Almási Miklós: A megapénz telefonkönyve (Kolosi Tamás–Szelényi Iván: Hogyan legyünk milliárdosok? – avagy A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme. Corvina Kiadó.)

A milliomosok (és persze a milliárdosok – kevesen) hogyan lettek milliomosok, honnan indultak, hogy ment ez a környező országokban? Mindez lényegre törően, nincs lacafaca, sztorik vannak, na meg a szakma (szociológia-szociográfia). Kinek-kinek pályaképe, egyes fejezetek után tanulságok, Ki kicsodába nevesített szociográfia a gazdagokról. Hogy sokfelől érkeztek: van, aki politikai tőkéjét cserélte vagyonra, aztán a második gazdaság is termelt egy sorozat nagymenőt, de értelmiségiek is pénzre adták a fejüket (sikerrel), és persze külföldről is jöttek haza pénztárcával – induló tőkével. Ami fontosabb: ma már több generáció fut a pályán, sőt vannak tegnap startolt harmincasok is, vagyis ma is lehet, tessék, csak tessék… Sokfélék, s messze nem stimmel, hogy a múlt rendszer menőiből lett a magyar nagyburzsoázia. (Abból is…)

Sok mindent most értettem meg, pl. hogy mi is volt pontosan az E-hitel szerepe, hogyan funkcionált, de azt is, hogy miképp lehetett játszani a kárpótlási jeggyel (ha befektetésre szánta valaki a gyűjteményét, az állam névértékénél magasabb áron számolta be licit esetén). Az E-hitel… istenem, milyen rég (tegnap) volt az is! Volt, aki visszafizette, és volt, aki nem. Ez utóbbi csak széljegyzetben. Minek hánytorgatni.

A névsoros játszmát nem részletezném, a milliomosok annotált telefonkönyve nyilvános (és populáris szinten is fogyasztható). Viszont néhány furcsaságra rá lehet látni. Pl. a „nemzeti bankosok” sorsára a vállalkozások mezején. Az OTP-főnök (Csányi Sándor) kilőtt (saját stratégia, önállóság, európai befektetési politika, profizmus – mi még?). A többiek egy darabig próbálkoztak, aztán feladták. Ugyanez a másik nagy műhely, az MNB „tanoncaival”: egy bokornyi tehetséges pénzügyi szakember nőtt fel, ám a legtehetségesebbek (pl. Surányi) nem mentek át vállalkozóba. Hasonló a PÜ minisztériumba bújtatott Pénzügykutató gárdája (a cég hamar kivált, piacosult, de kutatói javarészt megmaradtak teoretikusnak). Fura, hogy ezekből a műhelyekből kikerülő fantasztikus tudású szakemberek nem bírták a vállalkozói klímát és nem lettek milliomosok. Jól kerestek, de nem kerültek fel a nagyburzsoáziába. Miért? Szociológiai kuriózum. Arra gondoltam, hogy a milliárdosléthez szükséges számos alaptulajdonságon túl (tehetség, elszántság, türelem, érzék, sansz, kockázatkedvelés) ehhez a karrierhez mázli is kell (szerencse, kedvező csillagzat stb.). És ez kevés játékosnak adatott meg. Majdnem olyan ez, mint a versenysport: a pályán sokan futnak, de kevesen állnak a dobogón. Na, jó, a hasonlat sántít, mert a pályán a tehetség egy az egyben lefordítható teljesítményre, de még ott is sok múlik a szerencsén. (Milyen lovat húzol az öttusában, menstruálsz-e világverseny döntője idején stb.) A milliomoslétben többféle szerencse is elkel. Így pl. a születéssel máris adva van az első: az életkor, ami – a történelmünk húsz évét tekintve – bizony szerencsejószág. A rendszerváltáskor hatvan felettieknek nemigen sikerült, míg az akkor fiatalabbaknak többnyire bejött. És persze az ötlet–szimat–üzleti terv sorozat is legalább harmadában szerencse alapján áll össze egésszé. A racionális számítás, az előrelátás képessége szükséges feltétel, de nem elég (talán ez is csak neolib legenda). A legfontosabb a zsigeri „ráérzés”, hogy „most ezt kell meglépni” – ezzel az érzékkel vagy születik valaki, vagy hiányzik belőle (tanulni nem lehet…).

A mázli szerepére akkor sejtettem rá, mikor elkezdtem összerakni az ellennévsort: azokat, akiknek nem jött össze, akik belebuktak, feladták, nem bírták cérnával (tőkével). A sikerlista mellett – ami a könyv masszívuma – elég sokan szerepelnek itt is. Fekete Jánost említi a könyv – reverenciával –, tényleg self made man (zseniális machinátor volt), mindent tudott a nemzetközi tőkepiacok és a szocgazd. kapcsolódási pontjairól, kölcsönös viszonyáról, a fordulat után indított önálló vállalkozása viszont nem sikerült. (Ez volt a Leumi Bank.) Átmenetileg beindult, de nem lett belőle üstökös, és aztán fel is adta (vagy mi). Az is látszik, hogy az üstökösök se maradnak csillagként az égen. Nem azokra gondolok, akik a szürke vagy fekete zónában is kavartak, aztán lebuktak, hanem azokra, akik a „fehérben” dolgoztak, ám valami mégsem lett kerek. Ilyen pl. Dicső Gábor és Kontrax nevű cége. Amikor megépítette csillogó székházát, az történt, amit Murphy egyik törvénye ír: akkor mész gajra, mikor új headquarterrel dicsekszel – a Kontrax tönkrement. Dicső újrakezdte, vagyis nem süllyedt el, de másodszor már nem tudott berobbanni. Azt mondják, csak az vállalkozzon, akinek az első bukás költségein kívül marad még az átstartoláshoz elég vagyona. Neki volt, de „valami” mégis hiányzott a repüléshez. Szóval: bukni is lehet, ami (szociológiailag) van olyan tanulságos, mint a milliárdosklub születése. Az benne a tanulság, hogy nálunk minőségileg nehezebb átstartolni (újrakezdeni), mint Amerikában, ahol az ilyesmi egyszerűbb (a társadalom megbocsátóbb?). Nálunk a káröröm nagyobb, ami – ahogy érzékelem – képes elmosni az újrakezdő kezdeményeit. Sőt stigmatizálni a „bukott” vállalkozót.

A könyv – végül is szociológia – összehasonlító képet is kínál: hogyan csinálják körülöttünk. Bemutat néhány alapfigurát kelet-európai szomszédjaink nagymenőiből. Aztán megmerítkezik a bojárok (posztszovjet oligarchák) és a mandarinok (kínai spílerek) játékmedencéjében. Végre látom, hogyan működik az oroszoknál a milliárdosok kinevezése, életben tartása (és a hitbizomány visszavétele, a nagymenő kirúgása): itt van Prohorov, Alekperov (olaj), Mihail Fridman, Berezovszkij (média). És kedvencem: Depiraszka (alumíniumban utazik, de igazi önjáró, többször kezdte elölről…). Csupa berobbanó pályaív, megatőkék csatájával, kegyvesztéssel, illetve kinevezéssel. Az „eredeti felhalmozás” titka: jóban lettek a Jelcin családdal – főleg a „cár” lányával, aki megmondta apukának, kire érdemes egy-egy feudumot odabízni. De mellékszálként itt találtam rá Hodorkovszkij (Lukoil naftacég volt tulajdonosának) krimijére is. Jelenleg sitten ül, Putyin zabos lett rá, mert politizálni akart milliárdjaival, persze másképp, mint a főnök. Ettől kezdve ha a nyugati médiában Oroszország bajait sorolták, második helyen Hodorkovszkij és a demokrácia küldötte cím alatt lehetett találni ikonját. Kolosi/Szelényi pár bekezdésben kideríti, hogy itt is minden másképp volt/van. Hodorkovszkij a kezdet kezdetén kis kócerájából csinált pénzintézetet (Medina Bank), és amikor a kilencvenes évek közepe táján árverezték az olajmezőket, az ő cégét kérték fel döntnöknek. Igen ám, de ez azzal járt, hogy ő maga nem licitálhatott (bíró volt), ezért – kijátszva az érintettségszabályt – frissen alapított leányvállalatát küldte az árverésre. Az aukción az Alfabank lett volna a befutó, a döntnök (Hodorkovszkij) némi fejtörés után azt mondta, hogy két hétig mérlegelni kell a bonyolult eredményt, minek végén az Alfabankot kizárták a résztvevők közül. Nyert Hodorkovszkij és cége, a vásárlási összegben a kizárt versenyző licitjének feléért. A „fehér mellény”… – imádom az ilyen sztorikat. Persze az is igaz, hogy nem kéne mindjárt Szibériában rohasztani a fiút, de a tiszta kezű demokrata szobrát sem róla mintázták, ahogy ma mediatizálják.

Olvasás közben Csányi Vilmos egy könnyeden eleresztett mondatától nem tudok szabadulni, ami valahogy úgy hangzott, hogy nem biztos, hogy az emberiségnek szüksége van milliárdosokra… Hát nem – gondolom én is, de mégis vannak, hol sokan, hol kevesen, mondjuk, nálunk is a Forbes-lista szép helyezéseit kikapva, ami nem semmi. Tudom. Ami igazán érdekelne, az a „ki hogyan csinálta”. A fogások, trükkök, vezércselek egy része persze itt is olvasható, végül is két kitűnő szociológus munkájáról van szó, ráadásul Kolosi belülről (az üzlet világából) is átlát a tribliken. Szóval valamit kapok kíváncsiságom jóllakatására. De nem lakok jól vele: Kelet-Európában vagyunk, a nyilvános titkok nem érdekesek, az igaziakhoz viszont – úgy látszik – nem lehet hozzáférni (senki se tudja; ha valaki rájön, és megírja, az járhat a bíróságra, netán személyiségi ügyekben verzátus jogászhoz vagy akupunktúrára). És különben is, nekem valahogy túl szép ez az érettségi tabló, a pályák kezdetei homályban (úgy illik, hogy az első millió után nem kérdezősködünk…). Nem a leleplezés hiányzik, hanem e pálya kemény csatáinak – övön aluli ütéseinek – érzékeltetése. Meg a portrék retus nélküli prezentálása. Mondjuk, az kiderül, hogy a „nagyburzsoáziába” való bekerüléshez átlagon felüli kockázatkedvtelés kell, és hogy pl. Rubik Ernő – többek között – ennek hiányában nem jutott be ebbe a klubba. (Jóllehet nevétől hangos a játékpiac, szép vagyona is lehet, de találmányát üzletileg mások fölözték le.) De ez kevés. Ami nekem hiányzik, az az üzleti élet ilyen-olyan fortélyos lépése, a nagy ötlet, isteni (sátáni) húzás – egy szóval a zsebben, asztal alatt, vadászat (golf) közben lezsírozott játszmák bulvárja már engem is megfertőzött. Hacsak mindez nem tartozik bele a megaüzletek fenomenológiájába.

Más. Annak idején sokat mulattunk a cseheken, hogy ők nem voltak hajlandók mindent privatizálni, nyugi tempóban haladtak, vagy még inkább fékeztek, betartottak az IMF-nek, az EU-nak. Sőt azt is gondoltam, mennyire nem modernek ezek ott Prágában. Mára kiderült, hogy nekik volt igazuk. A „chicagói fiúk” – Milton Friedman és a neolib iskolájából kikerült IMF- és világbanki menedzserek – ma, a válság idején csöndben vannak (jól elszúrták), netán másképp gondolkoznak. Habár, ha nagyon tűhegyre vennők, ennek nem sok látszata van… Mindegy: a neolib dogmák miatt – melyeket ránk tukmáltak, mi meg boldogan elfogadtunk – nagyot szívtunk: az ipar 70 százaléka külföldi kézben, írták valahol (Gábor Nikoletta–Liska János [szerk.]: Magyar árok és Napfény ország. Fiatal értelmiségiek a ma és a jövő Magyarországáról). A munkanélküliség (egyik) ősforrása itt kereshető. A cseheknél nem így ment, bár ők is görnyedtek, hiszen az egész K.-Eu valaminő kvázigyarmati státusba került (úgy értem, hogy a berlini fal leomlásának eufóriája – azaz: tőkebeáramlása – idején). Csak azért említem, mert a könyv alcíme utal erre a neolib őrületre (A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme – Max Weber híres könyvének címét parafrazálva).

Ezért aztán a Vesztesek c. fejezettel kezdtem az olvasást. Szolid, tudományos elemzés. (Kolosiék – a TÁRKI kutatóinak – Társadalmi riportjai korábban is – több kötetben – vizsgálták ezt a gubancot.) Mert nagy ára volt a rendszerváltásnak – régiókban, középosztály lecsúszásában, mélyszegénység óriás méretű terjedésében. Úgy is fogalmazhatnám a dolgot, hogy a milliárdosok ellentétele az a „magyar sál” (Kun István kifejezését kölcsönözve), ami az ország szélein – nemcsak Szabolcsban, Borsodban, de Zala megyében is – felgyülemlett. Valamit valamiért. Országegészként ugyan elérjük a háború előtti szintet, de a kváziszocializmus alatt bevezetett modernizáció fele bedőlt/bedöntötték (nagyüzemű agrártermelés és az ipar leépítése, agrárvertikum szétverése stb.). A leépítés-privatizálás során azt is felszámolták, amit lehetett volna korszerűsíteni, mondjuk, a Ganz Villamossági Műveket, amelyet – szerintem – azért vett meg a privatizáló, hogy ne legyen versenytársa: nézd meg a helyét… (Nota bene: világszínvonalú cégről volt szó…)

Persze a könyvnek nem ez a témája, de piros pont jár azért, hogy itt is körülnéztek.

A szöveg bája, hogy a szerzőpáros szigorú tudományos prózája egyszer csak egyes szám első személyben folytatódik. Hoppá! Mi van? A szerkesztő elnézte a szöveget? De ott a lábjegyzet: „én” = Kolosi Tamás. A váltás jogos, a könyv éppen a Líra és Lant privatizálását, Kolosi cégének történetét meséli, így a narratív pozíció váltása (az olvasó megszólításaként) nem szerkesztési hiba – a személyközeliség hitelt ad az egésznek.

 

 

 

Kolosi Tamás–Szelényi Iván: Hogyan legyünk milliárdosok? – avagy A neoliberális etika és a posztkommunista kapitalizmus szelleme. Corvina Kiadó, 300 oldal, 2690 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A szabadság kézikönyve (ean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L’Harmattan Kiadó. ) Almási Miklós A szabadság kézikönyve Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia....

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: Miért van itt fű? (György Péter: A hely szelleme. Budapest, 2007, Magvető. 324 oldal, 2990 forint. ) Almási Miklós Miért van itt fű? Kérdi a látogató...

„Magyar dölyffel…” Csepeli György, Kolosi Tamás, Pikó András (moderátor) és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése – Vitányi Iván téziseiben van egy kulcsfogalom: az egyharmadország. Nálunk...

Almási Miklós: Liminális szerint a világ… (Vitányi Iván: Új társadalom – új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó-Táncsics Alapítvány. 244 oldal. %% ) Almási Miklós Liminális szerint a világ… Bocs, mindjárt magyarázom...

 

 

Cimkék: Almási Miklós, Kolosi Tamás, Sze