Takács Ferenc: Dingidungi? Undi Dundi? (Lewis Carroll: Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán. Varró Zsuzsa és Varró Dániel fordítása. Budapest, 2009, Sziget Könyvkiadó; Lewis Carroll: Alice Csodaországban – Alice Tükörországban. Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor, Révbíró Tamás és Tótfalusi István fordítása. Budapest, 2010, Ciceró Könyvstúdió.)

„Egyetlen probléma sem fakad annyira az irodalom lényegéből és szerény misztériumából, mint az, melyet egy fordítás vet fel.” Jorge Luis Borges evvel a mondattal indítja útjára gondolatait Valéry költeményének, A tengerparti temetőnek spanyol fordításával foglalkozó esszéjében. Az argentin mester igen pontosan, bár némiképp visszafogottan fogalmaz: a fordítás problémája az irodalom alapproblémája, sőt – amint erről George Steiner Bábel után című fordításelméleti munkájának magyar megjelenésekor szót ejthettem a Mozgóban (2006/3) – még általánosabb szinten magának a nyelvnek a problémájával azonos. Ugyanis a megértés és a közlés problematikájával esik egybe: avval a kérdéssel, hogy mennyiben érvényesek és mennyiben közölhetők a világról és önmagunkról tett állításaink. Azaz helytelen, ha a fordítást (a tolmácsolást és a közvetítést) másodlagosnak, a „kész” és „meglévő” eredetihez utólagos segédletként csatlakozó műveletnek tekintjük – ez a tevékenységforma valójában elsődleges, amennyiben mindenféle megértés-értelmezési művelet mintája, egyben paradigmája.

Különösen jól érzékelhetővé akkor válik ennek a felismerésnek a fontossága, amikor olyan irodalmi művekkel akad dolgunk, amelyek maguk is vizsgálat alá veszik (vagy értelmezésünkben olybá tűnnek, hogy vizsgálat alá veszik) a nyelvi jelentés, közlés és megértés problematikáját. Azaz olyan jelentésképző aktusok, amelyek a jelentésképződés módozatait és feltételeit vizsgálják, olyan kommunikációs műveletek, amelyek magáról a kommunikációról, annak lehetőségeiről és lehetetlenségeiről közölnek velünk valami lényegeset.

Ilyen irodalmi alkotás (illetve egy lehetséges – egyébként jellegzetesen modern – olvasatában ilyen alkotásnak mutatkozik) a 19. századi angol irodalom leghíresebb aprósága és furcsa csemegéje, Lewis Carroll két Alice-meséje, az Alice’s Adventures in Wonderland (1865) és a Through the Looking-glass and What Alice Found There (1871), amelyeket többnyire egy kötetben szokás kiadni. Hogy most figyelmet szentelünk ennek a bizarr tündérmesének, arra egyébként a fordítás elvont problémájának egy gyakorlatibb és profánabb vetülete, a magyarországi fordításkiadás egy szokatlan fordulata ad alkalmat: jelenleg két fordításban is beszerezhető az Alice, két – egymástól a jelek szerint elszigetelt – kiadó jóvoltából. Még a 2009-es karácsonyi könyvvásárra jelent meg a Sziget Könyvkiadónál az Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán (a prózaszöveg Varró Zsuzsa, a verses részek Varró Dániel fordításában), majd idén, nem sokkal Újév után került piacra a Ciceró Könyvstúdió gondozásában az Alice Csodaországban – Alice Tükörországban. Ez az utóbbi kiadvány mintegy rekapitulálja az Alice magyarra fordításának a történetét: Kosztolányi 1936-os verzióját, mely eredetileg az Évike Tündérországban címmel jelent meg, Szobotka Tibor 1974-es átdolgozásában közli Alice Csodaországban címmel, s ezt követi az Alice Tükörországban, Révbíró Tamás (prózai részek) és Tótfalusi István (versek) eredetileg 1980-ban megjelent fordításában. (Amúgy a jelek szerint Lewis Carrollra ráharaptak a kiadók: az Alice Csodaországbant a Ciceró 2006-ban is kiadta, aztán 2007-ben a General Pressnél is megjelent ugyanez a változat, a Noran pedig 2008-ban közzétette Carroll Sylvie és Bruno című, az Alice-történetek világához bizonyos fokig visszatérő, bár műfajilag végképp meghatározhatatlan kései munkáját 1889-ből.)

Hogy üzletpolitikailag mindebben mi a jó, nem tisztem megítélni. De a fordításoknak ez a sűrűsödése, ez a valóságos Lewis Carroll-dömping mindenesetre jó alkalom arra, hogy eltöprengjünk a szerzőről, a műről, a fordításokról (és persze a fordításról és a fordíthatóságról általában).

A „Lewis Carroll”, mint ezt sokan tudják, írói név. Viselője, Charles Lutwidge Dodgson (1832–1898) úgy fundálta ki, hogy két keresztnevét – némi szabadsággal – lefordította latinra, majd megfordította a sorrendjüket és – ugyancsak némi szabadsággal – visszafordította őket angolra (nagyjából a Karinthy-féle Gangesz-műveletet megelőlegezve), imigyen: Charles Lutwidge – Carolus Lodovicus – Lewis Carroll. Ezt az utóbbi nevet használta aztán minden szépirodalmi művének a címlapján.

Életrajzi adataiból olyasféle személyiség körvonalait véljük kiolvasni, akit egyszerre látunk szokványos viktoriánus példánynak és nagyon is kivételes, atipikus és különc figurának. Mai szemmel nézve csonka és frusztrált élet látványa fogad bennünket, egy olyan emberé, aki maga viszont alkalmasint nem így érezte mindezt, „elvolt” a bőrében, sőt sikeresnek és termékenynek tudhatta pályafutását. Falusi lelkész fia volt, tizenegy (!) testvér között a harmadik gyerek és legidősebb fiú. Iskolái végén – sorukban Rugbyval, az előkelő public schoollal – Oxford várta, a Christ Church kollégium diákja lett, majd senior studentje (ez a Christ Churchben – a student szó közkeletű jelentésétől eltérően – a kollégium „tagját”, „tanárát” jelentette). Oxford ekkoriban még voltaképpen magas szintű anglikán papnevelde volt (ekkoriban indult el a modern egyetemmé váláshoz vezető reformok útján) – Dodgsont is felszentelik, de nem tart igényt parókiára, élete végéig a kollégium tagja marad, matematikát és logikát tanít (több fontos, bár múlékony jelentőségű könyvet is írt ebben a két tárgyban). Cserében el kellett fogadnia a Christ Church egy különös alkalmaztatási feltételét, a tanárok nősülési tilalmát – kizárólag a kollégium principálisának volt szabad családot alapítani, beosztottjainak viszont nem.

A Christ Church principálisát, Dodgson egyházi és világi feljebbvalóját Henry George Liddellnek hívták. Az 1811 és 1898 között élt jeles szótáríróra és történészre saját jogán is emlékeznek a szakmabeliek, de szélesebb körben beosztottja (és egyetemi reformügyekben makacs ellenlábasa), Dodgson tette igazán híressé, ha nem egyenesen halhatatlanná: a Lewis Carroll névvel jegyzett két mese múzsája-megrendelője és címzettje Alice Liddell volt, Liddell tiszteletes kislánya. Carroll – nevezzük innentől így – felnőtt társaságban gátlásosan és feszengve mozgott, gyerekek között viszont felszabadult és jól érezte magát. Rögtönzött mesékkel traktálta hallgatóságát, Liddell tiszteletes három lányát, de másokat is, például Alfred Tennyson, a poeta laureatus fiait. Ilyenkor dadogása, ez a pszicho-fiziológiai kommunikációs akadály is eltűnt: gyerekek között a szó szoros értelmében megoldódott a nyelve.

Sokan és sokat foglalkoztak evvel a különös társasági preferenciával. Carroll nem csupán mesélt a gyerekeknek, hanem – szenvedélyes amatőr fotográfus lévén – fényképezte is őket, mindenféle jelmezekben, lenge és hiányos öltözetben, sőt meztelenül is (Alice-ról történetesen nem maradt fenn aktfotó, bár Carroll más kislány-barátairól igen). A jelek szerint akkoriban ezen nem ütközött meg senki – ma nyilván sokaknak a pedofília jutna rögtön az eszébe. (Amikor Alice elmúlt tizenkét éves, Carroll többé nem kereste a bakfiskorba forduló kislány társaságát.)

Hogy mindebből mi csapódott le az Alice-történetekben, hogy valamiféle titkos szerelmi hódolat és rejtjelezett szerelmi vallomás lett volna a könyv, erről is tengernyi írás született. Annyi bizonyos, hogy Carroll maga nem gondolt az első Alice-történet megjelentetésére, a kéziratot kis barátnőjének ajándékozta, s őszintén meglepődött, amikor Henry Kingsley regényíró, akinek a Liddell-házban véletlenül a kezébe került a fogalmazvány, azt javasolta, hogy publikálja a mesét.

Az Alice azóta a világ alighanem leghíresebb gyerekkönyve lett. Különös gyerekkönyv: nagyon is felnőtt elemzők fedeznek fel benne nagyon is súlyos rejtélyeket, amelyeket azután meg kell oldani. Általános szinten sincs vége a kérdések sorának. Komoly allegóriát rejt a bohókás mese? Valamiféle titkos üzenet – teológiai, politikai vagy pszichológiai mondanivaló – lappang a szöveg mélyén? Szatírának készült a könyv, a viktoriánus korszak viszonyait figurázza ki? Végleges, vagy akár csak megnyugtató válasz viszont nincs ezekre a kérdésekre – a könyv folyvást rejtvényfejtésre készteti olvasóit, de folyvást megfejthetetlennek bizonyul.

Azaz modern (poszt-wittgensteiniánus és poszt-saussure-iánus) elemzői szemében a könyv a szavak és a dolgok, a szavak és a fogalmak, vagy – szakszerűbben fogalmazva – a jelölők és a jelöltek közötti szokványos viszony zavarttá és problematikussá válásának a példája, miközben a szövegben magában is a jelviszony megzavarása és problematizálása a paradox ötletek és abszurd jelentések legfőbb forrása. Egyben a jelentésképzés önkényességének a felmagasztosulása az Alice: a szükségszerűségnek, természeti adottságnak tetsző jelviszonyról itt kiderül, hogy szabadon megbontható, a jelentés a jelentésképző akarat függvénye. Vagy ahogyan ezt a második mese hatodik fejezetében Humpty Dumpty (Révbírónál: Dingidungi, Varrónál: Undi Dundi) kifejezett formában megfogalmazza:

– Amikor én használok egy szót – mondta Undi Dundi fölényesen –, pontosan azt jelenti, amit én akarok, hogy jelentsen, se többet, se kevesebbet.

– Csak az a kérdés – mondta Aliz –, meg lehet-e csinálni egy szóval, hogy ilyen sokat jelentsen.

– Csak az a kérdés, hogy ki a főnök, ez minden.

Aliz méltányolja a szakszerű és magabiztos választ. Megkéri Humpty Dumptyt, hogy magyarázza meg a Jabberwocky című nonszensz-verset, amelyet az előző fejezetben olvasott, azaz fordítsa le érthető nyelvre az érthetetlen szöveget, tulajdonítson értelmet az értelmetlen szavaknak. Humpty Dumpty készséggel eleget tesz a kérésnek, megtudjuk tőle, hogy mit jelent angolul az, hogy „Twas brillig, and the slithy toves / Did gyre and gimble in the wabe; All mimsy were the borogoves, / And the mome raths outgrabe”.

Ez az a pont, ahol egymás mellé teszszük a két fordítást, hogy lássuk, hogyan fordítja le a Tótfalusi, illetve Varró által értelmetlen magyarra fordított Jabberwockyt (A gruffacsórt, illetve a Hergenyőciádot) értelmes magyarra Dingidungi (Révbíró), illetve Undi Dundi (Varró). Az értelem pontos átvitelére sóvár, hitét a fordítás mindenhatóságába vető olvasó megnyugodhat: ugyanazt jelenti a Nézsonra járt, nyalkás brigyók / turboltak, purrtak a zepén, / nyamlongott mind a pirityók, / bröffent a mamsi plény, mint amit a Kotyvalla már, s a nyéren ucc / Izsegtek krákos nyágerok, / Nyöszölt a csámborult mumuc, / S a bordacs bávadott. Ezt ugyanennek a versszaknak a Weöres Sándortól származó fordítása is bizonyítja, bár az ő Szajkóhukkyjához Humpty Dumpty nem fűzött magyarázatot: Volt egy brillos, a csuszbugó / Gimbelt és gált távlengibe, / Minden mimicre purrogó, / Mómája ingibe.

Hát igen. Mindössze annyit tehetünk, hogy megismételjük a Borges-idézetet, amellyel indítottunk: „Egyetlen probléma sem fakad annyira az irodalom lényegéből és szerény misztériumából, mint az, melyet egy fordítás vet fel.”

 

 

 

Lewis Carroll: Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán. Varró Zsuzsa és Varró Dániel fordítása. Budapest, 2009, Sziget Könyvkiadó, 252 oldal, 4900 forint.

Lewis Carroll: Alice Csodaországban – Alice Tükörországban. Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor, Révbíró Tamás és Tótfalusi István fordítása. Budapest, 2010, Ciceró Könyvstúdió, 270 oldal, 2990 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Közelebb a szóhoz (George Steiner: Bábel után. Nyelv és fordítás. I. kötet. Bart István fordítása. Budapest, 2005, Corvina. 268 oldal, 3500 forint. ) Takács Ferenc Közelebb a szóhoz Fordításban, úgy látszik, sohasem...

Takács Ferenc: Változatok a kimondhatatlanra (Toni Morrison: Nagyonkék. Lázár Júlia fordítása. Budapest, 2007, Novella, 1590 forint. Toni Morrison: A Kedves. M. Nagy Miklós fordítása. Budapest, 2007, Novella, 2790 forint. ) Takács Ferenc Változatok a kimondhatatlanra Régebben szerencsésebbek voltunk az...

Takács Ferenc: Egy fejlődésregény vége (Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl. Bratka László, Goretyity József és Herczeg Ferenc fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó. 206 oldal, 2500 forint. – Viktor Pelevin: Számok. Bratka László fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó, 306 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc Egy fejlődésregény vége A posztmodernizmus szerves fejlemény...

Takács Ferenc: Budapest kövei (Bob Dent: Budapest 1956 – A dráma színterei. Rácz Katalin és Tedeschi Mária fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 404 oldal, 4500 forint. ) Takács Ferenc Budapest kövei Velence kövei (1851-1853) című munkájának...

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

 

 

Cimkék: Lewis Carroll, Takács Ferenc