Végel László: Jó és rossz tájkunok

Az újságok hírül adták, hogy öngyilkos lett Branimir Nikolic Branci. A látszólag jelentéktelen, az Otpor (ellenállás) mozgalom egykori tagjáról szóló információ azért jelképes, mert Branimir Nikolic Milosevic bukása után (2000. október 5.) a gazdasági maffiózók, az újgazdag mágnások (tájkunok) leleplezését tűzte ki célul.

A titokzatos öngyilkosságról hallgatnak a mozgalom egykori tagjai, pedig sokan közülük magas tisztséget töltenek be a jelenlegi kormányzatban. 2000-ben az Otpor morális energiája sikeresen hozzájárult Milosevic megbuktatásához, ám mint kiderül, sokkal könnyebb volt Milosevicet megbuktatni, mint a maffiózókat leleplezni. A tiltakozó nemzedék egy része beépült a hatalomba, a másik része pedig szkeptikusan kivonult a közéletből. A közélet perifériáján gyakran hallatják a hangjukat az „elvesztett illúziók” nemzedékének azon tagjai, akik életük legszebb éveit pazarolták az ellenállásra, nem is sejtve, hogy a Milosevic-rendszer haszonélvezői lefölözik a tejfölt.

Nikolic azokhoz az idealistákhoz tartozott, akik komolyan vették 2005. október 5-ét, s őszintén hittek a társadalom erkölcsi megtisztulásában. Ma már – sajnos – tudjuk, hogy milyen naiv volt ez az idealizmus. Október 5-én együtt meneteltek Milosevic elleni tüntetéseken azok, akik le akarták váltani a plebiszcitáris diktátort, mert elvesztett négy háborút, s azok is, akik azért fordultak szembe vele, mert háborút indított. A tiltakozó tömegben helyet kaptak a nacionalisták, a liberálisok, tiltakozott a titkosrendőrség egy része, támogatták a tiltakozókat a tájkunok, az álkatonai alakulatok egy része – ki tudná felsorolni ezt a tarka társaságot! Mindenki hasznot húzott az eseményből (egészen mulatságos esetek is előfordultak, sokan az utolsó pillanatban rohantak Belgrádba, ahol már minden eldőlt, azért, hogy közelebb legyenek a fotelekhez), csak az idealisták veszítettek.

A parlament már lángokban állott, és a hatalom újbóli elosztásáért kezdődött a harc. Következményei ezekben a napokban végzetesen kirajzolódnak. A Korrupcióellenes Hivatal ugyanis a nemrég meghozott törvény érvényesítése érdekében követelte, hogy a tisztségviselők ne vállaljanak funkciót a végrehajtó és a törvényhozó hatalomban egyszerre. Kiderült, hogy több mint 1500 személynek kellene megválni az egyik vagy a másik tisztségtől. A multifunkcionáriusok sorra kérelmezték, hogy a Korrupcióellenes Hivatal tegyen velük kivételt. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen csak azokról az esetekről van szó, amelyeket a törvény szava tilt. Kiderült, hogy ezenkívül a politikusok nagy része lelkesen gyűjtötte a funkciókat, a különböző, jól fizetett igazgatóbizottsági tagságokat, amit ugyan nem tilt a törvény, de ami mindenképpen jelzi a hatalomért való harc jelenlegi magas intenzitását.

Branimir Nikolic viszont komolyan vette eszményeit – túlságosan komolyan. Rögtön 2000 után firtatni kezdte néhány tájkun vagyonának eredetét, mire azok bíróságon pert indítottak ellene. A pert megnyerték, Nikolicot pénzbírságra ítélték. Mivel nem fizetett, bebörtönözték. A Milosevic-időszakban meggazdagodott „újkapitalistáknak” pedig a hajuk szála sem görbült, vagyonuk eredetének kivizsgálására nem került sor. Hogy a bíróságok mennyire voltak függetlenek, arról éppen a napokban vallott az igazságügyi tárca miniszter asszonya. Elmondta ugyanis, hogy a bíróságokba a pártok „delegálták” saját bíráikat. A pártokat pedig a tájkunok finanszírozzák.

Branci letöltötte a büntetését, és megérte azt, hogy az általa említett személyek nem is voltak olyan fontosak. Újra naiv volt. Sokkal, de sokkal nagyobb ragadozók jelentek meg a színen. A sajtó és a televízió újabban tele van a maffiózókról szóló hírekkel, az állam pedig tehetetlen velük szemben. Nem csak az egyik vagy a másik narkóbáróról van szó, hanem azokról a tájkunokról, akik sakkban tartják a kormányt. Hatalmukat és befolyásukat mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy még Radovan Jelasic, a Nemzeti Bank igazgatója is lemondott, miután a tájkunok ezekben a hetekben keményen bírálták, mert nem hajlandó az ország devizatartalékának bevetésével leállítani a dinár értékvesztését az euróval szemben, ami megkárosította a kereskedelemben monopóliumot tartó, behozatallal foglalkozó tájkunokat. A bankigazgató inkább a szerbiai kivitelt szerette volna stimulálni, amit a Nemzetközi Pénzügyi Alap is melegen ajánlott. Jelasic hiába figyelmeztetett, hogy ha a kormány továbbra is kölcsönökkel próbálja megoldani a költségvetési hiányt, akkor a „görög forgatókönyv” vár Szerbiára, a tájkunok érdekei fontosabbak voltak.

A tájkunok tehát ezt a csatát is megnyerték, és a bankigazgató – személyes okokra hivatkozva – lemondott. Jól tudta, hogy nem csatározhat a tájkunokkal, ezért csak annyit mondott, hogy nem politikai nyomásra választotta ezt a megoldást. Ami nehezen hihető, mert előzőleg Cvetkovic kormányfő is bírálta a Nemzeti Bankot, tőle még élesebben az oligarchák. Vladimir Gligorov közgazdász szerint a tájkunok voltak elégedetlenek vele, s várható, hogy a Nemzeti Bank a következő időszakban az ő befolyásuk alá kerül.

Hogy a Milosevic-időszakban megtollasodott tájkunok szilárdan tartják a kezükben a hatalmat, azt legjobban az újabbnál újabb korrupciós botrányok bizonyítják. Az egyik botrány követi a másikat, a sajtó feszegeti a kérdést, a kormány ígéri, hogy tisztázza a vagyonuk eredetét, véget vet a korrupciónak, de szándéka minduntalan kicsorbul. Az ígéret puszta ígéret maradt.

Sikeresnek ígérkezett viszont Darko Saric narkóbáró leleplezése, aki a mintegy két tonna drogot csempészett Dél-Amerikából Európába. Eddig a szerbiai átlagpolgár úgy tudta, hogy a régióban az albán maffia foglalkozik drogcsempészettel, ám ezúttal kiderült, hogy létezik szerb drogmaffia is. A vezető politikusok Montenegróra igyekeztek hárítani a felelősséget, mondván, hogy Saric a montenegrói politikusok rokonszenvét élvezi, s ezért nem lehet bíróság elé állítani. Hogy ebben mennyi igazság van, arra nincs bizonyíték, az azonban biztos, hogy Darko Saric szerb állampolgár a szerbiai adófelügyelőség orra előtt és évek hosszú során vásárolta az ingatlanokat, szállodákat, Vajdaságban a termőföldeket és építette a luxuspalotákat, ám senki sem vizsgálta meg, honnan származik a pénz minderre. Egyelőre a nyomozószervek nem árulnak el semmit arról, hogy kinek lett volna a kötelessége, milyen mulasztások történtek és milyen kapcsolatrendszerek működtek, ám a médiumok továbbra is a montenegrói szálakat bogozzák. Így került sor egy élőben közvetített televíziós beszélgetésre, amelyben a belgrádi média montenegrói kedvence, Nebojsa Medojevic, montenegrói ellenzéki politikus lépett fel, aki azt bizonygatta, hogy Saricot is és a dohánymaffia főnökét, Stanko Suboticot is a montenegrói kormánykörök rejtegetik Zabljakon.

Az élő műsorban ekkor jelentkezett Stanko Subotic is, a műsorvezető, és Medojevic legnagyobb megrökönyödésére nem a montenegrói Zabljakból, hanem Svájcból. Többek közt elmondta, hogy Medojevicot Milorad Miskovic és Milan Beko finanszírozza abból a célból, hogy őt lejárassa. Miskovicnak és Bekónak pedig van oka erre, mert 50 millió eurót kölcsönzött nekik, hogy megvásárolják a belgrádi kikötőt, továbbá a WAZ részére a belgrádi Vecernje Novosti napilapot. Pár nap múlva Stanko Subotic a montenegrói IN televízió részére adott hosszabb interjút, amelyben dokumentumokkal támasztotta alá vádjait.

Mintha bomba robbant volna Szerbiában, ami azt bizonyítja, hogy Saric csak az egyik mozaikkockája a szerbiai korrupciós panorámának.

Ezt követték a kölcsönös vádaskodások és cáfolatok. Miskovic is, Beko is cáfolt, semmi köze sincs Subotichoz. A WAZ is cáfolt, s közölte, hogy csakis a saját tőkéjéből kívánta megvásárolni a Vecernje Novostit. Nyilvánosságra hozta Manojlo Vukotictyal, a Vecernje Novosti főszerkesztőjével kötött szerződést, amelynek alapján Vukotic közvetített volna a WAZ felé a Vecernji Novosti megvásárlásában. Erre Vukotic cáfolt, ő csak mint média-tanácsadó szerepelt, s ezért 50 ezer euró tiszteletdíjat kapott, ám az együttműködés megszakadt. Mindezek után a belgrádi Vreme leleplező cikket közöl a WAZ-ról, mely szerint a német cég feltételezhetően pénzmosással foglalkozott a szerbiai médiapiacon. Ezenkívül a WAZ gyanús üzelmei közé sorolta, hogy Stanko Subotic dohánymaffiózóval és Darko Sarictyal, a narkóbáróval is üzleti kapcsolatban állt. (Vreme, 2010. március 25.)

A Vreme tehát megvádolja az üzletemberek egy részét, de nem feszegeti a két másik két tájkun, Milorad Miskovic és Milan Beko üzletkötéseit, s kritika nélkül fogadja el azok cáfolatait. Ők ártatlanok. Amivel arra utal, hogy vannak jó és vannak rossz tájkunok. A rendőrség egyelőre intenzíven nyomoz, mint az eddigiek során mindig. A belügyminiszter azonban többször is hangsúlyozta, hogy a kormányzat senkivel sem lesz elnéző. Az igazságügy-minisztérium államtitkára pedig kijelentette, hogy végére járnak a korrupciónak még akkor is, ha ez a kormány bukásával jár. Eddig is hasonló nyilatkozatok hangzottak el, a kormány nem bukott meg, a tájkunok pedig maradtak. Nem könnyű feladatról van szó, hiszen a tájkunvilág valahol a kilencvenes években, a szerbiai expresszkapitalizmus méhében gyökerezik. Ezzel az időszakkal azonban mind nehezebb szembenézni, kiderült ez a Srebrenica-határozatból is. Több hónapos egyezkedés és alkudozás után a parlament meghozta a határozatot, azonban nem úgy, ahogy a Demokrata Párt tisztségviselői tervezték. A 250 képviselőből mindössze 127-en szavazták meg a határozatot, amelyben nem fordult elő a genocídium kifejezés, hanem a bűntetteket ítélte el a parlament. A genocídium terminust ugyanis határozottan ellenezte Milosevic utódpártja, a kormánykoalícióban lévő Szocialista Párt. Ugyancsak a Szocialista Pártra való tekintettel a parlament nem taglalta, hogy melyek azok a politikai erők, amelyek a srebrenicai genocídiumokhoz, illetve bűntettekhez vezettek, hiszen akkor éppen annak a Szocialista Pártnak a múltját kellett volna feszegetni, amely a kormányban van, és amely mindeddig nem ítélte el Milosevicet. A közvélemény sem fogadta nagy rokonszenvvel a parlamenti határozatot. A részben a WAZ tulajdonában levő Politika kommentátora szerint a piszkos balkáni háborúban nem voltak eleve bűnösök és ártatlanok, ezért erkölcsileg elfogadhatatlan a srebrenicai eseményeket külön elítélni. Mindez azt bizonyítja, hogy Szerbiában a múlt még túlságosan nehéz teher, legyen szó Srebrenicáról vagy Milosevicról.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...

Végel László: Csodaváró nemzetek Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: Hova tűntek a szerbiai liberálisok? Meghibásodott az újvidéki hőtelep, leállt a fűtés. Bekapcsolom a...

 

 

Cimkék: Végel László