Ripp Zoltán: A szocialisták száz napja ellenzékben

„Száz nap, amely…” – kezdeném a nyolc év után ellenzékbe került Szocialista Párt első hónapjairól szóló írást, de aztán tétován megáll a kezem a billentyűzeten. Úgy mégsem folytathatom a megkezdett mondatot, hogy „…nem rengetett meg semmit”. A második Orbán-kormány obligát száznapos értékelései egyvalamiben közösek: a Fidesz akarata úgy hatolt át az ellenzéken, mint kés a vajon. A kétharmados parlamenti többséggel elnyert felhatalmazás, a törvényhozás akadálymentesítése persze olyan körülmény, amely az akaratérvényesítés korábbi korlátait jószerivel lebontotta, de önmagában ez nem magyarázza az MSZP hatástalanságát, társadalmi megítélésének megmerevedését. Annak ellenére folytatódott a párt mélyrepülése, hogy a Fidesz győzelmes populizmusára fogékony százezrek reményeire is rácáfolva elképesztő színvonalú és hatású kormányzás zajlott az orbáni „fülkeforradalom” első, retrográd szándékait feltáró szakaszában. Mire ez az írás megjelenik – ha csak csoda nem történik közben –, ismét narancsszínbe borul az ország térképe, amely az önkormányzati választások eredményeit ábrázolja, és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) Kedves Vezetője (KV) még gátlástalanabbul érvelhet rendszerváltó szándékainak legitimitása mellett. A történtekért a fő felelősség természetesen az övé, de nem vonhatja ki magát alóla a tehetetlenkedő ellenzék sem.

A tavaszi választási vereség után persze nyilvánvaló volt, hogy az MSZP megújuló megújulási retorikája ezúttal talán komolyan gondolt elszánása ellenére sem fogja hamar leküzdeni válságát, amelyet évtizedes szorgos munkálkodásával épített ki a párt működésének összes vonatkozásában. A türelmetlenség nem a kezdeti eredménytelenség miatt indokolt. Az a kérdés, jó irányt vett-e a szocialisták új vezetősége, illetve elindult-e egyáltalán valamerre, vagy egy helyben toporog. Az átlagos szemlélő számára mindenesetre azt a benyomást kelti, hogy az MSZP alapjáraton pöfögő ellenzékisége, a kötelező kűrök lefutása és a ballib sajtó kritikájának ötletszegény visszhangzása édeskevés az eredményességhez. Ennél persze rosszabb, ha a kiépülő autoriter rendszer homályzónája felé orientálódnak némely politikusok, elfogadva az „őfelsége ellenzékének” kijelölt szerepet.

Az MSZP egyáltalán nem készült fel az ellenzéki szerepre. Módja pedig bőségesen lett volna rá, hiszen a 2010-es parlamenti választások előtt legalább egy esztendővel nyilvánvaló volt, hogy a párt nem kerülheti el a vereséget; majd őszre már az iránt sem maradhatott kétség, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez. Nyíltan a vereségre készülve persze nem lehet nekifutni a választásoknak, hiszen abból csak az elkerülhetetlennél is nagyobb bukás származik, ám ez nem jelenti, hogy a színfalak mögött ne lehetett volna készülni a merőben új helyzetre. A pártvezetőknek talán energiájuk is maradhatott volna a jövendő ellenzéki stratégia átgondolására, a langyoska kampány nyilván nem kötötte le minden figyelmüket. Valamelyest érthető lett volna a működésképtelenné kompromisszumolt pártvezetés tartózkodása az ellenzéki stratégia előkészítésétől, ha tagjai abból indultak volna ki, hogy a bukás után nagyarányú személycserék lesznek, egészen mások kerülnek az ellenzéki politika frontvonalába. Ennek a feltevésnek azonban ellentmond, hogy az MSZP szinte teljes élvonala a status quo fenntartására összpontosította energiáit. Nem csupán a parlamenti ellenzéki pozícióba „betonozták be” a fennálló pártvezetés tagjait, de aki tehette, már jó előre az önkormányzati választásokra is bebiztosította pozícióját. Ennek pregnáns jelensége volt a budapesti Hagyó-árvák által februárban kierőltetett döntés a főpolgármester-jelöltről és a fővárosi listáról. A hitelesség visszaszerzésének döntő előfeltételét tették ezzel csaknem kilátástalanná.

A későbbi ellenzéki magatartás értelmezése szempontjából fontos további tényező, hogy a választási küzdelemben az MSZP vezetői abban sem tudtak dűlőre jutni, hogy a párt egy új – úgymond baloldalibb – politika meghirdetésével vagy kormányzása igazolásával lépjen színre, illetve hogy a két szempontot miként egyeztesse össze. Azzal, hogy az élre állított Mesterházy Attilát „új emberként”, egy baloldali fordulat letéteményeseként állították be, és az eredményeket igencsak szőrmentén propagálták, a szándékoktól függetlenül azt sugallta a párt, hogy megalapozottak a Fidesz szólamai a „romokban heverő” országról és a mindenestől kudarcos kormányzásról. Ez pedig ugyancsak rontotta egy hiteles ellenzéki magatartás esélyeit. A szocialisták vezetőinek azzal kapcsolatban sem lehetett sok kétségük, hogy miféle kormányzással szemben kellene ellenerőt állítaniuk – már ha komolyan gondolták a hatalomba készülő jobboldalról szóló állításaikat. Lehetséges, hogy voltak, akik valójában nem hitték el, hogy az következik be, amit Orbán Viktor és társai fenyegetései előre jeleztek?

Az ellenzéki szerep betöltésének egy újabb szempontja is előre látszott, nevezetesen hogy az összességében is gyenge ellenerőben az MSZP-nek osztoznia kell az újnáci Jobbikkal és a tisztázatlan jellegű Lehet Más a Politikával, amely az összes létező politikai erőtől való viszolygásra alapozta sikerét. Szövetségesekre tehát a parlamenti politikában nem számíthatnak a szocialisták.

Az új hatalmi helyzetben, a korábbiaktól merőben eltérő pártpolitikai viszonyok közepette nem sok jót ígért egy megszokott sémákat követő ellenzéki magatartás. Márpedig az első emlékezetes botrány, amely a parlamenti bizottsági helyek elosztása kapcsán, a Jobbiknak átengedett nemzetbiztonsági ellenőrző pozíció miatt robbant ki, egyértelműen megmutatta, hogy hová vezetnek a tisztázatlan elvek és magatartási normák, ha a szocialista képviselők megszokott politizálási metódusaikra hagyatkoznak. Csak rontott a helyzeten a szánalmas magyarázkodás, a panaszkodás, amiért nem tudták kikerülni a Fidesz csapdáját. Nem egyszerűen maga a hiba, hanem annak a habitusnak a megjelenése volt a tragikus, amely miatt nem volt napnál világosabb, hogy mikor nincs helye alkudozásnak, mikor kötelező – akár pozícióvesztést is kockáztatva – egy morálisan vállalhatatlan helyzetre nemet mondani. A hibás döntésből való kínkeserves kikászálódás hűen tükrözte a vereség után jószerint vezetetlenül maradt párt tehetetlenségét.

Látszólag mi sem egyszerűbb, mint a kormányzati felelősségtől megszabadulva betölteni az ellenzéki szerepet, újraépítkezésre kihasználva a morálisan kedvezőbb szituációt. Egy bejáratott parlamentáris demokráciában ez a váltópártok újratöltődésének normális útja. Más a helyzet akkor, ha a pluralizmus és a jogállamiság gyakorlati felszámolása van napirenden. A hitelét és támogatóinak nagy részét elvesztett, erkölcsi válságba süllyedt, szövetségesek nélküli gyenge MSZP-re az a felelősség hárulna, hogy sikerrel álljon ellent az új rendszerváltó hevülettel érkező, alkotmányozó többségével élni kívánó kormánypárt retrográd törekvéseinek. Nyilvánvaló, hogy nem képes rá. Mit lehet akkor tenni? Kínálkozik két lehetőség, amelyek közül az egyik láthatóan nem elégséges, a másik pedig nem vezet sehová.

A követendő ellenzéki szerep kiválasztása kapcsán szinte automatikusan fölvetődött a konstruktív ellenzékiség jól bevált jelszava. Szokványos kormányváltás esetén nincs is baj ezzel a „jó vesztes” magatartással. 1990 után az MSZP karanténból való kitörését elősegítette a szakszerű és tárgyszerű ellenzéki attitűd, amely a parlamenti javítgató-törvénymódosító tevékenység mellett váltópárti szerepre pályázva alternatív megoldásokat is kínál. Ezúttal ez a fajta par excellence parlamenti ellenzéki szerepfelfogás nemcsak hatástalan, ezért önmagában roppant kevés a kétharmados offenzívával szemben, hanem még diszfunkcionális is lehet. Olyan benyomást kelthet, mintha a szocialisták normális parlamenti tevékenységként ismernék el a Fidesz jogállamiságot felszámoló, új rendszerváltást célzó térfoglalását, s még asszisztálnának is hozzá.

Egy másik lehetőség a párt feldúlt hívei körében különösképpen népszerű revansista ellenzéki szerepfelfogás. Nem csodálható, ha a Fidesz hosszú éveken át gyakorolt destabilizációs célzatú, uszítással felérő totális ellenzékisége megteremtette az igényt a visszavágásra. Az persze helyénvaló, ha egy kormányzó párt a tarkóján érzi az őt ellenőrző ellenzék „hideg leheletét”. Nem is mellőzhető, hogy az MSZP rendszeresen kimutassa ellenfele vádjainak hamisságait, leleplezze szédelgéseit, sorolja ígéretei megszegését, feltárja populizmusa következményeit. Rutin eljárás. Az viszont már nem fér bele, legyen bármily vonzó, hogy egy magára adó felelős párt a következményekre való tekintet nélkül követelje az alaptalan ígéretek megtartását, illetve gyáva számításból támogassa vagy netán még meg is tetézze ellenfele kormányzati pozícióból is kedvtelve gyakorolt populizmusát. (Az elvtelen magatartásnak mintegy a modellje volt a kettős állampolgárság megszavazása a szocialista frakció nagy többségétől.) Úgy tűnik, még mindig nem született meg a belátás, hogy azzal nem lehet a jobboldaltól szavazatokat el- vagy visszavenni, ha bizonygatják: mi is vagyunk olyan „nemzetiek”, mi is tudunk olyan demagógok lenni, mint ellenfeleink. Ezzel nem az MSZP-t állítják be „nemzetiként” vagy „társadalmi problémákra érzékenyként”, csak a szélsőségesedés folyamatát legitimálják. Önként és dalolva begyalogolnak abba az utcába, ahonnan csak súlyos veszteségek árán lehet kioldalogni.

Nem légből kapott a veszély, ha tekintetbe vesszük, hogy Orbán Viktor milyen baloldali ellenzékféleséget szeretne függelékként a maga centrális erőtér által uralt NER-jéhez. Az ő eszménye egy elpozsgaysodott „nemzeti baloldal”, amely elkötelezi magát a készülő új alkotmány eszmei alapját képező ideológiai tézisek mellett, de legalábbis meghunyászkodva elfogadja őket. A Kedves Vezető jól kiszámított gesztusai árulkodók. A gyűlöletkampány célcsoportjából kivonja a szerinte párbeszédképes népnemzeti szocialistákat, az MSZP renegátjait pedig pozíciókkal jutalmazza. Ennek ellentettjeként a miheztartás végett bosszúálló konstrukciós perek előkészítése folyik.

Az Orbán-kormány regnálásának első hetei mindenki számára egyértelművé tették, hogy parlamenti eszközökkel nincs esély az új rendszerváltó offenzíva befolyásolására, fékezésére – nemhogy lépései megakadályozására. Nem a nagypolitikai szférában, hanem magában a társadalomban szerveződhetne hatékony ellenerő, mozgalom. Egy hiteles, határozott karaktert mutató, a retrográd törekvéseket meggyőzően leleplező és azokkal szemben vonzó demokratikus politikát folytató ellenzék lehetne képes egy ilyen mozgalom meghatározó tényezőjévé válni. Nem a helyzet természetének a felismerése hiányzik ahhoz, hogy az MSZP eséllyel pályázzék ilyen feladat ellátására. A gyorsan lebonyolított két pártkongresszus úgy-ahogy levezette a felgyülemlett feszültségeket, legalábbis időlegesen megteremtette a belső béke látszatát – már csak a vészesen közeli önkormányzati választásokra való tekintettel is –, de jottányit sem vitte közelebb a pártot, hogy alkalmas legyen betölteni a rá váró társadalmi szerepet.

Kikerülhetetlen volt, hogy az MSZP önmagával foglalkozzon a Fidesz nagy lendülettel megkezdett offenzívája közepette is, hogy hosszú évek tehetetlenségei után megpróbálja végre vezetése, szervezete, működése, ideológiája anomáliáit megszüntetni, nézzen szembe morális válságával, vagyis rendezze végre a belső ügyeit, hogy alkalmassá váljon váltópártként újraépíteni magát. Megérett (vagy inkább túlérett) a helyzet a koncepcionális jellegű döntésekre, mindenekelőtt arra, hogy érdemes-e, illetve lehetséges-e egyben tartani a pártot, a választási rendszerből is fakadó kényszerhelyzeten, a hatalmi megfontolásokon kívül akad-e még olyan közös eszmeiség, törekvés, társadalmi érdek, amely összetartja és amely révén összefoghatók a kiépülő NER ellenerői.

A júniusi és a júliusi kongresszusokon az MSZP önmegújulása jegyében összeszedte minden bátorságát, és úgy döntött, hogy nem dönt. Követte a pártmegújító kongresszusok nemes hagyományát.

Akármilyen röviden is, de itt muszáj fölidéznem a történteket, hiszen nagyon tanulságosak. Miután az áprilisi vereséget követően a pártelnökség némi hezitálás után, érzékelve a párttagok elégedetlenségét visszalépett, és nem kis vita után előre hozták a teljes tisztújítást, nyomban fölmerült a megfelelő „cseresor” hiánya. Annak idején, még 1956 nyarán Déry Tibortól hangzott el a Petőfi Körben a nevezetes figyelmeztetés: nem sokra jutnak, ha a sánta paripákat sánta szamarakra cserélik. Márpedig az MSZP-ben is tudható volt: ha a szokásos eljárással készítik elő a személyi döntéseket, ha továbbra is a bejáratott módon, a párt feudális szerkezetében különös befolyást szerzett csoportok és személyek alkudozásain vagy kiszorítósdiján múlik a választás eredménye, akkor a személycserék dacára minden marad a régiben. A felismerés nem is hiányzott: előbb a közelmúlt tanulságait kell levonni, a párt követendő irányvonaláról, ideológiájáról, szerepfelfogásáról illendő dönteni, azután kell a soron lévő feladatokhoz megfelelő embereket keresni. Az időigényes eljárás türelmes végigvitelének ellentmondott az aggodalom: ha a vereség traumája nem mozdítja ki a pártot tragikus állapotából, megint megmerevednek a belső viszonyok, és nem sikerül kikászálódni a hiteltelenség állapotából.

A június 6-ára kitűzött kongresszusi ülés előtt sorra jelentek meg a választási vereség okait és a párt közelmúltjának problémáit elemző, a teendőket fejtegető írások. A legnagyobb figyelmet természetesen Gyurcsány Ferenc széles körben ismert és taglalt, kritikus és önkritikus röpirata keltette, amellyel kapcsolatban ugyan okkal vetették föl, hogy a hibáit elemezhette volna mélyebben is, ám politikustársaitól ehhez nyomokban hasonló sem született. Földes György publikált még átfogó dolgozatot, ugyancsak azzal a szándékkal, hogy szembesítse a pártot helyzetével és javaslatot tegyen a továbbiakra, s ebben a kívánatos baloldali politika lényegesen más paramétereit vázolta fel, mint a volt miniszterelnök-pártelnök. Jelezte a három lehetséges utat is: a párt kettéválását a meglévő ideológiai-politikai törésvonal mentén, az egység további színlelését, illetve a konzekvenciák közös levonása alapján új irányvonal és új működési rend kialakítását. A pártelnöki funkciójáról leköszönő Lendvai Ildikó lemondó levelében, nyilatkozataiban, majd kongresszusi beszédében is az egység megőrzésének fontosságára figyelmeztetett, úgy fogalmazott: egyaránt szükség van Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai pártjára, vagyis mindazok támogatásának visszaszerzésére, akiket ezek az eltérő értékeket előtérbe állító politikusok vonzottak az MSZP-hez. Ezek után a pártelnökjelöltként végül vetélytárs nélkül maradt Mesterházy Attila is kötelességének érezhette, hogy írásban fejtse ki álláspontját, Házidolgozat című vitairata azonban elpuffant a semmibe, nem vált polémia tárgyává. A pártot nem dúlta fel különösképpen az a gondolat, hogy a szocialista politika négy pilléren, a modernizáción, a teljes foglalkoztatáson, a társadalmi mobilitás javításán és a fenntartható fejlődésen alapuljon, vagy hogy az ellenzéki politika a kormány demokratikus kontrollját, az önálló alternatíva határozott képviseletét, a hétköznapi problémákra válaszokat adó kormányképes politika bemutatását, valamint az elért eredmények, a demokrácia, a szabadság és a magánélet védelmét képviselje. A pártelnöki funkcióra készülő politikustól sokan vártak volna karakteresebb állásfoglalást a „megújuló MSZP” jellegéről, hiszen a korábbi kívánalmak is nyitott, nemzeti, demokratikus, sokszínű, vitatkozó baloldali néppártról szóltak, amely a baloldali közösségépítés terepe. Föltűnőbb volt a Szocialista Platform állásfoglalása, amely egyszerűen az utolsó négy év kormányzati hibasorozatának tudta be az MSZP kudarcát, mintegy jelezve, hogy a gyurcsányi politikától való megszabadulást tartják a legfőbb feladatnak. Ezt tekintették a bizalom helyreállítása feltételének, nem pedig „a Fidesz-kormány mindenáron való támadására” kívánták fokuszálni a párt tevékenységét.

Nem a vitára bocsátható gondolatok hiányoztak a „megújításkezdő” kongresszus előtt. A pártvezetés nem törekedett sem arra, hogy valamelyik mellett letegye a garast, azt helyezve a vita középpontjába, sem arra, hogy saját előterjesztést készítsen, döntési helyzetbe hozva az MSZP legfőbb fórumát. Pótcselekvésként egy hevenyészett idézetgyűjteményt állítottak össze az elkészült elemzésekből és publicisztikákból. A kongresszuson Földes György indignálódva mutatott rá, hogy folytatódik az egymás mellett való elbeszélés, mintha nem is születtek volna érdemleges javaslatok, újra csak érdekegyesítési kísérlet zajlik, elkerülik az állásfoglalást az egymástól alapvetően eltérő értelmezésekről. Gyurcsány Ferenc még határozottabban lépett fel, keményen bírálta a pártvezetés magatartását, amely a határozott döntések elkerülését eredményezi. Jelezte, hogy így a felszólalások is elkerülhetik a világos érvelést a létező múltértékelések és az alternatív álláspontok mellett, megint nem beszélnek egyenesen a legfontosabb kérdésekről, újra csak nem kívánnak határozott karaktert adni a pártnak. Így pedig nem lehet az elveket meghatározni az ellenzéki politika és az elvárható magatartási normák követéséhez.

A kibeszélő-show jelleget öltött kongresszus a megfogalmazott bírálatokkal annyit azért világossá tett, hogy a korábbi pártvezetés meghatározó tagjai jobban teszik, ha félreállnak. Mesterházy Attila színtelen-szagtalan beszédet mondott, okkal remélhette, hogy „csont nélkül” megválasztják az MSZP elnökévé. Szili Katalin ellenben kifejezett kudarcként könyvelhette el fellépését, noha beszédében ő is határozott állásfoglalást követelt valamely felfogás mellett: döntést arról, hogy „liberális vagy szocialista” legyen az MSZP. A testület a párt köztársaságielnök-jelöltjévé választotta Balogh Andrást, a küldöttek egyelőre nem sejthették, hogy ez az aktus majdani pártvezetői karrierje megalapozását jelenti.

A kongresszus obligát állásfoglalása az aktuális politikai fejleményekre reflektált: tiltakozott a politikai tisztogatás ellen a köztisztviselők között, és jogsegélyszolgálatot kezdeményezett; követelte a forint megrendítését eredményező akciók befejezését, bírálta a demokratikus kontroll és ellensúlyok meggyengítését, szót emelt az alkotmányos jogok védelméért; tiltakozott az alkotmányozás iránya és módszerei ellen – és így tovább. Egy tapodtat sem sikerült azonban előrelépni közösen vallott álláspont kialakítása felé, amely a sokat emlegetett megújulás fundamentumául szolgálhatott volna. Megint csak nem derült ki, milyen politikához keres új vezetőket a párt. A kiválasztás módszere sem változott, folytatódott a kontraszelekciós kiszorítósdi. A július 10-i újabb kongresszusra előterjesztett jelöltnévsorból hiányoztak korábbi vezetők, akik belátták, hogy jobb félreállniuk. A politikai elemzőknek is föltűnt, hogy a Gyurcsányhoz közel álló politikusok sem szerepelnek a listán.

A személyi megújulás, amelyről azt tartották, hogy előfeltétele az MSZP hitelessége visszaszerzésének, egy nem éppen karakteres pártelnökséget eredményezett. Mivel nem született használható állásfoglalás az „új MSZP” arculatáról, ideológiájáról, a politikáját hosszabb távon eldöntő koncepcionális tartalmi kérdésekről, eleve nem tűnt nagyon biztatónak ez az összetétel. A pártelnök tisztségért rivális nélkül indult Mesterházy Attilát a kongresszus nyolcvanhét százalékos többséggel választotta meg Lendvai Ildikó utódjául. Elnökhelyettes Balogh András lett, az alelnöki helyekre a „régi motoros” Kovács Lászlót és a kevesek által ismert Szabadkai Tamás sárbogárdi képviselőt választották. A legbefolyásosabb régiek közül bekerült Puch László, a nagy hatalmú korábbi pártpénztárnok – igaz, nem egykönnyen, nyomásgyakorlástól sem mentesen. Rajta kívül Szanyi Tibor volt igazán közismert politikus, köszönhetően föltűnést keltő nyilatkozatainak és akcióinak. Presztízsét javította, hogy egyike volt a két képviselőnek, aki a főváros XIII. kerületében egyéni választókerületben tudott mandátumot szerezni a parlamenti választásokon. Felsorolom a további tagokat, gondolom, kevesen tudnák kapásból felidézni, még ha ismerik is őket: Bárándy Gergely, Csabai Lászlóné, Harangozó Tamás, Herczog Edit, Katona Tamás, Korózs Lajos, Kunhalmi Ágnes, Teleki László. Ők lennének tehát a megújulás irányításának letéteményesei.

Mesterházy Attila, aki kiemelte, hogy nem rövid átmeneti elnökségre készül, miként azt többen jósolgatták, kifejezetten konfrontatívan lépett fel a Fidesszel szemben. Kielégítette a küldöttek ez irányú igényeit, ám arról nem sokat tudtak meg, hogy az új vezetés pontosan mit is akar kezdeni az MSZP-vel. Az új pártelnök szavai tartalmukban gyakorta szenvedélyesek, de ehhez nem illik a személyiségéből fakadó stílusa. Ezért aztán többnyire mesterkéltnek hat, mintha leckét mondana fel. A kongresszuson nem is lelkesítette fel a nyomott hangulatban lévő küldötteket. Pedig kemény szavakat használt a hatalmon lévőkkel szemben. Kijelentette, hogy Orbán csak az erőből ért, ezért az MSZP-nek ki kell alakítania a fideszes világkép hatásos ellensúlyát. Úgy vélte, ehhez társadalmasítani kell a politikát, visszaszerezve a párt hitelességét, újraépítve az MSZP-t, összefogva a civil mozgalmakkal. Sokadszor ismételte, hogy modern, nyitott, nemzeti, demokrata, karakteresen baloldali néppártot szeretne építeni. A szocialista politika korábban sorolt négy pillére helyett immár ötöt említett: a modernizációt, a teljes foglalkoztatottság elérését, az esélyegyenlőséget, a fenntartható fejlődést egyenrangú tényezőként egészítette ki a demokrácia védelmével. Kemény, a harcot vállaló ellenzéki magatartást ígért az eszközeiben nem válogató kormánypárttal szemben.

A korrupciós ügyekben szocialista politikusok ellen zajló lejárató hadjárat közepette nyilvánvaló volt, hogy az MSZP hitelességének helyreállításában döntő kérdés a rendteremtés ezen a téren. A kongresszus figyelemre sem méltatott, ám annál jellemzőbb momentuma volt a párt etikai bizottságának semmitmondó, a párt működésében és morális állapotában rejlő problémák felvetését nagy ívben elkerülő jelentése, majd a testület elnökének az újraválasztása. Pedig volt riválisa a nem éppen kényelmes posztért folyó vetélkedésben, aki programjának döntő pontjaként hangsúlyozta: rendet kell végre teremteni, a valóban bűnösöket el kell választani az alaptalanul megrágalmazottaktól, s az utóbbiakat a pártnak teljes súlyával meg kell védenie. Akkor is ezt kell tenni, ha az elkülönítést százszázalékos biztonsággal nem lehet elvégezni. Úgy tűnik, a küldöttek többsége nem tudta vagy akarta megérteni, mi a jelentősége e feladat végrehajtásának a hiteles ellenzéki politizálás érdekében. Pedig jól látható a Fidesz taktikája: a valódi visszaéléseket összekuszálják a konstruált ügyekkel, hogy senki ne lehessen biztos benne, mikor megalapozottak a vádak, illetve mikor van szó egyszerű lejárató rágalmakról, amelyekről esetleg évek múlva, netán sosem derül ki az igazság. Az sem volt titok egy percig sem, hogy kik a legfőbb kiszemelt célszemélyek.

Az ellenleleplezések politikája ugyan semmit nem old meg a morális problémákból, de elvileg hatékony lejárató eszköz lehetne. Megrendült erkölcsi helyzetében azonban az MSZP ezt sem képes következetesen és hatásosan folytatni. Növekvő mennyiségű tény tárul fel fideszes politikusok botrányos tetteiről. Szocialista politikusok alkalomadtán föl is dobják ezeket, de nem viszik végig, nem is sikerül rendszerbe foglalva a közfigyelmet rájuk irányítva napirenden tartani. A hitelesség megszerzésének persze ehhez a fajta leleplezősdi-vetélkedőnek nincs köze. Az ellenfél leleplezése akkor vezethet célra, ha erkölcsileg tiszta helyzetet teremtenek a párton belül, valamint a közélet megtisztításához elengedhetetlen releváns kezdeményezésekkel élnek.

Az önkormányzati választások előtt egyikre sem került sor. Az MSZP-ben a vereséget követő tisztulási folyamatot eleve megakadályozta, hogy a lapokat már jó előre leosztották, illetve ahol mégsem, ott a párt új vezetése sem tudott vagy akart beavatkozni. A Fidesz számtalan helyi politikusának botrányos ténykedése és a fővezérség ezekkel kapcsolatos magatartása ugyan nyilván nem marad következmények nélkül az egyes településeken, de a hatást lerontja, hogy hírek jelennek meg az MSZP helyi viszályairól, egymásnak feszülő csoportok pozícióharcairól az ország legkülönbözőbb pontjain. A legnagyobb figyelmet a főváros XV. kerülete keltette, miután Hajdu László „kiborította a bilit”, nyilvánosan kelt ki az őt félreállító, a Hagyó-féle örökséget folytató csoport ellen.

A budapesti MSZP helyzete nem csupán azért érdekes, mert küszöbön áll a párt utolsó erősségének elvesztése – a fővárosi közgyűlésben és a kerületi képviselő-testületek többségében biztos fideszes fölény várható –, hanem azért is, mert talán itt jelennek meg legtisztábban a párt betegségének szimptómái. A Hagyó-bukás és a választások elvesztése után a fővárosi pártvezetők képesek voltak olyan problémakerülő és önfelmentő értékeléssel a küldöttgyűlés elé állni, amely szinte „győzelemként” értékelte, hogy Budapesten a szocialisták az országos átlag felett teljesítettek. A küldöttgyűlésen elhangzottak ugyan kemény mondatok, amelyek világosan szóltak a felelősségről, a politikai és morális értelemben egyaránt tűrhetetlen állapotokról, de mindez a Hagyó-árvák uralta többségről egyszerűen lepergett. A leváltás előtt álló országos pártvezetést láthatóan nem érdekelte az egész, esze ágában sem volt konfliktust vállalva beavatkozni.

Budapest főpolgármesteri posztja a legmagasabb politikai tisztség, amelyet Magyarországon a nép közvetlen választása útján töltenek be. Ehhez képest a rendszerváltás óta eltelt két évtized alatt az MSZP nem volt képes potens jelöltet állítani: eleve nem neveztek meg, visszaléptették vagy súlyos vereségbe futottak vele. A fővárosi szocialisták a mindenkori országos pártvezetés tétlen jóváhagyása mellett művelhették mindezt, a pártdemokráciára hivatkozva. A tényleges demokratikus működésnek azonban kevés köze volt ahhoz, hogy a kerületek, majd egyre inkább gyanús érdekcsoportok alkuja nyomán kiket „kontraszelektálnak” a meghatározó pozíciókba.

A nyilvánvalóan esélytelen Horváth Csaba főpolgármesteri jelölését jó korán eldöntötték a Hagyó-csoport befolyása alatt álló kerületek, és ezen később sem voltak hajlandók változtatni. A jelölt visszalépési ajánlata komolytalan volt, hiszen nyilvánvalóan teljesíthetetlen feltételeket szabott hozzá. Az LMP-vel való megegyezés esélye a nullával volt egyenlő, aki netán ezzel nem volt tisztában, annak nem sok keresnivalója van a politika területén. Az esélytelen jelölt még jó időben bejelentett feltétel nélküli visszaléptetésével ki lehetett volna kényszeríteni a pártvezetésből, hogy találjon olyan párthoz nem kötődő, de alkalmas személyt, aki nem a roppant fontos Schiffer Andrásnak felel meg, hanem a kétségbeesésükben az LMP-re szavazó fővárosiaknak. A tehetetlenséget és az erőviszonyokat jól mutatja, hogy az új pártelnökség által kampányfőnökké választott, egyébként meglehetősen öntörvényűnek mutatkozó Szanyi Tibor miként hátrált meg a fővárosi konfliktusokban, és fogadta el megváltoztathatatlanként a józan észszel elfogadhatatlant: a menetelést a biztos vereség felé.

Nem könnyű eldönteni, hogy téves szerepfelfogás vagy a kilátástalanul zűrös helyzet okozta, hogy Szanyi kampányfőnöki feladatkörében elsősorban „kampányarc” gyanánt kezdett működni, mintegy mutatva, hogy mit várna el. Feltűnő, hogy az MSZP-szervezetek még a főváros szomszédos kerületeiben sem tudnak egységes pártként fellépni: ahányan vannak, annyiféle üzenet, arculat, megjelenési mód. Csak egy dologban közösek: igyekeznek minél kevésbé szocialista színben feltűnni. Próbálják elkerülni, hogy a párt általános megítélése rontsa esélyeiket.

Az önkormányzati kampánynak valamelyest lendületet adhatott az Orbán-kormány száz napjának kritikája. Mindazonáltal ez sem feledtethette, hogy az ellenzékiség száz napja a legnagyobb jóindulattal sem minősíthető sikertörténetnek. A Fidesznek a jogállamiság megrendítését eredményező offenzívája legaktívabb törvényhozási szakaszában az MSZP jórészt magával, belső hatalmi viszonyaival és útválasztásával volt elfoglalva, de nem tudta tisztázni, hogy merre is indul el, ez pedig ellenzéki magatartását is bizonytalanná teszi. Ezután a pártvezetés szabadságolta magát, mintha a „fülkeforradalom” is szünetet tartott volna a kedvükért. Rendszeres maradt ugyan az ad hoc, reagáló jellegű politizálás, de úgy tűnik, ez nemigen érte el a választók ingerküszöbét.

A szocialista politikusoknak a kormány lépéseivel szemben megfogalmazott bírálatait egyenként vizsgálva tartalmilag viszonylag ritkán találunk benne kivetnivalót. A reagálások azonban nem állnak össze egészként értelmezhető, határozott karakterű politikává. Keveredik bennük sok minden: a válságkezelő kormányzás utólagos igazolásának szándéka, a baloldaliság bizonygatása a populista lépések iránti elnézéssel körítve, a fideszes hazugságok, a megtévesztések és hamis vádaskodás leleplezése, a korábbi alaptalan ígérgetések teljesítésének számonkérése, a gazdaságpolitikai szédelgés társadalmi következményeire való figyelmeztetetés – és sok minden egyéb. Koherens koncepció, világos elvi politika ezekből a megnyilatkozásokból nem tűnik ki. Nem dőlt el, hogy az MSZP képes lesz-e következetes elvi politikát folytatni, hatékony kezdeményezésekkel fellépni, vagy magatartását egyszerűen az adott pillanatban hasznot ígérő, népszerűséggel kecsegtető nyilatkozatok iránti igény vezérli.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ripp Zoltán: A szocialisták identitásproblémái Ripp Zoltán A szocialisták identitásproblémái Korszakváltás idején egy komoly,...

Ripp Zoltán: Rendszerváltók változásai A kelet-európai rendszerváltó "annus mirabilis", a csodákat hozó 1989. esztendő...

Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka Ripp Zoltán A populizmus árnyéka Induljunk ki egy tényből....

Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon Ripp Zoltán Gyűlöletpolitika Magyarországon Ha majd a jövő történészei...

Ripp Zoltán: A rendszerellenzékiség dilemmái és a kiútkeresés Mi lesz Orbán után? Mikor lesz Orbán után? Hogyan érhető...

 

 

Cimkék: Ripp Zoltán