Kőrizs Imre: Étteremkritika

„Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi léptékűvé nagyított eseményről –, akiben érzékeny s jó szív volt, vígad s méltán, mert a jövendő jóra kinéz vala.” Majd kicsit később rezignáltan teszi hozzá: „Boldogságunknak képzeltük napjait! És ím, mely kárba döntött egy kis időszakasz!” Mindezzel együtt az eseményt – nem utolsósorban – egy izlandi vulkán korabeli kitöréséhez hasonlítja.

A szerző Virág Benedek. És ezzel meg is bukik a jelenre sandító értelmezés, mert a költő ezeket a szavakat értelemszerűen nem 2010. április 11. után, hanem több mint kétszáz éve írta, nem az országgyűlési választások első fordulójának eredményeire, hanem Gvadányi József irodalmi munkálkodására vonatkoznak. És a vulkán sem az Eyjafjöll, hanem a Hekla. (A verset talán mégis érdemes felidézni, mert nem sok magyar irodalmi alkotásban képeznek történelmi kulisszát izlandi tűzhányók. Bár néha kisebb léptékű témák is meglepően nagy távlatokat nyitnak: tudós kortársam, a történész Pálffy Géza például pályája hajnalán a Nagykanizsától húsz kilométerre elhelyezkedő Kilimán nevű faluról bebizonyította, hogy névadója egy Andreas Kielman von Kielmansegg nevű végvári főkapitány, de vizsgálata során – biztos, ami biztos – tett egy röpke kitekintést Afrika legmagasabb pontjára, a Kilimandzsáróra is.)

Bizonyos fokig azért is szoktam várni a választásokat, mert olyankor többnyire kivételesen szellemes a Magyar Narancs címlapja. Illetve nem is feltétlenül a címlap, hanem a címlap alján az a kis szövegdoboz, amely a két végén eredetileg kapszula alakúan le volt kerekítve, talán ezért is hallottam Doxycyclinnek is nevezni. „Pakolj, Bagoly!” – írta a lap a Boross-kormányt menesztő 1994-es választás után, a hófehér hajú, párnásan szögletes arcú, szemüveges miniszterelnök személyére tett fiziognómiai utalással. A 1998-as Horn–Orbán-párharcot így kommentálták: „Verne Gyula”. A Fidesz által elveszített 2002-es választások idején pedig – a kormányzati események filmre rögzítésével foglalkozó cég nevét felidézve – ez állt a kapszulában: „Ezüst, ha jó”. (2006-ban a szöveg nem volt olyan érdekes, és most sem az – ennyiben tehát hiába vártam a választást; egy illúzióval kevesebb.)

Nem nagyon akartam írni a mostani szavazásról, talán nem is teszem jól, hogy belebonyolódom. A lényeget illetően mindenesetre már rég csak az arányok voltak kérdésesek, a döntés iránya nem: a változás – valami változás – iránti társadalmi igényt mindenki érezte, legtöbben maguk is várták. Ennek okai nyilvánvalóak. Hogy mást ne mondjak: a majd felállót közvetlenül megelőző kormány eleve és vállaltan ideiglenesen jelleggel működött, lenesen: éppen eddig az ideig. Nehezen írok erről, mert nem vagyok politológus, de még csak véleményformáló sem. Illetve csak a saját véleményemet formálgatom, óvatosan. (De persze ez sem ilyen egyszerű. Legutóbb a márciusi Alföldben emlékeztetett rá Pléh Csaba, hogy az elbeszélés és az elbeszélő személyiség egyszerre születik meg: a személyiségnek van súlypontja, de nem lehet rámutatni. Legyen ebből most nekem elég ennyi: a véleményem is formál engem. Szóval jó lesz odafigyelnem rá – mielőtt még túl sokat gondol magáról.)

A választásokról írni olyan, mint étteremkritikát: úgy tudom, hogy a menüben lesz hideg gazpacho, consomméban felszolgált marinálthomár-saláta és eperpürével körített kecskejoghurt-fagylalt – a főételt a séf kedves meglepetésnek szánja –, de nem értek a konyhaművészethez, ezért lényegében akkor sem nagyon fogok tudni többet mondani annál, hogy ízlett vagy sem, amikor az egészet megettem. (Az utolsó cseppet is kicsavarva ebből az ösztövér hasonlatból: ez lesz négy év múlva, a következő választáson.)

A másik ok, amiért ilyen kelletlenül állok a témához: nem nagyon izgat, hogy a környezetemben ki kire voksol. Idegenek esetében miért is érdekelne, a barátaimról, rokonaimról pedig nagyjából úgyis tudom (illetve az utóbbiak egy kicsiny, de becses részének előírom). Harmadrészt, a szélsőségektől eltekintve ezt az egészet nem tartom erkölcsi kérdésnek – azt, hogy mi a szélsőség, persze én mondom meg –, amellett intellektuálisan sem különösebben érdekes a dolog. Fontosnak fontos a politika, de a pártok olyan egysíkúan jelenítik meg a világ sokszínűségét, olyan bántóan leegyszerűsítenek mindent, hogy hiánytalanul elégedettnek lenni egyikkel sem lehet. Szavazatával – olykor esetleg nem is meggyőződésből, hanem csak taktikai szempontok alapján leadott szavazatával – az ember persze támogatja ezt vagy azt, de ha valamelyik párt nézeteivel és gyakorlatával képes lenne teljesen azonosulni, az szükségképpen nem érhetne el többséget, hiszen ehhez mindenki túlságosan is különbözik a többiektől. Annyi párt nem lehet, ahány a szavazó: óhatatlan a leegyszerűsítés. (Da capo.)

Szeretni egy pártot? Bolondulásig? Elolvadásig? Anyámat szeretem.

Még a feszült 2002-ben sem ment tönkre barátságom politikai okokból. Drága barátom családjában pedig egyenesen olyan nagy volt a szórás, hogy lényegében a szélrózsa minden irányában adtak le szavazatokat: a Fideszhez, az SZDSZ-hez és az MSZP-hez húzó családtagok mellett volt, aki otthon maradt, illetve akadt olyan is, aki Naomi Campbellre voksolt. (Előtte kicsit gyakorolta is, hogyan fogja rávezetni az érdemes személy nevét a szavazólapra.)

De az előbb nem voltam pontos: barátságom nem, de szerelmem ment tönkre. Igaz, engem nem zavart, hogy B. nem ugyanoda készült szavazni, ahova én, csakhogy B.-t igen, és ez – hogy őt zavarta, és nem lépett túl a dolgon, mondjuk, beletúrva („Csacsi fiú, inkább csacsacsázzunk!”) a hajamba – már engem is zavart. De ez is máshogy (is) van: részéről az igazi ok a szakításra mégsem ez lehetett, hanem az, hogy túlságosan emlékeztettem néhai – nem két lábbal a földön álló – édesapjára, aki állatorvos létére szép nagy, antik szerzőkben is kivételesen gazdag könyvtárat gyűjtött össze, és akiktől négy gyerek után vált el a felesége. (Akinek kezét azután kivétel nélkül minden egyes házassági évfordulón ismét megkérte, kivétel nélkül hiába.) Vagy csak a szerelem nem volt elég egyik oldalon sem. Nem kellett ehhez se politika, se halott apa.

Tegnap – a választások két fordulója között vagyunk – meglátogatott a fiam keresztapja, elsőszavazó, ráadásul politológushallgató, daliás húszéves (és most végre a haja is jó, ott hagyta a közelben lévő török fodrászt, aki sose értette meg, hogy mit szeretne). A választások előtt pontatlanul jósolt: nemcsak az MDF-et, hanem az LMP-t is kiesőnek ítélte. Szóba került, hogy vannak liberális értelmiségiek, akik szinte egymásra licitálnak abban a kérdésben, hogy majd most a harmincas vagy a negyvenes évekbe süllyed-e vissza az ország, illetve – ezzel összefüggésben – hogy az Európai Unióban lehet-e nem EU-konform módon kormánypolitizálni. Az egyik szomszédos uniós tagország egyik kormánypártja elnökének hebefrén retorikája unalomig ismert, most is Szlovákiáról volt szó, de máshogy. Barátom édesanyja külföldieknek tanít magyart, neki mesélte el egy minden közép-európai paranoiától mentes tanítványa, hogy Pozsonyban járókelőket szólított meg magyarul. A megszólítottak először alaposan körülnéztek, és csak utána válaszoltak, fojtott hangon. Neki, a töröknek. (Ő egy másik török, nem a fodrász.)

Szóval semmi esetre sem kéne a feszültségeket élezni, sem a politikában, sem a nyilvánosságban, némi józanságra lenne szükség mind a politika, mind az erről véleményt formáló sajtó részéről. Normális dolog például, hogy Horkay-Hörcher Ferencen és Lackfi Jánoson kívül alig találni komoly embert, akinek nyilvános tevékenysége következetesen áthágja a média világnézeti izoglosszáit? Talán arról van szó, mint a tudományban, ahol ugyancsak különböző iskolák versengenek egymással, tűnnek és enyésznek – legjobb esetben az általános műveltség mélyebb rétegeibe –: arra kéne kísérletet tenni, hogy meghaladjuk az okosság aktuális szintjét. Ellenkező esetben ugyanis nagyon hamar elavul a produkciónk. És egyébként is így megy – ha nem is feltétlenül előre, de – tovább a világ.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Szolgálati közlemény Valamikor még tavaly, év végén indult egy blog, ahol...

Kőrizs Imre: Mi újság? Egy ilyen naplóféle olvastán talán felmerül a kérdés: mi...

Kőrizs Imre: Folyóméter A címlap belső oldalán olvasható kis életrajzi összefoglalást nem kívánnám...

Kőrizs Imre: A kék halál Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre