Kőrizs Imre: Nem tudom, Gyuri, megvan-e neked Feleki Kamill –

 

Dragomán Györgynek

Az a selypegő színész, aki már fiatalnak is öreg volt: egy férfi Gobbi Hilda, csak bohózatban előadva. Miska főpincér a Csárdáskirálynőből, örök Önök kérték-darab, ahogy Honthy Hannával bokázik fekete-fehérben. Egyébként azt a jelenetet tudtommal direkt Honthy Hannának írták bele az operettbe, ahogy Bajor Imrének a Hyppolit, a lakáj játékszínbeli előadásába azt, hogy az övé “Közép-Európa legszebb férfi felsőteste”. Szóval Feleki Kamillról olvastam valahol, majdnem biztos, hogy a Nők Lapjában, hogy ha megsértette valaki, akkor azt az embert megszüntette. Nem vett róla tudomást. Volt életfogytiglan is, de kisebb bűnökért csak néhány évet rótt ki. Egyszer egy kollégájának lejáróban volt a büntetése, az illető nevetgélve épp ezt magyarázta valakinek a színház lépcsőfordulójában, amikor ennek láttán Feleki ott helyben egy életre megszüntette.

Ezt a megszüntetést én is gyakorlom. Amikor anyám meghalt, feltörték a járdát. Nagyon töredezett volt, mert egyre több autó parkolt fel rá, pedig amikor burkolták, talán még az ötvenes években, nyilván nem erre tervezték. Anyám, ha meglátogatott, mindig a másik oldalon jött: bottal járt, és a bot a repedésekben állandóan megbicsaklott volna. A túloldalon viszont van pár fa, úgyhogy nem mennek fel a kocsik, ezért nincsenek repedések. Miután feltörték a járdát – illetve törni nem is kellett, darabokban volt, inkább csak feldobálták egy dömperre -, vadonatúj, sima aszfaltot terítettek le, úgyhogy már akár anyám is járhatott volna rajta. De csak én járhattam, ő meghalt. Viszont úgy voltam vele, hogy ha ő nem járhat, akkor én se fogok, ezért aztán mindig kizárólag a túloldalon közlekedtem. Amikor nagy ritkán a másik irányból jöttem, és az utca túlsó végén fordultam be a sarkon, olykor figyelmetlenségből még a tiltott területen tettem meg néhány lépést, de aztán mindig kötelességszerűen átmentem a túloldalra, bár azt sem éreztem volna tragédiának, ha végig a rossz oldalon megyek, mert az, hogy lemondtam annak a járdának a használatáról, nem valami kényszerpszichózis eredménye volt, hanem szuverén döntés.

Aztán ezt elkezdtem kiterjeszteni minden olyan helyre, amit anyám halála után alakítottak át. Például nem messze a lakásomtól, az orvosi rendelő mellett új telefonközpontot építettek. (Ahogy valaki már akkor megjegyezte, teljesen fölöslegesen, mert ha vártak volna két-három évet, az egész létesítmény elfért volna egy aktatáskában.) Lebontottak egy régi házsort, és betonból húztak fel a helyére egy másikat. Akkor még deszkával zsaluztak, és amikor megkötött a beton, és lebontották a zsalut, a fölösleges deszkadarabokat konténerbe dobálták az ideiglenes drótkerítés mögött. Ez nekem éppen kapóra jött, mert akkoriban fával fűtöttem, és állandó probléma volt a jó gyújtós beszerzése. Úgyhogy éjszakánként kilopakodtam az építkezéshez, és a kerítésen át kihuzigáltam annyi deszka- meg lécdarabot, amennyit két szatyorban haza tudtam vinni, otthon aztán, a pincében egy nagy baltával gyönyörűen felhasogattam őket. Amikor vége lett az építkezésnek, sose jártam az új ház felé, mindig átmentem itt is a másik oldalra. “A végén majd repülnöd kell” – mondta életem akkori tévedése. (Ő az különben, aki miatt nem mentem föl az iwiwre: már megtalálta az összes barátomat, még a bátyámat is ismerősnek jelölte, biztos, hogy rendszeresen rám keres, hátha egyszer csak mégis regisztrálok.)

De megszüntettem már olyan patinás közgyűjteményt is, mint a Nemzeti Múzeum. Nem aprózom el, mint Feleki Kamill: mindent véglegesen szüntetek meg, a múzeumba sem teszem be többet a lábam, soha életemben, az ikreket is viheti majd az anyjuk, ha elég nagyok lesznek. Az intézményre a nagynéném miatt nehezteltem meg, amikor kirúgták teremőri hivatalából. A nagynéném nem volt jó teremőr. Amikor Ohat-Pusztakócson megszűnt a téesz, egy – hogy is mondjam? – távoli nagyapám beprotezsálta Hajdúdorogra a helytörténeti múzeumba, ahol hét közben lényegében nem volt forgalom. Mesélte, hogy egyszer egy pasas feltűnően lassan és figyelmesen járta körbe a kiállítást, úgyhogy ő a pénztárossal utána is settenkedett, és nagy huncutul még azt is megmondták neki, hogy ők bizony tudják, honnan jött. Az ember ezen nagyon meglepődött, de a nagynénémék átláttak a szitán: őket nem lehet becsapni, a férfi nyilván a központból érkezett, őket ellenőrizni. A látogató eleinte hiába magyarázgatta, hogy néhány napig a görög katolikus püspöki levéltárban vendégeskedik, és csak arról van szó, hogy ha valahol kutat, akkor el szokott zarándokolni a helyi múzeumba is. “Tényleg nem ellenőr? – kérdezte a nagynéném, még mindig bizalmatlanul. – Tényleg nem a központból küldték?” Az ember váltig bizonygatta, hogy nem, úgyhogy a végén nagynéném rezignáltan csak annyit mondott: “Akkor felkapcsolom a madárcsicsergést. Az jár a látogatóknak.”

Amikor a helytörténeti is bezárt, meg kiújult a gerincsérve is, eladta a házát, és Pestre jött. Itt egy textiles muzeológus segítségével beprotezsáltuk a Nemzeti Múzeumba. Nem beszélt nyelveket, utált állni, viszont állandóan rádiót hallgatott, ami elvileg tilos volt. A látogatók azt hiszik, miattuk van bekamerázva a múzeum, pedig nem: a teremőrök után kémkednek. Az unatkozó biztonsági őrök monitoron nézegetik a nyugdíjas asszonyokat, és ha sokáig távol vannak a helyüktől, hosszan beszélgetnek, vagy látványosan rádióznak, beárulják őket a főnöküknek. (Mert a fülhallgató a teremőrök fülében nem valami biztonsági adóvevőhöz tartozik, hanem rádióhoz.) Egyébként néha tényleg kell is figyelni, és maguktól az őröktől kell megvédeni a tárgyakat: ki van állítva egy fejedelem feleségének, talán Lorántffy Zsuzsannának a ruhája, hát arról mesélte a nagynéném, hogy rendszeresen összefogdosgatták zárás után: “Van hozzá egy olyan hálás kis mellény, mint amilyen anyádnak is volt egy. Olyan az anyaga, mint a dzsörzé.” Még jó, hogy a koronázási palást üveg alatt van.

De egyszer váratlanul vége lett a műtárgyfogdosós, zugrádiózós, külföldi látogatókkal magyarul veszekedős aranyidőknek: a nagynénémet kirúgták. Nem ő volt az egyetlen, muzeológusokat és adminisztrátorokat is kitettek. A Bokros-csomag idején forrást vontak el, a frusztrált alsó és középvezetők pedig erre hivatkozva szabadon engedhették a bosszú tetves kutyáit, és megszabadultak a legvédtelenebbektől. Hát ezért szüntettem meg a múzeumot. Ahogy nagynéném kedvence, az egykor oly tenyérbe mászóan suttyóképű, hetvenévesen viszont fáradt, reaktivált szenátornak kinéző Adriano Celentano énekli: “Disonesto mai lo giuro, ma se tradisci, non perdono” – bár lehet, hogy nem jól értem, és ennek nincs is semmi ide vonható jelentése. De jól hangzik, ahogy a vén lófogú énekli.

Ezek után hiba volna azt hinned, hogy a Nemzeti Múzeum volt a legnagyobb falat a praxisomban. Egyszer, még korábban Lengyelországot is megszüntettem. Igaz, egy ideig gondolkodtam, hogy ne érjem-e be a kulturális intézetükkel, de nem akartam elaprózni, úgyhogy megszüntettem az egész országot, zubrowkástul, tejkaramellástul, intézetestül. Állásra jelentkeztem oda, sajtós akartam lenni. Ez hiba volt, mert álláshirdetésre soha életemben nem jelentkeztem, mindenhova úgy hívtak (illetve miután felmondtam, visszahívtak). De már nagyon utáltam a reklámügynökségi munkát, akkoriban biztos meséltem is. Erről mindenki azt hiszi, hogy hallatlanul izgalmas, pedig a hetes buszt vezetni is érdekesebb, mint reklámszövegírónak lenni. Azt gondolják, hogy az úgynevezett kreatívok – képzeld, ez egy poszt: “Kreatív vagyok.” “Én meg gyönyörű, nagyon örülök.” – állandóan csak női seggeket castingolnak, meg telente Dél-Afrikában forgatják a jövő nyári sörhirdetéseket. Pedig a valóságot szórólapok fogalmazása, külföldi reklámfilmek szövegének fordítása és mindenekelőtt a közhelygyártás jelenti! Egyszerű irodai munka, ráadásul sokszor semmi dolgotok nincs, mégsem mehettek haza, legfeljebb gyilkolós játékot játszhattok a kreatív igazgatóval. Már ez is: kreativitás és igazgatás – mi közük ezeknek egymáshoz! Ezek az ideges, szófosásos hülyék, a vicces autóikban! Van most egy figura, minden csapból ő folyik, szemlátomást az új Geszti Péter akar lenni, ami nem is rossz ötlet, csak éppen ezen kívül nem jut eszébe semmi. Mindegy, az egészet csak azért lehetett kibírni, mert a kollégák kellőképpen sallangmentesek voltak: az egyik például bárhonnan egy lépésben mattot adott, vagyis bármire rögtön tudott szellemes trágársággal felelni.

Szóval elegem volt. Akkor mondta valaki, hogy a lengyelek píárost keresnek. Szerintem persze én voltam a legjobb választás. A reklámos tapasztalataimon kívül egy csomó lapban is megjelentek már cikkeim, és épp akkoriban doktoráltam le. Megfigyelted különben, hogy milyen sok költőnek van PhD-je? Szabó T. Annától és Mesterházi Mónikától Payer Imrén át G. István Lászlóig és Szabó Szilárdig egyszerűen mindenkinek. Na jó, Imreh András, azt hiszem, jogi doktor. Érdekes, író hirtelen nem is ugrik be, úgy látszik, ez a lírikusok mániája. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy szerintem ideális jelölt voltam az állásra. Igaz, lengyelül nem tudtam, de az nem is volt követelmény, és akkor amúgy is azt gondoltam, hogy lengyelül – Spiró György kivételével – csak komplett idióták tanulnak, akik még a latin szakosoknál is élhetetlenebbek. Vagy máshogy mondom: nem hittem, hogy van valaki, akinek akadémiai folyóiratokban is jelentek meg cikkei, meg a Playboyban is, és még lengyelül is tud nekik.

Úgy döntöttem, nem turbózom föl lexikonokból a lengyelológiai ismereteimet – internet még alig volt -, és ezt meg is mondtam az interjún. (Mert behívni azért behívtak, szép is lett volna, ha még azt se.) Középen ült a kövér, nyakkendős, sikerszakállas igazgató, a jobbján egy idősebb nővel, a balján meg egy másik, pulóveres pasassal. Kiderült, hogy hamarosan ő veszi át az intézet vezetését. “Akkor tehát legközelebb már rajtad lesz a nyakkendő” – mondtam. De nem nevettek. Aztán a nő megkérdezte, hogy mit ismerek a lengyel kultúrából. Mondtam, hogy kamasz koromban, mint mindenki, én is láttam a Hamu és gyémántot, de azóta – mint mindenki – maradéktalanul el is felejtettem. Gombrowicz naplóiból olvastam angolul, meg Eörsi Gombrowicz-könyvét is, ami nemrég jött ki, illetve Az ikszeket, de hát azt mindenki olvasta. Végül kérdeztek még ezt-azt, és tulajdonképpen jó hangulatban váltunk el, de aztán elkezdtem gyanakodni, hogy nem lazáskodtam-e el az egészet, illetve hogy nem gondolják-e, hogy túl sokat kérek. Elmondtam egyrészt a reklámos munkát, másrészt a pulóverest szemlátomást túlöltöztem, de még a nyakkendőst is: az Ausztriában, leértékelésen vett Boss öltönyöm meg a Ralph Lauren ingem mindenesetre túlzás lehetett. (Különben akkor sem voltam megszállottja a divatnak, jellemző, hogy nem sokkal korábban jutott tudomásomra, hogy a kis hímzett lovaspóló-játékossal ellátott ingeket nem csak a lovaspóló szerelmesei hordják.)

A vége az lett, hogy felhívtak: nem engem választottak. Ekkor szüntettem meg Lengyelországot. Lengyel, magyar – hát én ugyan nem vagyok a barátjuk.

És hogy ezt az egészet miért mondom el itt? Nemrég keveredett a kezembe a Hasítás című rocknovella-gyűjtemény. Jól tették a szerkesztők, hogy nem tartották meg a Rockantológia munkacímet, mert az úgy hangzott, mint valami mozgássérültekkel foglalkozó tudomány neve. Ebben olvastam a Hevimetál című novelládat, a Mozgó Világban elkerülte a figyelmemet. Te, bazmeg, ez kibaszott jó – ha nem veszed rossz néven, bazmeg. Én sose voltam se metálos, se diszkós, se semmilyenes – bár azt azért vitattam, hogy a Neotonnak lett volna mondanivalója -, de valamit mégis megpendített bennem. Ahogy például az a virágszállító felveszi azt a szerencsétlen stoppost! Ezt ismerem. Egyszer az Etnáról, egy olyan hatszáz méter, vagyis három-négy gellérthegynyi magasságban lévő kis szicíliai faluból gyalog mentem le a tengerhez, mert – késő délelőtt – elment az utolsó busz. Lefelé még hagyján, de fölfelé! Az emelkedő szerpentin minden beláthatatlan kanyarjának a bejáratánál videoüzeneteket hagytam a mobilomon a majdani megtalálóimnak. Végül rossz irányba mentem egy ipszilonnál, és már komolyan latolgattam a hőségben az infarktus veszélyét, amikor felvett egy olasz. Beültetett maga mellé, a háromkerekű autója utasfülkéjébe. Egy mukkot sem értettem a helyi dialektusban feltett kérdéseiből. De még a szóhatárokat sem sikerült felfedeznem a beszédében, ami egy latin nyelvről és egy kiugrott klasszika-filológusról szólva – aki volnék – mégis csak furcsa. Persze nyilvánvaló volt, hogy azt kérdezi, ki vagyok, honnan érkeztem, mit keresek ott. Elmondtam, ahogy arra a szintén csak feltételezett kérdésére is válaszoltam, hogy hogy tetszik Szicília. Végül annyira belejöttem, hogy amikor aztán kitett a templom alatt (egyébként csak három kanyar után, de már hányadik és micsoda – gyalog megtett – három kanyar után!), akkor olyan körülményesen kezdtem olaszul hálálkodni, hogy azt hiszem, nem lehetetlen, hogy a végén meg is áldottam. Ezt csak azért mondom, mert igazán bele tudtam élni magam a hősöd helyébe, akinek aztán olyan jól sikerül a katowicei kirándulás.

Egyedül a te metálos hősöd dumájának (illetve talán Szent Alfiónak, a szicíliai városka és minden jel szerint a hülye külföldiek védőszentjének, meg dzsudász prísztnek) köszönhető tehát, hogy ezennel megszüntetem a megszüntetést, és ünnepélyesen megkegyelmezek Lengyelországnak.

Csak aztán nehogy megint valami hülyeséget csináljon!

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: Szolgálati közlemény Valamikor még tavaly, év végén indult egy blog, ahol...