Márton László: Vércseppben a tenger (Huszár Tibor: A pokol malmai. Szűcs Ernő AVH-s ezredes ügye és elágazásai. Budapest, 2009, Corvina.)

Huszár Tibor a sztalini rendszer magyar változatát esettanulmányokkal közelíti meg. Sántha Kálmán és Donáth György után Szűcs Ernő ügyéről ad közre dokumentumokat, igen alapos, a kelet-közép-európai környezetet bemutató tanulmánnyal.

A három eset az ötvenes évek három különböző látószögéből mutat a lényegre. Sánthát azért üldözték, mert véleményt nyilvánított, Donáth ugyan a berendezkedő rendszer ellenfele volt, de a szó jogi értelmében ugyancsak vétlen, míg Szűcs Ernő egyértelműen a főbűnösökhöz tartozott. A bűnösség és ártatlanság esetükben természetesen nem erkölcsi kategória, Huszár Tibor nem a sztalinizmus etikájáról értekezik. A három történet az elnyomó gépezet szerkezetét és működését mutatja be. Mindhárom önmagában is alkalmas általánosabb következtetések levonására, de ha a három esetet együtt szemléljük, a következtetés nem maradhat el.

Szűcs Ernő életútja a tényeket tekintve egyszerű. Zsidó kereskedő fia, a középiskolában fellázad tanárai ellen. A szociáldemokrata párthoz, onnan a földalatti kommunista mozgalomhoz sodródik. Bebörtönzik, a második világháború előestéjén, de már a nagy tisztogatások után Moszkvába kerül, ott a KGB-hez szegődik. A háború végén szovjet tisztként érkezik Magyarországra, a politikai rendőrséghez kerül, majd az Államvédelmi Hatóság második embere lesz. Szovjet irányítás alatt ő bonyolítja le a Rajk-pert. 1950-ben Rákosi utasítására letartóztatják, és egy délután agyonverik.

Nincs adat arról, hogy Szűcs bárkit személyesen megölt vagy akár megütött volna. A Hatóságnak erre szakosított vallató brigádja volt. Ezeknek 1946 és 1950 között Szűcs – és természetesen felettese, Péter Gábor – parancsolt, egészen addig, amíg őt magát is agyon nem verték. A munkamegosztás elég merev lehetett: „csak nem tetszik gondolni, hogy én…” – tiltakozott Rákosi előtt Péter Vladimír, amikor Szűcs hirtelen haláláért felelősségre vonta. A kínvallatás módszereit sem lehet az inkvizíció kifinomultságához hasonlítani, ha csak abban nem, hogy Bálint doktor, a Hatóság főorvosa írásba foglalta a verés módozatait, és alkalmasint – mint Szűcs vallatása alatt – meghatározta, mit, mennyit és meddig lehet ütni. Ember volt ő is, Szűcs esetében például javallata tévesnek bizonyult.

Nincs cinizmus a fentiekben. Hideglelés környékez, miközben leírom, de hát ez a történet, nincs is vége. Szűcs Londonban élő, ugyancsak illegális kommunista testvérét trockizmussal gyanúsítja, hazahívja, majd jóváhagyja letartóztatását. A kettőt végül együtt vallatják, néhány perc különbséggel egyszerre halnak bele.

Ha cinikus lennék, itt be is fejezhetném a történetet. A hóhért felakasztják, vége. Huszár Tibor könyve éppen ezt nem engedi. A közzétett iratokkal egyre mélyebben hatol a rendszer lényegébe, egyre több szálat fejt fel, egyre több következtetésre kényszerít.

A rendszer leghívebb szolgáinak, a biztonsági szolgálatok tagjainak ismétlődő megsemmisítését Huszár Tibor rendszerspecifikusnak minősíti. Az is, méghozzá nem általában a diktatúráké, hanem a sztalinié. Érdemes ennél elidőzni.

Leszámolások a jobboldali diktatúráktól sem idegenek, főleg a kezdet idején, amikor még nem dől el, ki működteti a rendszert. Ennek klasszikus példája a Röhm-ügy. A nácizmus ezután azonban lecsillapodott, és az elnyomó gépezetet a valódi vagy virtuális ellenfelek megfélemlítésére és megsemmisítésére használta. A történelemtudomány és a szociológia művelői még ma sem adtak egyértelmű magyarázatot a sztalini tisztogatások okára. Valószínűleg azért, mert nincs. Az irracionális elem, Sztalin paranoiája szükséges ugyan, de nem elégséges. A Szovjetunió elzártsága a két világháború közötti időszakban és a hidegháború éveiben ugyanilyen részleges magyarázat. A tisztán „szociológiai”, amit többek között Sinkó Ervin képviselt, hogy ez volt a társadalmi mobilitás legegyszerűbb módja, bár plauzibilis, de semmiképp sem elegendő. Elgondolkoztató az is, hogy a tisztogatás mint exporttermék nem teljesen egyformán működött a népi demokráciákban. Lengyelországban például korántsem volt olyan mértékű és jellegű, mint Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában.

Saját elméletem – és mint ilyen könynyen cáfolható –, hogy Rákosit paranoid vonásai Sztalin legjobb közép-európai tanítványává tették. Nem ismerek más szomszéd országot, ahol a helyi „cionista” orvosperek előkészítését zsidók kezdeményezték és hajtották (volna) végre! Szűcs meggyilkolása és Péter Gábor elmozdítása kétségtelenül az orvosperekkel volt kapcsolatban, de hogy kinek milyen szerepet szántak, az események folytán (Sztalin halála, majd az 56-os forradalom) nem tisztázódott.

A vezetők paranoiája sokkal jobban hatott a rendszerre, mint első látásra tűnik. Szűcs Ernő, amennyire történetéből és vallomásaiból kitetszik, nem volt olyan értelemben pszichopata, mint Sztalin vagy Rákosi. Mégis a tabló, amit a magyar „trockistákról” szerkesztett, és amelybe Rákosin, Gerőn és Farkason kívül beleszerkesztette az egész kommunista vezetést (még a négyesfogat-tag Révait is), felér bármilyen őrült konstrukciójával. Nyilván ebbe a keretbe illik bele, amit tulajdon testvérével tett, és ami még a sztalini rendszerben is párját ritkítja.

Szűcs az iratok alapján „normális”, szürke egyéniségnek tűnik. Szerényen él, annak ellenére, hogy az AVH fekete pénzeit is rábízták, negyvenöt kiló (!) arany felett rendelkezik. Amikor kínvallatásakor „beismeri”, hogy pénzt fogadott el, azonnal hozzáteszi, hogy tüzelőre és gyermekei ruházatára költötte. Feltűnő, hogy hajdani beosztottjai, majd vallatói szexualitására még célzást sem tesznek – feltehetően nem volt miért. A hatalomhoz való viszonya sem mondható betegesnek: jogosítványaival keményen él, valódi felettesei, a szovjet biztonsági szolgálatok vezetői iránt engedelmes. Hannah Arendt Eichmannról írott jellemzése, a gonosz banalitása pontosan illik rá. Kétségtelen, hogy szürkeségében gonosz volt, éppen olyan módon, mint az SS-legények. A Rajk-perben Rajk László vallatását és a tárgyaláson tett vallomásának előkészítését bízták rá, de feltételezhető, hogy az előző ügyekben is hasonlóan járt el.

Mi hajtotta ezt a közepes intelligenciájú és elég műveletlen (a magyar helyesírást sem ismerő) embert? Az iratokból két motívum tűnik szembe: teljes azonosulás a szovjet titkosszolgálattal, ennek céljaival és módszereivel, és az ebből eredő, szinte eszelős gyűlölet a trockisták iránt. Ideológiáról, például a „szocializmus” ügyéről se ő nem beszél, se a vele bármilyen kapcsolatban állók. Annyi derül ki, hogy a rendszer fő ellenségét a párton belüli „trockistákban” látja, sajnálja, hogy nem szenteli minden idejét leleplezésüknek, üldözésüknek. Külön tanulmányt érdemelne annak elemzése, hogy Szűcs és a hasonszőrűek számára ki volt trockista. Elégedjünk meg annyival, hogy a jelző általában a kommunista párt tagjait vagy közeli szövetségeseit illette, de Trockij tényleges híveihez úgyszólván semmi köze sem volt.

Nos, mégis mi történt Szűccsel? Arendthoz és a frankfurtiakhoz kell visszakanyarodnunk. Ez az ember, ahogy prototípusa, Eichmann, átruházta felettes énjét a Pártra és a Hatóságra. Ettől kezdve gondolatait és cselekedeteit, akár valamiféle automatáét, ez a névtelen és formátlan, de nagyon is létező valami irányította. A dolog természetesen nem úgy kezdődött, hogy Szűcs „elhatározta, gazember lesz”, és nem is úgy folytatódott, hogy bármikor gazembernek érezte magát. Az erkölcs, sőt az Ügy határai elmosódnak, a mindenkori mérce a Párt és főleg a Hatóság elvárása. Abakumov, Rákosi, Péter Gábor csupán a központ közvetítő szerepét töltötte be. Úgy vélem, ez a lelki kiszolgáltatottság okozta a sokkot, amely Szűcs Ernőt ötvenperces verés után elvitte.

Utólag és tapasztalat híján persze könnyű arról értekezni, hogy mások, Szűcsnél kevésbé robusztus alkatúak több szeánszot is túléltek. Rubasov, Buharin, vagy Rajk története nem kínál fogódzót. Ők az előbbi hasonlatnál maradva csak kölcsönadták felettes énjüket a Pártnak, de letartóztatásuk előtt már visszavették; éppen ez tette őket potenciális ellenséggé. Szűcs esetében erről szó sincs, neki még potenciálisan sem volt mit vallania, ő mint emberi lény már agyonverése előtt halott volt.

A történet a sztalinizmus egyéb rémtettei között azért is különleges – amint Huszár Tibor kitűnően érezteti –, mert nincs egyetlen, valóban racionálisként elfogadható magyarázata sem. A közzétett iratok utalnak arra, hogy Szűcs meggyilkolása a Rajk-per lezárására szolgált volna. Ez ugyan egyezik a többi szereplő (Rákosi, a két Farkas, Péter Gábor) racionalitásával, de mégis túl egyszerű. Szűcs szerepe, bármennyire fontos volt a fikció megalkotásában, végső soron csak a végrehajtásra korlátozódott. A másik hipotézis, a moszkvai orvosper magyarországi változatának előkészítése szintén tényeken alapszik, de nem ad kielégítő magyarázatot arra, miért éppen Szűcsöt szemelték ki. Szűcs meggyilkolását nem lehet egyedül Péter Gábor művének tekinteni, hiszen nem csak az derül ki, hogy a kínvallatásra Rákosi adott utasítást, de az is, hogy az utasítást végrehajtó Péter Gábor ezt nem tekintette célravezetőnek.

A számos máig elvarratlan és valószínűleg így is maradó szál közül egyetlent emelnék ki: a történet szereplőinek zsidó voltát. Ezt ugyan Huszár Tibor egyáltalán nem rejti véka alá, de nem is tekinti kiemelkedően fontosnak. Nehéz például szó nélkül hagyni azt az apróságot, hogy Beríja és társai, az orvosper rendezői szinonimaként kezelik a zsidó és a cionista szót.

Nem állítom, hogy ez önmagában bármit is magyarázna, de az ügynek ez a dimenziója hosszabb és alaposabb átgondolást érdemel. A probléma szociológiai oldaláról – hogy ezek a „zsidók” miért menekültek a két háború közötti időszakban a pártba, és miért játszottak meghatározó szerepet a terror intézményeiben – már megjelent egy sor elemzés. Arra is akad magyarázat, hogy áldozataik között, a megkínzottak, elítéltek, meggyilkoltak között miért legalább olyan gyakori a „zsidó”, mint a kínzók és hóhérok között.

Amivel a kialakított modellek adósak, éppen a „zsidó” karakter elemzése. Ez persze a párt és a terror intézményi szféráján kívül se könnyű. A Szűcs-történet szereplőit tekintve még tovább bonyolódnak a szálak. Milyen közös nevezőt lelni például az (Ungvári Tamás szerint pocsék) szabómunkás Péter Gábor és későbbi cinkosa, az olasz egyetemen végzett Bálint doktor mögött? Az egyik kétségtelenül zsidó mivoltuk határozott tagadása – amíg cionistaként ki nem verik belőlük. A második – feltehetőleg – nagyon laza kapcsolatuk azzal, amit zsidó hagyományként vagy kultúraként tartanak számon.

A „zsidó” vallatók és „zsidó” áldozataik közös nevezője a párt volt: ez lehet a magyarázat egyik része. De vajon azonos motivációk indították-e őket az úton, amely egyikük számára a gumibot és az injekciós tű oldalán, a másik számára az akasztófán végződött? És mit tudunk azokról, akik ugyanonnan indultak, majd valamivel később már nem áldozat, hanem a sorsot választó vértanúként végezték?

Huszár Tibor semmit sem hallgat el, mindent az olvasó elé tár, könyvének inkább erénye, mint hibája, hogy befejezetlen mondata legalább annyi új kérdést, mint amennyi választ hordoz. Tartok tőle, hogy a kérdések még hosszú ideig kísértenek.

 

 

Huszár Tibor: A pokol malmai. Szűcs Ernő AVH-s ezredes ügye és elágazásai. Budapest, 2009, Corvina. 320 oldal, 2990 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Két szoba összkomfortunk a vitrinben (Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Mindennapi történelem sorozat, Budapest, 2006, Corvina. 192 oldal, 5990 forint. ) Rainer M. János Két szoba összkomfortunk a vitrinben Meddig...

Huszár Tibor: Az “irgalmas” és ütemezett autodafé Huszár Tibor Az “irgalmas” és ütemezett autodafé Az őrségváltás...

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Fáy Miklós: Egyszer se élünk (Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház.) Egyszer kezdhetnék már másképp. Ez jut eszembe a harmadik másodpercben,...

Takács Ferenc: Dingidungi? Undi Dundi? (Lewis Carroll: Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán. Varró Zsuzsa és Varró Dániel fordítása. Budapest, 2009, Sziget Könyvkiadó; Lewis Carroll: Alice Csodaországban – Alice Tükörországban. Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor, Révbíró Tamás és Tótfalusi István fordítása. Budapest, 2010, Ciceró Könyvstúdió.) „Egyetlen probléma sem fakad annyira az irodalom lényegéből és szerény...

 

 

Cimkék: ÁVH, Huszár Tib