Gerlóczy Márton – Váczi Borbála: Túlélem

 

 

1

 

 

Tornász szerettem volna lenni, cirkuszos. Csüngtem mindenről, rengeteget tornáztam, spárgáztam, mindent meg bírtam csinálni, mert olyan hajlékony voltam, mint a lelkiismeret. Cirkuszos szerettem volna lenni.

 

 

Nem voltam óvodás, nem voltam előkészítős, mivel akkor még csak előkészítő volt, de engem oda sem adtak be, mert engemet az édesapám első osztályra úgy megtanított olvasni-írni, hogy fölösleges volt az ábécét tanulnom vagy éppen nekiállnom számolni.

Éjjel egykor vagy kettőkor, vagy éppen, amikor az apám hazaállított valahonnan a kocsmából, akkor kikapta a bátyámat az ágyból, letérdeltetett bennünket az udvarra egy sámli elé, hogy írjuk a leckét, tanuljunk, és nekem ugyanúgy kellett tanulnom, mint a bátyámnak, mert engem az apám, megmondom őszintén, részegen soha nem kedvelt, csak józanul.

Nem tudom, hogy mitől, de csak józanul szeretett, és akkor engem is kihúzott, és akkor énnekem is le kellett oda térdepelnem, és írnom az ábécét, próbálni a szavakat olvasni, a számolást csinálni, nekem ugyanúgy kellett összeadni, kivonni, mintha már én is iskolás lennék, pedig csak a Jani volt iskolás, ő is csak elsős.

Nagyon rosszul éltünk gyerekként, jóformán nem is aludtunk otthon, mert az apám italos lett és üldözött bennünket, zavart, bántott mindnyájunkat, de legfőbbképpen anyut. Az öcsém kétévesen éjszaka egy órakor térdelt, alig aludt szegény, mert ott kellett térdeljen a sarokban, míg apám meg nem sajnálta, vagy anyám be nem vitte éjjel négy órakor a gáz alól, beesett, mert lábas gázunk volt, és beesett az alá az öcsém, mert elaludt. Egytől négyig ott térdelt, aztán elaludt, és akkor anyám vitte be az ágyba, de még azért is megverte az apám.

Mikor apám ivott, akkor minden bűn volt. Bűn volt az, hogyha nekiálltunk enni vagy játszani, vagy bármi. Minden bűn volt. Akkor nem nézett és nem látott. Megvert mindenkit, sokszor olyan csúnyán bántotta anyámat, hogy a szomszédoknak kellett megmenteni őt, de ha éppen nem hallották, hogy mi folyik nálunk, akkor anyám csak kapta és kapta a verést, míg ágynak nem feküdt eszméletlenül, hogy napokig ne tudjon felkelni onnan, de volt, hogy ezt sem hagyta. Zsákba tette, és bele akarta dobni a kútba, és én láttam, ahogy ez történik, ahogy viszi az anyámat a zsákkal a kútnak. Nem tudtam mit csinálni, mivel nagyon kicsi voltam, de akkor a szomszéd észrevette, és ordított, hogy Jóska, mit csinálsz, Jóska, mit csinálsz a feleségeddel.

Nem lehettek mindig ott, így aztán egyedül mi védhettük meg az anyámat, szöktünk vele, ha szökni kellett, szaladtunk, ha szaladni kellett, kerestük őt a sötétben, ha keresni kellett, futottunk a hangja után, ha kergette őt az apám. Sosem feledem a sötétben fénylő hiányos fogsorát, ahogy ott vicsorít és őrjöng és csapkod utánunk ebben a sötétben és üvölt, hogy takarodjunk vissza a házba, mert nekünk semmi közünk az egészhez.

Egyik éjjel ránk gyújtotta a házat, belocsolta a gerendákat, és fölgyújtotta fölöttünk a házat, hogy mind bent égjünk, az egész család. A szomszéd vette észre, és figyelmeztette az anyámat, hogy hozza ki a gyerekeket. Késő éjszaka volt. Már égett a gerenda a házon.

Gyakran elszöktünk. Elbújtunk a temetőgarádban vagy a dombtetőn, és akkor ott aludtunk öten a ravatalozó háta mögött a szalmában, és hallgattuk, ahogy ordít. Tudtuk, hogy nem talál ránk, hogy nem is keres minket, csak áll az udvaron részegen és ordít, tudtuk, hogy hamarosan megunja, és becsapja maga mögött az ajtót, és a csapódás visszhangja végigpattog a temető sírkövei közt, és véget ér az őrület, elcsendesedik a táj, és csak a tücskök ciripelnek.

Mindannyian az anyámhoz bújtunk ott a szalmában, és én a tiszta égen fénylő csillagokat néztem és számoltam, mert én akkor már igen jól tudtam számolni.

 

 

Idegenek, akik a faluba érkeztek, úgy láthatták, hogy mi lakunk az első házban, a mi vályogházunkat pillantotta meg a távolsági busz vezetője először, ahogyan felkapaszkodott a bekötőút utolsó emelkedőjére, hogy onnan becsorogjon a faluba a focipálya és a mező mellett, de valójában ez a ház a falu utolsó háza volt, a legszegényebb utca legszegényebb háza, a temető portája, ház a világ végén.

Két ház állt a telkünkön, egy kisebb és egy nagyobb, ez a nagyobb volt az az utolsó ház, amelyiket az apám ránk gyújtotta, ennek a túloldalán már a parasztok vetettek és arattak nyáron, ennek a túloldalán már csak a határ és a dombtető és a tehenek látszottak. Ebben a házban volt konyha, szoba, spejz és istálló lovak és tehenek nélkül, üresen, de a kis házban se konyha, se fürdőszoba, se víz, csak egy szoba kis előszobával, akkorkával, amekkorában mások csak a cipőiket vetik le, amekkorában éppen hogy meg tudja kerülni egymást két ember. Ida járt el sírni az anyám, itt beszélgette át az estéket az anyósával, itt remegett minden áldott este az apámat várva, és itt üldögélt aznap is, azon a végzetes kora őszi estén.

József-nap előtti nap történt, a névnapja előtti napon. Éjjel egykor vette észre az anyám meg az anyósa, hogy az apám eltűnt, mert már jó ideje ott beszélgettek a kis házban anélkül, hogy az apám átment volna balhézni, a biciklije viszont ott volt a kerítésnek támasztva, és akkor az anyós meg az anyám keresni kezdték, és átmentek a másik házba.

Én nagyon éber alvó voltam, én mindig mindent hallottam, mindig felébredtem az első zajra, mai napig fölébredek, én nem tudok úgy aludni, hogy ne ébredjek föl bármilyen kicsi zajra, és amikor az anyám átjött és kereste az ágyában az apámat és nem találta, akkor én már ott álltam mellette, és emlékszem, akkor az anyám azt mondta, hogy neki valami sugallata van, azt mondta, úgy érzi, hogy valami baj történt, egyből rohant ki keresni az apámat, szaladt, szaladt az istállóba, szaladt föl a padlásra, mint akinek valaki megsúgta, hogy baj történt, fölszaladt a lépcsőn, és ott volt fölakasztva az apám. Mindenkit meg akart ölni, anyámat is, minket is, ott lógott mellette egy nagyobb és négy kisebb hurok, ma is látom rémálmaimban, hogy ott lógunk születési sorrendben mindannyian, és lángolnak felettünk a gerendák és lángol a szalmatető és világít az éj és a búzamező.

Hatéves voltam, és rohantam a szomszédba a Rózsival, hogy hívják a mentőket, de azok a népek olyan lassan kászálódtak fel, hogy mi mentünk a postára az apám biciklijén, ott ültem a vázon a kis pizsamámban, mezítláb, a Rózsi combja dörzsölte a hátamat és mellkasomat, és tudtam, hogy fáznom kéne, mert november volt, de olyan forrón izzott a testem, mint az olajkályha öntöttvas fedele, és tekert a Rózsi, és csaholtak a kutyák és sűrű volt a köd, aztán meg a telefon kurbliját tekerte, ahogy csak bírta, de mire kiértek a mentők, már késő volt.

Tudta az anyám is, le sem vágta, csak állt ott és nézte, és aztán nézték a mentősök is, és ők sem vágták le, mert megvárták, míg teljesen beállt nála a hullamerevség, hogy leférjen a padlásról, úgy hozták le holtan, soha nem felejtem el, térdelt, térdelve, behajlítva volt a lába, úgy hozták le, és akkor a húgom, az öcsém, a bátyám fölébredtek és a Rózsiék elmondták nekik, hogy mi történt.

Az öcsém meg a húgom nem is fogták fel, csak a bátyám, csak ő értette meg, hogy meghalt az apánk. Akkor még háznál virrasztottak, a nagyszobában volt fölravatalozva az apám. Mi a gyerekszobának kialakított spejzben voltunk, ott aludtunk, és ott volt felravatalozva apám egy méterre tőlünk, és mi úgy aludtunk három napig a ravatal mellett, és úgy imádkoztunk ott bent, hogy egy méterre feküdt tőlünk az apánk a koporsóban.

Az öcsém olyannyira nem fogta föl, mikor temették volna már az apánkat és vittük volna ki a temetőbe, hogy azt mondta anyámnak kétévesen, anyu, keltsd föl az aput, mert én nagyon éhes vagyok, és szeretnék enni.

Anyám ragaszkodott hozzá, hogy lebontsuk a nagy házat. Először csak az istállót verték szét, de később úgy, ahogy volt, az egész házat, nem bírt ránézni, nem bírta átlépni a küszöbét, és akkor hárman jöttek, három fiatal erős fiú, és kipakoltak mindent, ott tornyosult a sok cucc az udvar közepén, és fogták és fentről lefelé szétcsapták a házat, dőltek a gerendák és falak és ajtófélfák, és – mintha csak apám hamvai szálltak volna – úgy porzott minden, szállt a temető és a mező és a focipálya felett ez a sűrű fehér por, mi pedig csak álltunk ott öten a kis ház előtt, és egyre csak hátráltunk és hátráltunk a nagy por miatt, míg végül ez a por be nem űzött minket a kis házba, ahol aztán onnantól kezdve élnünk és boldogulnunk kellett.

 

 

2

 

 

A bátyámat és engem állami gondozásba akartak vinni, azt mondták, hogyha minket elvisznek, úgy a két kicsi maradhat, de az anyám kiállt mellettünk, és azt mondta, hogy márpedig nem fogja engedni, hogy a négy gyerek közül bármelyiket is elvigyék, majd ő megmutatja, hogy ki tud mellettünk állni.

Anyagi támogatást soha nem kaptunk a tanácstól, pedig a legszegényebb család voltunk a faluban, nem volt rajtunk kívül más, aki olyan sorson élt volna, mint mi. Ha valakinek felgyúlt a háza a faluban, megengedték neki, hogy beköltözzön egy szolgálati házba, vagy anyagi segítséget nyújtottak neki, de nekünk – hiába tudták, hogy csak már az a picike kis ház van meg, és négyen nevelkedünk abban a pici házban – soha nem segítettek, soha nem ajánlottak föl nekünk egy szolgálati házat sem, holott nem egy állt üresen.

Jöttek a nevelőszülők a tanácstól, mindennap ránk néztek, de soha nem tudtad, hogy mikor, váratlanul állítottak be, és még azt is ellenőrizték, hogy mit főzünk, és az anyám reszketett, hogy nehogy találjanak nálunk valami rendetlenséget, hogy legyen megfőzve, legyenek rendben a ruháink, mert ha nem, akkor elvihetnek minket.

Rettegésben éltünk, elárvult rettegésben a tanácstól, a falutól, a szomszédoktól, a szegénységtől, mindentől. Rettegtünk gyermekkorunk óta az apánktól minden áldott és minden meg nem áldott nap, és most rettegtünk tovább, mert még nehezebb lett a sorsunk, mert amíg az apánk élt, legalább volt mit ennünk, ők legalább az anyámmal ketten megkerestek annyi pénzt a Kismotor- és Gépgyárban, hogy volt mit ennünk, de ezután már az anyámnak egyedül kellett boldogulnia, reggeltől estig dolgozott, ugyanott, a Kismotor- és Gépgyárban. Akkoriban még tízezer forint nagy pénz volt, annyit kapott, és ott dolgozott folyamatosan, egészen 90-ig, míg meg nem szűnt a gyár, és akkor onnantól már a Gameszhoz állt.

Én láttam el a családot, én mostam, főztem, takarítottam a családra, már a három gyerekre és anyámra. Hétéves voltam, és én voltam a családfenntartó, mindent én csináltam, mert, ugye, az anyám nem lehetett otthon, nem tudott ránk figyelni.

Reggel leírta a főzést egy papírra, hogy miből mennyit tegyek egy ételbe, aztán elment dolgozni, és mire hazajött, én addigra elkészítettem, amit kért, és hát olyan lett, amilyen lett.

Még iskolások voltunk, mikor anyánknak lett egy élettársa, a Mihály bácsi, akit nagyon szerettünk, aki sajnos meghalt, mert tönkrement a mája, annyit ivott. Nem csinált mást, csak kelt-feküdt, kelt-feküdt és ivott és meghalt.

Elvitt bennünket magához, és mi ott is laktunk vele, egy nagyon nagy házban, egy háromszobás, konyhás, fürdőszobás házban, aminek nagyon örültünk, mert ott fagylalttól kezdve az égvilágon mindent megvett nekünk. Ha mi azt kértük, hogy gyümölcsöt, ő gyümölcsöt vett, hogyha fagylaltot, akkor ő elment, és egy ilyen befőttesüveggel bevásárolt nekünk a presszóban, puncsot, vaníliát, csokoládét. Ezt a hármat lehetett kapni, és akkor ő telemerte azt a befőttesüveget, úgy nézett ki, mintha színes vattákkal tömték volna tele, élénkebben élnek ezek a színek az emlékezetemben mindennél, még ma is hallom, ahogy kinyílik az az üveg, érzem a puncs édes illatát és a hideg rézkanalat a nyelvem hegyén, látom az öcsém és a bátyám és a húgom csokis száját és anyámat, ahogy a konyhaasztalnál ül, és arcán nyugodt mosolyba húzódik a szorongás, nézi, ahogy faljuk azt a fagylaltot, és a szájából lassan, mint a kémény sípoló huzatja, felszívja a Symphonia sűrű füstjét az orra.

Nem tudtuk, hogy a Mihály bácsi ilyen beteg volt már akkor, hogy ő már teljesen elitta a máját, láttuk, hogy iszik, mert napjában megivott fél liter barackpálinkát, ami gyorsan tönkretette a szervezetét, de nem tudtuk, hogy halálán van. Úgy szeretett minket, mint a saját gyermekeit, és mivel emiatt lassan mi is hasonlóan éreztünk iránta, két éven belül a második apánkat veszítettük el.

Anyám boldog volt vele, amellett, hogy ő is ivott, boldog volt, mert ő jól bánt velünk, soha nem bántott minket. Amikor meghalt, vissza kellett költöznünk a falu végére, hiába ítélte nekünk a tanács a házat, vissza kellett költöznünk, mert a Mihály bácsi testvére annyit szekálta meg bántotta az anyámat, hogy hiába mondta ki a tanács többször is, hogy miénk a ház, és hogy négy gyerekkel nem lehet senkit az utcára tenni, hiába utasította vissza a Mihály bácsi bátyjának a kereseteit, az anyám inkább fogta magát, és hazaköltözött velünk.

Nem bírta tovább a Miklós bácsi zaklatását, aki nem szerette, hogy mi ott vagyunk. Nap mint nap odajárt, és zaklatta az anyámat meg minket is, hogy takarodjunk ki onnan, mert az nem a mi házunk.

Mivel nagyon szegények voltunk, mindenki azt mondta ránk, hogy cigányok vagyunk, ami nem igaz, mert cigányok nem vagyunk, egyikőnk sem, apánk sem volt az.

Tudták, hogy helyiek vagyunk, tudták, de mindig azt mondták, hogy cigányok vagyunk. Üldözöttek voltunk. Rettegésben élő üldözöttek. Mindenki tudta, hogy mit csinált velünk az apánk, és ezért néztek ki minket. Mert nem éltünk szépen. Tehát úgy éltünk, szó szerint mondva, mint a cigányok, mert üldözve voltunk.

 

 

3

 

 

Egyedül maradtunk, senkire sem számíthattunk, míg egy napon a Julis, az apám egyik testvére beállított a Zoli bácsival. Fent lakott nála albérletben Pesten, és sokat mesélt neki rólunk, és akkor a Zoli bácsi egyszer csak ott volt, és aztán jött sokszor, vagy ha ő nem jött is, csomagokat küldött, minden héten. Élelmiszereket küldött, és a csomagra mindig ráírta, hogy romlandó, hogy minél előbb megkapjuk, de volt, hogy már romlottan érkezett meg a csomag.

Mindig nagy csomagokkal fölpakolva érkezett a Zoli bácsi, gyümölccsel, húsfélékkel, amiket mi nem is ismertünk ott vidéken, kókuszdiót, ananászt, datolyát meg ilyen különleges gyümölcsöket hozott, és amikor azt mondta, hogy a kókuszdiónak nagyon finom a teje, és hogy meg kell cukrozni, nem tudnám megmondani, meddig kínlódtunk ott a felnyitásával, hogy egyáltalán hozzáférjünk, de nekiláttunk, és ott kalapáltuk, baltával, kövekkel, ásóval, mindennel ütöttük, hogy hátha föl tudjuk nyitni azt a kókuszdiót, mire nagy nehezen egyszer csak sikerült föltörnünk, de csak egy nagyon pici lyukon, és akkor kiöntöttük azt a kókusztejet, és pici poharakban összegyűjtöttük és megcukroztuk és megittuk.

Fölhordott bennünket Pestre, kivitt minket a Margitszigetre, a Gellérthegyre, mindenfele. Én az Erzsébet híd alatt szerettem játszani a legjobban, hiába féltett a Zoli bácsi, hogy bele ne essek a hatalmas Dunába, mert azelőtt én csak a patakot és a templomtornyot és az iskolát láttam, én akkor is mindig oda akartam menni, ott szerettem lenni, nézni annak a hídnak a hatalmas hasát, megbújni az árnyékában, lesni a kacsákat és sirályokat és hajókat.

Szóval ott játszottunk a híd alatt a húgommal vagy az öcsémmel, valahányszor felvitt minket a Zoli bácsi, de aztán egyszer csak eltűnt, nem küldött és nem hozott csomagokat többé.

Az öcsémet szerettem én igazából a legjobban, ő volt a legfontosabb számomra a testvérek közül, és aztán jött a húgom, majd a bátyám. Hogyha a húgom meg a bátyám csinált egy stiklit, akkor mi nem köptük be őket, de hogyha mi csináltunk a Tibivel egy stiklit, akkor ők már beköptek bennünket az anyánknak, és akkor kaptunk a porolóval az anyámtól, mert az anyám legtöbbször porolóval vert el bennünket. Úgy istenigazából nem ütött meg bennünket soha, csak a Janit egyszer, amikor a Jani fejbe vágta az öcsémet baltával, és szétnyílott a szemöldöke, akkor egyszer volt, hogy őt nagyon elverte az anyám.

Nagyon későn jött aznap haza a munkából, már csak a fél kilences buszt érte el. Én akkor már úgy gondolkodtam, mint egy anyuka, és azonnal hívtam a mentőt, szaladtam a Maris nénihez, szaladtam a szomszédba, hogy hívja a mentőket, mert elvágta a bátyám az öcsémnek a fejét a baltával. Mikor megláttam a vért, rosszul lettem, de attól függetlenül összeszedtem magam, és csináltam, mert muszáj volt, mert a bátyám, ugye, ő nem tudta, hogy mit csináljon, fogalma sem volt róla, hogy mit kéne tegyen, csak állt bambán, mert ő buta volt. Nagyon buta volt a bátyám, a mai napig annyira buta, hogy arra nem emlékszik, hogy az édesanyja mikor született. És semmit nem tudott kezdeni magával.

Fogtam egy rongyot, egy fehér pulóvert, mert akkor éppen fehér pulóvert találtam, és rányomkodtam a szemére az öcsémnek, hogy ellássam a sebet, és nyomtam a szemére ezt a pulóvert, és gondosan törölgettem ott az öcsémet, és közben meg kiabáltam a Maris néninek, hogy hívja a mentőt, mert belevágta a baltát a Jani az öcsém fejébe. Diót törtek, amikor véletlenül odavágott a baltával, véletlenül hátravágta a baltát a Jani, az öcsém mögötte állt, és akkor, ahogy hátravágta azt a baltát egyenest a szemöldökébe, szétnyílt a szeme fölött, és ömlött belőle a vér. Volt egy kis lavórunk, abba mártogattam a rongyot, és közben vizeztem neki, törölgettem a vért, és akkor kijöttek a rendőrök, nem a mentő érkezett meg elsőnek, hanem a rendőrség, és mondták, hogy milyen ügyesen látom el az öcsémet.

Mindjárt kérdezte a rendőr, hogy mivel vágta fejbe, én pedig a kezébe nyomtam a baltát, hogy hát ezzel. Mit tudtam én, hogy nekem nem is szabadott volna megfognom azt a baltát, a kezébe adtam, hogy hát ezzel, és akkor mondták, hogy nem szabadott volna megfognom, de nem baj, mindjárt nyomozni kezdenek majd ez ügyben is, és akkor megállapították, hogy egy véletlen baleset volt.

Kilenc óra volt már, mire kiért a mentő, és sötétedett. Bevitték az öcsémet a Szentpéteribe, Miskolcra, ellátták a sebet, összeöltötték neki a szemöldökét, és akkor ő azzal az öt öltéssel bent is maradt megfigyelés alatt, de a rendőrség még akkor is nálunk volt, és kérdezték, hogy mivel szoktunk fűteni, és mondtuk, hogy mi olajkályhával szoktunk fűteni. Nem mertük megmondani, hogy mi magunk gyújtjuk be az olajkályhát, nagy benzineshordóban tároltuk a gázolajat, amiből egy kannával hordtuk be az olajat, és belocsoltuk, mert mi már gyerekként értettünk hozzá, az anyám egyszer megmutatta nekünk, és mi beleöntöttük, de ezt nem mertük megmondani a rendőrnek, mert tudtuk, hogy ha ezt is megmondjuk, akkor ebből is probléma lehet, hogy mi, gyerekek fűtünk, merthogy gyerekek voltunk, a bátyám tizenkettő, én tizenegy, az öcsém kilencéves, a húgom meg csak hét.

És mikor mondtuk, hogy olajkályhával fűtünk, akkor a rendőr azt felelte, hogy hát, gyerekek, már nagyon hűvös van itten, hát ez így nem lehet, hogy ti itt vagytok hűvösben, és akkor az anyám még mindig nem ért haza, mert nem érte el azt a buszt, és mondta nekünk a rendőr, hogy adjuk oda a gyufát, hogy majd ő begyújtja az olajkályhát. Oda is adtam gyorsan, és akkor a rendőr nekiállt ott begyújtani, hát nem tartott sokáig a begyújtás, felrobbantotta az olajkályhát úgy, hogy tiszta korom lett az égvilágon minden. Az egész szoba, a rendőr tetőtől talpig tiszta korom, és én nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, csak néztem azt a kályhát, és bosszankodtam, mert tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy nem ért hozzá.

Mikor anyám hazaért, a rendőr ott állt a szoba közepén az olajkályhánál, szorította azt a baltát, mert az volt a bizonyíték, és tiszta korom volt ő is, a gyerekek is, minden. Az öcsém meg sehol. A kormos rendőr elmondta anyámnak, hogy mi történt, tiszta korom volt, rossz volt ránézni, és úgy ment el, kormosan, én pedig néztem a távolodó rendőrautó után, és arra gondoltam, ha én gyújtottam volna be, nem lett volna kormos, föl se robbant volna, de nem mondhattam el, hogy én szoktam begyújtani. Beledobta a gyufát abba a részbe, ott a gyutacsnál, de azt dobni nem szabad, meg kell gyújtani azt a kis szivacsot, ő meg ezt nem tudta, és beledobta a gyufát, azt hirtelen robbant be, és az egész puff, kicsapott.

És akkor, miután elmentek a rendőrök, akkor anyám elővette a porolót, és nagyon kegyetlenül elverte a bátyámat, akkor egyszer kapott ki úgy igazán a bátyám, de hát ideges volt az anyám nagyon, mert a Tibi kórházban volt. Ott kellett térdeljen a szekrény előtt a bátyám fél órát, de aztán az anyám fölállította, és akkor utána már átölelt mindnyájunkat, és akkor úgy sírtuk a Tibit együtt.

A bátyám tehát buta volt, és ez a butasága gyakran hozott bajt a nyakunkra. Egyszer beszedte a gyógyszert, amit anyám szedett az apánk halála óta, azt hitte, hogy az nem gyógyszer, hanem csokoládé, és ő leszopogatta a valeriánáról ezt a barna mázat, de a gyógyszert szerencsére kidobálta, aztán elaludt, és napokon keresztül csak aludt és aludt, mert annyira lenyugtatta magát.

Soha nem szerették például a faluban, hogy egyedül vagyunk otthon, mindig volt, aki följelentette az anyámat a tanácsnál. Ha a kutya kiment, a kutyáért, ha mi voltunk kint sokáig az utcán, azért, ha bármi történt, mindenért följelentették anyámat a rendőrségen, hogy magukra hagyja a gyerekeit.

A bátyám egyszer véletlenül ráesett a ruhaszárító kötélre, leesett a diófáról, és rázuhant a ruhaszárító kötélre, és a Görög Maris már rohant is föl a tanácshoz, hogy a Jani fel akarta akasztani magát. Hiába volt hazugság, hittek neki, és akkor behurcolták anyámat a rendőrségre a bátyámmal együtt, és kihallgatták őket, aztán meg persze elengedték őket, mert megértették, hogy mi történt, de hiába értette a rendőrség, onnantól kezdve a faluban mindenki azt beszélte, hogy a bátyám fel akarta kötni magát arra a ruhaszárítóra.

Én voltam a testvéreim nevelőanyja, mindig mondta is az anyám, hogy olyan vagyok, mint egy bába néni, aki mindig a kisgyerekekre vigyáz, mert én minden kisgyerekre vigyáztam, én szívesen játszottam a kisgyerekekkel, magam köré gyűjtöttem az utca gyerekeit, nagyon szerettem óvó nénit játszani. Mindig úgy hívott az anyám, hogy óvó néni, és én szívesen csináltam már akkortól a házimunkát, szívesen megcsináltam magunkra reggelenként, mikor már iskolába jártunk mind a négyen. Kivasaltam a cuccainkat, megfőztem, kimostam, összetakarítottam, mindent megcsináltam, de amikor az öcsém meg a húgom még bölcsődéskorúak voltak, gyakran egyedül maradtak otthon egész addig, míg haza nem ért az anyám délután, mert akkor még délután járt haza fél kettő körül. Tibi három-, Erzsi kétéves volt. Elmagyaráztam nekik, hogy hol az étel, mi az étel, szóval nem éheztek sohasem.

 

 

4

 

 

Harmadik osztályos voltam, amikor már éreztem, hogy nagy rajtam a felelősség, akkor értettem meg igazán, hogy nekem kell csinálni mindent, mint egy anyukának. Elmentünk a körzeti orvoshoz, anyám megkérte, hogy írjon ki engem ennyi meg ennyi időre betegállományra, mert nekem vigyáznom kellett a gyerekekre, rendet rakni, főzni, takarítani.

Majdnem megbuktam abban az évben, üzentek anyámnak, hogy már 197 órát hiányoztam az iskolából, hogy most már kellene iskolába járnom, mert különben évet kell ismételnem, és ezért onnantól kezdve két hetet jártam, két hetet meg nem jártam, de ez sem volt jó, anyámnak ott kellett hagyni a munkahelyét, és akkor átjött a Gameszhoz, onnantól a faluban dolgozott, és ha bármi baj volt, már szaladt is haza.

Nem buktam meg végül, de nem is voltam túl sikeres, nem tudtam odafigyelni, hiába tudtam és értettem az anyagot, mikor már kijöttem az épületből, már nem tudtam, már elfelejtettem, mert nem figyeltem rá, csak az járt az eszemben, hogy haza kell mennem, és meg kell csinálnom a rendet.

A bátyám mindenképpen fotballista szeretett volna lenni, iskola után, hétvégénként, este, reggel, amikor csak tehette, ott rúgta a labdát a pályán a fiúkkal. Beválogatták őt egészen az Ifi csapatig, és ő annyira fotballista akart lenni, hogy megvetette anyámmal az első fotballcsukáját. Én iskolában voltam, egészen tizenegy óráig, és az járt a fejemben, hogy valami probléma lehet, mindig megéreztem a bajt, mindig előre éreztem, és én gondoltam egyet, és tizenegy órakor fogtam magamat, és hazamentem kitakarítani, mert aznap úgy mentem el az iskolába, hogy még be sem ágyaztam, és azt gondoltam, hogy haza kell mennem, és ki kell takarítsak, rendet kell rakjak, mert valami probléma van.

Az iskolatáskám sem hoztam haza, úgy jöttem iskolatáska nélkül, senki nem tudta, hogy miért, egyszerűen meglógtam az iskolából, és akkor hazajött a Rózsi, és mondta, hogy Móni, hát elütötte a Janit az IFA, a zebrán elgázolta a bátyámat, negyvenkét darabba tört el a lábszárcsontja, és azt hitték, hogy ott is marad a zebrán, és mikor másnap mentem az iskolába, minden gyerek azt mondta nekem, hogy meghalt a bátyám, már anyud koporsót ment rendelni neki, holott nem volt igaz, mert tudtam, hogy a kórházban van, és küzdenek az életéért.

Tudtam, hogy nem halhat meg a bátyám, éreztem, hogy nem halhat meg. Három napig harcoltak az életéért, három nap után tért magához, és utána majdnem egy teljes évig ott kellett feküdjön, mire helyrerakták a lábát, és ez alatt az egy év alatt összesen háromszor találkoztam vele, mert hát nem volt arra pénzünk, hogy Egerbe vonatozgassunk, buszozgassunk hetente, de anyám ment, ő ment mindennap, akkor is, ha az utolsó, kenyérre félretett húszforintost utazta el, inkább ment a Janihoz, mint hogy kenyeret vegyen, mi pedig ilyenkor körbejártuk a szomszédságot, és kunyeráltunk valamit, kenyeret vagy pénzt, és ha sikerült egy kis pénzt gyűjtenünk, akkor én már megnyugodtam, hogy abból legalább kenyeret meg zsírt tudok venni, ha mást nem is eszünk.

Volt úgy, hogy babot, szalonnát, zöldségféléket vettünk hitelre, és akkor anyám később fizette ki, amikor megkapta a fizetését. A boltban is tartozhattunk, mert megadtuk mindig becsületesen, de akkor az anyám már egy idő után nem bírta ezt a terhet, és akkor elkezdett inni, és onnantól nehezebb lett a helyzetünk, még ennél is nehezebb, mert onnantól nem tudott úgy figyelni ránk.

A bátyám végül felépült, és lecsúszott mellém a hatodikba, együtt jártunk, osztálytársak lettünk. Mindenen összevesztünk, még a padon is, mert ő a padot úgy felezte meg, hogy fölvágta a diplomatatáskát az asztalra, és akkor azt mondta, hogy a pad egyik fele az enyém, a másik fele a tied, és akkor a tanár közbeszólt, hogy mit keres az iskolatáska az asztalon, de Jani csak vihogott azzal a nagy butaságával, és kapta az intőket sorra.

Amint az anyám elkezdett inni, mindjárt talált magának egy társat hozzá, mindjárt beleszaladt egy kapcsolatba ott az italbolt pultjánál a nagy részegségek közepette, és akkor jött ez a Bancu Miklós. Megint elköltöztünk, de ezúttal messzebbre, a szomszéd faluba. Kocsiba pakoltuk a dolgainkat, a Bancu rozsdás, fehér Daciájába, felpakoltuk a tetejére az egész háztartást, úgy nézett ki az a kocsi, mint egy középkori vár, nyúlt-nyúlt az ég felé a sok szekrény, sámli, lábos, doboz, és úgy volt, hogy onnantól akkor ott lakunk a Bancunál, de az anyám meggondolta magát, mégsem akart vele maradni és akkor két hét múlva visszahurcolkodtunk a kis házba, mint a darazsak. Örültünk, hogy újra otthon vagyunk, mert akármilyen nehéz volt is, mi boldogok voltunk abban a kis házban.

Csak hát a Bancu, az jött utánunk, nem engedte el az anyámat, jött utánunk, odaköltözött hozzánk, és ittak és ittak egészen addig, míg a végén már nagyon jól megértették egymást, már megszerette az anyám a Bancut, és én akkor láttam először, hogy miféle kór ez az ivás, akkor döntöttem el, hogy én soha, de soha nem fogok inni.

Engem annyira utált ez a Bancu, hogy riporternőnek hívott folyamatosan, mert én mindig pofáztam. Parancsolgatott, bántott engem folyamatosan, egészen addig, míg nagyobb nem lettem, nyolcadikos kis riporternő, mert akkor már én is bántottam őt, már bizony elvertem. Pingpongütővel eltörtem a csuklóját, hozzá hajítottam a pingpongütőt, mert ő hozzám hajított egy szódásszifont, fogta a szódásszifont meg a farönköt meg mindent, ami a keze ügyébe került, és közben azt üvöltötte, hogy kussoljon el a riporternő.

Én főztem, én takarítottam, én csináltam akkor is mindent, mert hiába volt otthon az anyám, az csak ivott a Bancuval, ott téblábolt a konyhában, és nem törődött velünk, nem várt minket ebéddel, amikor hazajöttünk az iskolából, nem várt minket sehogy, mert otthon sem volt, nem volt vacsora, nem volt begyújtva sem.

Végül én üldöztem el a bátyámmal, megmondtam anyámnak, hogy ha nem küldi el, akkor én itt fogom agyonverni a bátyámmal a szoba közepén vagy az udvaron. Fogtam az anyámat, leültettem egy székre, és azt mondtam neki: nézz magadra, fontosabb lett neked ez a semmirekellő, mint a saját gyerekeid, fontosabb lett az ital és a semmittevés. Betelt a pohár: vagy ő megy, vagy én megyek, szedd össze magad, feküdj le, józanodj ki, és amikor felkeltél, küldd el ezt a szemetet a fenébe végleg.

Annyira belesodorta az anyámat az ivásba, hogy megfeledkezett a gyerekeiről, és amikor elzavartuk a Bancut és az anyám egyre kevesebbet ivott, akkor egy idő után magához tért, és látta, hogy micsoda szörnyű életet élt, hogy az, amit szerelemnek és boldogságnak hitt, nem volt más, mint ivás, részegség, kábulat, és akkor az én lelkiismeret-furdalásom, amit amiatt éreztem, hogy elkergettem a Bancut, az is hamar elillant, mert láttam az anyámon, hogy jobban van, és látta már ő is, hogy jót cselekedtem.

Újra törődött velünk, újra figyelt ránk, eljött velünk a dombra sétálni, az udvarra focizni, és ahogy egyre tisztult az elméje, egyre többet nevettünk, hülyéskedtünk. Megint egy család lettünk, társasjátékoztunk, kártyáztunk, hétvégénként és esténként kézimunkáztunk, varrtunk és varrtunk, négyszáz meg ötszáz forintos kis terítőket, hogy másnap legyen mit ennünk, ott ültünk anyámmal a fotelben újra, és varrtuk a kis terítőket és beszélgettünk.

Anyám kevesebbet dolgozott, mert hazajárt, hogy egyedül legyen, vagy a Tatár Terivel társalkodjon, de az a Teri egy idő után elkezdte itatni, és akkor megint csak ivott és ivott. Ivás volt nála egészen addig, míg végül ott nem hagyta a Gameszt teljesen, abban az évben, amikor én az iskolát hagytam ott és fejeztem be a Janival együtt 1989-ben.

 

 

5

 

 

Mindketten elmentünk dolgozni az ostorosi téeszbe. Egy évvel később jött egy lehetőség, azt mondták, hogy volna egy iskola, szabó-varró képző, ahova fölvennének, és még a könyveket sem kéne megvegyem, mert azzal támogatnának, így hát persze mentem, jött velem a húgom is, a bátyám pedig dolgozott tovább a téeszben.

Megtanultam varrni a szabó-varró képzőben, kitűnően varrtam és kitűnő tanuló voltam, jobb, mint a húgom, holott előtte ő volt mindig a kitűnő, de akkor történt valami, és már többé nem tanult kitűnően, sőt aztán se ő, se én nem tanulhattunk tovább kitűnően, mert két év után tönkrement és megszűnt az iskola, és mi nem kaptunk semmilyen papírt, semmilyen bizonyítványt és OKJ-vizsgás papírt, mert hároméves lett volna az iskola, ami már harminc éve működött, de akkor, egy évvel előtte, hogy végeztünk volna, megszűnt, és mehettünk vissza a faluba. El kellett búcsúznom a kollégiumtól, a szobatársaimtól, a barátomtól, Józsitól, és mehettem szépen haza, ahol viszont két héttel később kiderült, hogy terhes vagyok, szóval ugrott a tanulás, ugrott minden, és jött az esküvő, a Józsi és az önálló élet.

Tizenhét éves voltam, kifejlett nő, gyakorlott háziasszony, és szerettem a Józsit.

Cserépfalun lakott szüleivel és két testvérével egy hatalmas, háromszobás házban, szóval vártam, hogy megesküdjünk és elköltözzek végre abból a kis házból, hogy több hely maradjon már az anyámnak és a testvéreimnek, kirepüljek abból a fészekből, ahol annyit nevettem és annyit szenvedtem, hogy megkezdjem felnőtt életemet, ahol majd mindent megteszek a férjemmel, hogy az én gyermekemnek már könnyebb legyen.

Csakhogy már az esküvő előtti napon megcsalt. A faluban mindenki tudta, hogy megcsalt, egy Polskiban látták hemperegni a Valival a kocsma mögött, ott hempergett a szemétládája, miközben mi az esküvőre készülődtünk az anyámmal és a testvéreimmel. A Józsi családja nem segített, egy fillérrel nem támogatták a lagzit, anyám fizette hitelből az egészet, az esküvői ruhámat, a Józsi öltönyét, még a karikagyűrűket is ő vette meg. Emlékszem, ott álltam négy hónapos terhesen a létrán, csavartam az égőt a foglalatba, amikor az öcsém befarolt a biciklijével, hogy gyere, Móni, gyere azonnal, és akkor elmondta, hogy a Józsi megcsalt, és én törtem-zúztam, sírtam, remegtem, mert én szerettem azért a Józsit, és én már úgy vártam, hogy ott lakjunk abban a házban a Józsiéknál, ahol víz és gáz és minden van.

Ott ültünk az anyámmal az üres sátor alatt, és sírtunk, de aztán megbeszéltük, hogy képesek vagyunk mi erre, felneveljük itt ezt a kicsit, és nem kell nekünk sem a lagzi, sem a Józsi.

El is indult az anyám, hogy megkeresse a Józsit, de ahogy ment, útközben mindenki gratulált neki ahhoz, hogy a lánya holnap férjhez megy, és akkor az anyám meggondolta magát, és mire visszajött, már ott volt a Józsi, éppen szembesítettem a történtekkel, és mondta az anyám, hogy nincs mese, meg kell tartani az esküvőt, mert különben nagyon megszólnak minket a faluban. Szégyellte magát és bocsánatot kért a Józsi, én pedig megtöröltem a szemem, visszamásztam arra a kurva létrára, és tovább csavartam az égőket befelé.

Százhúsz személyt vártunk, de végül csak hatvanhatan jöttek el, mert addigra az egész falu arról beszélt, hogy mit csinált előző nap a Józsi abban a Polskiban, és akik eljöttek, azok is összesúgtak, egész éjjel csak súgtak és azt nézték, hogy mint viselkedünk mi ketten a Józsival. Én nem ittam, ugye, mert én nem ihattam, terhes voltam, és csak ültem és mosolyt erőltettem az arcomra, miközben az anyám egyre közelebb és közelebb simult a Józsi apjához, és hát a végén annyira közel simult, hogy másnap már haza se ment, onnantól ott lakott a Tata az anyámmal nagy szerelemben, szóval, ha másért nem, ezért mégiscsak megérte.

 

 

6

 

 

Robi három kiló negyven dekával született, egészséges volt és szép, sírt, ahogy a torkán kifért, és hát sírtam volna én is, ha lett volna rá idő, mert az anyósom és a sógoraim nem bántak jól velem, a férjem pedig nem dolgozott, és összevissza csalt, nem törődött a Robikával, csak összevissza csalt. Ahová csak ment, onnan kirúgták. Háromszobás volt a ház, ott laktunk és aludtunk a kisfiammal az egyikben, ott végre volt konyha, fürdőszoba, minden. Én takarítottam ezt a mindent, mert én voltam otthon, de nem sokáig bírtam, tudtam és láttam, hogy nem fogunk tudni így megélni, szóval másfél év múlva kitaláltam, hogy felköltözünk Pestre.

A pesti életem nyomorúságból, költözködésből és megcsalatásból állt. A legemlékezetesebb, mikor pultosként dolgoztam az Éden kocsmában. Nyolcra jártunk a Robikával, mert akkor még nem volt óvodás, minden reggel pontban nyolckor érkeztünk a kocsmába, este pedig így-úgy haza, attól függően, hogy volt-e vendég. Hétvégénként persze sokáig maradtunk, Robika ott ült hátul a babakocsiban a hatalmas füstben és bűzben, és csorgott a nyála, én pedig csak adtam és adtam a söröket és vártam, hogy kiüsse magát a nép. Három éven keresztül dolgoztam az Édenben, de a második évtől már beadhattam a Robikát az óvodába, és akkor valamivel könnyebb lett az élet. Reggel bevittem az óvodába, és akkor délután négykor a főnökasszony elengedett, hogy elhozzam őt az oviból. Mindig bömbölt, mert tudta, hogy a kocsmába megyünk, tudta, hogy ma is ott fogják fogdosni azok a büdös emberek, és nem szerette ő ezeket az embereket, csak ha nyár volt, csak ha kint lehetett ülni és szaladgálni a kocsma udvarán, vagy amikor a Józsi nagy ritkán érte jött, és hazavitte délután, de én olyankor sem lehettem nyugodt, mert mindig féltem, hogy a Józsi otthagyja, nem figyel rá.

Egy napon a főnökasszony meg a Józsi kitalálták, hogy hétvégénként legyen a kocsmában diszkó, és onnantól aztán rettenetes lett az életem. Hiába hittem, hogy jobb lesz, mert legalább oda tudok majd figyelni a Józsira, hiába hittem, hogy előttem majd csak nem csinálja, mert rosszul hittem, mert a Józsi előttem csinálta a nőzést, mindenkivel kikezdett, megalázott az egész város előtt, egészen addig, mígnem megelégeltem, és kiléptem a kocsmából.

Fölmondtam, otthon ültem, és vártam a Józsit, de nem jött. Nem jött este, nem jött reggel, nem jött egy hétig. Két hete nem jött már haza, két hete azt hallgattam csak mindenkitől, hogy külföldön dolgozik a sógorommal, a Bélával, és sok pénzt hoznak majd haza. Ezt mondta mindenki, és én elhittem, mígnem egy nap visszamentem a kocsmába a lemezjátszómért, elmagyaráztam a főnökasszonynak, hogy nem a Józsié az a lemezjátszó, hanem az enyém, és alig akarta odaadni, nem értettem, miért nem akarta odaadni, aztán egyszer csak az emeleti lakásból megjelent a lánya a lépcsőn, rövidnadrágban, a nyakán nagy kiszívott foltokkal, és mondja, hogy ne vigyem én sehova azt a lejátszót. Már hogyne vinném el, mondtam, és indultam volna a lemezjátszóért, mire azt mondja a lány, hogy beszéljem meg a Józsival. Üvöltözni kezdtem, hogy ugyan már mégis, hogyan beszéljem meg a Józsival, mikor külföldön van a Bélával, és két hete nem láttam, elegem volt már ebből az egész bandából, hogy még azt se akarják visszaadni nekem, ami az enyém, és akkor azt mondta az Éva, hogy nem Béla, hanem Éva, és hogy a Józsi nem külföldön van, hanem velem az emeleten, és alszik. A kocsma lent volt, ő meg fönt volt, a Józsi az Évával, holott én úgy tudtam, hogy a Bélával van zenélni.

Elköltözött magától, nem sokkal később pedig én is elköltöztem, a Szénégető út 1.-be, végleg magam mögött hagytam azt a nehéz életet. Hiába volt már három éve beadva a válóper, hiába rendelték be a Józsit sorra a tárgyalásokra, ő mindig eltűnt, nyoma veszett, kámforrá vált ilyenkor. Félt, hogy egyedül marad, félt, hogy nem láthatja a Robikát, pedig hát nem is foglalkozott vele, szóval 2000-ben, amikor mindenki azt mondta, hogy véget ér a világ, és mi a Robikával ott ültünk a Szénégető úti konyhában, és énekeltük a Himnuszt boldogan, hogy még mindig élünk és sehol a világ vége és sehol a Józsi és a nehéz élet, akkor végre már elváltunk, már nem kellett ezt a terhet cipelnem a hátamon.

 

 

7

 

 

Elmentem dolgozni az Erzsébet körúti Kentuckyba, és ott ismertem meg a páromat. Szürke sál takarta az ajkát, borostás volt, és Hot Wingst kért, és akkor én hátraszóltam, hogy lesz egy Hot Wings, és megkérdeztem, hogy kér-e még valamit, kólát, krumplit, vagy hogy nem kéri-e menübe, mire ő azt felelte, hogy, Móni, magának olyan szép a szeme, hogy azt kérem, amit maga mond, és én belenéztem abba a szempárba, és elpirultam, és ő azt mondta, hogy igen, segíthetek, és én kérdeztem, hogy mit mond, mire ő a kis cédulára mutatott, amin az szerepelt, hogy „segíthetek? MÓNI”, és nevettem és nevettünk és elkérte a számomat, én pedig odaadtam neki a Hot Wingst, menübe.

Tavasszal esküdtünk. Igazi házasság volt, polgármesteri hivatal, virágok, kedvenc számaink, fotósok, minden. Tizenöt év különbség van köztünk, ezt nem tagadom, de nem is igen érdekel, mert úgy lángol köztünk a szerelem, mint a Hot Wings az ember szája szélébe, ott, ahová a kávé és a kefir és a csokoládé szárad és nehezen mossa le az ember.

2003-ban hagytam ott a Kentuckyt, mert megszületett a Pistike, onnantól én már többet nem dolgoztam, mert a férjem vállalt mindent, én onnantól már újra óvó néni lettem, ezúttal önszántamból és boldogan, onnantól csak azt vártam, hogy mikor készülődhetek újra a főzéshez, mikor kenhetem a vajat a kiflire reggel, mikor tehetem oda a paprikás csirkét délben és mikor melegíthetem meg kora este, hogy azzal várjam az uramat és etessem az anyámat, akit ez idő tájt vettem magamhoz a Tatával együtt, mert infarktusa volt, agyi infarktusa.

Onnantól nem ihatott, nem cigizhetett egy szemet sem, még kávét sem adhattam neki, és bár egyre romlik az állapota és járni is alig bír, örülök, hogy itt van, és nem valami otthonban. Az emeleten csináltunk nekik egy szobát, ott laknak a Tatával nagy szerelemben, őket már senki és semmi el nem választja. Nappal én viselem a gondját, én teszem tisztába és én etetem, délután pedig átveszi a Tata, ha megérkezett a munkából, pontosan akkor, amikor a férjem is megérkezik, és akkor együtt leülünk az ebédlőasztalhoz, és imádkozunk, hogy ne legyen isten, mert igen sokat szidtuk ebben a kegyetlen életben, azt nem tagadom.

Most vagyok életemben először igazán boldog, most találkozom ennek az érzésnek a fogalmával és ennek a fogalomnak az érzésével igazán, mert előtte soha nem volt benne részem, csak egyetlen éjszakára, amikor a Robika megszületett, amikor a fájdalom és öröm feledtette velem a csalódás boldogtalanságának érzését, hogy már az esküvőm napján szembesülnöm kellett azzal, hogy itt valami nem stimmel, hogy ennek nem így kéne történnie, hogy ezzel a világgal valami nincs rendben, nem ezt képzeltem róla, nem ezt akartam tőle és legfőbbképpen nem ezt érdemeltem.

Késve értem be a kórházba, mert egyedül voltam otthon, mert akkor is mostam, takarítottam, emeltem be a kis zöld kádba az öblítővizet, és nem volt velem senki, csak a hülye szomszédom, szegény kis hülye fogyatékos szomszédom, és annak szóltam, hozzá szaladtam, hogy kerítsen elő valakit, mert úgy érzem, hogy megindultak a szülési fájásaim, és rohanjon azonnal Jutkáért a Marika nénihez vagy a Józsiért, mert szülési fájdalmaim vannak, amikről nem igazán tudtam, hogy mit jelentenek, nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mi történik velem és mennyire súlyos a dolog, vártam az utolsó pillanatig.

Közben mostam meg öblítettem, mostam, ugye, tovább és tovább, de már néztem közben az időt, hogy öt perc, fáj, öt perc, fáj. A szomszédék kihívták a mentőket, ott vártam a mentőt egyedül, Józsi, sógorok és anyós nélkül, ültem a kád szélén, és a hülyegyerekkel vártam, hogy megteljen a kád, és vártam a mentőket, és mire jöttek, már nyolc óra lett, ott feküdtem a kádban, mert én mondtam a hülyegyereknek, hogy nekem meg kell fürödni, én koszosan nem mehetek szülni, és amikor bevittek, már nyolc perccel is elmúlt nyolc óra. Mire beértünk, már elkezdett kibújni a gyerek, háromujjnyira ki voltam tágulva, és akkor beértem, és miközben én ott feküdtem fönt azon a szülőágyon, hirtelen szinte elvesztettem az eszméletemet, hát mit tud egy tizennyolc éves lány az életről, nem értettem, mit keresek itt, hol fekszem és minek fekszem, becsuktam a szemem, és fájt az egész testem, és ahogy ott vártam és vártam és vártam, az jutott eszembe, annak a külföldi számnak a magyar változata, hogy Túlélem én, van még remény. Egy nő énekli, Túlélem én, van még remény, és akkor ezt énekeltem magamban, szülés közben erre gondoltam, végig erre a számra, végig erre, és ezt énekeltem magamban, miközben ment a szülés, és akkor beért a szülésre a Józsi, úgy, ahogy volt, bejött a szülésre, és akkor mondták neki, hogy vágja el a köldökzsinórját a gyereknek, és akkor öszszeesett a Józsi. Kivitték a szülőszobából, mert összeesett, és azt mondták, hogy több gond van az apukával, mint az anyukával meg a gyerekkel.

És akkor voltam én először boldog igazán az életben, egy pár eszméletlen pillanatra, úgy, mint ahogy most vagyok boldog folyamatosan a férjem és a rokkant anyám mellett is végtelenül, mert tudom, hogy láttam, tudom, hogy mit láttam ebből az életből, és emlékszem mindenre, minden hajnalra és minden éjszakára, minden kihűlt szobára éjszakánként és minden hólepte hajnalra, amikor dolgozni indultam. Minden délelőttre, amikor az iskolában a kistestvéreimért vert a szívem és a matekpéldákkal bajlódtam odalent a faluban, minden ördögjárta éjszakára, amikor az apám ittasan hazaért és felvert és megvert minket, és csak az nem sírt és bömbölt ott abban a tizenöt négyzetméteres szobában, aki üvöltött, az apám, aki tépett, szaggatott mindent szét, mert erőtlenül jött a világra, és rajtunk állt emiatt bosszút.

Mindenre emlékszem tehát most, hogy itt ülök biztonságban és szeretetben ebben a fotelben, nem felejtem el, hogy milyen árat fizettem ezért a fotelért.

Artista szerettem volna lenni. Cirkuszos. Ha így lett volna, most lenne kedvenc ételem, italom, kedvenc helyem a világon, de ezek nem adattak meg nekem. Nincs kedvenc ételem, mert mindegy, mit eszik az ember, csak lakjon jól, aludjon békésen. Nincs kedvenc italom, mert a kútra jártam a vízért, hogy a szomjamat oltsam. Nincs kedvenc helyem a világban, mert örülök, ha otthon lehetek az ágyamban, tetővel a fejem felett a férjem oldalán. Csak vágyaim vannak, vágyaim, hogy mindez így maradjon, hogy boldog lehessek, amilyen most vagyok, mert most már azt mondhatom, hogy elértem a célomat, hogy boldog vagyok, már nyugodtan fekszem le, nem vagyok ideges, már nem azon gondolkodom éjjel-nappal, hogy most mi lesz, mi lesz velünk, mi következik. Most már azért a jobbat várom mindig. Most már a jobbat várom mindig.

 

 

Kapcsolódó írások:

Gerlóczy Márton: Prága Egy nehéz éjszaka hajnalán történt a Prágából kivezető sztrádán. Lassan...

Gerlóczy Márton: Los Angeles – Sorolj át, Mangalica, most! Nem látod? – Mit? –...

Gerlóczy Márton: Racha Yai A helyzet, tetszik, nem tetszik, a környezeten múlik, mindazon, amit...

Gerlóczy Márton: Trondheim – február – – Ja, és huszonnégy óra alatt elbasztunk háromszázezer forintot –...

 

 

Cimkék: Gerlóczy Márton, Váczi Borbála