Kőrizs Imre: A zsidók a Tescóban – és más történetek

A hipermarketekben, úgy látom, a drága, illetve darabolandó dolgok kitüntetett tartományaitól eltekintve nincsenek eladók, legfeljebb árufeltöltők. Azaz például nincs kitől megkérdezni, hogy hol van, mondjuk, a tonhalkonzerv. (Néha irigylem a problémáimat.) Azt olvastam valahol, hogy ez azért van, mert a hipermarketek ideje drága, a vevőké olcsó. Ha vásárlás közben, még fizetés előtt úgy gondoltam, hogy mégsem veszek meg valamit, korábban mindig visszavittem a helyére az árut, de egy ideje ott teszem ki a kocsiból, ahol eszembe jut. Az én időm is drága. Később elkezdtem látni, hogy az ilyen kirakott árukat módszeresen gyűjtik, és aztán egy-két alkalmazott valami ketrecből visszarakosgatja őket a helyükre. Szóval mégiscsak van eladó, csak nem elad, hanem visszarámol. Megvalósult tehát valamiféle egyensúly, nagyjából ugyanannyi energiabefektetéssel, mintha minden normálisan működne, csak éppen az eredetinél alacsonyabb szinten.

McDonald’sban például sosem viszem vissza a tálcát. (Egyre jobban irigylem a problémáimat.) Nem arról van szó, hogy a hamburger árában benne van, hogy ne a vendégnek kelljen leszednie az asztalt – ez egyrészt, ne legyenek kétségeink, réges-rég benne van, bár ezen az alapon cselekedni merő hepciáskodás lenne –, hanem hogy munkahelyeket óvok meg. Ha ugyanis a gyorsétteremben kivétel nélkül mindenki visszavinné a tálcáját, egy embert biztos kirúghatnának. És még a hamburger sem lenne olcsóbb.

Persze felmerül a kérdés, minek kell egyáltalán gyorsétterembe járni, mért nem jó a lassú, vagy az otthon evés. Egyrészt nem járok gyorsétterembe, csak néha eszem ilyen helyen, másrészt ezzel nem vagyok egyedül. Az utóbbi időben három híres séfet is megkérdeztem, hogy járnak-e McDonald’sba. Az egyik legjobb budai étterem konyhafőnöke azt mondta, hogy ő maga soha, de a gyerekei el-elmennek hamburgerezni, ezen nem lehet segíteni. A fúziós konyha egyik legnagyobb hazai alakja azt mesélte, hogy amikor a gyerekei érdeklődni kezdtek a gyorséttermek iránt, elkísérte őket, később aztán, otthon, ellenhamburgert készítettek, húspogácsát gyúrva, zsömlét sütve: nem is volt kérdés, hogy melyik a jobb. A Michelin-csillagos külföldi séf megvonta a vállát: egy évben egyszer-kétszer beül egy McDonald’sba, ha éppen megkívánja a Big Mac ízét.

A kevés női séf egyikének elmeséltem – amit olvasóim már tavaly nyár óta jól tudnak – hogy egyszer egy korhelyszendvicsben, közvetlenül a harapásnyom meredélyén, találtam egy legyet. A tanulság nekem eddig az volt, hogy jó, ha az ember észreveszi a legyet, és nem eszi meg, de ha úgy eszi meg, hogy nem veszi észre, az se baj; a lényeg tehát, hogy legyen légy a korhelyszendvicsben. Annak idején mindenesetre észrevettem, és kértem helyette egy tojáskrémest, gondolva, hogy abban csak nem találok még egyet, jóból is megárt a sok. A főszakácsnő azonban egy új aspektusra hívta fel a figyelmem: „Persze, mert a tojáskrémben el van kutterezve!”

A hazai étteremkultúra legfrissebb trendjét azonban természetesen nem a krémekben eldolgozott legyek vagy gyorséttermekben tapasztalatot gyűjtő csúcsséfek jelentik, hanem inkább a lakáséttermek terjedése, vagyis az a modell, amelyben gasztronómusok egy erre a célra kialakított lakásban főznek a vendégek zárt, de fizetős körének. Ez bizonyos szempontból illegális, van is, ahol ezért nem is a vacsoráért kérnek pénzt, hanem az utána elkészülő csoportképért. Az első pesti lakáséttermet tudtommal 2007-ben Sulyok Miklós indította, aki a demokratikus ellenzék népszerű tagjaként valaha a Kornis Mihály által kitalált kézírásos Napló rendszergazdája volt. A helyet sajtóhírek szerint a szomszédok lassan ellehetetlenítették, gondolom, a házibuli-hangulat miatt. Az ügyben akkor megszólalt a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára is: „amint a vendéglátó ellenszolgáltatást fogad el, rá is vonatkoznak bizonyos szabályok”. Bájos adalék, hogy a szigorú kamarai főtitkárról újabban más irányú tevékenysége miatt lehetett hallani: előzetesben van, mert – éppen 2007-ben – maga is megsértett bizonyos szabályokat: ő az a Wieszt János, aki a XI. kerület szocialista frakcióvezetőjeként a gyanú szerint hagyta magát egy vállalkozótól kétmillió forinttal megvesztegetni.

De vissza a hipermarketbe! Annak, hogy nincs eladó, megvan a jó oldala is: hagyják az embert újságot olvasni. A Tesco újságosztályán nemrég el is olvastam Komoróczy Géza előadását az ÉS-ben, mert Pécsen, a nyári ókortudományi konferencián lemaradtam róla. „A zsidók” a címe. A szerző azzal kezdi, hogy miért provokatív a cím. Szerintem nem provokatív (az enyém is csak inkább idétlen), hanem komolytalan: amikor a programban olvastuk, tiszteletlenül vonogattuk a vállunkat, olyan, mint, mondjuk, kamaszkorom tinédzsereknek szóló, rejtegetett füzetkéinek a címe: „A csók”. Az ilyen pőre egyszerűségű címből tagadhatatlanul árad valami bizsergető izgalom, amennyiben a lehetetlent ígéri, azt, hogy most aztán megtudhatjuk, mert a szerző megmondja nekünk, hogy mi is a csók, mik is a zsidók.

És – várt meglepetésként – Komoróczy Géza tényleg megmondja: egy évezredes nép, amely lényegében egyedülálló eredményességgel őrzi ugyan nép voltát, de a történelem viharai közepette és a békés ozmózisok során mégiscsak annyi idegen elem keveredett bele, hogy a véren alapuló nemzeteszményt a zsidóság puszta léte is elfogadhatatlanná teszi. Meggyőző érvelés, ha úgy érzem is, ötven vagy különösen száz éve nem lehetett volna így nézni a történelmet, bár a kép legtöbb adatszerű alkotórésze feltehetőleg már akkor is rendelkezésre állt. De persze a történelem bizonyára nem valami megfogható valóság, amit a kutató megpróbál minél hívebben leírni, a történész viszonya a tárgyához ennél bizonyára alkotóbb jellegű. Amit az előadás olvastán nem tudtam eldönteni, az az volt, hogy az anyag, amivel a történész dolgozik, inkább valami márványféle-e, amiből a tudós kibontja a történelmet (a történelmét), lefejtve a fölösleget, vagy inkább képlékeny agyag, amit megformáz. Mintha a kettő nem egészen ugyanúgy volna ugyanaz. Tagadhatatlanul érdekes a tanulmány gondolatmenete, de érzek benne valami elegáns mutatványszerűséget: tényleg ilyen egyszerű volna? Vagy arról van szó, amit Márai ír a Teljes napló most megjelent – eddigi legellentmondásosabb – kötetében Toynbee tájképet festő anyját idézve: „A tájkép az, amit a festő kihagy a tájból”?

Ugyanezen a konferencián Ritoók Zsigmond mesélte el egy hozzászólásában, hogy Horatius Maeceanas-ódájának apoteózisszerű befejezését („quodsi me lyricis vatibus inseres, sublimi feriam sidera vertice”, azaz: ha pedig a lírai költők sorába iktatsz, magas fejtetőmmel a csillagokat fogom verni) valaki úgy interpretálta az ötvenes években, hogy a – nota bene: apró termetű – költő beveri a fejét a csillagokba. Akkor a felvetésre nagy visszatetszés és elutasítás volt a válasz, pedig ma úgy látszik, hogy ilyesmiről van szó a versben.

Érdekes kérdés, hogy ötven év múlva miről lesz szó. Akkor feltehetőleg ugyanazt fogják tudni Horatiusról, mint ma, csak még valami fontossal többet is. Egy ideig foglalkoztatott az a türelmetlen gondolat, hogy jó lenne az okosság aktuális szintjét meghaladva látni, vagyis nem a mai körülményeknek hézagmentesen megfelelő, korszerű gondolatokat (verseket stb.), hanem valami olyasmit olvasni, ami megelőlegez valamit a holnapi okosságból. De azt hiszem, ez – ilyesmit produkálni vagy felismerni – szinte lehetetlen, és ha véletlenül sikerül is valakinek, az jobbára csak szerencse dolga, mert a holnap Horatiusával kapcsolatban csak a holnap embere tud majd saját magának érdekes kérdéseket feltenni, még ha ezek a kérdések csírájukban jelen vannak a mában is. Olyan ez, mintha a mai négyévesekről akarnánk ötven év múlva is érvényes dolgokat mondani, vagy mintha négyéves korunkból próbálnánk levezetni ezt a mai magunkat. Márpedig ahogy Kálnoky írja egy hőséről: „Talán nem is kell mondani, ki volt a fiú, de időben egymástól annyira eltávolodtunk, hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

Kőrizs Imre: Átvilágítás Már rég láttam ezt az embert. Nem is tudom, öt-hat...

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

Kőrizs Imre: A kék halál Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre