Dalos György: Fantomképek

Berlin, 2010. április 7.

Reggel, még kissé kábán, merthogy a kávé nem hatott, belefeledkeztem egy internetes teszt kitöltésébe. Húsz-egynéhány kérdést kellett megválaszolnom a magyar élet különböző vonatkozásairól. Nem emlékszem már pontosan, mire mit feleltem. Feltehető azonban, hogy a tizenharmadik havi nyugdíjat jóváhagytam (bizony kapóra jön az a kis pénz télvíz idején!), a halálos ítélet újbóli bevezetését elleneztem, a mostaninál kisebb parlamentet óhajtottam, a helyi vonatközlekedést támogattam, a nyilvános helyeken való dohányzás ügyében közömbös voltam. De hogy például mit nyilatkoztam az adórendszerről, ha agyonütnének, sem tudnám megmondani, mint ahogy valójában fogalmam sincs róla, milyen adórendszert szeretnék, attól tartok, hogy semmilyent. Egyszóval vegyesen, rögtönözve vélekedtem, mondatról mondatra, aszerint, hogy mi jutott eszembe, konzervatívként, liberálisként, szociáldemokrataként, anarchistaként vagy polgárként, esetleg (szellemi) proletárként. Mindezt egy komputer hűvös agya összeadta, és kiköpte az eredményt, mely szerint tipikus LMP-választó vagyok.

Ezt ugyan eddig nem tudtam, de ha már így van, készséggel értelmezném. Ha jól értem, a számítógép fantomképe szerint olyan ember volnék, akinek legalábbis ma már nincsenek egy csoporthoz köthető szimpátiái. Mi több: az illető úgynevezett tiltakozó szavazó, voksával inkább nemet akar mondani, mint igent, de még a tagadást is lehetőleg agressziómentes formában szeretné gyakorolni.

Valahogy úgy, mint szegény Szép Ernő, amikor 1919 nyarán az őt igazoltató vörösőrnek azt találta mondani: „Kérem szépen, én ártatlanista vagyok.” Gondolom, Horthyéktól legalább annyira félt, ha nem még jobban. Vajon mivel mentegetőzött, ha azok kérték el az utcán az igazolványát? Történelmietlen kérdés: előlük egyenesen Bécsbe menekült. Magyar zsidó író volt, s nyilván nem akart bűnös budapestista lenni. Jó fél év múlva tért haza, iszonyú honvágy gyötörte a törzskávéháza után. De talán nem csak. Mert ő írta, 1914-ben, ha nem is a legszebb, de mindenesetre legkékszeműbb keresztény, hazafias magyar verset, szemlesütve idézem: „Ki ülsz az égben a vihar felett, / Én Istenem, hallgass meg engemet. / Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog, / Hazámért reszketek, magyar vagyok. / A népekkel, ha haragod vagyon, / A magyarra ne haragudj nagyon. / Ne haragudj rá, bűnét ne keresd, / Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd. (…) Mert itt a népek nem tudják, mit ér, / Hogy olyan jó, mint egy falat kenyér… / Édes Istenem, te tudod magad, / a bárány nála nem ártatlanabb…”

Magyarként, zsidóként és íróként szeretnék kimaradni a jelenből és a közeljövőből, bár tudom, hogy ez nem lehetséges. A konstelláció kicsit hasonlít a boldogult szovjetrendszerre, amelyben egyetlen erőként „a kommunisták és pártonkívüliek blokkja” indíthatott jelöltet a választásokon. Ha meggondolom, tökéletes konstrukció volt, illett rá a mondás: tertium non datur.

 

 

Ma hajnali egy és három óra között azt álmodtam, hogy az Egyesült Államokban gyilkosság miatt halálra ítéltek. Valójában homályos maradt számomra, hogy bűnös vagyok-e a vád értelmében vagy ártatlan, főleg az foglalkoztatott, hogy mi lesz ezek után A.-val és más hozzátartozóimmal, s egyáltalán, mi ilyenkor a teendő. Az ítélet még nem léphetett érvénybe, mert szabadlábon voltam, és valakivel, talán a védőügyvéddel együtt be kellett nyújtanom a fellebbezésemet. A procedúra szerint érveimet egy komputerrel kellett közölnöm, s az néhány perc múlva kiköpte az eredményt, mely szerint a halálbüntetést szabadságvesztésre változtatták, s annak időtartama „húsz szemeszter”. Kiszámítottam, hogy ez tíz évet jelent, és már bele is nyugodtam volna, amikor valósággal ostrom alá vett a média, főleg az elkövetett bűnről érdeklődve. Erre ébredtem.

Irodalmi szempontból az álom szerkesztetlen, cenzúrázatlan nyersanyag, nappalainknak az éjszakára kivetülő fantomképe. Csak azt nem értem, miért nem alkotta meg a nyelv az „álomszép” jelző logikus párját, mondjuk „álomcsúf”, „álomförtelmes” vagy „álomátkozott” néven.

 

 

Elmúltak a lipcsei szép napok, el a kitüntetési ceremónia a Gewandhausban, amelyen átvettem az Európai Megértés Könyvdíját. Ennek kapcsán kellemes és lelkes dicséretek mellett némi bírálat is érte szerény személyemet. A berlini Tageszeitung például azt írta, hogy a köszönetmondó beszédemből olyan ember bontakozott ki, aki, úgymond, kiesett az időből, s valójában már régen a múltban él. Így azután, tette hozzá az epés hírlapíró, a díjátadás igazi eseménye mégiscsak a szokásos Bach-koncert lett. Ennek olvastán először azzal nyugtattam meg magamat, hogy egye fene, elvégre nem halálos ítélet az, ha az embert gyengébbnek tartják Bachnál, még akkor sem, ha komponistaként éri ez a leminősítés. Később azonban el kellett tűnődnöm a főmegállapítás igazságtartalmán. Ezt a bizonyos kiesést néha magam is tapasztalom.

Itt van például a „Szudoku” esete. Ezt a szót évek óta ezer helyen látom, sokszor rikoltó színekben és mindig nagybetűsen, de soha nem vitt rá a lélek, hogy utánanézzek, mit jelent, pedig csak egy klikkbe került volna a Google-on, amelyet napi munkámhoz folytonosan használok. Ehelyett inkább találgattam, mi lehet az. Három változatot ötlöttem ki. 1. japán csatahajó, 2. szovjet dokumentációs központ rövidítése s végül 3. dél-koreai vagy burmai közéleti személyiség helytelenül leírt neve, helyesen: Szu Dok U. Megvallom, ezt a rejtvényt jobban élveztem, mint esetleges megfejtését. Már Szent-Györgyi professzor megmondta, hogy nem minden tudásra van szükségünk, ha nagyon szorít a kapca, lapozzunk bele bátran a szakirodalomba.

Azonkívül a részleges múltba fordulásnak lehetnek előnyei. Az ember kevésbé vevő a politikai gagyira. Például arra a fogásra, amikor az ellenfelet jól irányzott kommunistázással vélik elintézni. Szakállas vicc, már Marx és Engels is utalt rá 1847-ben: „Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?”

Vagy itt van az újabb „lelemény”: a „nemzeti bolsevizmus”. Széles Gábor mondja ezt – bagoly a verébnek – Vona Gáborról és pártjáról, s az, persze, kikéri magának. Más pártok így vagy úgy viszonyulnak a jaj, de fontos kijelentéshez, áhítatosan mormolják a szót, s közben fogalmuk sincs róla, mit jelent. Pedig a nemzeti bolsevizmus mint szolid munkásmozgalmi áramlat valóban létezett. Pártalapító kommunisták egy része a weimari köztársaság idején úgy vélte, hogy a versailles-i területrabló békediktátummal egy nemzeti alapra helyezkedő kommunizmust kellene szembeszegezni, amely egyúttal antikapitalista is lenne. Szép illúzió volt, csúnya macskajajba fulladt, hozzám már tananyagként került. Többször is elfogott a kísértés, hogy a vitába beavatkozva ezt a tudásomat megosszam az érintettekkel. Végül elálltam a szándéktól. Legyen ez az ő szudokujuk.

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...

 

 

Cimkék: Dalos György