Dobai Péter: Caravaggio; Barokk

 

 

Caravaggio

Mire a bor elfogyott, elkészült a festmény.

Megnézheti s elviheti valamely oltárra

megrendelője, a bíboros…

Aztán… éjfélkor, a dáridó csúcspontján,

hirtelen fölvillan a festő kezében a toledói tőr:

Caravaggio a kártyázás hevében

jobb lapjárás reményében:

egy másik merész játékost egyetlen szúrással megöl.

Nyomban lovára pattan, szökik, menekül, Máltáig

meg sem áll… Ott a Lovagrend vár-templomait,

imazsámolyos, címeres nagyúri kriptákkal teli

kápolnáit festi. Bére a bor…

Aztán onnan is tovább, tovább, üldözői elől Sziciliába

szökve, sziklás, vadon tengerpartokon bolyong

szálmagányosan, hogy végül az utolsó delírium

deltájában essen össze,

miközben forró délsugarak,

afrikai szélcsapások alatt

megfagy szeme világának

tékozló horizontja!

 

 

 

Barokk

Miféle máig lüktető erő, milyen lázas látomás

tartotta és tartja meg élet-tiszta térben,

huszonegyedik századi, virtuális jelenidőben,

egyetlen ingai lendületben,

mindmáig teremtéserejű, dinamikus egy-egészben,

boltíves, boltozatos, fényes kupolaterekben,

magas, láng-alakos, forró freskókban forgó,

a fehér stukkók hideg, festett, jeges gipszéből

fölemelkedő és alásüllyedő, szárnyas figurák

édeni idilljét és eszméletlen extázisát?!

A glóriát, a barokk gráciát miféle gránit tartja

a jelenések magasságába? Miféle mesterien torzított,

látszat-távlatos, hamis horizontok, lélek-látóhatárok

hívása ez – hívása Kihez? Az orommezőkben a szobrok

csupán faragott kövek, csaknem arcvonásnélküliek,

századosan személytelenek, névtelenek…

Kivégzett vértanúk, mártírok merev márványba vésve

– mintha élve! –

kegyurak, gyermeklovagok, tudós apátok, kardinálisok,

trónfosztott királyok, megmérgezett fejedelmek, száműzött

hercegek, máglyára hurcolt szerzetesek, szerzetesnők,

holtukban boldoggá avatott, hitükben-nem-halott,

hős hitvallók hideg sírboltja egyszer megnyílik-e majd?

Hiú címerek, márványmaszkok, kardok, páncélok…

miért él és éltet máig a barokk?

És miért élnek a hitükért legyilkoltak: arcuk porló

homokkőbe vésve egyszer végleg eltűnik,

mégis üdvösség és üzenet van a nehéz kőlapok,

a zúgó harangok súlyos bronza alatt!

Szentföldet megharcolt ifjú lovag templomfalba faragott

sírlapján míly költői felirat olvasható!: „Lehettél volna te is

Jeruzsálem, kedvesem, de te a kemencét választottad!”

Macellaio de Stephanus – Templárius Rend lovagja.

Ó, Róma rajongó, kerengő, szédítő barokkja!

Bernini, Borromini, Ammannati boldog barokkja hívja,

vonzza jeges márványba, kihűlt bronzba, tűnt századokba

vissza a mai turistákat s az időkben nem kellenek

idegenvezetők… Mindenki eltalál a maga temetőjébe,

egyedül… Vannak persze, akiket még oda is vezetni kell…

A Fontana di Trevi zúgó vízsugarakkal, szobrokkal tomboló,

tékozló barokkja: Fellini, ó, DOLCE VITA… igen, egyszer

az is véget ér, de tovább él kardala, buja tánca, kacagása…

Ó, déli, láva-lányok! Ó, mennyi leélten-régi, elhagyott hely,

éppen csak az ideje távozott el, csak a jelenjei múltak el,

hiába állnak ugyanott, ahol azelőtt álltak a csavart oszlopok,

a kolostori árkádsorok, a robosztus kolonnádok

és hiába várnak a mi lépéseinkre az akkori lépcsőfokok!

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter: A (hum)oralista (A legvidámabb barokk – Sándor György önálló estje. Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió. 2006. szeptember 28. ) Molnár Gál Péter A (hum)oralista Sándor György humoralista orálisan...

Dobai PéterI.: Fehér harmónia Dobai Péter I. Fehér harmónia (Vízfestmény) Soproni Horváth József...

 

 

Cimkék: Dobai Péter