Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.)

Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért látszik a sakktábla a földön. Fehér helyett piros és fekete, és biztos, ami biztos, egy lovat is odatesznek, nem is lovat, hanem huszárt, szóval ott áll egy bábu, ami még az előjátékban leütődik. Nem ér hozzá senki, magától hanyatt esik.

Szép, mély értelmű eseményekkel kezdődik a darab a Katonában, a színtársulat citerára fogható tagjai nyűvik a hangszert, előtte még Bán János elénekli, hogy Lóra csikós, vagyis ennek egy szövegváltozatát, Kiszáradt a tóból mind a hal, mind a víz. Aztán kezdődhet a játék.

Tekintve, hogy elég hosszú az előadás, kétszer másfél óra, szívem szerint már kérdezném is, hogy miért nem hagyják el az előjátékot, nagyra értékelem a társulat zenei vénáját, de a citeraszót akár nélkülözni is tudnám, csakhogy akkor nem kezdődik el maga a darab. Mégis kell valami tágasságot teremteni köré, valami ősi bánatot, ami mutatja, hogy a kultúrház és benne a kopottka színpad nemcsak az, amit látunk, de sokszoros országkép. 1686 – 1972 – 2010.

A magam részéről tiltakoznék, nem érzem A kétfejű fenevadat annyira találónak a mai viszonyok jellemzésére, de valahányszor megnéztem az előadást, azt láttam, hogy egyedül maradtam. A közönség nagyon pontosnak érzi ezt a „senki nem az, aminek látszik, és minden köpönyegnek legalább két oldala van” játékot. Ha nem is látom, hogy hová vezet ez a sokszoros álöltözet és lelepleződés, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miképpen tud bárkit még fordulatként vagy meglepetésként érni, hogy a bősz Dzserdzsis bég is magyari úr, aki latinul imádkozza szobájában a Miatyánkot, miután már az összes kádiról, pasáról és bejről kiderült, hogy nem is kádi, majd hogy mégis kádi, ha kell, látom, hogy mellettem mindezt értékelik. Ó, nagyszerű választási darab, vidul egy nyilvánvalóan intelligens hölgy a látottak után, és, ha tetszik, tényleg az, mindenki mindenkivel összefog, majd mindenkit elárul, az érdemtelen arany turbándíszt kap, az érdemes selyemzsinórt, de hát mindig így zajlott az életben, sokat bánkódtak emiatt már a 17. századi magyar irodalomban is.

Lehet, hogy csak a be nem avatottak bávatagságával nézem a darabot, nem értem, amit értenem kellene, és ahelyett, hogy kérdeznék, inkább értetlenkedek. Szóval inkább kérdezek: tényleg annyira jó ez a darab? Nem arról van szó, hogy valamilyen követhetetlen okból a színdarabok nálunk elfelejtettek elit műfajjá válni, most aztán állandóan kutakodunk a klasszikus után, de elakadunk Az ember tragédiájánál. Örkény épp átmeneti idejét éli, még nem klasszikus, már nem kortárs, például a Macskajáték nagyon bele van dolgozva a maga korába, egy csomó fordulattal most épp nehéz mit kezdeni, lábjegyzetelni kellene az előadásokat, hogy miért is olyan nagy szám, ha valakinek NSZK-ban élő testvére van, és miért nehéz vele telefonon beszélni. Mi legyen akkor a 20. század második felének klasszikus magyar drámája, üzenet a 21. századiaknak? A Gellérthegyi álmok? A Döglött aknák? Az utóbbi nemrég ment a tévében, teljességgel menthetetlen.

Ebbe az ínségbe jött el sokadszorra A kétfejű fenevad. Tiszta a múltja, a pécsi színház felkérésére írt darab bemutatását megtiltotta a hatalom. Jó lenne azt hinni, hogy azért, mert különleges érzékenységgel vették észre a megszálló törökök és az aktuális megszállók közötti hasonlóságot, de az átfedés nem akkora, mint a Katona előadásában, ahol ma a török bugyogóhoz kék zubbonyt és tányérsapkát viselnek a főtisztek. Néhány turbánnal mindezt gyerekjáték lett volna kidumálni, akinek nem turbánja, ne vegye magára. 1972-t írunk, már nem olyan idegesek a központban, kunyhóink mind hallgatva, Weöres betiltásához már nagyon packázós hangulatban kellett lenni. Azt gyanítom, hogy a politika helyett a szex volt a baj, még korai volt a „baccál meg, Ambrus!”, meg a mindkét nem iránt egyaránt vonzódó Báthory Susánna, de lehet, hogy csak alábecsülöm a cenzort.

Mindenesetre itt a darab. Történelmi, ettől időtlen, nincs beleragadva a létező posványába, csodálatos a szöveg, és van még egy nem is apró, de nagyon izgalmas vonása. Sikertelen. Az elmaradt bemutató után kiderült, hogy túlizgatta magát a központ, a 84-es vígszínházi előadás nem rengette meg a világot, és az azt követő bemutatók általánosnak mondható tanulsága az, hogy „de ez akkor is egy jó darab”. Csak nem látszik rajta. Még gyakran elhangzik a történelmi panoptikum kifejezés, ami leginkább arra utal, hogy elég jól lehet unatkozni a különféle előadások során, és nagyon nehéz rájönni, hogy mit is akart ezzel a művével Weöres. Szókáprázat a dráma, és ne felejtsük el, hogy ebben az évben jelenik meg egy másik szókáprázat, a Psyché. De lesz-e darab a szavakból, magunkra szabadítsunk-e egy második Csongor és Tündét, amit nagyra tartunk, csak nem tudunk vele mit kezdeni, ha színpadra kell állítani?

A kérdés valószínűleg eldőlt a Katona előadásával. Nézik, szeretik, sokan ülnek bent. Nem először történik ilyesmi, ugyanitt feszítették föl a Boldogtalanok koporsóját is, hogy aztán hosszan és még sokáig tehetetlenkedjenek vele kevésbé tehetséges társulatok. Ide sem a semmiből érkezett az ötlet, a most rendező Máté Gábor már játszott A kétfejűben Kaposváron, húsz éve ő volt Ambrus, az elkövetkező előadások létrehozói pedig majd a Katonára mutogatnak: ha ott sikerült, nekünk is menni fog.

Amennyire én látom: nem fog menni. Az előadás mintha a darab ellenére lenne sikeres, nem mintha annyira tökéletes lenne, de valahogy elindul, és elgördül a végéig. A második rész azért megfárad, le is ül pihenni, bár megvan az eseményeknek az a csodálatos logikája, hogy már senkivel sem történik semmi, így aztán be is fejezzük a történetet, mégis nehéz kivárni az epilógust, a „le a világtörténelemmel!” akkor merész, ma meg kissé közhelyes tanulságát. Ebből a szempontból emlékeztet A kétfejű fenevad a Katona másik repertoáron tartott darabjára, A hős és a csokoládékatonára. Annyira igazuk van, hogy ezt már mindenki régen tudja, de nagyon ki akarják a szerzők mondani a tanulságot, és nehéz erre egy színházi estét alapozni. Viszont Shaw technikája kidolgozottabb, olajozottabb, Weöres esetében meg mindig azt érzem, hogy nincs centruma az eseményeknek, Ambrus diák valahogy a saját története szélére kerül, mások jönnek be, azok is arrébb, aztán visszajönnek, de nem tudják már megtalálni a helyüket. Ha valamihez hasonlítani lehet, az a Candide, egy lazácska, kuszácska Candide, pedig az sem épp színpadra termett alkotás.

Erre szokás azt mondani, hogy épp ez benne az érdekes. Csakhogy hiába mondjuk azt, hogy le a világtörténelemmel, ha közben mintha mégis pro-világtörténelem lenne a darab, történelmi figurák foglalják el a színpad közepét, és ami velük történik, az szórakoztatóbb, mint a kisbetűs élet. Miközben ott kísért titkosan Kurázsi mama a díszletek között, mégis ellen-Brecht A kétfejű, a bülbülszavú díván a legerősebb jelenet, meg a selyemzsinórok kiosztása, a császár és a szultán aranymaszkos párbeszéde.

A helyzetet nem segíti az Ambrusként fellépő Kovács Lehel sem. Láttam őt mankóval és mankó nélkül, még mindig sérülten volt a jobb, a mozgás korlátozottsága erősebb verbális jelenlétre kényszerítette, de ekkor sem volt véletlen, hogy a második részre teljesen háttérbe szorította őt Báthory Susánna, vagyis Ónodi Eszter, az ember nem értette, hogy miért nem az ő történetét kapjuk meg már az első felvonásban is.

Susánna neve egy apróságnak látszó dolgot juttat az eszembe. Magát a nevet, vagyis annak a kiejtését. Mert, ugye, ezek az s-ek zs-nek ejtendők, nemcsak Susiként, de sidóként is, hogy az előadás során egyre nagyobbra növő szót is kimondjuk végre. De persze ha zs-nek mondják, akkor elvész az archaizálás, nincs más megoldás, le kell sidózni és Susázni egymást. Ha érvet keresnék A kétfejű könyvdráma voltára, első helyen ezt mondanám, akármilyen kicsinyes dolognak is látszik.

De a könyvdráma is színre vihető, a közönség végül is boldogan nevet föl minden sidózásnál és minden nü-nél, minden világtörténelmet kijátszó kereskedői agyafúrtságnál. Nem tudok velük nevetni, nem savanykodásból, hanem mert sokszor nem is értem, miről van szó, miért az askenázik és szefárdok harca Buda felszabadítása, és miért gyújtanak gyertyát Amszterdamban arra a hírre, hogy lemészárolták Budán a zsidókat. Ha a közönség ezt mind érti, és azért olyan nevetős és megértő, akkor irigylem őket.

Ettől még a könyvdráma színre vihető. És ha az alapdíszlet, a háttérben látható kisszínpad az előadás túlnyomó részében tökéletesen funkciótlanná is válik, néha észbe kap a rendező, hogy hiszen ott van neki egy függönye, és megpróbálja használni. Ha Fekete Ernő Ibrahim kádinak nyilvánvalóan túlságosan is fiatal, van ő olyan jó színész, hogy ezt a problémát elfeledtesse, alázatosságból és hirtelen felcsattanásokból mégis összekeverjen egy szép, körbejárható, világos figurát. A nagy átöltözéseket megtámogatja a fentről időnként leereszkedő ruhatár, mindenki választhat magának jelmezt, amelyben át akarja vészelni az életet, és tovább támogatja mindezt a szerepek kettőződése, amitől a zűrzavar még nagyobb lesz: nem elég, hogy Ibrahim igazából Avram, de még ő Radonay is, a bencés szerzetes. A férfiak változtatják identitásukat, a nők inkább maradnak annak, akik. Meg szegény Ambrus is. De Ambrus szinte nő, úgy adják kézről kézre az asszonyok, mint valami egyre kevésbé trófeának számító kurtizánt.

Hanem minden nyavalygástól függetlenül: a könyvdráma színpadon van. A színigazgatók meg szerte az országban vakargatják a fejüket.

 

 

 

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Ambrus: Kovács Lehel; Lea: Pálmai Anna; Evelin: Tenki Réka; Ibrahim: Fekete Ernő. Rendezte Máté Gábor.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

Csengery Kristóf: Hattyúlovag hegedűtokkal (Csiky Gergely: Prolik. Az Egri Gárdonyi Géza Színház a POSzT-on. Díszlet Cziegler Balázs, jelmez Füzér Anni, rendezte Máté Gábor.) Lehetne a Kékszakállú vára is, de csak egy pesti, külvárosi,...

Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...

Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.) Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek...

Fáy Miklós: Játék a szívvel (John Ford: Kár, hogy kurva. Pesti Magyar Színház. Rendezte Koltai M. Gábor.) Valami értelme talán mégis volt, hogy végigszenvedtem a Pesti Magyar...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós, Máté Gáb