P. Szűcs Julianna: Kukucs (XXVIII. Magyar Sajtófotó-kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2010. március 19. – május 2.)

Eltelt egy hét, és segédanyag nélkül élesen csak egyetlen képre emlékeztem a XXVIII. Magyar Sajtófotó-kiállítás anyagából. A Somodi Ferenc „Természet és tudomány” kategóriában díjazott művére. Ezen a képen tiszta zöld háttér előtt fűszál osztja aranymetszés szerint azt a mezőt, amelyen magányos motívum uralkodik: a fűszál felső harmadának jobb és bal feléről szimmetrikusan nézőjére meredő, gúvadt szemgolyópár. Címe Kukucs, s mint ki van írva a mellékelt cédulán: „a képen egy bújócskázó szitakötő látható”. A rovar torát és potrohát takarja a növény, a lábakból is csak annyi maradt, hogy értelmezhetetlenül fityegjenek a kocsányon lógó két írisz tövében. Test sehol. Mint az Alice Csodaországában a Cheshire Macska, aki addig vigyorgott, amíg nem maradt belőle más, csak a vigyorgás, Somodi ízeltlábúja is addig rejtőzködött, míg szellemmé nem változott. A szemrehányás szublimált szellemévé.

Fotóikonná válni bonyolult dolog, mondhatni, külön szakma, sokan sok pénzt keresnek azzal, hogy kutatják a titkot. „Míg a tévé, a videó vagy internet a legjobb esetben is csak holmi vizuális pezsgést idéz elő a nézőben, a hagyományos fénykép mint az absztrakció diadala elég erős ahhoz, hogy befészkelje magát az agyunkba, emlékezetessé, felidézhetővé váljon” (mondja például Norbert Bolz médiakutató). „A fotográfia az első olyan műfaj, amely az első felületes ránézést követően mélyebb, kifinomultabb, tartós hatást képes elérni” (teszi hozzá többek között Horst Wackerbarth fényképész). Igen ám, de. „A fotó tömegcikké válva veszít értékéből, a felkészült, nagy tudással rendelkező szakemberek tapasztalatát olcsó elektronikai megoldások, képmódosító eljárások helyettesítik egyre több helyen” (figyelmeztet sokadmagával Bánkuti András fotóriporter).

Szóval annyi tudható, hogy fotóikon létezik, hogy a fotóikon delejez, és hogy a fotóikont mesterséges – értsd csalfa – eszközökkel elő is lehet állítani. De hogy egy adott szezonban miből lesz fotóikon, az szűk szakmai szempont alapján meg nem magyarázható. A sajtó terepén különösen nem. Ahhoz ismerni kell a hatalmi helyzetet, a politikai légkört, az ízlést, a szabadság fokát, lehetőleg a társadalmat magát. Nehéz ügy. Ennél csak az nehezebb, hogy kell-e ma egyáltalán fotóikon.

A Nemzeti Múzeumban kiállított százötvenhárom felvétel között rengeteg az „életes” pillanat. Emlékezetünkért esedező, narcisztikusan tökéletes, technikailag több mint remek kép. Megannyi ikonjelölt. Itt van a színre lépve szájat biggyesztő Bajnai, amint mellette Gyurcsány árnyékba borul (Darnay Katalin, Hír-eseményfotó II. díj). Emlék állíttatott az év botrányának, a romagyilkosságoknak is, midőn a feketébe öltözött rokonság a lencsére ügyet sem vetve archaikus méltósággal tárja, sírja, üvölti világgá gyászát (Szandelszky Béla, MÚOSZ-nagydíj). Fölrémlik Kállai Ernő kisebbségi ombudsman arca, amint visszatükröződik egy csésze fekete fölszínén (Fazekas István, Emberábrázolás–portré I. díj), Budaházy György rezignált profilja, amint kommandósok sötét árnyai keretezik (Koszticsák Szilárd, Emberábrázolás–portré II. díj), továbbá Nádas Péter, amint macskát néz, Kertész Ákos, amint kutyát sétáltat és Csukás István, amint madárfüttyöt hallgat, madár nélkül (Kollányi Péter, Emberábrázolás–portré sorozat I. díj). Sportesemények is látszanak – számtalan szögből fényképezve. Szemlátomást a művészet is virágzik – rengeteg artisztikum sorakozik érte hadrendbe. Néző is tolong – ennyi ember átlagos képzőművészeti kiállításra sohasem kíváncsi.

Jó képek. Szép képek. Okos képek. Magyarország ebben a válogatásban derék haverokkal és deviáns fószerokkal, daliás izomagyúakkal és durva alakokkal benépesített kreatívan kedves és humorosan zsúfolt színes hely (a hangsúly persze a színre esik, már a felvételek egyentarka kivitelezése miatt is). A fekete-fehér technika errefelé különc dolog, olyan, mintha valaki rántott levest és szódavizet rendelne a Gundelben.

Vannak persze működési rendellenességek. Ha a képek beszélnének, efféle általánosságokat kellene mondaniuk:

„Itt is van szélsőjobb, mint a boldog Európa bármely szegletében” (Kalló Péter: Kockázatok és mellékhatások, Képriport-kategória III. díj). „Errefelé is élnek súlyosan hátrányos helyzetbe került, jobb sorsra érdemes gyermekek” (Sopronyi Gyula: Árvaház Havadtőn, André Kertész-nagydíj). Sőt. „Már nekünk is vannak gazdagjaink, akik alig tudják idejüket agyonütni, pazarolnak, vagánykodnak, az agyukat játsszák” (Stiller Ákos: Balaton Sound, Művészet sorozat II. díj). A fecsegő felszín mélyén pedig „mennyi lélek lapul a tekintetekben, midőn bezárnak egy szárnyvonalat” (Kocsis Zoltán: Somogyszobi vonatsirató, Képriport kategória II. díj), „mekkora energia feszül a testben, ha a produkció összpontosítást igényel” (Reviczky Zsolt: Operaház 125, Művészet sorozat I. díj), és „milyen megható az ország legöregebb benzinkutasa, Tasziló bácsi, aki vállalkozását valamennyi rendszerváltáson átmentette” (Madácsi Zoltán: Az örökség).

„Dől ránk a kép, minél több, annál inkább magunkra vagyunk utalva, hogy miből milyen egészet rakunk ki, látunk ki, s hogy tudjuk-e azt a kellő szerénységgel kezelni, nem hisszük-e a magunk igazát az egyetlen igazságnak, viszont elfogadjuk-e, hogy a sok magaigaz egymás mellé rakva, tetszik, nem tetszik, megmutat valamit rólunk, ekkor és itt élő emberekről, a köztársaság állapotáról.” Vitatom Parti Nagy Lajos tárlaton kifüggesztett megnyitószövegét, úgy is, mint indirekt demokráciabizonyítékot, s úgy is, mint praktikus használati utasítást. A tabló részleteiben hasonlít, egészében mégsem hasonlít Magyarországra. A fotók szakmailag külön-külön érdekesek, az ömlesztett gyűjtemény mégis érdektelen. Nem csíráztatja ki a memória foglyul ejtésére alkalmas ikont.

Magyarország ugyanis sajnos más. Nemcsak nekem más, de a statisztikák, a külföldi tudósítások, a politikai újságírók, a hangulatelemzők számára is más. Pedig de jó lenne, ha a Nemzeti Múzeum panorámája lenne az igazi! Látszik néhány felvételen utcai randalírozás, de az már nem, hogy miféle jelképek kísérik a házfalakon, a táblákon, a zászlókon a lumpenbrigádokat. Megfigyelhető egyik-másik sorozaton a romák elleni atrocitások nyomában fölfakadó döbbenet, de az már nem, hogy a faluvégi szemekbe miféle rettegés költözött tavaly óta. Az egyik felvétel ábrázolja Iványi Gábort, a legendás lelkészt, amint mesél az általa vezetett óvoda gyerekeinek, de az már nem, hogy miféle dokumentumokkal bizonyítható fenyegetés kíséri legtöbb lépését. Meg van örökítve a jövendő miniszterelnök, amint házának udvarán disznót perzsel, de az már nem, hogy átszellemült hívei hogyan hallgatják téziseit például Kötcsén. Felvétel készült egy jó modernista médiaművészről, amint produkciója forog, s ő, az alkotó, a tövében pihen. De az már nem, hogy egy másik alkotó, egy vazallus ösztönnel megáldott piktor egy másik városban, egy rendjére büszke alföldi településen miként nyüzsög, hogy freskóját híres modelljének, a polgármesternek bemutassa.

Pedig de jó témák! Szabad sajtójára büszke ország, ó, mennyire harapna az ilyesmire! Itt valahogy mégis egyre kevésbé vevők az érdes, kellemetlen, udvariatlan beállításokra. Annál inkább az üvegtükrözésre, a vízcsillogásra, az ellenfényben bepárásodó ablakra, a fáradt őszi napsugarat visszaverő, műanyagból öntött rendőrpajzsra. Annyi van az efféle látványból, mintha titkos belső pályázatot hirdettek volna külön kategóriában: „tükör által homályosított közéleti események” címmel. Rejtekezni, bújócskázni, impresszionista fények között egyszerre csak bevillanni, szemezni egy jót, aztán odébbállni… Lám a szitakötő lett korunk hőse. Kukucs – fogj meg, ha tudsz!

Kezembe akadt nemrég az Év fotói 1992, az akkori kiállítás katalógusa. Találomra fölütöttem. Első kép: Szántó Piroska halálos betegen, de szeméből még ekkor sem lobban ki a gonoszkodó malícia. (Bege Nóra). Második kép: Panelfalon dupla graffiti. Öld a komcsikat. Vissza a komcsikat. (Teknős Miklós) Harmadik kép: Demszky Gábor rönköt cipel a Skót Napok keretében. Arca mint egy székrekedéses dakszlié. A háttérben egy másik fotós nagyon röhög. (Velledits Éva) De bárhol nyílt ki a könyv, minden oldalról kisüvít az a hang, amelyre most hiába fülelek. A szabadságé, a szellemé, egy sokat próbált ország összekacsintó humoráé, a sensus communisé.

Nem látok a kulissszák mögé, nem tudom, hogy milyen volt a teljes fölhozatal, s azt sem, hogy a szakma manapság mennyire érzi magáénak ezt a régi, patinás intézményt, a Magyar Sajtófotó-kiállítást. De azt jó ideje sejtem, hogy az igazi felvételek mostanában a se nem „jó”, a se nem „szép”, a se nem „okos” teljesítmények körében keresendők. Alkotóik eszköze: digitális automata vagy mobiltelefon. Terjesztési módja: a net. A készítés körülménye: a véletlen, a kalandvágy és a civilkurázsi. Annak idején Robert Capa, amikor a második világháború után úgy érezte, hogy tényfeltáró furorját a nagy médiumok fojtogatják, megalapította kartársaival a Magnumot, egy szerzői jogokra kihegyezett pedáns hírügynökséget. Ezután nem ő kuncsorgott zsenialitását árulva a lapoknál, hanem a lapok járultak őhozzá, hogy hozzájussanak Cartier-Bresson, Seymour, Rodger, Vandivert és persze Friedmann Endre, a mi Capánk teljesítményeihez. Valami ilyesmi kellene most is. Fel bloggerek, twitterek, amatőrök! Bennetek van a sajtófotó utolsó reménysége!

 

 

 

 

 

XXVIII. Magyar Sajtófotó-kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2010. március 19. – május 2.

 

 

Kapcsolódó írások:

P. Szűcs Julianna: Konok magabiztos önazonossága (Konok Tamás festőművész kiállításai: Ultima Realita, Aulich Art Galéria, 2010. március 8. – április 8.; Ars Dictandi, Klauzál 13 Galéria, 2010. március 19. – május 7.) Paraméterek. Úgy alakult, hogy márciusban egyszerre látható Konok Tamás két...

P. Szűcs Julianna: Nagy bónuszok, kis máluszok (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.) Három nagy erénye és három kis fogyatékossága van az Európa...

P. Szűcs Julianna: Váli, a kúrálhatatlan (Láthatatlan Váli-képek közgyűjteményekből. Belvedere Szalon, Galéria és Aukciósház, 2010. május 15. – szeptember 10.) Helyezzük el Válit a mai magyar képzőművészet „szcénájában”, jelöljük ki...

P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...

P. Szűcs Julianna: Böröcz in fabula (Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.) – Tárgy? – Nem. – Élőlény? – Nem. – Fogalom?...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna