizmus helyébe lépett a félprezidenciális De Gaulle-i alkotmány. Ám az intézményes megerősítés mellett – amit majd meglátunk, mi módon történik meg – nyilvánvalóan legitimációs, tehát az új rezsim korszakos jelentőségét a társadalom előtt igazoló szerepe is lesz az alkotmányozás ünnepi aktusának – amint azt Ripp Zoltán kifejtette a Népszava múlt szombati számában megjelent kitűnő elemzésében.

A következő legitimációs fegyver a 2010-es parlamenti választás „forradalomként” való definiálása. Ami nyilvánvaló képtelenség: a törvényes keretek között, választás útján történt kormányváltás épp az ellenkezője annak, amit a jogot valamilyen magasabb „igazság” nevében félresöprő forradalom tesz. Csakhogy Orbán az az ember, aki a legnagyobb képtelenségek és valótlanságok kimondásakor is pontosan tudja, mit mond. Helyesbítek: hogy mit mond, azzal nincs mindig tisztában, de hogy miért mondja, azzal feltétlenül. Amikor a választás estéjén „forradalomról” beszélt, akkor a rendkívüli állapot, a későbbi törvényhozási dömping során elkövetett alkotmány- és jogsértések tömege számára kezdte meg a verbális térfoglalást. Később ugyanebből az okból beszélt „forradalmi törvényhozásról” és „forradalmi kormányzásról”. A forradalom maga a jogsértés. Itt és most a legdurvább hazugság is, ám mint ilyen, nem az első a gyászos magyar történelemben. Emlékezetem szerint volt már egy kormány, amelyik „forradalminak” nevezte magát: az 1956. november 4-én megalakult „forradalmi munkás-paraszt kormány”. A Kádár-kormány. Amelyik azért hazudta magát „forradalminak”, hogy „ellenforradalomnak” hazudhassa a levert forradalmat. De miért hazudik Orbán? Ő az 1989-es demokratikus rendszerváltozást (amit sokan rossz fogalomhasználattal, fából vaskarikaként „alkotmányos forradalomnak” neveznek) akarja negligálni. Letagadni és elhazudni.

És itt eljutottunk a következő legitimációs fegyverhez, amelynek bevetése végképp a misztériumok világába visz át bennünket: ez az imént tárgyalt „fülkeforradalom” egyfajta eleve elrendelésként, predesztinációként való beállítása. Hogy tudniillik az istenadta nép a fülkékben eleve eldöntött mindent: egyértelmű határozatot hozott az „új gazdasági és politikai rendszerről” – amit a megbízott és fölkent palléroknak: Orbánnak és társainak csak föl kell építeniük, ami ugyebár csak kézügyesség dolga. Hogy ez mekkora képtelenség, azt most ne részletezzük. Ne találgassuk azt sem, hogy ugyan mi járhatott annak a 2,7 millió embernek a fejében, amikor berajzolták (szerintem a legrosszabb helyre) a maguk két ikszét. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Orbán ezzel a predesztinációs marhasággal az új alkotmányról való népszavazást akarja elkerülni: okafogyottnak nyilvánítani. Ha másban nem is, ebben kétségkívül különbözik a hórihorgas De Gaulle-tól, aki – demokrataként – népszavazáson erősíttette meg az 1958-as alkotmányt (a franciák közel nyolcvan százaléka voksolt igennel).

Az újabb legitimációs hadmozdulat Orbán részéről a „nemzeti centrum” verbális elfoglalása. Hogy ehhez kétfrontos harcot kell vívnia, ez is ismerős: ez is Kádárra hajaz. Orbán megint olyan mázlista, mint előző kormányzása idején volt: ismét kétoldali ellenzéke van a parlamentben. Ahogy ő mondja, „két szélsőség”: a valóban extrém, sőt neonáci színezetű Jobbik – és a régóta demokratikus, ámde posztkommunista MSZP. Ez a politikai topográfia teszi lehetővé – és persze ügyes bakelitpolitológusok fáradhatatlan buzgalma –, hogy a szintén szélsőséges Fidesz mérsékelt és demokratikus pártnak hazudhassa magát a kettő között. Aki ugyanis fölszámolja a demokráciát, és autokratikus uralmat épít a helyén, az természetesen nem lehet mérsékelt: az szélsőséges párt. Hogy egy tőről fakad a Jobbikkal – az utóbbi a vadhajtás –, azt sok egyéb mellett az alábbi egyszerű szám is jelzi: a kormányzati előterjesztések kereken 60 százalékát támogatták a parlamentben Vonáék. 35 százalékát támogatta az LMP: ez volna a konstruktív ellenzékiségnek megfelelő arány. Ám ha valaki egy autokratikus kormányzattal mutat konstruktivitást, azt én inkább „őfelsége ellenzékének” nevezném. Marad végül az MSZP a maga 18 százalékával. Ezt is sokallom az elvi ellenzéki szerephez – de főleg a „kettős állampolgárság” ügyében leadott 3, azaz három nem szavazat tűnik szégyellni valóan kevésnek…

Még mindig a Fidesz által bitorolt „nemzeti centrum” pozíciónál maradva újból csak Kádár Jánosra vagyok kénytelen utalni, aki hasonlóképpen engedett be egy-két pártonkívüli politikai fehér hollót a maga poszttotális rendszerébe (például az előbb kisgazda, majd alkoholista államfőt, Dobi Istvánt vagy a külügyminiszterként alkalmazott Péter János püspököt), ahogy Orbán is beépít most egy-két baloldali téglát a maga (egyelőre) hegemonisztikus uralmi építményébe. A rendszerváltozáskor múlhatatlan érdemeket szerzett, ám egykori önmagához rég méltatlanná vált Pozsgayt; az Orbánnál később érdemeket szerző, így ismét alkotmánybíróvá ütött Biharit; a szimpla dezertőr Warvasovszkyt. És pont úgy hivatkozik rájuk ő is, mint annak idején Kádár a maga tépett tollú fehér hollóira.

De nézzük a következő legitimációs fegyvert, ami szintén indirekt módon hat: a politikai ellenfelek patologizálásával. A pártvezér-kormányfő szerint „véget ért az ideológiai viták” kora, és eljött a „józan ész” ideje. Mindkettőt az ő győzelme hozta el. Ez már tényleg súlyos dolog: amikor egy elsöprő ideológiai offenzíva keretében győzi le valaki magát az ideológiát; továbbá ha merőben irracionális állításokat tesz a ráció nevében. A bagoly ilyenkor már nem azt mondja a szegény verébnek, hogy nagyfejű, hanem ezt: „te, büdös bagoly!” Aki a közéleti vitáknak véget akar vetni, az nem demokrata – amivel persze nem mondtam újat Orbán Viktorról. A politikai ellenfelekkel szemben a józan ész egyedüli birtokosaként mutatkozni, őket onnan kizárni és esztelennek nyilvánítani, majd végül bezárni (zárt intézetbe küldeni), ez bizony a diktatúrák világából ismerős.

De haladjunk tovább. Orbán újabban azt mondja: „helyreállította a jogállam működését”. És sorolja azokat a lépéseket – az Állami Számvevőszék pártkatonákkal és dezertőrökkel való megszállásától az alkotmánybíróvá választás jogi feltételeinek tényszerűen meg nem felelő Stumpf István törvénysértő alkotmánybíróvá választásáig –, amelyekkel nemhogy helyreállította, de éppenséggel szétzilálta a jogállamot. (Ami az ő destruktív magatartása miatt működött korábban számos ponton akadozva.)

És végül a legújabb – s ez idő szerint legnagyobb – arcátlanság: vége az „utópiáknak” – eljött a „valóság” kora. S Orbán még hozzáteszi: Gyurcsány idején „ipari méretű illúziógyártás folyt az országban”. Mondja éppen ő, aki szemfényvesztő populista vezérként éveken át valóban ipari méretekben gyártotta az illúziókat, csapta be a hiszékeny tömeget. Itt már kevés a bagolyra meg a verébre utalni. Itt a tolvaj kiált „tolvaj”-t: az áldozat pedig szóhoz sem jut – levegőhöz is alig.

Miután nagyjából áttekintettük ezt a mindent elsöprő ideológiai és nyelvpolitikai offenzívát, ezt a hamis propagandaáradatot, ezt a feltartóztathatatlan hazugságcunamit, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez szellemi, lelki, mentalitásbeli és morális tekintetben legalább akkora – ha nem nagyobb és helyrehozhatatlanabb – kárt okoz a magyar demokráciának, mint a közjogi intézmények megszállása és lerombolása.

Mondandóm végéhez közeledve Szolzsenyicintől idézek két fontos és sajnos nálunk is egyre aktuálisabb mondatot. Az első az 1973-ban írott nyílt leveléből való:

„Országunkban jelenleg az élet legkínzóbb terhe ez a hazugságokkal való kényszertáplálás – súlyosabb az egész anyagi nyomorúságunknál, súlyosabb még a polgári jogok hiányánál is.”

A másik mondat így hangzik: „Az erőszak csak hazugsággal takarózhat – a hazugságot pedig csak erőszakkal lehet fönntartani.”

Szép kilátások.

Mi biztatót mondhatnék mégis legvégül?

Egyszer régen írtam egy cikket a Népszabadságban, amelynek ez volt a címe: A király meztelen! Akkoriban – 1992-ben – nem nagyon szerettek érte a baloldalon, mert ez bizony az akkori köztársasági elnököt, Göncz Árpádot bírálta elég határozottan. Aztán később írtam egy másikat, ugyancsak a Népszabadságban, ezzel a címmel: „A király esztelen!” Ez már tetszett a baloldalon, mert 2006 őszén jártunk éppen, s a minősítés az ismét vereséget szenvedett, és azt elviselni megint képtelen egykori miniszterelnökre, az utcai politizálást erőltető radikális populista népvezérre, Orbán Viktorra vonatkozott.

Hogy most, újabb négy év elteltével és immáron ismét a hatalom, sőt a teljhatalom birtokában megjött-e az ő esze vagy most vált csak igazán esztelenné, az súlyos kérdés. (Szerintem mindkettő igaz, és ez a legrosszabb verzió.) De hogy a népet hülyének nézi, az bizonyos. Hátrapillantok a mögöttem lévő feliratra: „a becsapott ország” – és azt mondom: ne hagyjuk becsapni magunkat. Ne hagyjuk, hogy hülyének nézzenek bennünket!

A kétharmad ellen nemigen lehet védekezni. Mint Stumpf esetében láttuk: nemhogy az ellenzék, de még a valóság sem jelent akadályt. (A valóság ugyanis az, hogy ő nem lehet alkotmánybíró.)

De a hazugságáradat ellen van védekezés.

Ne higgyük el, sőt nevessük ki a hazugságot és az esztelenséget!

Mutassunk fityiszt a királynak! Így ni, mutatom: ilyen egyszerű.

Vagy ugyanezt nagyítva, amit – miután körülnézek, és hét kamerát és még több fényképezőgépet számolok meg – ezúttal inkább nem mutatok meg. De elmondom. Ez úgy megy, hogy a jobb karunkat derékszögbe hajlítjuk, majd a bal csuklónkat a jobb karunk könyökhajlatába helyezzük…

Hogy mindezt hogyan kell kifejezni a politika nyelvén, azt már a később felszólaló politikusok dolga megmondani. Majd a Gyurcsány megmondja…

 

 

Kapcsolódó írások:

Debreczeni József: A fordulat éve (A politikai helyzet) 2010 tavaszán döntő politikai fordulat következett be Magyarországon, amit bízvást...

A rendszer futóhomokra épül – Debreczeni József (moderátor), Majtényi László, Pető Iván és Ripp Zoltán kerekasztal-beszélgetése – Először arra kérlek benneteket, hogy ti is mondjátok el...

Debreczeni József: Egy államférfi – Alcsútdobozról „A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt...

Debreczeni József: A politika fertője E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól...

Debreczeni József: A parlamentáris kormányzás megbénítása Hogy Orbán pártvezéri státusa nem rendült meg a 2006-os újabb...

 

 

Cimkék: Debreczeni József, Fapados Szalon