Mélyi József: Az eltűnt idő legújabb bizonyítéka

 

 

Néhány hónappal ezelőtt egy német művészettörténész-hallgatóval találkoztam, aki diplomamunkáját az 1989 utáni magyar képzőművészetről írja. Gyorsan kiderült róla, hogy ismeri a témát, magyar szövegeket jócskán olvasott, művészekkel és elméletírókkal is többször beszélt már. Beszélgetésünk végén egy kicsit óvatosan azt kérdezte: lehet, hogy csak az ő figyelmét kerülte el, de nem tudja, melyik volt az a kiállítás a rendszerváltás után, amely visszapillantva igazán jól feldolgozta és összefoglalta az 1945 és 1989 közti időszak magyar művészetét. Zavartan mosolyogtam, és csak annyit válaszolhattam, nem kell szabadkoznia, ugyanis ilyen összefoglalás nem volt. Létrejött a Hatvanas évek kiállítás és a Nyolcvanas évek is, különböző okokból egyik sem sikerült jól: az első a hivatalos és alternatív művészet határvonalait nem tudta megnyugtatóan meghúzni, a második pedig nem találta a megfelelő távolságot a tárgyalt időszakkal szemben. Az egész korszakot áttekintő visszapillantás, feldolgozás és összefoglalás vagy várat még magára, vagy lehet, hogy az idővel együtt végleg eltűnt.

Ami biztos, hogy a művészettörténeti múlt bizonytalan alapjaira még nehezebb felhúzni a jelenkori művészet elképzelt épületét. A kilencvenes évek és az új évezred magyar művészetét tekintve nemcsak a bátran állást foglaló áttekintő kiállítások, de az egyes elméleti szálakat következetesen végigkövető, összefogó vagy szétválasztó, nagy ívű és vitaalapként szolgáló művészettörténeti munkák is hiányoznak. Mintha a rendszerváltás óta létrejött szövegek, múzeumi gyűjtemények vagy a nagyobb kortárs kiállítások megelégedtek volna a részproblémák megoldásával, és csak keskeny ösvényeket mertek volna vágni a bonyolult összefüggésrendszerben. Úgy tűnhet, a nagy szabadság – amelyben a hivatalos és az alternatív közti különbségek vagy a műfajok közti határvonalak nagyrészt érintetlenek maradtak – nemcsak az iránypontokat mosta volna el, de a bátran felvállalt döntéseket is. 1989 óta az elméletben, a múzeumi és a kiállítási gyakorlatban néhány kivételes próbálkozástól eltekintve úgy gördült tovább minden, mintha a rendezett erővonalakra vagy áttekinthetően – adott esetben többféle változatban – strukturált hagyományainkra nem is lenne szükségünk.

Az Irokéz gyűjtemény mostani kiállítása (“Az idő legújabb cáfolata”, Magyar Nemzeti Galéria) megmutatja, milyen az, amikor valaki – ebben az esetben egy vagy több magángyűjtő – az áttekintő és összefoglaló munkát különösebb rákészülés nélkül, de valójában napi szinten elvégzi; közben nem ösvényt vág, hanem többsávos autópályát épít, kisebb, rendszeres leágazásokkal. Saját ízlését emeli jogos értékképző elemmé, sajátos látásmódjával jelöli ki az erővonalakat, egyéni szemszögből és szabadon ad képet az elmúlt húsz év magyar művészetéről. A gyűjtemény így az eltelt két évtized szubjektív lenyomatát nyújtja; és az sem lehet véletlen, hogy még a Nemzeti Galériában rendezett kiállítás címében is megjelenik az idő.

Bár a gyűjteményben akadnak korábbi munkák, a rendszerváltás idejének művészetéről és lehetőségeiről leginkább a kollekció egyik legfontosabb műve, A szabadság lelkének szobrához készült 1992-es dokumentáció ad tanúbizonyságot. Szentjóby Tamás mai megvalósíthatóságát tekintve lehetetlen köztéri művét nézve, Vitray Tamás narrációját hallgatva sajnálattal rögzíthetjük, milyen messze távolodtunk alig több mint másfél évtized alatt a nagyvonalú és egyben ironikus múltkezelés lehetőségétől. A keletkezés évszáma pontosan kijelöli egy naiv vagy inkább szabadságában rugalmas korszak végpontját, és megmutatja, hogy 1992-ben még tartott az a lehetőség, amit magunkban 1989-nek neveztünk. Hogy mennyire kemény volt ez az időhatár, azt jelzi, hogy Szentjóby következő nagy projektje, amely a Polifónia projekt keretében jött volna létre 1993-ban, objektív és szubjektív okok miatt már nem valósulhatott meg.

Az Irokéz gyűjtemény gerince ezt az időhatárt követően, a kilencvenes évek folyamán alakult ki, elsősorban az Újlak csoport akkori, később egykori művészeinek munkáiból: Komoróczky Tamás, Farkas Gábor, Szarka Péter, Ádám Zoltán és Ravasz András műveiből, amelyek egy részét a kiállításhoz készült katalógusban Andrási Gábor jogosan sorolja a bad painting Nyugaton akkor már jó évtizede létező, itthon még szinte ismeretlen kategóriájába. A nyugati fogalmak és a magyar valóság közti időbeli szakadék jól lemérhető azon is, hogy az Újlak művészei által a kilencvenes évek elején képviselt intézménykritika leginkább egy olyan intézményrendszer ellenében fogalmazódhatott volna meg, amely akkoriban Magyarországon még alig-alig létezett. (Az időeltolódás, a megkésettség és a “megelőzte korát” problémája akár egy művészeti hagyományainkat összefoglaló kiállítás vezérmotívuma is lehetne, amelynek feltételezett kiindulópontja a magyar pop-art vagy az itthoni konceptuális művészet.) Az Irokéz gyűjteményben mostanra fontossá és hangsúlyossá vált darabok, Szarka 2000 után készült komputerképei vagy Komoróczky videói pedig azt az időszakadékot mutatják, amely a Tűzoltó utca kollektív romantikája és a galériák világába integrálódott művészek szemlélete között húzódik.

A nemzetközi tendenciákat figyelembe véve a kilencvenes évekre tehető a korábban halottnak tekintett festészet visszatérése is. Ma már látjuk, hogy ennek egyik okát a műkereskedelemben kereshetjük, amely nem tudott elszakadni a klasszikus és eladható festett képtől vagy az annak pótlékaként készült fotóktól, videóktól, komputerművektől. Nálunk ebben az időben úgy tért vissza a festészet, hogy még igazi műkereskedelemről sem beszélhettünk. Az Irokéz gyűjteményben Korodi János korai képei, Braun András kilencvenes években készült pszichedelikus művei vagy Szűcs Attila máig élvezetes és következetes látványkísérletei azonban az új alapokra helyezett festői képalkotás korszakos példái.

A térbeli alkotások, a szobrok és installációk területén kevésbé egynemű az időben kirajzolódó kép, bár a tradíciókkal, a klasszikus műfaji szabályokkal való szembenézés, illetve szakítás közös nevezőre hoz olyan különböző irányból érkező alkotókat, mint a bad painting mintájára “rossz szobrászatot” művelő Kovách Gergőt, a nyolcvanas évek hagyományaiból építkező és a kiállítás címadó munkájával a tárlat egyik kulcsművét is jegyző Várnai Gyulát vagy az egyéni hangvételével kitűnő Halász Pétert. A gyűjtemény egyúttal azt mutatja, hogy a műfaji határok rég elmosódtak, az elméletek pedig mifelénk csak időben ide-oda tologatva strukturálják a művészeti gyakorlatot.

Az Irokéz gyűjtemény mostani bemutatkozásában talán épp az elmélet háttérbe szorulása az egyik legmeglepőbb és legüdítőbb elem, miáltal mintha minden mű – felszabadulva a kötöttségektől – egy kicsit közelebb is kerülne a nézőhöz. Százados László rendkívül természetes rendezése pedig tovább erősíti a munkák – nehéz mást mondani – auráját. Mint egy valódi klasszikus és egynemű gyűjteményben, úgy lehet a témákra vagy az egyes műcsoportok humorára koncentrálni, esetleg a kedvencek között válogatni. Ismét fel lehet fedezni a magyar kortárs képzőművészet egyik fel-felbukkanó, majd mindig újra eltűnő kiváló “kívülállóját”, Varga Ferencet, akinek japán ihletésű Galagonyabokra vagy Évgyűrűkertje a párhuzamos művészettörténeti kánonok lehetőségére és valóságára mutat rá. Ugyanígy kívül tartja magát az intézményi skatulyákon Uglár Csaba, aki az Irokéz gyűjteményben egyszerre van jelen a kilencvenes évek közepéről származó zabolátlan, szabályt nem ismerő festménnyel és a néhány évvel ezelőtt készült, a szoláriumot és a nyerőgépet keresztező, szemtelen installációval. A gyűjtemény mellékútvonalainak felfedezése talán azt az érzést erősítheti, hogy művészetünk idejében a pályák kijelölését talán érdemes lenne a műfaji és elméleti vonalakra rágörcsölő szemlélet helyett (vagy mellett) valóban a két- vagy háromdimenziós művek elemi és érzéki szintjén elkezdeni.

Kezdőpontnak a “zeneterem” a legmegfelelőbb helyszín, középpontjában Németh Hajnal és Komoróczky Tamás videóival, amelyek számomra néhány négyzetméterre sűrítve megtestesítik az egész Irokéz gyűjteményt. Játékos és szabad gondolatok gyűjteményei, amelyek miszlikbe aprítják a filmes és képzőművészeti konvenciókat, miközben ritmusra épülő struktúrájuk, személyesen is átélhető képi világuk akár sokszor is nézhető, élvezhető műalkotásokká teszi őket. A teremben a központi művek mellett, mellékesen kiderül az is, mennyire fontos a zene a kortárs magyar képzőművészetben. (Erre szintén épülhetne külön áttekintő kiállítás, ahogy tette ezt már egyszer “kicsiben”, a Műcsarnokban a Petrányi Zsolt által rendezett Áthallás.)

Nézhető persze a kiállítás akár más gyűjtőfogalmak mentén, és ezek egyike lehet maga az idő is; ahogyan a nyolcvanas évek végéhez képest megváltozott a sokjelentésű szabadság fogalma, úgy alakult át a felszabadult idő értelmezése is. Az Irokéz gyűjtemény akár a “mihez kezdjünk az időnkkel?” kérdésre adott válaszok szerint is végignézhető, a futball, a televízió, a szex, vagy az elveszett és a szabad időben újra megtalált identitás tematikáját követve. A szabad idő azonban túlnyomórészt apolitikus, vagy pontosabban: kitakarja a politikát. A kitakarás a gyűjtemény egyik fontos darabján szó szerint is megjelenik: Nemes Csaba mai festményén utóbbi éveink egyik szomorú jelképe, a XII. kerületi Turul alakja megfestetlenül, fehéren hagyva tűnik ki környezetéből, miközben hatalmas semmiségével valójában belőlünk vesz el. Nemes Szentjóbyhoz hasonlóan, de kiábrándultabban sűrít: egyetlen képbe zárva jelenik meg múltkezelésünk groteszk hiánya és jelenünk bántó vakfoltja.

“Tagadom, hogy létezik egy egyedüli idő, amelyben minden történés láncszerűen összekapcsolódik” – írja Borges az Idő újabb cáfolatában. Ha nagyon előrelátóak vagyunk, nézhetjük a gyűjteményt akár a jövő felől is. Érdekes egybeesés, sőt talán az örök visszatérés furcsa igazolása, hogy az egyik legfiatalabb művész, az Irokéz gyűjteményben a Szájjal és Aggyal Festő Művészek Világszövetsége képviseletében megjelenő Mécs Miklós a Prima Primissima ifjúsági díjjal együtt nyert euróösszeg fölszabdalásával és pörgetős képregénnyé átalakítása nyomán épp néhány héttel ezelőtt készítette el Akhilleusz és a teknősbéka című művét. Az intézménykritikus és politikus alkotás, amely egyben az időről is szól, ugyanazt a motívumot választja kiindulópontként, mint egykor Borges. Mécs művét tanárának, Szentjóby Tamásnak ajándékozta, de hosszabb távon a legjobb helye talán az Irokéz gyűjteményben lenne.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: A kutya mint hiányjel Mélyi József A kutya mint hiányjel El Kazovszkij halálára...

Mélyi József: Atombomba a Kálvin téren „A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának.” Így kezdődik...

Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...

Mélyi József: Az oroszok itt vannak Mélyi József Az oroszok itt vannak Lehet, hogy a...

Mélyi József : A szárnyas oltártól a teremtéstörténetig (Keith Haring a Ludwig Múzeumban, 2008. augusztus 15. – november 16.) A Keith Haring művészetét legalaposabban bemutató weboldal (www. haring.com)...