Végel László: Tíz év után…

 

 

Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este még kellemes, de a nyári teraszokon egyre kevesebben üldögélnek. A város elcsendesül, de nemcsak a város, hanem az egész Szerbia. A beletörődés és a tanácstalanság korszaka következett be.

Pontosan tíz ével ezelőtt nem ilyenek, hanem mozgalmasak voltak a szeptemberi alkonyatok, a tömeg az utcára vonult, hogy Milosevity hatalma ellen tiltakozzon. Füttyszótól volt zajos a város.

Mi történt közben? Tíz év után Milosevity pártja újra kormányra került, egyre-másra nyerik vissza a fontosabbnál fontosabb tisztségeket a Szerbiai Szocialista Párt funkcionáriusai. Amit tíz ével ezelőtt durva választási csalásokkal értek el, azt ma visszanyerik koalíciós stratégiával. A tömegek érzik az abszurditást, az egykori protestálók pedig nevetségesnek vélik magukat, és gyakran felteszik a kérdést, miért is tiltakoztak tíz évvel ezelőtt.

A válasz egyszerű, így hozta a választási matematika. Az egykor ellenzéki Demokrata Párt magyarázata azonban ennél sokkal többet mond: létre kellett hozni a nemzeti egységet. Főleg azért, mert Szerbia döntő küzdelmet folytat területi épségének megőrzéséért, vagyis Koszovóért.

A nemzeti egység eszméje az egész Kelet-Közép-Európában–Balkánon manapság egyre fontosabb. Hívei között kevesen tudják, hogy az első és a legnagyobb prófétája Szlobodan Milosevity volt, aki a nyolcvanas évek végén, miközben az egész régióban a többpártrendszerű, pluralista demokrácia mellett voksoltak, a nemzeti egység nevében az egypárti pluralizmust javasolta, mondván, hogy a többpártrendszer rombolja a nemzet egységét. Miért ne versengnének egy párton belül a különböző politikai opciók?

Bukása után azonban lemondott az egypárti pluralizmus doktrínájáról, Szerbiában is bevezették a többpártrendszert, de egypárti nosztalgiával. Milosevity a nemzeti egység jelszavát továbbra is hangoztatta. Hatalma teljében a Szerbiai Szocialista Párt fölényes parlamenti győzelmében, akkoriban az SZSZP „hengerelt”, a nemzeti egység megtestesülését vélte felfedezni. A szerb nemzet, végre, visszanyerte öntudatát, hirdették a pártfunkcionáriusok. Szerbia nem hajol meg senki előtt, így szólt a választási szlogen. Nemzetárulónak, Szerbia ellenségének kiáltották ki azokat, akik kívül maradtak ezen a körön.

Idővel a Szerbiai Szocialista Párt elvesztette óriási választási fölényét, s kénytelen volt koalícióra lépni más pártokkal, de, úgymond, csakis nemzeti jellegű pártokkal. Többek között a szélsőjobboldali Sesely pártjával, a Szerb Radikális Párttal. Feltűnő azonban, hogy a „nemzeti egység” jegyében a jobboldal milyen mély meggyőződéssel udvarolt a szélsőjobbnak. Milosevity a liberálisokat, az európai értékrendet hirdetők táborát egyszerűen nemzetárulóknak kiáltotta ki. A szerbiai rendszerváltásra jellemző, hogy Milosevity idejében – de később sem – nem született jelentékeny erőt képviselő liberális párt. A baloldaliságot pedig Milosevity sovinizmusa és nacionalizmusa annyira kompromittálta, hogy senki sem meri magát baloldalinak nevezni.

Valójában nincs ebben semmi rendkívüli. Ha nem is ilyen agresszívan, de a nemzeti egység doktrínájának a régió országaiban időnként nagy az ázsiója, főleg akkor, ha valamilyen aktuális veszélyérzet felgerjeszti azokat a kelet-közép-európai kisnemzeti traumákat, amelyeket Bibó István elemzett kiválóan. Nem kell ezt a jelenséget túlbecsülni, de nem is szabad lebecsülni. A történet arról szól, hogy ezeket a traumákat nem oldotta fel a demokratikus rendszerváltás, sőt még az Európai Unióhoz való csatlakozás sem. Ma is elevenek, és nehéz lesz felülmúlni őket. Az európai csatlakozás tartalmilag akkor tekinthető befejezettnek, ha ezek megszűnnek vagy minimálisra csökkennek. Addig is hatnak a tömegekre, számolni kell velük, pedig semmivel sem visznek közelebb a megoldáshoz. Szerbia példája csak újabb bizonyíték rá.

Szerbiában Koszovó képviseli a nemzeti egység próbakövét. Ez immár Szerbia közel egy évszázados problémája. 1912-ben a szerb hadsereg visszafoglalta a térséget, amely ötszáz évvel előbb a szerb államiságban fontos szerepet játszott. Ötszáz év után azonban megváltozott a térség etnikai összetétele, s Szerbiának be kellett volna látnia, hogy együtt kell élnie az albánokkal. De nem ez történt. A szerb parlament törvényt hozott, amely szerint a koszovói albánok nem élvezhetik ugyanazokat az alkotmányos jogokat, mint a szerbek, mert nincsenek a civilizáció azon fokán, hogy élni tudjanak jogaikkal. Így kezdődött az immár száz éve tartó szerb–albán konfliktus. Számos történész szerint Szerbia akkor vesztette el Koszovót, amikor visszanyerte. A konfliktus a nyolcvanas évek végén végzetesen kiéleződött, ekkor szüntette meg Milosevity a nemzeti egység, az „egységes Szerbia” nevében Koszovó (s vele együtt Vajdaság) autonómiáját. Ezután a szerb rendőrség brutálisan leszámolt az autonómiát visszakövetelő albán kisebbséggel, amivel legitimálta a koszovói szakadár mozgalmakat. A NATO-légitámadás véget vetett a szerb rendőrség és katonaság bosszújának, Koszovó pedig az ENSZ protektorátusa alatt 2009-ben kikiáltotta függetlenségét. Azon a napon Szerbiában, Szerbia városainak az utcáin napokig tartó demonstrációkat szerveztek.

Egy évre rá azonban Szerbia olyan határozati javaslatot nyújtott az ENSZ közgyűlése elé, ami pár hónappal ezelőtt még elképzelhetetlen volt: valamilyen formában hajlandó tárgyalni a független Koszovóval, amelyet egyébként soha nem fog elismerni. A Milosevity helyére lépő politikusok elsődleges feladata ugyanis Koszovó megőrzése volt, ennek jegyében új erőre kapott a nemzeti egység régi, egyszer már megbukott eszméje. Az új alkotmányt például együtt szövegezte meg a Milosevity-ellenes Demokrata Párt, Kostunica nacionalista pártja, továbbá Vojiszlav Sesely szélsőjobb nacionalista pártja. Aztán választások következtek, a Demokrata Párt koalícióra lépett Milosevity pártjával, a Szerbiai Szocialista Párttal, újra csak a nemzeti egység, vagyis Koszovó megérzése érdekében.

A történet tehát arról szól, hogy a nemzeti egység eszméje akkor kerül előtérbe, amikor a társadalom vészhelyzettel találja magát szemben, elbizonytalanodik a jövőképe, meginog az identitása. A nemzeti egység tehát a válság jele. Napjainkban hasonló folyamatok játszódnak le Kelet-Közép-Európában. A kilencvenes évek Európa-eufóriáját felváltotta a nemzeti egység gondolata. Az EU belső elbizonytalanodása, az általános monetáris és gazdasági válság, a nyugati politikai és pénzügyi elitek neokoloniális viszonyulása a keleti Európa iránt megingatta az Európába és az EU-ba vetett bizalmat, felébredtek a régi traumák, növekedtek az illető országok közötti feszültségek. A bizalmatlanság egyre nagyobb teret nyert, minek folytán újra előtérbe került a nemzeti egység jelszava. Ezt tetézik még az egyre kínosabb szociális gondok. Az „új demokráciákban” a tőke sokkal brutálisabb, mint Nyugaton, a tájkunok, az oligarchák uralma kiteljesedett, a munkavállalók jelentős része teljes létbizonytalanságba került. A munkások jogait védő szakszervezetek gyengék, szervezetlenek, bátortalanok. Ebben a helyzetben a politikai elitek a nemzeti egység eszméjének gondolatával próbálják csillapítani a kedélyeket, s valamelyest mérsékelni a szociális feszültségeket.

Paradox helyzet született. A mai kelet-európai jobboldal kapitalizmust épít – antikapitalista jelszavakkal. A kapitalizmus bírálata sok esetben telibe talál, de az alapvető helyzeten nem tud változtatni, mivel azt a „szocialista arculatú kapitalizmust”, amelyet diszkréten propagál, képtelen létrehozni, hiszen a tőke ugyanúgy rátenyerel a jobboldalra, mint ahogy a közelmúltban rátenyerelt a modernizációt és az európai orientációt hirdető baloldalra. Tegnap ez sodorta válságba a baloldalt, s ma pedig ugyanez készíti elő a jobboldal válságát is.

Szerbiában az elmúlt években a nemzeti egység gondolata sikerrel csillapította a kedélyeket. Az életszínvonal zuhant, de a szakszervezeteknek nem sikerült mozgósítani a munkásokat. Az eltorzult privatizáció következtében az új tulajdonosok hónapokig, évekig nem fizették a munkások bérét, a betegbiztosítást sem, ám – néhány „vadsztrájk” kivételével – ez sem idézett elő nagyobb szociális robbanást. A munkanélküliség növekedett, de utcai demonstrációkra nem került sor. Koszovó volt az a varázsszó, amely csillapította a kedélyeket.

Ezekben a napokban azonban Borisz Tadity köztársasági elnök meghallgatva az EU-s politikusok tanácsát, módosította az ENSZ-bíróság után az ENSZ közgyűlése elé terjesztett radiális határozati javaslatát. Az eredeti szöveg követelte, hogy az ENSZ-közgyűlés ítélje el Koszovó szecesszióját, ám a módosítás után az került be helyette, hogy Belgrádnak és Pristinának tárgyalnia kell egymással. A kormányhoz közel álló lapok pedig győzelemmel felérő vereségről szóltak. Szerbia azért fogadta el ezt a kompromisszumot, mert abban bízik, hogy általa felgyorsul az EU-hoz való csatlakozása.

Szerbia eddig csak Koszovó státusának kérdéséről volt hajlandó tárgyalni, de ezentúl hajlandó lesz – brüsszeli közvetítéssel – bármiről, főleg a koszovói szerb kisebbség helyzetéről. Kis lépes ez, de következményei beláthatatlanok. Voltak olyan előjelzések, hogy a kompromisszum felkorbácsolja a nacionalista kedélyeket, s ugyanolyan tiltakozás követi, mint Koszovó függetlenségének kikiáltását, amikor a randalírozó fiatalok napokig birtokukba vették Belgrád és Újvidék, továbbá más szerbiai városok utcáit. Még az amerikai nagykövetség épületét is felgyújtották. Most nem ez történt. Az elemzők rámutattak, hogy ezzel újra megingott a nemzeti egység eddig hirdetett doktrínája, vagyis Szerbia példájából kiderült, hogy ez az eszme csak rövid távon tud haladékot biztosítani a politikai eliteknek.

A szerb ellenzék kapitulációt emlegetett. Az ellenzéki pártok nemzetárulással vádolták a nemzetegységet hirdető kormányt. Ám az is figyelemre méltó, hogy erre a kisebb, radikális pártok vállalkoztak, azok, amelyek a közvélemény-kutatók szerint a következő választásokon alig-alig lépik át a választási küszöböt. Ezek radikális szakítást követelnek az Európai Unióval, a nemzetközi tőkével. Egészen bizarr helyzetek születtek. Sesely pártja, a szélsőjobb Szerb Radikális Párt Orbán Viktort nevezte meg példaképnek, mondván, hogy úgy kell viselkedni, mint ő, aki nem kapitulált a Nemzetközi Pénzügyi Alap előtt. Szerbiának sem szabad kapitulálnia a plutokrácia előtt. Közel két évtized alatt először történt meg, hogy ez a párt nyilvánosan példálózott Magyarországgal. Eddig elsősorban a független, kritikus szellemű ellenzéki értelmiségiek és az európai orientációjú pártok hivatkoztak Magyarországra.

A kisebb politikai csatározások azonban immár nem is fontosak. Az igazi meglepetés a tömeg, amely meglepően közönyös maradt. Kiábrándult mindenből, a tíz évvel ezelőtti ígéretekből, az EU-ból, de a nemzeti egység szépen hangzó doktrínájából is. Ez azonban veszélyeket rajt magában, hiszen a pluralista demokráciából is kiábrándult, akárcsak a nemzeti egységből. A kettő közötti vákuumba került. A legújabb felmérések szerint Szerbia lakosságának 49 százalékának van bizalma a demokráciában, 25 százaléka határozottan ellenzi, a többi pedig indifferens. Két évvel ezelőtt a lakosság kétharmada vetette bizalmát a demokratikus rendbe. A közönyösség növekszik, a pluralizmus egyre messzebb kerül, a tekintélyelvű hatalom ezek után akkor is nyomulna előre, ha nem akarna. A vákuum hívja életre.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: Válaszúton A minap emlékezett Szerbia az október 5-i történések évfordulójára. Egy...

Végel László: Szlovák kolbász, magyar pántlika Szerbiában mind hangosabbak az ellenzéki pártok, akik rendkívüli parlamenti választásokat...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

 

 

Cimkék: Végel László