Parászka Boróka: Államreform mint tűzáldozat

 

 

Soha ilyen nyárvég-őszelő nem volt ebben az országban. Fekete, füstös, fullasztó, halott. Nem számított senki erre. Az utóbbi hónapokban mindenki tudta, hogy baj van, és megtanult hangosan, széles mozdulatokkal jajongani, reménykedve, hogy nincs is akkora baj, hamar elmúlik, átmeneti zavar ez az egész. Valaki más majd megoldja, kitalálja, elvégzi. A panasz kultúrája, a hárításé, minden eddiginél érettebbé, kifinomultabbá vált. Illett haragudni a „nemzetközi pénzintézetekre”, a „tehetetlen kormányra”, az „önző állampolgárra”.

Augusztus végén minden összeomlott, egyik napról a másikra. A felelősséghárítás társadalmi, politikai piramisa dőlt össze, alatta egyszer csak ott állt mindenki meztelenül és vétkesen. Mit egyik napról a másikra: percre pontosan omlott össze Románia. Tizenkét percre pontosan. Ennek a tragikus tizenkét percnek a történetét rögzítette kamera, követték szemtanúk, feldolgozta a média. Velünk és általunk történt: érteni most sem értjük teljesen. Legfeljebb most elfogadjuk, amit éveken át sem észrevenni, sem elfogadni, sem hinni nem akartunk. Most, több mint egy hónappal a történtek után, szeptember végén is, ennek a tizenkét percnek az időszámítását éljük, és ez a tizenkét perc múlik egyre nehezebben, egyre lassabban, és kezdődik újra és újra. Nincs újra kezdés, tiszta lap, kárpótlás. Nincs következő ciklus, nincs őszi, tavaszi ülésszak. Nincsenek más műszakok, más munkabeosztás. Nincsenek elodázható problémák, eltagadott, fel nem vállalt kudarcok. Mindenkire érvényes, mindenkire kiterjesztett közösségi felelősség van, itt-tel és most-tal, tizenkét percnyi idő, vagy még annyi se.

A bukaresti giulesti szülészeten nem kellett negyedóra ahhoz, hogy lángra robbanjon a helyi koraszülött osztály, a magukra maradt, két kilónál kisebb, fejlődési rendellenességekkel küzdő újszülöttek közül három azonnal meghalt, további három néhány napos-hetes rehabilitációs kísérlet után ment el. Három gyerek, öt hét elteltével, még mindig intenzív terápián van, kettő hagyhatta el eddig a kórházat, még nem tudni, milyen maradandó sérülésekkel. Ez a katasztrófa, írja a román sajtó, példa nélküli. A koraszülött osztályon percek alatt harapóztak el a lángok, felrobbantak az oxigénpalackok, megolvadtak az inkubátorok. Egy rosszul telepített, barbár módon megmaszekolt elektromos kapcsoló hibásodott meg. Barkácsmerénylet borított fel mindent. A mesterséges anyaméh, amely túlélésre adott reményt és lehetőséget, pillanatok alatt valóságos pokollá vált. Néhány csecsemő, akiknek a túlélési esélyük nagyobb volt a többinél, inkubátoron kívül, kiságyban feküdt: ők haltak először kínhalált. Az egyetlen asszisztens, aki a koraszülött intenzív osztály felügyeletére volt beosztva, nem volt jelen, nem vette észre sem a szikrát, sem a lángokat. Császármetszéshez sürgősséggel berendelt kolléganőjét helyettesítette pár perc erejéig a nőgyógyászati osztályon: mire a tűzoltók kiértek a helyszínre, megfékezhetetlenül pusztított a tűz. Sem a sérülteket, sem a halottakat nem tudták azonosítani a helyszínen dolgozó orvosok és az érintett hozzátartozók sem. A túlélőket megszámozva szállították át egy másik kórházba, ahol számok alapján tartották nyilván őket a DNS-vizsgálat eredményéig. Tekinthető különös, különösségében tragikus eseménysornak. A véletlenek összjátékának. Senki sem ott volt, ahol kellett volna. Senki sem azt csinálta, amit kellett volna. És tekinthető annak, ami: végletesen kiszolgáltatott állampolgárok haltak meg egy védelmükre létrehozott, kialakított állami intézményben. Valami „nem működik jól”, és most mondhatjuk, hogy a „működés” itt élet és halál kérdése volt. Nincs deus ex machina. Állam van, és benne állampolgárok: érett vagy éretlen tüdővel, idegrendszerrel, támogatott vagy önálló életfunkciókkal, de mindenképpen kiszolgáltatottan. Beosztottak, alkalmazottak vannak, pontosan vagy pontatlanul megszervezett közszféra van. És nincsenek kis hibák, kis vétkek, kis mulasztások. A tévedések, az oda nem figyelések összeadódnak, és a végeredmény megfellebbezhetetlen. A hibák, amelyekről sokáig mindenki azt hitte, helyrehozhatók, helyrehozhatatlanok. Nincs hárítás, nincs panaszkultúra: élés van, vagy meghalás ebben a nagy összezártságban.

A csecsemők haláltusáját, a kétségbeesett életmentő műtéteket, beavatkozásokat élőben közvetítette a televízió (a nem létező román médiaetika árnyékában a sajtó vergődött a tájékoztatás, a szenzáció és a pánikkeltés hálójában). Azonnal megkezdődött a boszorkányüldözés, a ki a hibás keresése. Még izzott a parázs a helyszínen, amikor megjelentek az ortodox pópák füstölőikkel, mindennél feketébb köpenyeikben, hogy elmondják: az idő előtt, jóformán meg sem születettek úgy mentek el, hogy meg sem haltak. Legalábbis a szó ortodox értelmében nem haltak meg: nem részesültek a keresztség szentségében, nem lelhetnek így tehát örök nyugalomra sem. A szolgálati helyéről hiányzó asszisztensnő a média máglyájára került: meg sem kezdődött a rendőrségi eljárás, máris mindenki tudni vélte, hogy igazolatlanul, előre megfontolt, aljas szándékból hagyta magára a csecsemőket. A vádak lavinája percről percre duzzadt, és a nagyon személyes, feldolgozhatatlan emberi tragédia szinte azonnal politikai kérdéssé vált. Azért nem volt megfelelő felügyelet giulestin, mert alulfinanszírozottak a kórházak, mert elvándorolnak az orvosok, az asszisztensek. A 11 csecsemő kálváriájáért az egészségügyi politika, sőt maga a tárcavezető, Cseke Attila a felelős – visszhangozta a panaszkórus. Azért kellett meghalniuk az áldozatoknak, mert az állami alkalmazottak hanyagok, felelőtlenek, haszonlesők. Elképesztő fóbiák, gyanakvások, szitkok és régóta lappangó konfliktusok jöttek elő a magán- és a közszféra minden szögletéből. Visszafejtve a tizenkét perc történetét tényleg mindenkit érint a felelősség: a hozzá nem értően maszekoló villanyszerelőt, a túlterhelten rosszul döntő asszisztenst, a kórházi munkaszervezőt, a kórház fenntartóját. Egyszerre vált nyilvánvalóvá, hogy az elmúlt hónapok és évek egyre súlyosbodó válsága milyen mélyen érintett mindenkit. A közkudarcok magánbukások, és fordítva: a magánhibák közveszélyt jelentenek. Osztozkodunk a bűntudatban, a sikertelenségben, egymást fertőzzük félelemmel, szorongással, reménytelenséggel.

Giulesti után minden másképp, más ritmusban, más hangsúllyal vetődött fel. Először kezdődött a kapkodás. A kórházak biztonsági berendezéseit korszerűsítette a kormány sürgősségi eljárásban. Mindenhova füstérzékelőket, kamerákat szereltek fel, mintha ezen múlna a hazai közegészségügy sorsa. A vizslató tekintetek kereszttüzébe a megbütykölt kapcsolók kerültek, és az ocsúdás pillanatában nem merült fel, hogy is működik a rendszer mint rendszer. Miért nő a romániai koraszülések aránya megmagyarázhatatlan mértékben? Nem kezdődött vita a terhes- és újszülöttgondozás reformjáról, problémáiról. Giulesti és a giulesti koraszülött osztály tűzfészek maradt, a félelem nem engedte láttatni a folyamatokat. A pánik és a félelem irracionalitása kezdte irányítani az egészségügyet és aztán az egész közszférát. A füstérzékelők telepítésével egy időben a kormány felvetette: azért instabil a hazai egészségügy és szociális háló, mert túl sok a bliccelő. Új járulékfizetési rendszerre van szükség, mégpedig azonnal, demonstratív sietséggel: fizetni fognak azok is, akik a gazdaság és munkaerőpiac szürke, fekete zónájában bújnak meg, azok is, akik kényszervállalkozóként, alkalmi foglalkoztatottként tengetik mindennapjaikat. A csalók, a vesztesek, a szélhámosok és a túl becsületes létminimum alatt élők. Természetesen a néhány hét alatt bevezetett, de ki nem gondolt járulékfizetési statárium megbukott: nem bírta a román adminisztráció a megterhelést, a semmiből felbukkanó százezreket, a több tonnányi bevallási ívet. Napok alatt kiderült (megint, újra és újra), hogy nem feltétlenül arról van szó, hogy az emberek bujkálnának a járulékfizetés elől, hanem arról, hogy nincs állam az állampolgár mögött. Hiába a viták a közpénzek felhasználásának módjáról, ha nincs kitaposva az út a magántól a közig, ha esetleges és kezdetleges minden adattárolás, adminisztráció. A kormány is szembetalálta magát a saját félelmeivel, a saját sötét árnyékával: szeptember elején kormányátalakításra került sor. Mennie kellett többek között a pénzügyminiszternek, a szociális és munkaügyi miniszternek, a gazdasági miniszternek. Maradt viszont a hónapok óta folyamatosan kritizált egészségügyi miniszter: Cseke Attila. Ő volt az egyetlen, aki népszerűtlenséggel bástyázta körül a saját tárcáját, aki beiktatása óta semmi egyebet sem tett, mint sorjázta, miért nem működik a román egészségügy. Miért kell átalakítani az elégtelen és áttekinthetetlen állami finanszírozást, mivel adósak az önkormányzatok, az ellátást igénybe vevő páciensek, miért és hogyan lenne értelme az egészségügyi hozzájárulás fizetésének (vö. vizitdíj!), mitől szervezetlen és minőségileg kifogásolható a hazai szakellátás, melyek azok a szakágak, amelyek működésképtelenek stb. stb. Politikai (anti)karrierje csupa népszerűtlen intézkedésből, vitatott és nem szeretett intézkedésekből állt. A giulesti katasztrófa utolsó csepp volt a pohárban: napokig úgy tűnt, hogy ez Cseke fejébe fog kerülni. Valószínű, hogy „békeidőben”, kiszámítható államapparátus, felelős kormányhivatalok működése mellett magától értetődő lett volna az, hogy az egészségügyi miniszter felelősségvállalása, szolidaritása és részvéte jeléül azonnal feláll. Nem ez történt: Cseke makacsul nyilatkozott, akkora a káosz a hazai kórházakban, hogy most nem mondhat le. Nem kezdhető újból elölről az egészségügyi reform, nem lehet zsonglőrködni a kinevezésekkel, a megbízásokkal, nem lehet személycserék mögé bújni, nem lehet boszorkányüldözéssel megszabadulni a valódi felelősségtől. A kormány színt váltott szeptemberben, Cseke viszont maradt. Pesszimizmussal, következetességgel, felelősségvállalással.

Végül – szenteletlen földbe – mégis eltemették a giulesti áldozatokat. Eltemetni a holtakat: ez az igazi, meg nem tagadható kötelesség. Ezt most értették meg azok, akik errefelé élnek. Lemeszelték a megfeketedett falakat, pótolták a tűzben megsemmisült inkubátorokat, a kórház szeptember végén újra kinyitotta a kapuit. Új várandósok jönnek, és újabb korán érkező csecsemők, ők is élni akarnak. Talán sikerül nekik. Nem, nincs megkönnyebbülés a történet végén, nincs vigasz, nincs enyhülő gyász, magyarázat, nem mutat semmi előre. Tizenkét percenként nem változik az idő, újabb ugyanolyan tizenkét perc következik, és most már tudjuk, ezalatt bármi megtörténhet. Nincs biztosíték rá, hogy nem lesz újabb tragédia, nincs külső bizonyosság, csak belső figyelem és fegyelem. Vagy mind beletanulunk ebbe, vagy sem, nincs köztes állapot. Személyes felelősség van – mindenki személyes felelőssége. Nem lesz több egészségügyi alkalmazott, nem lesznek fizetésemelések, nem jön gazdasági fellendülés, és ha jön is: nem hoz megváltást.

Ezekben a percekben is folyamatosak a tüntetések Romániában: demonstrálnak a rendőrök, az egészségügyi alkalmazottak, a tanárok, a közigazgatásban dolgozók, a közalkalmazottak. Szeptember végén, október elején két hétre telített a sztrájknaptár. Ezek a tiltakozó akciók mások, mint az eddigiek. A tüntetők jól működő közszférát követelnek a kormánytól, maguktól, egymástól. Merthogy magánéletek a tét.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Sámánok hava Mélyen természeti népek vagyunk. Erre jöttem rá januárban, amikor...

Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka