Dalos György: Látványok és olvasmányok
Berlin, 2010. szeptember 5.
Elindulok reggeli portyámra, elsőnek Katjához, a fodrászlányhoz köszönök be, időpontot egyeztetünk frizurám karbantartására. Onnan a gyógyszertárhoz megyek tovább, kiszáradás elleni szemcseppet veszek, végtére is az embernek a szeme világára úgy kell vigyáznia, mint a szeme világára. Az Eberswalde túloldalán a bankban feladok egy csekket. Visszamenet veszem észre, hogy a Kastanienallee-n keresztben rendőrautó állja el az utat, s mögötte hosszú sorban, lefelé egészen a Schwedter sarkáig további rendőrségi járművek várakoznak, a házak fölött a kék égen pedig helikopterek köröznek. Ejha, gondolom, valami rendkívülinek kellett történnie, ha ekkora erőkkel vonul ki a „néptől különvált közhatalom” (lásd Engels: A család, az állam és a magántulajdon eredete). S valóban: közeledvén mintegy száz tüntetőt pillantok meg: szegényes, rosszul öltözött és kialvatlan fiatal emberek téblábolnak az egyenruhások gyűrűjében, ám a konfliktus mérsékelt keretek között zajlik, a rendőrök levett sisakkal fogják körül a kapubejáratot, miközben a bírósági végrehajtó lepecsételi egy földszinti helyiség ajtaját. Ekkor tudatosul bennem, hogy a vita tárgya az Umsonstladen, az Ingyenbolt, ahová tavasszal magam is betértem a könyvállomány kedvéért. Otthon azután a hálóhoz fordultam háttér-információért.
Az Ingyenbolt egy 1990 óta elfoglalt bérház földszintjén ütött tanyát. A lakók az akkori keletnémet IKV-val szerződve vették igénybe a leromlott, majdnem üres épületet, és a szerződés elvben ma is érvényes. Olcsón jutottak a lepukkant lakásokhoz, és a beszedett lakbérekből havi 800 eurót fordítottak a bolt fenntartására. Itt valóban bárki leadhatta használt, de még használható tárgyait: könyveket, ruhákat, rádió-, tévé- és háztartási készülékeket stb., s ugyanígy ingyen s bérmentve meríthetett a készletből. Ilyen nem kereskedelmi jellegű elosztóhely több német városban létezik, és üdvös szerepet tölt be: a fölösleges holmi egy részét nem kell a szemétbe dobni, hanem át lehet adni a rászorulóknak. Csakhogy a Kastanien-Strasse 35. évek óta magántulajdonban van, és a nyugat-berlini háziúr végre szanálná a házat, amely szánalmas állagával kirí a többi közül. A lakók pedig tiltakoznak, hiszen minden egyes minőségi javítás áremelést jelent. Az Ingyenbolt alighanem ürügyül szolgált a végrehajtásra, amelyet a rendőrség 150 fővel hivatalból támogatott.
Ezzel azonban az ügy még nem zárult le. A házfoglalókkal tárgyalni kell, mert kezükben szorongatják a szerződést, amely jogerős bírósági döntésig megengedi nekik, hogy afféle prenzlauer-bergi szocializmusként vegetáljanak a kapitalista környezetben – mint az előző évtizedekből tudjuk, az ilyesmi világméretekben sem megy könnyen.
Megkésett anziksz a nyárból az ősznek: étteremkeresőben A.-val betértünk Velem községbe – igen, abba a bizonyosba, ahol 1945 tavaszán Szálasi Ferenc őrizte volt a Szent Koronát, noha erről a község nem tehet. A Novákfalvának mondott itteni üdülőtelephez színmagyar ereklyék között vezetett az út: kopjafák idézték az elveszett vármegyék emlékét, a ház homlokzatán a trikolór mellett Árpád-sávos lobogót lengetett a forró augusztusi szél. A falakon rikító plakátok invitáltak a Bugacpusztán rendezendő Kurultájra, azaz III. Országos Törzsi Gyűlésre (fővédnök Lezsák Sándor), a söntéspultnál hangsúlyozottan nemzeti emléktárgyakon, T-shirtökön és kitűzőkön kívül kapni lehetett a Kárpátia című folyóiratot, valamint Z. Kárpát Dániel EU-tanázia című antiglobalista pamfletjét és minden mennyiségben irredenta irodalmat. A szomszédos asztaloknál tíztől tizenöt évesig fiúk és lányok ebédeltek, afféle táborozó gyerekek, csillebérci hangulatban, szinte vártam, mikor harsan fel ajkukon a „Mint a mókus fenn a fán…”.
Utóbb rekapituláltam, hogy a helyszín csak csúcsa a jéghegynek: annak a szépen izmosodó hagyományőrző mozgalomnak, amely Bugacon kívül Bösztörpusztán is ötven-ötvenezres nagyságrendben demonstrált egy ősi kollektivizmust, „hun tudatú” kazah, azerbajdzsán, bosnyák és bolgár vendégek jelenlétében. A szellemiséget jól fejezi ki az utóbbiak köszönőlevele – a helyesírást érintetlenül hagyva idézem: „Szeretnék valamit írni a bolgárokról, hogy a kurultajok tudjanak valamit. A bolgárok és a magyarok régi de elfelejtett testvérek. Az első kánunk ATILLA (bolgár név- AVITOHOL), régi zászlója- lófarok jelképezi és a mi istenünk Tengri volt (bolgár jelzése IYI). A bolgárok is régi nemzet, amelyik elválott Irántól, és őket utána szkíteknek vagy szarmatiaknak neveztek. A mi ősi nyelvünk szintén türk, és sok közös szó van a magyarokkal. De mi nem vagyunk türkök, de szlávok sem. A mi történelmünkben a Dulo = GYULA, Vokil az Ermi és az Ugain csak bolgár kánokat ismerünk (egy sem volt szláv vezér). A bolgár kánok Atilla vezér harmadik fiának a leszármazottjai. (…) A Bulgária szent jelképét a Madar vándor jelképezi. A régi magyar zászló piros fehér és minden tavasszal a bolgárok ilyen piros fehér karkötőt hordanak, addig, amíg meg nem látják az első gólyát vagy fecskét. A mi nyelvünk megváltozott szlovénra de a szívünkben ugyanaz a vér folyik (…) Áldás, Tengri legyen mindig veletek!”
Szóval: kiszera méra bávatag – az ember már azt sem tudja, hol ebédeljen. Mellesleg az egyetlen kapható ételt, a gulyáslevest hidegen hozták ki.
Ha már a bolgároknál tartunk, egy diagrammával illusztrált német statisztikában olvasom, hogy az EU-tagállamokban érvényes, minimális órabér itt a legalacsonyabb, 71 cent, és ezen Tengri sem tud segíteni. Ezzel szemben földrészünk legszerencsésebb országa Luxemburg, ahol egyórányi munka hivatalosan 9,73 eurót taksál. Ez a tizenkétszeres különbséget jelző skála testvérek között is három Európát választ el egymástól. Az első osztályt kellene jólétinek nevezni, mondjuk Belgiummal bezárólag (8,41 euró minimális órabér). Ezután következnek a másodosztályú, gyengébben muzsikáló államok, élükön a büszke Britanniával (6,51). Közéjük tartozik még a csőd közeli Görögország (4,28), valamint Spanyolhon (3,84) és Málta (3,81). Formálisan ide lehetne sorolni az euróövezetté vált Szlovéniát is, csakhogy az ottani 3,45-ös érték nem le-, hanem felcsúszás, már-már Hollywood – ami ugyanis alatta van, az egyértelműen fapados kategória. Szegény Portugálián kívül (2,86) csakis a volt szocialista országok szerepelnek benne, köztük az állítólag dübörgő Csehország (1,82) és a szintén prosperáló Románia (0,83).
Az Édes Haza egyáltalán nem sereghajtó ebben a mezőnyben, jelenleg Észtország (1,73) és Lettország (1,47) között vergődik a maga óránkénti 1,52 eurós minimálbérével. Szorzok, osztok, összeadok, megengedem, műkedvelő módon, s végül hibátlanul kihozom az otthoni havi minimálbért, amely valamivel több a nyugdíjamnál, szóval nagyon kevés. Ami hiányzik, azt kénytelen-kelletlen szabadúszóként keresem meg a kontinens első osztályán másodosztályú bevételekért valahol Spanyolország és Szlovénia között. Gondosan ügyelek arra, hogy ne süllyedjek a portugál szint alá, és Anglia a merész célképzetem. Ki mondja, hogy nem én vagyok az eszményi európai átlagpolgár? Nem is tiltakozom sorsom ellen, csupán arra hívom fel hasonlítgató honfitársaim figyelmét, hogy a szorzási műveletet ne csak a béreknél vagy a szociális segélynél, hanem az áraknál is végezzék el. No és persze ne feledjék el, hogy a legnyomorúságosabb minimálbért is csak az kapja, akinek munkája van.
Kapcsolódó írások:
Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....
Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...
Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...
Dalos György: Szemem világa Dalos György Szemem világa Berlin, 2008. március 1. Szem,...
Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...
Cimkék: Dalos György