Vitányi Iván: Ombudsmani szerepben (többek közt Gábor Györgyről)

 

A Mozgó Világ társadalmi tanulmányai ebben az évben is szinte lakmuszpapírként mutatják meg, hogy mi foglalkoztatja a magyar társadalom gondolkodó rétegeit. A megjelent írások szinte kivétel nélkül egyetlen nagy tematikai ív mentén helyezkednek el, amely a nemzetközi válsággal kezdődik, a magyar helyzet kritikus problémáival folytatódik, majd a reform és/vagy populizmus egyre kínzóbb alternatívájába torkollik. A három nagy téma természetesen a legszorosabban összefügg, át- meg áthatja egymást. Így alkotja hű képét a kornak. Nem volt ez előre megbeszélve és kitűzve, de nem is kellett – a szerkesztőség és a szerzők minden külön értesítés nélkül ebben gondolkoztak.

Nem dolgunk most az egész ívet áttekinteni. Jellemzésül az elejét és a végét idézem csak fel.

Válság

A válságok egyik tulajdonsága, hogy váratlanul érkeznek, utána azonban mindig kiderül, hogy voltak, akik előre megmondták, csak nem figyeltek rájuk.

Így volt ez a Mozgó esetében is. Popper Péter azzal kezdi (1. szám), hogy “a válság a honi történelem létezési módja”. Almási Miklós pedig ennél is tovább megy az 5. számban, tehát májusban (és ezt áprilisban kellett írnia). Írásának címe: P mint pénzügyi válság. Minden benne van, amit nemsokára a New York-i, londoni és pekingi lapok vezető cikkekben hoztak, és ma reggeltől estig róla beszélünk. Kezdete hitelválság, jelzálogkölcsön-krízis, mely aztán a pénzügyi rendszer egészét megrengeti. Ez már jelen van, mondja, következményei a társadalomra és az államra nézve egyaránt elkerülhetetlenek. Fel fog vetődni az állam szerepének kérdése. És nemcsak azt teszi hozzá, hogy a válság ezúttal globális lesz, hanem azt is, hogy a “globalizáció most visszaüt”: a fejletlenebb országok és fejletlenebb tőkék döntik el, milyen sors vár a fejlettebbekre.

Egyszerűen tökéletes, ahogy mindezek után megfogalmazza a végkövetkeztetést, amely így hangzik: “Valami lesz.” Csak így, a végén ponttal, nem felkiáltójellel. Hölgyeim és uraim! Ez az, amit erről ma tudni lehet, és tudni kell. Aki ennél többet tud, jelentkezzen!

Almási Miklós már kapott Mozgó-díjat, és különben is túl van azon a koron – bár nekem kedves öcsém – és azon a szinten, hogy így járjunk kedvére. Ha király lennék, udvari jövendőmondómnak tenném meg. Most az a javaslatom, hogy felállva tapsoljuk meg.

Tematikus számok: 1968, butaság, hazugság

Voltaképpen a válság volt a vezető gondolata a butaságról (1. szám), a hazugságról és az 1968-ról (8. szám) szóló blokkoknak is. Mintha a lap még nem látta volna érettnek a helyzetet ahhoz, hogy ablakba tegye a válság elemzését (amit akkor csak a jobboldal használt, de egészen más értelemben, mintha csak egyetlen ember kártevése lenne az egész). Ezért használtak álneveket.

1968-ról például Pintér Judit megírja, 68 volt a forradalmi évszázadok záróakkordja, mindenféle – kommunista, fasiszta, technológiai, amerikai, orosz-ázsiai, olasz-európai – forradalomnak egyaránt. Amolyan posztmodern konzervativizmus következett, amelyben az emberi felszabadulás folyamatai helyett a technikai fejlődés által felélénkített változások kerültek előtérbe. Gyáni Gábor ezt posztfordizmusnak nevezi, de sok más kifejezést is használnak, a neoliberalizmus vagy neokonzervativizmus mellett az újmodernet vagy a monetaristát.

Innen már csak egy fél mondat szükséges odáig eljutni, hogy most éppen ez van válságban. Balázs Gábor már meg is írja, hogy a jelenlegi, neónál neóbb konzervativizmus, Sarkozyé például, éppen 68-at akarja “végleg eltörölni”. Pintér Judit azonban a fordított megoldás mellett foglal állást: “68 ideálja, a barátságos, egyenlőségen alapuló, elnyomásmentes társadalom kizárólag csak akkor valósulhat meg, ha – ahogy Sartre tanította A dialektikus ész kritikájában – valamennyien összefogunk a konzervativizmus minden formája ellen.”

A Mozgó Világ tanulmányainak többsége természetesen az elmúlt évben is leginkább a magunk helyzetével foglalkozott. A butaságok és a hazugságok szerepével foglalkozó írások is ezt tették, tudván tudva a jelenség nemzetek fölötti erejét. Popper Péter (1. szám) pszichológiailag elemzi a butaság különböző formáit (előítéletek, naiv hit, túláradó egocentrizmus, közhelyek), amelyek, ha széles körben érvényesülnek, társadalmi erőként hatnak.

Várhegyi Éva első cikke (1. szám) viszont azt a folyamatot elemzi, ahogy a populizmus elvei szerint a kormányok erre építve igyekeztek szavazatot és támogatást nyerni, elhalasztva ezzel a szükséges reformok megvalósítását. Jól teszi, hogy nem kíméli egyiket sem. Második cikke (Átváltozások, 9. szám) ennél is tovább megy, és kemény szavakkal bírálja az “átváltozóművészeket”, köztük a legnagyobbat, Orbán Viktort. Az persze elkerülhetetlen, hogy a változó időben módosuljon a gazdaságpolitika programja is. Baj akkor van, ha a programok cseréjének egyetlen célja van: az eladhatóság.

Mustó István (Stefan A. Musto álnéven) egyenesen “a hazugság dicséretét” zengi (4. szám). Nemzetközi áttekintést ad a politika tudatos hazugságainak szerepéről Richelieu-től Bushig. Ironikust mondtam, de pontosabb a szofisztikált. Mert azt vonja le következtetésül, hogy a hazugságok ugyanúgy mozgatják az eseményeket, mint az igazságok. Az igazság képlékeny, sokan nem értik, sőt nem akarják érteni, Arra már nem is próbál meg felelni, hogy akkor hát mit kell tenni.

Vajda Mihály azonban (2. szám) Bibó aktualitásáról szólva megfelelt erre is. Bibó ugyanis új oldalról közelíti meg a naivitás és a hazugság, pontosabban a naiv tévedés és a tudatosan hazug konstrukció különbségét a “tömegtársadalom” világában. Bibó ezt maga is némiképpen naivul mondja, de akkor követjük igazán, ha most már teljes mellszélességgel állunk szembe az ijesztő valósággal.

A reformok szükségessége – van-e élet reformok nélkül

Ez a második téma is jelentékeny elemzésekkel szolgált az elmúlt évben.

Inotai András (a 6. számban) azt a folyamatot követi végig, hogy hogyan lett a magyar politikai-gazdasági élet az 1990 körüli éllovasból 2008-ra sereghajtó. Éllovas azért lett, mert a Kádár-rendszer álságos képmutatással fedezte a magyar csodát, a szovjet szerkezeten belüli polgárosodást, a téesztagok háztájijának nevezve a magántulajdont. Most az tart vissza minket, hogy az álságosságot jobban megtanultuk, mint a polgárságot.

Farkas Zoltán három cikke voltaképpen ugyanezt mondja el a reformokkal kapcsolatban. Az első (Szemináriumi óra jövendő népszavazóknak, 2. szám) az idei népszavazás álságos voltát fejti ki. A második (A kritikus tömeg, 9. szám) nagyobb távlatban elemzi az okokat és a következményeket. A Bokros Lajos nevével jelzett reformok után “a reformok ügye kiiktatódott a magyar közbeszédből”. A magyar “polgár” (idézőjelben, nem történelmi értelemben vett polgár, csak állampolgár) ugyanis nem akar a reformokról hallani sem. Csak azt akarja hallani, amit kap, vagy kaphat, azt nem, amit adnia kell, vagy akár csak adhat. És vannak, akik ezt kihasználják, egyre nagyobb zsákutcába hajszolva bele az ország gazdaságát és társadalmát. A harmadik cikk egyben nekrológ Antal László barátunk emlékére (11. szám). Antal valóban egyike volt a legélesebben látó magyar közgazdászoknak, nemcsak szerzője, de hosszú ideig belső, kuratóriumi tagja a Mozgó Világ szerkesztőségének.

Farkas Zoltán most az ő szavaival foglalja össze a magyar gazdaságpolitika elmúlt 18 – és még nagyobb ívet átfogó – korszakát. Jellemző idézet a cikk címe is: “A dolgok elrontásában világbajnokok vagyunk.” Merthogy: “Annak a hazárdjátéknak a megnyerésére még nem volt példa, hogy sikerült volna egyszerre vaskosan lecsökkenteni az adókat és növelni az állami beruházásokat és a szociális kiadásokat.” Ez utóbbi idézet ideje is jellemző: 1998. Tíz éve. Uramisten, mit mulasztottunk ennyi idő alatt!

Reform – és/vagy populizmus

Akárhonnan indulunk, ugyanahhoz az alternatívához érkezünk. Vagy végig tudjuk vinni a reformokat, vagy a társadalom naivitására, történelmileg kialakult csodavárására alapozó populizmus veszi kezébe sorsunkat. És akkor a maga módján hajtja végre a reformokat. Lehet, hogy bevezetik a vizitdíjat, de előtte a beteg, az orvos és az ápolónővér vigyázzállásban elénekli a Himnuszt, és mindenki boldog lesz.

Ezzel az alternatívával több értékes, átgondolt, mérték- és mérséktartó tanulmány jelent meg a Mozgóban.

Ágh Attila (A társadalmi rendszerváltás perspektívái Magyarországon, 9. szám) szerint az “ősbűn” 1998-ban követtetett el. Akkor minden együtt állt a reformok sikeres folytatására. Orbán bűne, hogy helyette a populista utat választotta. A nép atyja szerepében való osztogatást, amellyel a magyar társadalom nem a nyugati irány felé mozdult el, hanem – “keletiesen nyugatosodott”. A posztmodernitás szépen összetalálkozott – én úgy mondanám, hogy a jó magyar feudalizmussal -, vagy ahogy Ágh Attila mondja: a “múltból örökölt társadalomtöredékekkel” és magával a “dezintegrált társadalommal”.

Hasonló ehhez Ripp Zoltán álláspontja is. (Gyűlöletbeszéd Magyarországon. 5 szám.) Szerinte Orbán Viktor 1997-ben “lépte át a Rubicont”, és nyitott a szélsőjobb felé. A “több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” ideája jelentette a döntő lépést, és ez hozta létre a merev kétpólusú politikai szerkezetet. És az igazi veszély nemcsak a fasizálódás lehetősége, hanem az előrelépésnek az a tartós képtelensége, ami ezáltal létrejött.

Debreczeni József álláspontja más megközelítésben lényegében egyezik ezzel (Kormányváltás – rezsimváltás – rendszerváltás, 7. szám). Módszeresen foglalja össze Orbán Viktor új politikájának “attribútumait”. A parlamentarizmus tagadása és a “közvetlen demokrácia” meghirdetése. A gyűlöletbeszéd. (Nyelvi bizonyítékokat sorol fel rá, például ahogy az ellenfelet, vagy inkább az ellenséget nevezik: hazug, pimasz, ripacs, erkölcsileg megsemmisült, alantas, szélhámos stb.) A populizmus, a nép misztifikálása. A vezérelvű központosítás. A politikai fundamentalizmus. A vallás visszavétele a politika eszköztárába.

Két kivétel

Külön kell azonban még szólnom két kivételről, azaz két kivételesen megkapó írásról, amelyek látszólag nem is illeszkednek bele a felvázolt gondolatmenetbe, és mégis belső értelmét fogalmazzák meg. Mindkettő az utolsó, 12. számban jelent meg.

Két világot járt szerző, akik nemcsak az elmúlt húsz év nekiindulásait, bukásait, keserűségeit és reményeit élték végig mindig a saját bőrükön, hol az első vonalban, hol számkivetve, hanem ugyanezt tették az elmúlt hatvanban is. Most nem ezt idézik fel, hanem tartózkodó önvallomás formájában megfogalmaznak egy-egy tanulságot, amelyben benne van az is, amiről most nem beszélnek.

Kornai János Japánban tartott előadásának címe: Marx egy kelet-európai értelmiségi szemével. Benne van az 1945-ben színre lépett nemzedék története, vagyis a világtörténelem. A kiindulópont a 45 utáni lázas-izgalmas eszmélkedés, amelyben a soha többé és a mégiscsak szellemében új világot akartak teremteni, és ebben természetesen felfedezték Marxot. Nemcsak Magyarországon volt ez így, és nemcsak Kelet- vagy Kelet-Közép-Európában, hanem az egész világon. (Én is akkor ismertem meg Kornai Jánost, a Petőfi Diákkörben, amelynek ő középiskolás diáktagja, én meg – lévén pár évvel idősebb – a patronáló testület tagja voltam. Tanítottam is náluk néptáncot. János ügyesen járta, sajnos aztán nem volt ideje rá, hogy elmélyüljön benne.)

Aztán megéltük, amit meg kellett élnünk. És meg kellett élni azokat a tapasztalatokat, amelyek nemcsak a szovjet rendszertől, de magától Marxtól is elfordítottak. És Kornai János azok közé tartozik, akik nemcsak a negatív következtetést vonták le, de új irányt szabtak a közgazdasági gondolkodásnak.

És most, mindezen túl, feljutva a csúcsra (nem patetikusan értem, hanem hogy egy olyan helyre, ahol már körülnézhetünk), Kornai János arról beszél, hogy miben volt mégis igaza Marxnak.

Itt illeszkedik Kornai János vallomása a Mozgó Világ tematikai ívébe. A Mozgóéba? Nem, a történelemébe. Mert a mai világállapot dilemmájának mélyében az is benne van, hogy vajon mégis nem kellene-e ismét elolvasni ezt az elfelejtett vagy inkább altudatba szorított szerzőt.

A másik írás Konrád György esszéje: A regény és a város. Valójában a szerző ars poeticája, sőt mint szintén önvallomás. (Szintén előadásként hangzott, külföldön, a Pen Klub konferenciáján.) Formája irodalomelméleti tanulmány, azt fejti ki benne, hogy a regény műfajának és a modern város életének struktúrája egy és ugyanaz. A regény csak a városban születhetett. Mert ez a szerkezet nem könnyen átlátható, ezer és ezer részből áll, amelyek látszólag nem függenek össze. Könnyen hiheti az ember, hogy dorbézoló szabadságot nyert, és élvezheti a változatosság gyönyörűségét.

Jobban beletekintve azonban a város belső élete ezer és ezer láthatatlan szállal függ össze. A véletlen és a szükségszerű itt már nem válnak szét, amit véletlennek érzünk, az voltaképpen elkerülhetetlen, amit sorsként élünk át, az stochasztikus folyamatok során érvényesül, vagy a mi, vagy mások életében.

Konrád azonban azt is elmondja, hogy nemcsak a város és a regény ilyen, hanem a városban ilyenné vált maga az ember, mert ezt a kettősséget éljük át mindenben.

Bocsánat, nem ezekkel a szavakkal mondja, hanem a maga kidolgozott irodalmi nyelvén, amelyet nem lehet kivonatolni. Én csak a Mozgó Világ évi tanulmányainak nyelvére fordítom. De egyszerre ott vagyunk vele, ahonnan kiindultunk. És olyan alapot ad a gondolkodáshoz, amiről nem szabad megfeledkezni.

Kinek adom/adjuk tehát ezek után a 2008. évi díjat?

Mint már mondtam, számos értékes, átgondolt, mérték- és mérséktartó tanulmány jelent meg a Mozgóban. Közöttük – újszerűségével, mélységével, és koncepciójának szélességével – Gábor Györgynek kívánom átadni a 2008. évi Mozgó-díjat. Már korábbi munkáival is megérdemelte, az idén három kitűnő cikket írt.

Az első a 2. számban jelent meg Leszerelési teológia címmel. Filozófiai írás, amely a társadalmi és a vallási tolerancia összefüggéséről és össze nem függéséről szól. Mindkettőt a maga mértékével kell mérni, és nem szabad egymásra vetíteni. A hívő toleráns lehet az állammal és egy másik vallás hívőjével, de személyében nem lehet toleráns a másik vallás hittételeivel. Ezért van szükség az állam és az egyház szétválasztására. Ezt a gondolatmenetet a második cikkben (Párhuzamos életrajzok, 3. szám) is folytatja. Elgondolkozik a legneóbb konzervativizmus azon új mutatványán, hogy hatásuk eszköztárába ismét be akarják illeszteni a vallásos hitet. Nicolas Sarkozyt és Orbán Viktort állítja párhuzamba, előző elnyerte, vagyis inkább megszerezte magának a címzetes kanonok címet, az utóbbit pedig “alcsútdobozi táltosnak” nevezi.

Legújabb írásában (Antropológia és istenkirályság) ennél is tovább megy, megszólalt benne a vallásfilozófus. Jobban megfigyelve Orbán Viktor kijelentéseit, nem csak, sőt nem annyira az ősmagyar táltoshitűeket akarja megszólítani, hanem a keresztény vallást saját autoriter fundamentalizmusának alapjává kívánja tenni.

Gábor György sorra veszi Orbánnak az emberi antropológiáról mondott szavait, és szembesíti a kereszténység különböző felekezeteinek idevágó felfogásával. Egészen fantasztikus mutatvány. Amikor először olvastam, még el is ironizáltam rajta, hogy minek egy láthatóan másodkézből vett gondolatfoszlányokon alapuló állítássort a nagy vallási vezetők és filozófusok tanaival összevetni. A cikknek ugyanis ez az apparátusa. Idézi többek közt a következő gondolkodókat: Pál apostol, Kálvin, Luther, Hobbes, Kant, Leo Strauss, Locke, Montesquieu, Tocqueville, John Stuart Mill, Hayek, Rawls, Popper. Hogy kerülnek ezek az alcsútdobozi táltos mellé?

A nagy felvonulás azonban nem hiábavaló. Kimutatja ugyanis, hogy a vizsgált szerző, illetve népszónok egy egészen meghatározott, zárt és szűk körű “antropológiát” képvisel. Ebben az ember alapvetően rossz, ezért a vallásnak és az államnak együtt kell féken tartania. Ez szemben áll az – úgymond – “liberális antropológiával”, amely abban bízik, hogy a szabadság kihozza az emberből a jót. Nem igaz, mondja a táltos, a liberalizmussal együtt a demokrácia is megbukott, szakrális gondolkodás, szakrális állam kell, Magyarországnak nem politikai, hanem lelki fordulatra, istenkirályságra van szüksége.

Gábor György azt is kimutatja, hogy a közvetlen forrás a kálvini tanoknak, a predesztinációnak egy nagyon szűken, a saját praktikus céljaira értelmezett felfogása, amelyből a teljesítményre, munkára való orientáció elve, a Max Weber-i “protestáns etika” csakúgy hiányzik, mint a magyar szabadságharcok protestáns ideológiája. Csak az marad, hogy a jövő szakrális vezetője majd nagy O-val fogja építeni az Isten Országát.

Gábor György arról is meggyőzött, hogy felejtsük el az iróniát. Igaza van, senki se játsszon a keresztény tanításokkal vagy más filozófiákkal sem ilyen könnyű játékot másodkézből. Szembesítsük a gondolatok eredeti értelmével – és akkor még jobban kiviláglik talmisága.

Mindezek okából a Mozgó Világ szerkesztősége nevében kérem Gábor Györgyöt, hogy fogadja el a díjat, és írjon még sok cikket, sok tanulmányt, sok könyvet.

 

 

Kapcsolódó írások:

Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről) Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam...

Vitányi Iván: Ahol szorít a cipő (Ripp Zoltánról) Azzal kezdem, mint az elmúlt években mindig: egyetemes áttekintéssel. Miről...

Vitányi Iván: Fából vaskarika (Farkas Zoltán) 2004-es, 2005-ös és 2006-os beszámolómban egyaránt azt állítottam, hogy...

Vitányi Iván: Hogyan juthatunk ki a bűnbeesés állapotából? Vitányi Iván: Hogyan juthatunk ki a bűnbeesés állapotából? Tavaly...

Vitányi Iván: A hazugság fenomenológiája Vitányi Iván: A hazugság fenomenológiája Tavaly is, tavalyelőtt is...