Bornemissza: petymeg

Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester

petymeg

(című fejezet, mely egykori otthonainkról, közös filmélményeinkről szól, s amelyben első ízben ejtünk szót Halottmesterről)

 

„légüres tél közeleg

bőre ráhűl a főzelék-

re mennyi remény odalett

e szegény magányos vacsorán

s mert szokásom hát annak okán

dohányzom italom szóda meg

nyál vajon hová tűnhettél

szivárgó idő létüres tér …”

 

(részlet Karpaszományos Józsefvárosi elégiájából)

 

 

 

A társadalomváltás szét is szórt minket meg össze is. Sajátos módon legtöbbünk az egykori proletárnegyedekben kötött ki, amelyek persze proletárnegyedek maradtak, de már nem munkásemberek laktak bennük, hanem munkavállalók és munkanélküliek, tuja helyett tömegközlekedés járt, s az egykori önkiszolgáló éttermek, kifőzdék helyére kínai gyorsétkezdék települtek.

Pong igazi skanzent fogott ki a hetedik kerület egyik padlásszobájával. A házat idős zsidó házaspárok és megözvegyült nénikék lakták, akik el sem tudták képzelni, hogy idegen próbálna közéjük férkőzni, ezért azonnal befogadták. „Sőnesz kind vágy Lácikám, unzere.” Pong ezt az utolsó cseppig kiélvezte, meghívott szomszédként kóser süteményekkel tömte a fejét, nagyképűen Kaffkának élte meg magát, és napestig csépelte a padlástérben talált, kipucolt és újraolajozott, századfordulós Remington írógépet.

Mariner sokéves „hajléktalankodása” után Kőbánya kies vidékére sodródott. Lakhelye a Maláta utcában bújt meg egy omladozó házban, melyet barátunk vágyálmai szerint beomlott bejáratú, elfeledett, misztikus ősi sörpincék fölé építettek. A lakás mibenlétéről elég annyi, hogy előzőleg egy szellemileg leépült alkoholista lakta, akinek lába elrothadt az évek óta le nem vetett bakancsban, s az utolsó pillanatban menekítették ki egy elmeszociális otthonba. A genny átütött a lábbeli bőrén, fekhelye mellett beivódott a vakolatba, és átható bűzt árasztott még hónapokkal kiköltözése után is. A fal fertőzése olyan mély volt, hogy a folt az újrafestés után is kiütközött. Ezt Mariner büszkén mutogatta vendégeinek, s azt tervezte, hogy „az évszázadok után is gennyedző” falról ír majd valami „sátántangósan marquezeset”.

Karpaszományos a Józsefváros szívében éldegélt. Kicsiny lakása egyben Hermelin menedéke is volt, aki akkoriban egy Pest környéki településről ingázott a fővárosba. Ha lekéste az utolsó vonatot, kettesben aludtak a rozoga sezlonon talpig felöltözve, bakancsban, csizmában és külön hálózsákban. Karpaszományos otthona külsőségeiben szinte egy az egyben megegyezett bármelyikünkével, „belső izzását” pedig tökéletesen visszaadja az alábbi mondás:

„…Kijátszottam magam a sorsnak, a négybetűs semminek, mint az utolsó kockát, pénzdarabot, és úgy éreztem, valaki ettől megszabadult. Magamban már rég elhagytam visszatérted, ügyetlen madár vagyok azóta, ki saját énekében rak fészket, és száll ide-oda, föl-le, céltalanul, de éhében bizton lecsapón, mint az ihlet. Így lettem senki, szociológiailag kimutathatatlan, Isten elől rejtező koldus. A kapanyomok hegyén a koponyák völgyében írom itten és mostan »esztet«, és azt, hogy a magyar nyelv az utolsó váram, ahol még kirázhat a váltóáram…” (Pong átirata Karpaszományos Koldusverséből)

Az idő tájt szakadtam el én is a szülői háztól, és a számtalan kecsegtető munkalehetőség közül választva végül portásként helyezkedtem el egy külső kőbányai telephelyen. A munkahely vonzerejéhez nem kis mértékben járult hozzá az a körülmény, hogy a csekély fizetés mellett egy barakkot is rendelkezésemre bocsátottak, amiben ellakhattam.

A barakk a luxus valamennyi kellékével el volt látva – majdnem minddel, mert klozet nem volt. Volt viszont víz egy kannában, amit a kályhán tartottam, állandóan kézmelegen. Volt ablakom, az ablakon függöny, az ajtóban kulcs, ha akartam, magamra zárhattam éjjelente. A súlyos szovjet villanyradiátor a legnagyobb télben is kielégítően fűtött, volt fekhelyem, székem és íróasztalom, sőt egy tévé is, ha arra támadt volna kedvem. És a legnagyobb luxus, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak: békén hagytak.

Barátnőink zöme amolyan férjhezmenés-gyerekszülés előtti kalandtúraként iktatott be minket életprogramjába, így hát akkori létformánkat olykor a nőkben való pazarló bővelkedés, olykor az ordas magány kísérte. Utóbbit plasztikusan tömöríti Karpaszományos egyik fojtásfelirata:

„Olyan egyedül vagyok, mintha itt lennék.”

 

 

 

 

„Figyusz, lenne egy betörő, akihez betörnek és elviszik a macskáját. Vagy, mondjuk, kezdődhetne úgy, hogy nem vállal egy betörési megbízatást, ezért betörnek hozzá, és túszul ejtik a macskát, hogy megzsarolják A megbízó a Tulaj lenne, aki egy strómanon (ez az Ügyvéd) keresztül zsarolja. Legyen benne szex is, például a Tulajnak van egy lánya, aki lefekszik a betörővel.

A betörő végül belemegy a dologba, és ellopja a Tulajtól a Szajrét (még nem tudom, mit, de majd kitaláljuk). A Szajré valamiért kellemetlen a Tulaj számára, meg akar tőle szabadulni, de úgy, hogy majd a nyomozás során valahogy mégis visszakaphassa.

A betörő vérfertőzhetne is a Tulaj lányával, mert kiderülne, hogy közös az anyjuk, aki a Tulaj egyik korábbi nője volt. Lehetne valami régi nyakék, amiből ez kiderül. A betörő végül megcsinálja a betörést, mert vissza akarja kapni a macskáját. A Szajrét elviszi az Ügyvédhez, majd meglesz a feljelentés és elindul a nyomozás.

A Tulaj eközben megöli az Ügyvédet, és az egészet a Betörőre keni, aki egyrészt nem kapja vissza a macskát, másrészt rádöbben arra, hogy a saját húgát dugta, ráadásul még a rendőrség is kergeti. És itt kezdődne a betörő bosszúja. Lehet még benne egy farkasember is.”

(Mariner forgatókönyvötlete Pongnak egyik alkoholmámoros pillanatukban)

 

 

 

 

 

Hermelin – első válásán túlesve – csalhatatlan érzékkel szúrta ki a legreménytelenebb és legkilátástalanabb hangulatú filmalkotásokat. A kor nagy kacagtatóit, Bódy Gábort, Tarkovszkijt, Werner Herzogot, Tarr Bélát mind kívülről fújtuk, így hát inkább a kevesek által ismert, igazi unikumokra vadásztunk. Eme – többnyire esemény s ennek értelmében cselekmény nélküli – filmeket aztán a legapróbb részleteket kimerítően meséltük el egymásnak. Olykor közösen néztük meg őket, s utána gyakran veszekedtünk. Kiváltképp Hermelin kötözködött, aki úgy dédelgette és simogatta saját esztétikai és erkölcsi kinyilatkoztatásait, mint a szőke liba a szülinapi nercbundát. Szóváltásaink általában az alábbi színvonalon zajlottak:

– És az szerinted tényleg azt jelenti a filmben, hogy…

– Nem, te egyáltalán nem érted, én viszont értem…

– Figyelj, kár is beléd az ilyesmi, mert te egy nagyon korlátolt és sötét elméjű ember vagy…

– Már bánom, hogy egyáltalán megmutattam… – és így tovább.

E magasröptű filmesztétikai polémiák – utólag beláttuk – valójában nem az igazságkeresésről szóltak, inkább egyfajta katarzisként vezették le a valóban súlyos tartalmú és komor üzenetű filmek okozta stresszélményt.

Lelkünk pozitív értelemben vett esztétikai és erkölcsi elkátrányosítása kiváltotta szervezetünk természetes védekező reakcióját is. Így sebtében munkálkodni kezdtünk azon, hogy kiagyaljuk a legrettenetesebb és egyben legmókásabb film alapsztoriját, vagyis a legmélyebb iszony groteszkjét, amiről Hermelin évekkel később könyvet is írt. Végül Karpaszományos és a társaságtól már korán levált Galóca álltak elő a következő forgatókönyv-ötlettel:

– Van egy faszi, aki mind a négy végtagját elvesztette, szóval se keze nincsen, se lába. Drabális felesége egy mózeskosárban tartja az ágya mellett, állandóan gyötri és megalázza. A faszi már nem bírja tovább, és amikor a felesége elmegy otthonról, folyton megpróbál kikecmeregni és öngyilkos lenni, úgy, ahogyan bír. De az asszony mindig hazaér az utolsó pillanatban, jól megveri és visszarakja a mózeskosárba. Ez lenne a vége is. Na, milyen? Azért ez jobb, mint amit te meséltél.

A sötét hangulatú filmestékbe olykor az érzelmes lelkületű és megátalkodottan szlavofil Pong kevert vidámabb színeket. Egy ízben körülbelül húszunkat vett rá arra, hogy „egy húzásra” végignézzük a Háború és béke nyolcórás, klasszikus verzióját, orosz eredetiben és német felirattal. Sajnálatos módon már előre úgy betintázott, hogy összecserélte a kazettákat, ráadásul az egyiket gyárilag is elszúrták.

Az eredmény egy jellegzetesen tolsztoji hangulatú, ám a történetet nem ismerők számára követhetetlen filmmontázs lett, amelyben hol meghaltak, hol újra feltámadtak a szereplők. A hangulaton egy-két óra erejéig segített a felhalmozott vodkamennyiség. Kicsit feldobta Pong handabandázása is, aki az egyik főszereplővel azonosította magát, és úgy öt-tíz percenként emelte poharát olyan, szerinte kulcsfontosságú momentumokra, miszerint:

– Figyeljétek azt az állóórát a sarokban! Bassza meg, a könyvben is pont így van leírva!

Avagy:

– Most fog a Pierre Bezuhov megvilágosodni, mikor a francia katona nem ereszti… mindjárt jön… figyeljétek… mindjárt… amikor azt mondja, hogy máju bezszmertnuju dusu … MOST! Nazdarovje a Szent Oroszországra, a kurva életbe…!

A nézők zömét Pong középosztálybeli nyelviskolás diákjai tették ki, legtöbbjüknek halvány gőze se volt, miről is szól a sztori. Oroszul nem tudtak, s legfeljebb annyit vettek le a filmből, hogy néha tényleg háborúznak, néha pedig békén vannak benne az emberek. Így aztán sorra elpárologtak, s hajnalra hárman-négyen maradtunk. Addigra Pong is lehiggadt, lefáradt, elálmosodott. Utolsó, már nem üvöltött, inkább csak lihegett kommentárja így hangzott:

– Azt hiszem, itt egy kicsit összebonyolódott a cselekmény.

 

 

 

„Pörlhárborítónak tartom, amit Irakba’ csinálnak. Nekem nem amicéim az amik. Nem ölöm se a felebarátom, se az ebem, s ha lehet, a nőolajvezetéket tömöm degeszre, nem a zsebem.” (Karpaszományos mondása Halottmester halála után)

 

„Halottmester az iraki háborúban halt meg, pontosabban miatta. Ha tíz évvel korábban jut eszébe, hogy gyalogszerrel és teherautó-stoppal induljon el Indiába, talán ma is él. Teheránig még aránylag rendben ment a dolog, de ahogy egyre keletebbre jutott, egyre kockázatosabbá váltak magányos kóborlásai.” (Alkalomatta Karpaszományos fenti mondásához fűzött magyarázata)

 

 

 

Nem sokkal Halottmester halála előtt Hermelin, ő és én kissé belebonyolódtunk abba a dilemmába, vajon elveszhetnek-e tudások, megérthetjük-e igazán az régi szövegeket, még ha meg is tanuljuk az archaikus nyelveket, hiszen lehet, hogy a régmúlt emberei egészen máshogy gondolkodtak, mint mi. Hermelin példának egy óegyiptomi feliratot csapott le elénk az asztalra, amin csupa krokodilok sorakoztak diakritikus jelekkel ellátva, s amit „valószínűleg senki sem ért már pontosan, mert mindegyik krokodil mást jelent, de ha értené is valaki, ezt már lehetetlen modern nyelvekre lefordítani”.

Hermelin efféle témafelvetéseitől általában el szoktam álmosodni, és igyekszem zátonyra siklatni a beszélgetést. Ilyenkor kedves szavakkal próbál kiiktatni: „Fogd be a pofádat, te tirpák!”, majd az ilyesfajta elménckedésre mindig kapható Tyúkfater, Mariner, Bornemissza, Alkalomatta, esetünkben pedig Halottmester résztvevő figyelmével kárpótolja magát.

A felirat módfelett hosszú, teljes szövege és műfordítása több oldalt is betöltene, így csupán egy versszakot idézek belőle:

Az óegyiptomi nyelvben való jártasságom ugyan csekély, ez alkalommal azonban mégsem riasztott vissza Hermelin antréja, bátran nekifogtam hát a szöveg megfejtésének. Fordításom kissé avantgárdosra sikeredett:

.… odil krokodil díványon krokodil

… kodil krokodil KÉT BISZBASZ

.… odil krokodil krokodil

.… odil krokodil krokodil

.…. dilkrokodil díványon krokodil

….. dil krokodil krokodil

.… odil .… odil csomagolt krokod …

.… odil kro …il kro …

Bár hosszasan fejtegettem, hogy átköltésem igen is szép, mélyebb és különb nem egy irodalmi lapokban megjelenő verseknél, ráadásul bizonyára a Kassáknak is bejönne, akit ő is szeret, Hermelint ez az érvelés nem hatotta meg, szokása szerint letahózott és elküldött a jó büdös francba.

Halottmester figyelmét viszont még jó ideig az én műalkotásom kötötte le, így aztán a terv megbukott, nem jutottunk el az archaikus gondolkodás problémáinak megoldásáig. Végül kijelentette, hogy művem – Hermelin minden prüszkölése ellenére – igenis elgondolkoztató, alkalomadtán szívesen írna rá válaszverset. Erre már nem került sor, megingathatatlanul ráhangolódott már a végzetes utazásra. Bokáig érő, közel-keleti köntöst hordott, lábán sarut. Vállig érő, szőkésbarna haját és álmodozó tekintetét is beleszámítva vészjóslóan hasonlított a Szupersztár Krisztusára. Már ebből is gyanút foghattunk volna.

 

 

 

 

 

Egyszer sokadmagunkkal szilvesztereztünk egy erdei tanyán. Halottmester, Vadkanca és egy harmadik személy már kora délután felmásztak a kert legmagasabb fájára, Halottmester ama ötletére, milyen jópofa dolog lesz majd a fa tetején berúgni, s onnan aláereszkedni a nép közé a buli tetőfokán. Ebből a célból magukkal ragadtak egy ötliteres marmonkannát is. Enyhe idő volt, sütött a nap, lágy szellő fújdogált. A fa tetejéről vidám kiáltozások, énekszó, és a baráti együttlét más, szívderítő hangjai szűrődtek be a házba.

Valójában arra lettünk figyelmesek, hogy csend ült a kertre. Mikor kimentünk, már bealkonyodott, hideg szél fújdogált s a hőmérséklet jóval a fagypont alá zuhant. Halottmesterék ennek ellenére cseppet sem voltak beszarva. A lemászáson tűnődtek már jó ideje, ezt azonban megakadályozta, hogy addigra végtagjaik elgémberedtek, kicsit el is fagytak, a délutáni pára pedig jéggé dermedt az ágakon, úgyhogy minden helyváltoztatási kísérlet az azonnali zuhanás kockázatával járt. Utóbbi körülmény tette lehetetlenné első próbálkozásainkat is, mármint, hogy felmásszunk értük, és valahogy lepiszkáljuk őket a mintegy 15-20 méternyi magasból.

A második mentőakcióra a fészer padlásáról előkotort nagylétra bevetésével került sor, ezt azonban már évek óta nem használta senki, elkorhadt, elszuvasodott, így félúton ripityára tört a Vadkancát elérni próbáló Pong súlya alatt. Pong nem esett nagyot, viszont alighanem rossz néven vette, hogy még a fa tetején is rajta röhögnek, mert jó néhány percig járkált fel-alá, s dörmögte az orra alá:

– Leszedem onnan és agyonverem azt a hülye picsát!

A helyzet veszélyesre fordult. Mínusz tíz alá esett, az ágakon egyre vastagodott a jégpáncél, s a fa tetején is halkulni kezdett a kuncogás és a poénkodás. Mindenféle bonyolult terveket agyaltunk ki, eszközök híján azonban ezek csak kósza vágyálmok maradtak. Tűzoltóponyvánk nem volt. A legközelebbi település légvonalban úgy három kilométernyire, a kivezető ösvényt félméteres hó borította. A legreálisabb elképzelés a fa óvatos kidöntése lett volna, ennek azonban nem mertünk nekifogni. Így hát jobb híján vártunk, abban reménykedve, hogy ha elkezdenek lepotyogni, majd csak elkapjuk őket valahogy.

A vészhelyzetet végül a tanya utolsó pillanatban befutott gondnoka, Géza Szellemtestvér oldotta meg, mégpedig (az addig gondosan elzárt) szekrénye mélyéről előkotort, színes hegymászó kötelekkel, melyeket ágról ágra fontunk-bogoztunk, karácsonyfaszerűen. Géza Szellemtestvér barlangi mentő és ipari alpinista volt korábban, szerencsére értett az ilyesmihez.

 

 

 

„Halottmester meghalni ment oda. Nem tudatosan, de biztos, hogy valami ilyesmi volt a szándéka. Ezért küldte vissza a barátnőjét még Törökországban. Pakisztán határán van egy hegy, amit valamilyen »halálnak« hívnak, ezt ő már régóta kiszemelte magának, és nézegette az interneten. Ott is találták meg, a csúcs alatti fennsíkon három nappal a halála után. Tovább mehetett volna a német hegymászókkal, de ő egyedül akart letáborozni. És mit gondoltok, miért nevezte el magát Hádésznak, már jó fél évvel azelőtt? Át akart menni, ennyi az egész. Tudjátok, hogy sosem volt veszélyérzete. Amikor körülvették gyilkosai, gerillák vagy pásztorok, nem szaladt el, hanem megpróbált emberi szót érteni velük, elmagyarázni, hogy nincs semmi baj, ahogy mindig is tette.” (Rágógumi sejtése Halottmester útjának tudatalatti motivációjáról és körülményeiről)

 

 

 

„Kihúny a parázs.

Ecce hamu. Más szó: tűz.

Nemlét-akarás.”

 

(Karpaszományos haikuvá tömöríti Rágógumi sejtését)

 

 

 

„És ha eljőne értem a gonosz istennő az ő gonosz jövésével, ránézek akkor és megátkozom. Hálni menjen ő szeretője nélkül, táncolni menjen selyemfátyla nélkül, vágya legyen, de ne legyen kielégülése. Fatáblákra írják fel az ő nevét, körbehordozgassák, és mindenhol mutogassák a népnek, pecsét legyen az ő arcára sütve, és aki ránéz, mondja meg: Igen, te vagy az az asszony, akinek öle nincsen.

És ha eljőne értem a gonosz isten az ő gonosz jövésével, ránézek akkor és megátkozom. Harapni menjen ő fogak nélkül, buzgólkodjék ügyek nélkül, hágni akarjon hímtagja nélkül, vállára tollatlan madár telepedjen, kígyók és férgek kússzanak elő álmaiból, és nap mint nap igézze meg őt minden fertelemből előjövő igézet.

Ezért most, gonosz istennő, megmondom a te neved, természeted szerint. Az északról betörő halál vagy te, a dolgok vége, a szépséges ügyek elmúlása. De bárhogy is hajszolsz, bárhogy igyekszel, sohasem érsz utol engem, mert én elédbe megyek, felkutatlak a te kő alatti rejtekedben, és így hívlak: »Gyere elő!« S ha majd előttem állsz, megrontom illatodat, letépem árnyékodat, és azután eloldalak s eldoblak magamtól, mint a sarukat éjszaka.

Ezért most, gonosz isten, elűzlek téged a világ északi felére a vad népek közé. És bárhogy is hajszolsz, bárhogy igyekszel, sohasem érsz utol engem, mert ha a te vágyad vörösen izzik utánam, vörösbe öltözöm én is, és tükröt tartok teeléd. Akkor majd elfeketül feletted az ég, én pedig elkerülöm a homályos árnyat és a tűzútra megyek, bosszúdat így kerülöm el.

És amikor elérek a tűz szigetére, az öröklét szigetére, a vizeken túl kelő Nap szigetére, templomot építek ott, dombot emelek, felmegyek arra a dombra, és árnyéklelkem a tűzsziget asszonyaival hál, madárlelkem a legelső istenekkel.”

(Hermelin és Pong saját halálukra írt temetési varázsmondása, melyet Halottmester halotti torán felajánlottak barátjuk Oziriszének)

 

 

Kapcsolódó írások:

Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester: vombat vombat (című fejezet, mely rendünk tudható titkairól szól, említésre kerül...

 

 

Cimkék: Mariner