Kürti Emese: Ember, adószámmal – Gerber Pál

1994-ben a budapesti 4-es buszon ez a felirat járta a várost: El van rontva a napom, ha nem győzhetek le három gonoszt. Egy évvel korábban, a Blaha Lujza téren volt olvasható egy másik mondat – az ember a homlokán érzi a neki szegezett mutatóujjat –, amely egészen más tónusú volt, és ki gondolta volna, hogy reciklálható lesz majd 2010-ben: A reformokat rajtad kezdem. Az egyik a Gerber Pál valósága volt, a másik a társadalomé, amelyet Gerber Pál fogalmazott meg. A Soros Alapítvány és rajta keresztül a Polifónia kiállítássorozat által lehetővé tett köztéri forma igazán Gerbernek való, mert az üzenetei nem magányos morfondírozások, hanem tömegek megütközését kívánják. Még akkor is, ha a táblakép szolidabb formájával, zárt kiállítótérrel kell is általában beérniük.

A mondatok valóságos műként vagy meghatározó interpretációs elemként, műcímként sosem változnak szentenciává. Nem lesznek harsányabbak, dinamikusabbak vagy feltűnőbbek, mint a rátalálás pillanatában voltak. Gerber mondatai megmaradnak a valóság köznapi tartományában, és itt, az egyébként is megszokott ritmusunkban, a kínos banalitások és a fölösleges tragikomédiák megszakíthatatlan folyamában kell fölfigyelnünk rájuk. A mondatok tartalmi és a motívumok formai minimalizmusának összhangja Gerber Pál kivételes tulajdonságából ered, ami mélyen meghatározza emberi és művészi minőségét. Nem ismerek szerényebb művészt Gerber Pálnál.

Nemzedékét az utóbbi időkig „elveszettként” tartotta számon, de számon tartotta a művészettörténet-írás. A nyolcvanas években az új szenzibilitás generációja kitöltötte a művészet terét, és nem sok hely maradt a pályakezdőknek. Akkor már abból sem lett igazán baj, ha a diplomamunkán a Lomonoszov Egyetem és az egyiptomi nagy szfinx jelent meg, de a főiskolai évek stíluskényszere után alig maradt néhány év, és a kilencvenes évek elején már az intermédia foglalta el az új szenzibilitás helyét. Csak mostanában kezdték kellően értékelni Gerber és a Kék Acél kiállítás jelentőségét, annak a szellemes, ironikus, enigmatikus hangnak a megjelenését, amely a ki sem hűlt Kádár-korszakot dekonstruálta.

Gerber Pálnak is csak idén rendezett nagy összefoglaló kiállítást a Ludwig Múzeum, és senki nem tudta, legfőként maga a művész, hogy az eddigi életműve hogyan hat majd. Az nyilvánvaló volt, hogy az ő esetében fölösleges minden periodizációs törekvés, mert egyszerűen a mondanivaló viszi előbbre. Műveinek kronológiájából viszont kirajzolódik az utóbbi harminc év művészi és társadalmi közegének a képe, minden iróniája mellett komoly tapintatossággal megfestve. A tatabányai gyárkémények a születés helyét jelentik, és a posztindusztriális kor kezdetét, amelyben a magányos teherautó, félrehajított balta vagy fa tetején fönnakadt Trabant csupa fölöslegessé vált motívum. A motívumok egyszerűsége viszont a szövegek célzatosságával párosulva olyan enigmatikus kombinációt eredményez, amely visszahat az eredeti formára. Egy földre helyezett agancs a szövegtől lesz elásott szarvas. Az asztalon szétfolyó fekete paca is a címtől lesz Magyarország térképe.

Gerber tudatosan használt kevés színt már a kezdetektől, ezzel is megkülönböztetve magát a nyolcvanas évek túlzsúfolt eklektikájától. Majdnem monokróm képein kivételes jelentősége lesz a színnek: szinte jutalom, ha feltűnik. Például a színét vesztett zászló semlegessége éles kontrasztban áll az összetett, rendkívül bonyolult tartalommal, amelynek a jelképévé az utóbbi évtizedben Magyarország zászlaja vált. Semmit nem tesz hozzá a jelképhez, csak mellé teszi a negatívját, és épp ezzel az elegáns szűkszavúsággal lepi meg a nézőjét. A saját rutinjával zökkenti ki a rutinból.

Annak ellenére, hogy legtöbb munkája táblakép, Gerber műfajilag nem ortodox, nagyon is könnyen áll rá a keze valamely installációnak az összeállítására, de ugyanazzal a tárgyi koncentrációval és az interpretációs szabadság meghagyásával készíti őket, mint a festményeit. Az alkalmazott tárgyaknak, fadaraboknak, asztaloknak, székeknek mindig megvan a maguk története, mert mindig úgy talál rájuk valahol, mielőtt újraminősítené őket. A fadarabok szegecselése, fúrása nem a szobrászat anyagkezeléséhez, hanem a barkácsoláshoz hasonlít. Úgy állít össze egy tárgyat, ahogy bárki tenné, aki kezébe tud venni egy szerszámot. Az egyszerűség úgy van jelen benne, mint a nagyon fiatal emberben. A tárgyaknak ettől kezdve viszont közvetíteniük kell a finom társadalomkritikát és – korszerűtlen kifejezéssel – az optimista humánumot, amely a művész tevékenysége nyomán keletkezik.

 

 

Kürti Emese

 

 

Kapcsolódó írások:

Kürti Emese: A nagy faktúraművész Kevés magyar művész tudna olyan imponáló történeteket mesélni az...

Kürti Emese: Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca legújabb munkája egy főzőműsor. A...

Kürti Emese: Körösényi Tamás (1953–2010) Körösényi Tamás (1953–2010) Egy másik szobrász, Édeske mobilja mellett találkoztam...

Kürti Emese: Bak Imre műveiről Bak Imre műterme olyan, mint egy laboratórium. Fehérek a falak...

Kürti Emese: Michaël Borremans munkáiról Michaël Borremans negyvennyolc éves belga festő harmincvalahány éves koráig...

 

 

Cimkék: Gerber Pál, Kürti Emese