Csepeli György: Fej nélküli lovas

A német megszállás nyolcadik hónapjában Budapesten lakásról lakásra bujdosó Fenyő Miksa 1944. október 1-jén az ismeretterjesztésre mindig kész BBC-ben egy előadást hallgatott meg a népakarat parlamentáris alkotmány útján történő megnyilvánulásáról. Az előadás szerint ha a nép szabadon választhat, s többségében jó szándékú, becsületes és józan eszű, akkor magához hasonló embereket küld a parlamentbe, akik intellektuális képességeiknél fogva erre a legelhivatottabbak. Fenyőnek elég volt kitekintenie az ablakon, hogy feltegye magának a nyugtalanító kérdést: „ki állíthatja, hogy azok a pártok és emberek, kik nálunk a nácizmus eszméit vallották, és a nácizmus gengszter módszereivel annak minden gazságát elkövették, vagy elkövetni hajlandók voltak, ki mondhatja, hogy ezek nem tiszta választás útján kerültek a parlamentbe?”. A kérdező a kérdésre mindjárt meg is adja a választ. „Ellenkezőleg, ahhoz kellett presszió és vesztegetés, hogy ne még nagyobb számban jussanak mandátumhoz. A szuverén népakarat követelte érvényesülésüket. Amit mi gazságnak mondunk, azt a szuverén népakarat megvalósítandó eszmének érezte, s a maga hatalmát állította szolgálatába. Ne mondják, hogy a nép félre volt vezetve! Miért is talált volna kivetnivalót azon, amit a magyar középosztály nagy része – egyesületei, sajtója, iskolája – meggyőződéssel vallott magáénak? Hiszen éppen ez az, ami kérdésessé teszi a népképviseleti alkotmány értékét. Ha így lehet félrevezetni, uszító jelszavakkal fellelkesíteni a nép nagy tömegeit, hogyan várhatjuk, hogy a legderekabbakat küldje a parlamentbe, s a parlament a legtisztességesebbek és legképzettebbek gyülekezete legyen?” (Fenyő 1986, 331–332)

A történelem levette a napirendről Fenyő Miksa dilemmáját. A Wehrmacht elment, s jött helyette a Vörös Hadsereg, mely 1989-ig el sem hagyta Magyarországot. Választásokra ugyan sor került, de 1949 után már szó se lehetett arról, hogy a népakarat parlamentáris alkotmány útján szabadon nyilvánulhatott volna meg, hiszen csak egyetlen párt jelöltjei indultak a választásokon. Az annak idején Connecticutban élő Tőkés Rudolf méltatlanul mellőzött könyvében érzékletesen leírja az 1989-ben „kialkudott forradalmat”, melynek eredményeként a Vörös Hadsereg elhagyta az országot, és újraírták az alkotmányt. (Tőkés 1996) Vége szakadt az egypártrendszernek, s 1990 tavaszán a parlamentáris demokrácia szabályai szerint megrendezett szabad választásokra kerülhetett sor. Az alkotmány újraírásakor annak megváltoztatását a parlamenti képviselők kétharmadának egybehangzó akaratához kötötték. Az egypárti diktatúra friss emlékeivel a tudatban senki sem gondolt arra, hogy valaha is lesz kétharmados többsége egyetlen politikai erőnek, vagy ha fel is merült ez a lehetőség, senki sem hitte, hogy az a politikai erő majd gátlástalanul él a lehetőséggel. Nem ez volt az egyetlen hiányossága az egyébként tisztességesen végiggondolt liberális elveken nyugvó új alkotmánynak, de hosszú távon ez a hiányosság végzetesnek bizonyult. (Csepeli 2009)

A rendszerváltás évében megalakultak a pártok, a választók választottak a pártok jelöltjei között, s a végén a legtöbb szavazatot elnyert pártok koalíciója kormányt alakított, melynek munkáját az ellenzék ellenőrizte. A rítus négyévente megismétlődött. Hol az egyik, hol a másik párt jutott hatalomhoz. A vesztesek joggal reménykedhettek abban, hogy a következő választásokon majd győztesek lesznek. Ez így ment húsz évig, mígnem elérkezett 2010 tavasza, amikor a parlamentáris alkotmány útján megnyilvánuló népakarat szabad választásokon egyetlen politikai erőt juttatott olyan helyzetbe, hogy képviselői kétharmados többségbe jutottak a parlamentben.

A győztes politikai erő nem volt rest élni azonnal az alkotmány által adott felhatalmazással. Kétharmados többség birtokában bőven élt az alkotmány módosításának lehetőségével. A módosítások eredményeként hegemón helyzetbe került, az ellenzékének statiszta szerep jutott. A folyamat nem ért véget. A kétharmados parlamenti többség birtokosai 2011-re egy teljesen új alkotmányt ígérnek, melyből várhatóan kikerülnek az 1989-ben kialkudott plurális demokrácia liberális elvei. Az 1989-ben kialkudott liberális forradalomnak 2010-ben antiliberális, tekintélyelvű eszméket valló ellenforradalom vetett véget, melyet maga a nép hajtott végre, hiszen senki sem állíthatja, hogy a 2010-es választásokon a választók ne szabadon, minden presszió nélkül juttatták volna kétharmados parlamenti többséghez a nekik tetsző pártszövetséget. Ripp Zoltán „rendszerváltó ellenforradalomról” beszél, melynek lényege, hogy „a fennálló alkotmány szellemével gyökeresen ellentétes törvényhozással egyeduralmi helyzetet teremtsenek a vezérelven működő kormánypártnak”. (Ripp 2010)

A választások óta eltelt 100 nap alatt végzett közvélemény-kutatások az antiliberális, tekintélyelvű ellenforradalom töretlen népszerűségét mutatják. A választók nem sírják vissza a plurális liberális demokráciát. Az egyetlen politikai erő hegemóniájának korlátlan fenntartására irányuló alkotmánymódosítások egy szűk értelmiségi kör zúgolódását leszámítva nem váltottak ki számottevő ellenállást. A Nemzeti Együttműködés Rendszere ugyanolyan gyorsan és flottul berendezkedett, mint előtte a magyar történelemben ismeretes sok más rendszer.

Nem kérdés, hogy 2010-ben a szuverén népakarat megnyilvánulása eredményeként következett be az antiliberális, tekintélyelvű politikai fordulat. A fordulat bekövetkezése óta eltelt 100 napban senki sem sírta vissza a nem magas, nem fess, nem jóképű korábbi köztársasági elnököket, senki sem tüntetett az 1996-os médiatörvény mellett, miként mindenkit hidegen hagyott az Alkotmánybíróság személyi állományának rapid feltöltése. Annál népszerűbb volt a házi pálinkafőzés megengedése, a bankok megbüntetése, az IMF ridegtartása, nem is beszélve a cigányként vélelmezett bűnözői kör megrendszabályozásáról vagy az iskolai bukás visszaállításáról.

 

 

Milyen okok vezettek az antiliberális ellenforradalomhoz?

 

 

A 2010-es bukás eleve bele volt kódolva az 1989-es indulásba. A rendszerváltás eredményeként létrejött liberális politikai és gazdasági intézmények kezdettől fogva ellentmondtak mindannak, amit az emberek Magyarországon a politikáról és a gazdaságról éreztek meg gondoltak. Hogyan is gondolkozhattak volna a politikai pluralizmus, az emberi jogok, a hatalmi ágak szétválasztása, a szociális piacgazdaság, az önkormányzatiság és a jogállam terminusaiban azok, akiknek még a szülei és a nagyszülei sem ismertek mást, mint a demokrácia „népi” változatát.

Az 1989-ben elfogadott alkotmány lehetővé tette az egypártrendszerből és az államosított gazdaságból a többpártrendszerbe és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való átmenetet, de arra már alkalmatlan volt, hogy elősegítse azoknak a polgároknak a kinevelését, akiket érdekeik és érzéseik a liberális demokrácia és a szociális piacgazdaság elszánt híveivé tesznek.

Létrejött a népakarat kinyilvánítására alkalmas demokratikus politikai rendszer a maga fékjeivel, ellensúlyaival, de nem jött létre a nép, mely ha választhat két jelölt közül, akik közül az egyik józan és becsületes, de kellemetlen igazságokat tár elé, a másik pedig előítéleteinek és ösztöneinek hízeleg, akkor a józan és becsületes jelöltre adja szavazatát.

Szekfű Gyula szerint a reformkorban a magyarok még tudták, hogy merre vezet az út, mely a jövő boldog, sikeres Magyarországához vezet. A történelem azonban a reformkor óta újra meg újra a boldog és sikeres Magyarország reményével szemben alakult. Újra meg újra utat vesztettünk. Szekfű listája véget ér Magyarország második világháborús szerepvállalásával. Szekfűt parafrazálva, a rendszerváltás mérlegét megvonva egy interjúban Vitányi Iván azt mondta, hogy Szekfű utolsó dátuma óta, „90 év után ismét utat tévesztettünk”. Szociológusként hozzáteszi, hogy „a lakosság jelentős része nem rendelkezik azokkal az ismeretekkel és készségekkel, amelyekkel problémáinak igazi okát és azok megoldását felismerheti. Az újabb adatok szerint növekedett az írástudatlanság is, nemcsak a funkcionális, hanem nyilván a valóságos is. Aki nehéz helyzetben él, az este nem azon gondolkozik otthon, hogy ő most vajon Bachot hallgasson-e vagy Márait olvasson, esetleg Castells és Ulrich Beck könyveit a társadalmi fejlődés legújabb szakaszáról. A magyar társadalmi-gazdasági körülmények elemzését, a pártok programját pedig semmi esetre sem. Érthető, hogy ilyen körülmények között az ember egyszerű válaszra vágyik, és ezáltal ki van szolgáltatva a populista kóklerségnek. Ez a zsákutca lényege.” (Vitányi 2009)

Ez a zsákutca nem magától jött létre. Létrejötte bele volt kódolva a rendszerváltás programjába. A rendszerváltás politikai programja az euroatlanti csatlakozás volt, gazdasági programja pedig a privatizáció, melynek során az állami kézben lévő gazdaság működőképes elemei külföldi és hazai tulajdonosok kezébe kerültek. A művelet gyorsan és sikeresen végbement, még ha az ára másfél millió munkahely megszűnése volt is. A megszűnt munkahelyeken dolgozók kikerültek a munka világából, s többségük többé már nem talált munkát magának.

Nem mintha a rendszerváltás programjából hiányzott volna a szolidaritás, de az csak azt jelentette, hogy az állam sokféle jogcímen járó segélyt és korai vagy rokkantnyugdíjat ad azoknak, akik a munka világából kikerültek. Arra a szolidaritás már nem terjedt ki, hogy vissza is vezesse őket a munkába. A mereven és bürokratikusan alkalmazott szolidaritási séma összemosta az önmagukon még segíteni képeseket azokkal, akiknek már tényleg nem volt hova menniük. Az állam tehetetlenül szemlélte, hogy nemzedékek nőnek föl, akik nem látták szüleiket munkába járni.

A racionalizáció nem terjedt ki az állami szférára, melynek szervezeteit a puha költségvetési korlátok ugyanúgy a pazarlásra és az esztelen növekedésre ösztönözték, mintha véget sem ért volna a javak állami újraelosztása, melynek alapján korábban negyven éven át zajlott a társadalom minden működésének bürokratikus eszközökkel történő koordinálása. Hatalmasra duzzadt az állami és önkormányzati hivatalnoki rend, mely magához hasonlóan bürokratizált intézményeket működtetett a kultúra, a tudomány, az egészségügy, a felsőoktatás, a közösségi közlekedés területein.

A hozzáadott érték létrehozására képes, magánkézben lévő gazdasági szegmens által termelt jövedelem nem volt elég az állami szféra által eltartottak (segélyezettek, alkalmazottak, politikai kliensek) finanszírozására, jóllehet az állam nem volt rest a legkülönfélébb jogcímeken beszedhető adók és járadékok kiötlésében. Az adószedők és az adófizetők közötti macska-egér harcot rendre az egerek nyerték meg.

A növekvő költségeket az állam kénytelen volt külföldről felvett hitelekből finanszírozni, abban a reményben, hogy a gazdasági növekedés révén belföldről realizálható jövedelmek egyszer majd csak fedezetet adnak a költségekre. A világgazdasági válság meghiúsította ezt a reményt.

Függetlenül attól, hogy melyik szegmensnek volt a tagja, a társadalomban mindenkit magával ragadott a fogyasztás ördöge. Gombamód szaporodtak és dugig teltek a multinacionális üzletláncokhoz tartozó bevásárlóközpontok, melyek vásárlóit a reklámok által kialakított szükségletek motiválták. A bankok készségesen hiteleztek valutában, melynek forintértéke a hitel felvételének idején előnyös alkunak tűnt. Később derült ki, de akkor már késő volt, hogy ha a forint árfolyama változik, az olcsónak hitt hitel megfizethetetlen lesz.

A modernizáció szemre sikeresen zajlott. Akik még emlékeztek az egykor volt ÁFOR benzinkutakra, ismerték a Bambi ízét, láttak Trabantot, sorban álltak az utcai nyilvános telefonfülkék előtt, a rajtakaphatóság szorongásával lépték át az országhatárt, pár év alatt megtapasztalhatták a radikális és előnyös változásokat. Kicserélődött az autópark, mobiltelefon-készülékből több lett, mint lakos, mindenkihez elért a széles sávú internet, autópályák hálózták be az országot, a városokba vezető utak mentén új irodaházak, üzemi épületek nőttek ki földből.

Ugyanakkor a szükségeshez képest talán fölös számban végzett közvélemény-kutatások évről évre azt mutatták, hogy a megkérdezettek átlagosan egyre elégedetlenebbek, egyre inkább úgy látják, hogy az országban a dolgok rossz irányban haladnak.

A rendszerváltozás óta eltelt húsz évben a magyar társadalom kettészakadt. Az egyik (kisebbik) fele elérte a nyugat-európai életszínvonal átlagát. A másik (nagyobbik) fele azonban nemcsak távolabb került ettől az átlagtól, mint valaha, hanem elveszítette még a reményét is arra, hogy megközelítheti azt az átlagot.

E helyzet szimbóluma a Balaton déli partjával párhuzamosan haladó M7-es autópálya impozáns viaduktja, amely 1872 méter hosszan, 88 méter magasban ível át Zamárdi és Balatonszárszó között. A viadukton 110 kilométeres sebességgel robognak az autók az Adriára és vissza. Abbáziában ma mintha újraéledt volna az Osztrák–Magyar Monarchia, annyi a magyar szó a sétányokon és a szállodákban. A viadukt alatt, lent a mélyben apró Somogy megyei falvakban emberek ezrei élnek, akiknek a Balaton ugyanolyan messze van, mint másoknak az Adria. Míg felettük a 21. század robog, ők a 18. században rekedtek.

Soha senki nem tette fel a kérdést, hogy mi lesz a viadukt alatt élőkkel. Természetesnek tűnt a várakozás, hogy az apró falvakban élők kihasználják a nagy lehetőséget, s nekivágnak az útnak, hogy lássák a tengert, kitágítsák látókörüket, tanuljanak idegenforgalmat, településmarketinget. Ez a várakozás azonban nem teljesült. A kis Somogy megyei települések lakói nem éltek a viadukt adta lehetőségekkel. Ellenkezőleg, frusztráltabbak lettek, mint voltak valaha, s teljesen elfordultak azoktól a pártoktól, melyek uralma alatt a viadukt megépült. Nekik úgy volt jó, ahogy annak idején volt, amikor még bivalyok vontatták a kompot a szántódi révnél.

Torz társadalmi struktúra jött létre. A társadalmi piramis tetejére kerültek a rendszerváltás nyertesei, akik saját teljesítményük vagy hazai és nemzetközi kapcsolataik jóvoltából hosszú távra megalapozhatták jólétüket, melyben gyermekeik és unokáik is osztoznak. A társadalmi piramis legalján létrejött egy underclass, melynek tagjai hetedíziglen sem reménykedhetnek a kiemelkedésben. Bármennyire is különbözik a két szélsőség egymástól, abban azonosak, hogy egzisztenciájuk bizonyos. A felső osztálynak nem kell amiatt szorongania, hogy lesüllyed. Az osztály alatti osztálynak az állam nem nyújt ugyan segítséget a kiemelkedéshez, de a minimális életfeltételeket biztosítja. A két szélsőség között szorong a középréteg, melynek nincs ereje ahhoz, hogy felemelkedjen a felső osztályba, s tartalékai fogytán bármikor kieshet a biztonságból. Elég egy betegség vagy egy bedőlt hitel. A rendszerváltás igazi kudarca, hogy 1989 és 2010 között nem jött létre egy olyan közép- és kispolgári osztály, melynek tagjai egzisztenciálisan függetlenek lennének az államtól, s boldogulásukat kizárólag maguknak és a piacnak köszönhetnék.

A rendszerváltás két évtizede alatt az állam mintha különös gondot fordított volna arra, hogy megakadályozza az állami újraelosztástól független közép- és kisegzisztenciák tömeges kialakulását. A megtarthatatlan és végrehajthatatlan szabályok által folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés határán tartott ál- és kényszervállalkozókból nyilván nem jöhetett létre az új polgári osztály, miként azoktól sem volt várható, hogy adó- és járadékfizető polgárok legyenek, akik a szürke- és a feketegazdaságban elfoglalt pozícióik adta jólétben élhetnek anélkül, hogy a lebukás lehetőségével számolniuk kellene.

A demokratikus állampolgári etosz bemutatásának nem jutott hely a tömegkommunikációban, melyet elborított a primitivizmus, a barbarizmus és a trivializmus. Nem történt meg a múlt feldolgozása. A bűnök megvallatlanul maradtak, az ideálok eltűntek. A közoktatási rendszer nemhogy tompította, inkább élezte a kognitív egyenlőtlenségeket. A felsőoktatásban részt vevő tanulói kör irracionális kiterjesztése azzal járt, hogy fiatalok százezrei jelentek meg a munkaerőpiacon, amely egészen mást kíván tőlük, mint amit megtanultak az egyetemeken.

Az innováció jelszó lett, melynek örvén tudásközpontok épültek, anélkül, hogy biztosíthatták volna a társadalmilag és üzletileg hasznosítható tudás létrehozásához és terjesztéséhez szükséges lényegi feltételeket. Az Európai Unió által biztosított pénzek fejlesztést igen, de fejlődést nem gerjesztettek.

A szabadság jegyében indult rendszerváltás tragédiája, hogy csak egy kisebbségnek tudott szabadságot adni. A béklyókban élő többség mit sem tudván kezdeni a kisebbségnek jutott szabadsággal mi mást tehetett volna, mint hogy leszavazta a szabadság híveit, s most új uraitól várja a rendet és a biztonságot, amit korábban nem kapott meg senkitől.

Meddig fog tartani az antiliberális ellenforradalom?

 

 

Az államszervezésben az irány a centralizáció, ami a korábban volt decentralizáció ellenhatásaként nem ésszerűtlen. Ugyanakkor a korábban volt centrális időszakok tapasztalatai azt mutatják, hogy a túlhajtott centralizáció éppúgy csődöt eredményez, mint a túlhajtott decentralizáció. Az egy központ előnye a gyorsaság, a határozottság, a célra tartott cselekvés. Ha viszont a központ hibázik, nincs, ami megállítsa a hibás döntés megvalósulását, hiszen a rendszerből hiányzik az épeszű visszacsatolás.

A társadalom lelki válságát az ideológiai egyneműsítés révén kívánják megoldani. Csalóka látszat, ha valaki azt gondolja, hogy van olyan legkisebb közös többszörös, mely szerint az ezerféle szempont alapján tagolt, széttartó érdekek és értékek szerint tájékozódó és cselekvő társadalom egyneműsíthető. Széchenyi plasztikus leírást adott az egykori magyar nemesről, aki sem együttműködni, sem versenyezni nem képes, viszont „oly irigylésre méltó helyzetben áll a világon, hogy szerencsésebb sorsú szülöttet csillagunkon találni bajos. Ha levelet s újságokat házától eltilt, s izmos kapusa van, ki várába nem ereszt senkit, élte fogytáig azon édes andalgásban ringattatja magát, hogy ő egy külön s boldogabb planéta lakosa, melyben minden csak öröm s víg időtöltés, gond, fáradság, munka pedig semmi. Ő az országnak semmiféle terhét nem viseli, nem adózik, se nem katonáskodik, se gyűlésre nem jár, ha nem akar.” (idézi Németh 1975, 388) A nemesi rend eltörlése, a jogkiterjesztés Magyarországon nem azt jelentette, hogy a nemes elkezdett terhet viselni, adózni, dolgozni, hanem azt, hogy a nem nemesek ugyanúgy kezdtek viselkedni, mint egykor a nemesek. Ez a hagyomány ma is eleven, s bízvást feltételezhető, hogy nem erősíteni, hanem gyengíteni fogja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A magyar társadalom „szubjektív feudalizmusban” él, melyben mindenki alanyi jogon önmagát „egy külön s boldogabb planéta” lakosának képzelheti, ahol „minden csak öröm s víg időtöltés, munka pedig semmi”.

Az internet eleve lehetetlenné tesz bármit, ami akár csak hasonlít is az egy központból való ideológiai irányításra. Kinevezhetik akár élethossziglan is a vezetőket a különböző médiaintézmények élére, ezeknek az intézményeknek semmi hatásuk és befolyásuk nem lesz arra, hogy a polgárok miként éreznek és gondolkoznak a politikáról, a társadalomról és minden egyéb emberi lomról. Elég egy gúnyos klip a YouTube-on, mely egyik vagy másik kedves vezetőt mutatja nemkívánt beállításban, s oda a gondosan megtervezett imázs.

A nemzetközi környezet sem kedvez az egy központból dirigált társadalomszervezési modelleknek. Téved, aki azt képzeli, hogy a magyar társadalom egy külön s boldogabb planétán él, elkülönülve és elszigetelve minden külső hatástól. Az ország mindig külső erők hatása alatt volt, de sosem függött annyira külső erőktől, mint ma. A különbség csak annyi, hogy ezúttal a külső erők célja nem az elnyomás és egyoldalú diktálás, hanem a világ rendjében való aktív részvétel elősegítése.

Bármilyen legyen is az új alkotmány, nem teheti lehetetlenné a népakarat demokratikus választások útján történő megnyilvánulását. Nyilván lesznek akadályok, trükkök, de ha a nép végül is nem kíván részt venni a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, akkor azt meg fogja buktatni, miképpen megbuktatta a korábbi rendszereket is. A nép dolga annyival könnyebb lesz, hogy nincsenek olyan külső erők a láthatáron, amelyek erőszakos úton korlátozhatnák az akarat kinyilvánítását. A Nemzeti Összefogás Kormánya sosem alakult volna meg, ha nincs német megszállás. A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány is hamarabb megbukott volna, ha nem támogatják testvéri tankok.

A magyar társadalom Münchhausen-projekt előtt áll. Önmagát kell kihúznia a gödörből, melybe önhibája folytán jutott. (Csepeli 2010) A projekt sikere kizárólag rajtunk múlik. Időszerű volna egy problématérkép elkészítése, mely megmutatja, hogy hol vannak a magyar társadalom szerkezetében és működésében a legnagyobb zavarok. Az egyes problémák természete döntheti el, hogy kezelésükre a centralizált vagy a decentralizált szervezetek alkalmasak-e inkább. Amíg ez a térkép s a hozzárendelt cselekvési útmutató nem készül el, addig a magyarországi politika nem egyéb, mint az 1972-ben készült nagyszerű szovjet–kubai film, a Fej nélküli lovas remake-je.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csepeli György : A selejt bosszúja Csepeli György A selejt bosszúja A mentális rendszerváltás mérlege Szerb...

Csepeli György: A butaság trónja Hobbes ironikusan úgy nyilatkozott, hogy az ész olyasmi, aminek...

Csepeli György: A demokráciát felfalják gyermekei Széchenyi István 1830-ban tett provokatív kijelentését kérdéssé fogalmazva újra meg...

Csepeli György: A kelet-európai kisállamok új nyomorúsága Elveszett illúziók Az 1989/90-es évforduló tájékán a közép- és...

Csepeli György – Vági Zoltán: Adolf Eichmann személytelen személyisége Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga...

 

 

Cimkék: Csepeli György