Iványi Gábor: Amiképpen a Noé napjaiban

 

Sok minden megesett már velem, amiről előre nem gondoltam volna, hogy megtörténik. Így például még a közelmúltban sem hittem volna, hogy egyszer állatkert alapításába kezdek, mert Óbuda fideszes polgármestere egymillió forintos pénzbírsággal és hivatali végrehajtással fenyeget.

De gondolta-e vajon Noé azon a napon, amikor hármas ikrei, Sém, Khám és Jáfet megszülettek, hogy a kósza ötlet, miszerint fiainak mindenképpen kutyát vesz majd, és megtanítja őket lovat betörni, solymászni, birkát nyírni és hollót, galambot röptetni, majd odáig terebélyesedik, hogy egyszer csak együtt bukdácsolnak egy éven át az egész földet beborító végtelen tengereken, hatalmas állatsereglettel, egy minden eresztékeiben nyikorgó bárkán, sóváran lesve, vajon apadnak-e már az ítélet fekete vizei?

Ő egyszerűen csak szerette az állatokat, azt gondolván, hogy a világ csak velük együtt lehet boldog és kerek. Jóllehet rögeszméjévé vált, hogy az emberiség a vesztébe rohan, s ő ezen a világon mit sem változtathat, mégis elhatározta, hogy legalább a saját kertjében megteremti emberek és állatok békéjét és oltalmát. Igen, oltalmát, mert látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása, szüntelen csak gonosz. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. Az embereket azonban már ez sem érdekelte. Adtak-vettek, házasodtak, férjhez mentek, és nem vettek észre semmit. A föld pedig megtelék erőszakoskodással. Akiknek ahhoz támadt kedvük, inát szegték az ökörnek, mások élő állatokból kanyarították ki a pecsenyének valót.

De Noé kegyelmet talála az Úr előtt, és Noé kertjében békében lakozott a farkas a báránnyal és párduc a kecskefiúval feküdt, a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt voltak, a tehén és a medve legeltek, és Noé egyik fia őrizte őket, míg a másik a viperák lyukánál játszott, a harmadik pedig egyenesen a baziliskus lyuka felett terjengeté kezét.

Noé először nyilván csak egyszerű karámra gondolt, később istállót eszkábált, fészkeket kezdett kialakítani, s ahogy állatai egyre csak jöttek-jöttek, a nagy deszkahodály lassacskán bárkát kezdett formázni…

De hová is kalandoztam? Lám így jár, aki paptól kér írást az ő (ha nem is az Isten) állatkertjéről. Hogy is kezdődött? Kezdetben volt az akvárium guppikkal és törpeharcsákkal. Aztán azt tapasztaltuk, hogy a szeméttárolóból elkalandozó egerek mellett néha keresztülmásztak a panelházon a pelék is. Valaha erre vezethetett valamelyik vándorlási útvonaluk, így a hűvös idő beálltával mindig ott motozott egy-egy hosszú farkú, riadt kis rágcsáló valamelyik ruhásszekrényünkben. Néha egy-egy denevér is beköltözött az ebédlőbe. Időnként vörös és fáraóhangyák leptek el bennünket, s rögtön utánuk különböző cégek szórólapjai, melyek biztos megsemmisítésük szereit kínálgatták. Telente odajártak ablakunkba a cinkék és a rigók, mert a feleségem ért a virágok és a madarak nyelvén is, arról nem is beszélve, hogy a konyhaablak párkányát mindennap megrakta dióbéllel. Aztán az aranyhörcsögkorszak (vagy a hörcsögök aranykora) köszöntött be. Később (gyermekeink késztetésére) mindig megszántuk a piacon a legelárvultabb húsvéti nyulakat. Volt köztük olyan bak is, amelyik tíz-tizenkét kilósra gyarapodott, parizert és kenyeret evett velünk, és állandóan a társaságunkban heverészett, mint egy kutya. Egy napon pedig az egyik lányunk beállított zsebében egy apró, riadt cirmos macskával. Cilinek nevezte el. Így hívjuk ma is, pedig közben kiderült, hogy felületesek voltak biológiai ismereteink: egy kis kandúr osztotta meg velünk a lakótelepi lakást. Vagy egy év múlva bevásárlásból jövet legkisebb fiunk elé odaállt egy parkoló autó alól előbújó, vézna, fekete-fehér kismacska. Most már óvatosabbak voltunk. Valaki a családból a Lupics nevet ragasztotta rá. Nőstény volt, s hogy a bonyodalmakat elkerüljük, Cili nemét megpróbáltuk a nevéhez igazíttatni. Nem mondhatnánk, hogy különösebben macskapártiak volnánk, de mégsem lehetett ellenállni annak a három kis kandúrnak sem, melyeket egy cipősdobozban a főiskola diákjai hoztak az irodámba. Elvégre a rektornak mindenről tudnia kell, s végső soron a különféle gondok mind az övéi. Két fekete-fehér és egy hamuszürke-fehér tarka macska. Nagyon kicsik voltak, de a szemük már kinyílt, az anyjukat valami baj érhette, mert nem jelentkezett értük. Egy darabig itt az irodámban tanyáztak. Még macskacumisüveget és macskatápszert is vásároltam nekik. Aztán mégis hazavittem őket is. Mindhárman nagyon barátságosak voltak, egyfolytában doromboltak. A legkisebbik azonban nagyon gyengécskének bizonyult, többször elvittük az állatorvoshoz, ám egy napon nem tudott már lábra állni. Feleségem a tenyerébe vette, a másik tenyerével betakarta, ő pedig csak dorombolt-dorombolt, egyre halkabban. Aztán dorombolás közben elszállt belőle az élet. Mindenki illően megsiratta, kivéve bátyjait, akik továbbra is ugyanolyan fékezhetetlenül rohangáltak, tépkedték a függönyöket, a bútorszövetet vagy esetleg éppen a könyvek gerincét.

Aztán itt a lakótelep lábánál, az évtizede felépített templomunkhoz végre ki is költözhettünk. Gyerekeink, mind a hatan, már csak-csak kiröpültek, de még így is jó volt 2005 karácsonyán, egy sebtében összetákolt fészerben elképzelni azt a hajdani szentséges éjszakát a barmokkal a kisded jászla körül. Megvettünk ezért egy vágásra ítélt szelíd, öreg kancát, egy szamárcsikót (hogy húsvétra legyen min az Úrnak bevonulnia), egy anyajuhot és egy vemhes kecskét. De az éjszakai mennyei világosságot kihasználva három gaz kutyánk, Cézár, Sába és Basa Heródes szolgálatában katonásdit játszott, s végzett a kecskével és a hasas báránnyal is. Nagyon elbúsultunk, főleg amikor az állatorvos elmagyarázta, hogy három kutya már falka, és ne reménykedjünk a megtérésükben. És valóban nem szálltak magukba. Félelmetes látvány volt másnap, ahogy hárman kerülgetni kezdték a kertbe kiengedett patásokat is. Különválasztották a nagyobb testű almásderes lovat, s bekerítették a kisebb, könnyebb zsákmánynak tűnő Csacsit. Csacsi azonban pillanatok alatt szétpofozta őket, és ettől kezdve, ha csendben feléjük ballagott, majd rúgásirányba fordult, a három ordas ész nélkül eliszkolt.

Dáma azonban csak élvezte Csacsi hőstettének gyümölcseit. Ő nem rúgott és nem harapott. Minden reggel boldog motyogással fogadott, majd ügetve ment át a küszöbön, a szabadban pedig lobogó sörénnyel és magasra tartott farokkal puhán és könnyen futott egy kört. Csacsi mellette mindig szeles bakfisként dobálta a farát, és képzeletbeli kankutyáknak húzott be egyet-egyet a patáival.

Dáma sok bántalmat és nélkülözést viselhetett el korábban. Sovány volt és nagyon érzékeny, de mégis gyermekien szelíd. Ha a kisiskolások, óvodások vagy a Vakok Intézetének diákjai látogatták meg, mozdulatlanul tűrte, hogy a lába körül futkározzanak, vagy tapogassák. Szerette őket, és általában mindenkit. Talán még a bitang szelindekekre sem haragudott. Soha nem tett volna olyat, mint Csacsi, aki különös kedvét lelte a napközben kennelbe zárt kutyák bosszantásában. Először is mindig megette a kerítésen kívül tartott edényükből a maradékaikat. Már ezt is keserves tutulás kísérte. Hát még azt a szemtelenséget, amikor húzogatni kezdte a dróthálón túl, az orruk előtt a betonjárdán az üres lábosukat. Időnként halkan odaoldalazott a drótkerítéshez, és jó nagyot belerúgott a belül álló kutyaólba, melynek tetején Basa szundikált. Elképzelhetetlen az a keserű és fájdalmas és tehetetlen düh, amellyel ilyenkor a szegény kopó üvölteni kezdett. Csacsi pedig már-már együttérzéssel pislogott rá nagy seprűs szempillákkal keretezett gyönyörű, mandulavágású szemével.

Dáma ilyesmire soha nem ragadtatta volna magát. Olyasmit pedig végképp nem csinált, amivel Csacsi a női vendégeinket kergette kétségbeesésbe. Kata csak éppen letette a cigarettásdobozát maga mellé, hogy rágyújtson. Csacsi azonnal felkapta, és úgy, ahogy volt, befalta. Aki pedig nem ügyelt a ridiküljére, elcsente, és elrohant vele. Amikor egyszer egy kerti mulatságra készülődve Tamara kezéből a krumplihámozót kapta ki, egyenesen a félelmetes kalózra, Vörös Karomra emlékeztetett, ahogy fel-alá rohangált a szájában keresztben tartott késsel.

Dáma más volt. Maga volt a megtestesült méltóság, a hervadásban sem múló szépség és kecsesség. Pedig már sok végtelen tavaszi széllel futott versenyt. Előző gazdája 15-18 évesre becsülte, noha a fogai sem voltak oly nagyon lekopva.

Dámával nagyon szerettük egymást. Egyikünknek gyönyörű karcsú nyaka volt, másikunknak hosszú karja. Mindennap ölelgettük egymást. Mikor megszületett kis unokám, Áron, kivittem bemutatni neki. Megbökdöste puha orrával, és hoszszan, kedvesen szagolgatta.

De jaj, egyszer csak elvétetik a futás a gyorstól. Dáma kedvetlenül fogadott egy reggel. Beesett szemével nyugtalanul nézett, és bizonytalanul topogott. Nem evett. Az orvos bélcsavarodást állapított meg nála, és miután állapota rohamosan romlott, kórházba utalta. Hívtunk egy lószállítót. Amikor a szegény lovat kivezettük, és meglátta a járművet, kétségbeesetten nyeríteni kezdett, és semmiképpen nem akart felszállni rá. Jó fél órát vezetgettük körbe-körbe. A sofőr dühöngött, sehogy sem értette, miért kell ennyit udvarolni “egy rohadt gebének”. Egyrészt kikértük ezt a hangot, Dáma nevében is (még jó, hogy Csacsi nem hallotta!), másrészt adtunk egy kicsivel több pénzt, hogy útközben ne bántsa többet. Dáma, szegény, végül megértette, hogy nincs kiút, megadta hát magát, és egyikünkre se nézve felment a platóra.

Másnap meglátogattam a kórházban. Szép, tiszta, fehérre meszelt, rácsokkal kerített karámban feküdt. Jobbra-balra tőle a szomszéd betegalmon ideges csődörök, kancák. De Dáma most is szelíd volt, és nyugodtnak, vagy inkább megadónak tűnt. Almát, répát és kedvencét, egy darab görögdinnyét vittem neki. Nem kelt fel, amikor ráköszöntem, és szokásától eltérően nem nyerített vissza. Pedig láthatóan nem lehettek fájdalmai. Bementem hozzá, és letérdeltem mellé a szalmára. Tűrte a becézgetést, de nem nézett rám, és a gyümölcsöket sem fogadta el. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy most még jobban szeretjük, és dehogy is akarunk túladni rajta. Nem volt sértett, de nem is válaszolt. Láthatóan nem hitt nekem. Megértően volt szomorú és távoli és elhagyatott.

Másnapra jobban lett. Volt egy kis bélmozgása is, így kialkudtunk számára a hétvégére egy kis “kimenőt”. A barátságos fiatal orvos érteni vélte, hogy miért próbáljuk hazavinni a jövő hétre tervezett esetleges műtéti beavatkozás előtt. Soha nem felejtjük azt az örömöt, ami szegény beteg lovunkat eltöltötte, amikor rájött, hogy hazahoztuk. Boldogan nyihogott, odaszaladt Csacsihoz, körbefutották együtt a kertet. Kicsit tépkedte a füvet is. Másnap azonban odajött a ház elé, órákig nem mozdult az ajtóból, csak nézett minket nagy, szelíd szemével, és megint nem fogadott el semmit. Aztán mint egy kutya, lefeküdt a küszöbre. Megijedtünk, mert soha nem csinált ilyet, s csak hosszas kérlelésre tudtuk talpra segíteni. Valahogy betámogattuk a helyére, ott aztán újra lefeküdt, sőt mintha néha el is vesztette volna az eszméletét. Fogtuk a fejét, ápolónő lányom fecskendőből próbált vizet csöpögtetni a nyelvére. Hívtuk az orvost, aki injekciót adott, ami után Dáma újra összeszedte magát. A kedves doktornő kertelés nélkül megmondta, hogy reménytelen a helyzete, hívjuk a “mentőt”. Újra bekanyarodott a kertbe a lószállító. Kivezettük Dámát. Amikor meglátta a nagy, komor, dobozos alkalmatosságot, hosszan-hosszan nyihogott panaszosan az istálló küszöbén, aztán minden nógatás nélkül felment a rámpán.

Többé nem láttuk. Másnap felhívott az orvos, hogy engedjem elaltatni, mert már nagyon nagy fájdalmai vannak. Nem volt erőm bemenni, elbúcsúzni tőle. Néha álmodom vele. Fut könnyű, karcsú bokáin, fehér sörénye lobog a szélben, aztán odaüget hozzám, és a vállamra hajtja a fejét.

Csacsi nagyon egyedül maradt. És mi sem akartuk átadni magunkat teljesen a bánatnak, ezért vettünk egy barna, hidegvérű vemhes kancát. Csellengő (mi a homlokán világító szabályos fehér folt után csak Csengőnek neveztük) szintén nagyon békés és kedves lónak bizonyult. De nem volt olyan kecses és törékeny, mint Dáma. Sőt maga volt a megtestesült, vagy ha szabad így fogalmaznom, a rendíthetetlen nyugalom. A futkározást ő is szereti. Nem akármilyen látvány, amikor a kert közepén álló dombocska legmeredekebb oldalán ledübörög a maga hét-nyolc mázsájával. De nagyon tanulékony. És a gyerekekhez ő is vonzódik. Akár öten is felkapaszkodhatnak a hátára. A környék lakóival is jóban van.

Amikor vemhessége végére érkezett, naponta érkeztek a látogatók, hogy van-e már kiscsikó. Úgy adódott, hogy mikor egy különösen fülledt júliusi éjszakán megindult a szülés, az állatorvos csak nagy sokára ért ki. Ketten voltunk ott a gondnokkal. És én, aki nem voltam ott a szülőszobán gyermekeim születésekor, arra kényszerültem, hogy levezessem életem első szülését. Először két lábacska jelent meg. Meglepett, hogy az apró paták milyen fehérek és kocsonyásak. Nagyon könynyen jutottunk túl a nagy eseményen, s a szalmán ott pihegett egy kis – őznél alig nagyobb – kancacsikó. Ő is barna volt, mint az anyja, s az ő homlokán is ott világított a fehér folt, mint egy apró csipkekendő. Ezért neveztük el Csipkének. Mindenki látni akarta. Úgy tartottam, mint egy járni tanuló kisgyereket, mert lépten-nyomon nekiesett a falnak, vagy kicsúsztak alóla a lábai. Ügyetlen első szabadtéri botladozását gyerekek hada izgulta és visítozta végig. Ma már több mint egyéves, és majdnem akkora, mint az anyja.

Hogy legyenek játszótársai (mert Csacsival sehogy sem jöttek ki egymással), vettünk két bárányt is, anyát és lányát. Megérkezett Lili is, egy szokatlanul nagyra nőtt törpenyúl, aki minden reggel odaugrál hozzánk, lehajtja a fejét, fülei mélyen lelógnak, és várja, hogy simogassuk. Ilyenkor nem érdekli még a friss karalábélevél vagy a saláta sem.

Természetesen a nap azzal kezdődik, hogy a kutyák némi alkudozás és mélyen sértett pillantásuk mögül a kennelükbe vonulnak. Lehetetlen őket a nyúllal, a bárányokkal és a csikóval együtt Isten szabad ege alatt együtt hagyni. És ilyenkor egyébként is a macskáké a terep. Merthogy őket sem szívlelhetik. A harag persze kölcsönös, és ennek megvan a jó oka. Gondnokunk kezdetben megpróbálta összebarátkoztatni a két húsevő tábort. Ennek az lett az eredménye, hogy Menyus, a legvidámabb kandúr csak két hónap múlva került elő a kert legtávolabbi rejtett zugából. Csak távolról emlékeztetett arra a bohókás állatra, ami hajdan lehetett. Pedig ő volt valamennyiük közül a legvidámabb. Minden érdekelte. Különösen izgatta a vízcsap működése. A vízsugárral egyszerűen nem tudott betelni. Tanulmányozta a lefolyóban távozó patakocska sorsát is. Mégsem lett vízvezeték-szerelő, még vízhordó fiú sem az aratók mellett. Majdnem hasonló sorsra jutott Hajnyau is. Ő egy kis fekete-fehér nőstény macska. Mint egy igazi nő, tipeg végig fehér harisnyájában az udvaron. A nevét talán különösen szigorúnak tűnő szeme miatt kapta. Valódi ragadozó. A patkányok réme. Szóval egy reggelen még kint voltak a kutyák, és valamelyik ablak nyitva maradhatott, mert azt láttuk, hogy az ebek valamivel labdáznak. Mint kiderült, Hajnyau volt az, akit csak nagy küzdelmek árán tudtunk fogaik közül kiszabadítani. Szegény, amikor kiragadtam Sába szájából, engem nézett a legnagyobb kutyának, és nagy erővel beleharapott a kézfejembe. És hasonlóképpen járt Cili is. Megint az ablak zárt rosszul. Vad rohanásra szaladtunk az udvarra, s szegény öreg kövér macskánk csak úgy tudott megmenekülni, hogy Lupics és Bandi, a két harcias sorstárs nekirontott a kutyáknak. Azok hárman háromfelé futottak, Cili pedig úgy állt a templom előtti pergola egyik faoszlopánál, sokkos állapotban, kidülledt szemekkel, megtépve, mint Szent Sebestyén.

A macskák közül talán Lupics a legtartózkodóbb, ugyanakkor a legbeszédesebb. Lupics közölni is szokta az óhajait. Ha valaki eszik, leül a közelében, halkan nyavint egyet, és jobb mancsát felemeli, vagy az asztal széléhez támasztja. Egyszer vemhes lett, de valamilyen betegséget kapott, ezért meg kellett operáltatni. Halott magzatait és a méhét is eltávolították. Valami történt akkor vele, mert azóta mosás után mindig leszedi a fekete zoknikat a szárítóról, és fejét magasra tartva lehozza hozzánk az ebédlőbe.

Bandi macska is nagy vadász. Mindennap fog egy-egy egeret. Beszökken vele az ablakon, ledobja közénk, a földre, majd leheveredik mellé, és várja, hogy a család az általa hozott zsákmányt elfogyassza. Menyus helyére még egy kismacska érkezett, valaki átdobta a kerítésen. Vékony lábacskái felett girhes test, de nagy pókhas terebélyesedett. Valamelyikünk úgy találta, hogy úgy néz ki, mint egy bödönhangya, ezért a Bödön nevet kapta.

Boldog kertünkben végül egy tavat is ástunk, ahol nemcsak halak és egy műanyag vízilófej úszkálnak, hanem valahonnan egy béka is odaköltözött.

Már egészen azt hittük, hogy ez a boldogság soha el nem múlik, amikor egy napon beállított egy hölgy. Az Önkormányzattól jött. Látni akarta állatainkat. Néhány nap múlva a posta levelet hozott. Maga Bús Balázs polgármester úr írta. Műfaját tekintve Határozat volt. Így kezdődött az irgumburgum: “A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget arra kötelezem, hogy a 1039 Budapest, Királyok útja 63664/1. hrsz. szám alatt tartott gazdasági állatokat (2 db ló, 1 db szamár) a határozat jogerőre emelkedésétől számított 90 napon belül távolítsa el… A határozat végrehajtásának elmulasztása esetén 1 000 000 Ft-ig terjedő, ismételhető pénzbírság szabható ki, melynek eredménytelensége esetén elrendelem az állatok hatósági eltávolítását.” Az Indoklásban más mellett ez áll: “Lakossági bejelentés érkezett Hivatalunkhoz, amely szerint fenti címen több nagytestű állatot tartanak. Ez zajjal és bűzzel jár, ami zavarja a környékbeli lakók nyugalmát.” Ezután becsülettel leírta azt is, hogy a bejelentés alapján előzetes értesítés nélkül tartottak helyszíni vizsgálatot, ahol megállapítást nyert, hogy csakugyan tartunk “1 darab hidegvérű kancát és 1 darab szamárkancát, elsősorban hátrányos helyzetű gyermekek lovagoltatására. Időközben a lónak csikója született…” Érthetetlen módon az ügyet elindító állítólagos “lakossági bejelentés” alapjait kidöntve azt is leírta, hogy “az állatok elhelyezése megfelelő, az istálló téglapadozatú, szalmával bőségesen almozott, tiszta. Bűz nem érezhető. Villanypásztorral körülvett karámban a legelés és a mozgás biztosított. Trágyázás, almozás naponta történik, a trágyát az istálló közelében betonaljzatú trágyadombon tárolják, havonta egyszer szállítják el. Trágyafertőtlenítés havonta, légyirtás folyamatosan történik.” Akár fel is lélegezhettünk volna. De az indoklás végén mégsem lélegezhettünk fel, mert megtudhattuk, hogy időközben a kerületi önkormányzat módosította az állattartásról szóló rendeletét, és hogy, hogy nem, az a földdarab, melyen állataink addig háborítatlanul éltek, s amely egyébként a kerület és egyben a főváros legszélső telke, éppen abba az övezetbe tartozik, ahol tilos nagytestű (vagy ahogy az önkormányzat honlapján a helyi jogszabály szövegében olvasható: “nagytestületi”) állatokat tartani. Természetesen éltem a fellebbezés jogával, és másodfokon (mert kiderült, hogy állatügyekben első fokon személyesen maga Bús Balázs polgármester járhat el) a képviselő-testülethez fordultam:

“Kérjük, szíveskedjenek engedélyezni, hogy… továbbra is megtarthassuk Csellengő nevű lovunkat Csipke nevű kancacsikójával és Füles névre hallgató szamárkancánkat. Kérésünket a következőkkel indokoljuk: Egy számunkra ismeretlen személy azzal jelentett fel önöknél minket, hogy az állatok tartása zajjal és bűzzel jár. Kiváló munkatársuk, aki váratlanul érkezett, megállapította, hogy bűz nem volt tapasztalható, mivel mindenfajta állathigiéniai eljárást gondosan betartunk. A »zajt« sem tudjuk értelmezni, hiszen az állatok szelídek, nem dübörögnek, és nem lármáznak. Azt is megjegyezzük, hogy területünk fekvése is szerencsés, mind a Duna-menti lakóparktól, mind a lakóteleptől legalább 200-200 méterre vagyunk. Viszonylag sok fa található a területen (igen sokat mi magunk telepítettünk), és ezért még látványukban sem zavarhatják az állatok azokat, akik nem kívánják látni őket.

Nem 2007 tavasza óta vannak velünk az állatok. 2005 karácsonyára kaptunk egy szelíd, öreg lovat, a szamarat, egy bárányt és egy kecskét… Akkor elsősorban az első karácsony jászolközeliségét akartuk szemléltetni, s úgy éreztük (s ma is így vagyunk vele), hogy a Megváltó szeretete az egész világra érvényes, ezért nem véletlen, hogy életét az állatok között kezdte el. Másrészt arra gondoltunk, hogy a meglehetősen sivár lakótelep szélén üde színfolt lehet a kert, melyben ottlétünk óta még a madarak (lényegesen nagyobb zajjal vannak, mint a patások) is megszaporodtak. Ez a gondolatunk helyesnek bizonyult, hiszen nagyon sok család látogatott meg bennünket, kifejezetten állatainkat simogatni, rajtuk lovagolni vagy őket etetni. Velünk szomorkodtak előző lovunk elvesztésén, majd együtt izgultunk a kiscsikó születésén, akihez tömeges »bölcső« körüli látogatások indultak. A harmadik szempontunk pedig az volt, hogy miután a város más kerületeiben lévő óvodánk, iskoláink különféle zavarokkal küzdő, sajátos nevelési igényű gyerekeket is tanítanak, biztosítsunk számukra is lehetőséget arra, hogy az állatokkal való törődés, simogatásuk vagy rajtuk való lovagolás által mentális segítséget kaphassanak. Hasonlóképpen van III. kerületi iskolával is megállapodásunk ugyanilyen célból.

Nagyon kérjük, hagyják meg gyermekeink örömére annak lehetőségét, hogy állataink-állataik a maguk csendes, szelíd (közelről érezhetően legfeljebb enyhén lószagú) módján megmaradhassanak a templom közelében. Ennek érdekében készek vagyunk bármilyen más szempontjukat (tömör kerítés stb.) elfogadni. Ugyanakkor szeretettel invitálom önöket a következő karácsonyi (vagy bármilyen időpontban óhajtott) alkalomra, hogy mind a helyszínt, mind a körülményeket, és mind az állatokat megismerhessék.”

Csak most látom, hogy a levelet 2007-ben, éppen a reformáció napján írtam. A képviselő-testület nem sokat tanakodott. Immár az ő nevükben írta meg Bús Balázs polgármester úr a következő határozatot, mely helybenhagyta az ő fentebb már említett határozatát, és a fellebbezést elutasította. A határozat az átvétel napján jogerőre emelkedett, további fellebbezésnek helye nem volt, ellene jogszabály- sértésre hivatkozással keresetet lehetett benyújtani a Fővárosi Bíróságnál. Azt mondanom sem kell, hogy a képviselő-testület a saját besorolásra és állattartási rendeletére hivatkozva utasította el fellebbezésünket, és azóta sem kívánta megtekinteni a kertet és az állatokat.

A Fővárosi Bírósághoz fordultunk, végrehajtással szembeni felfüggesztést kértünk. Arra hivatkoztunk, hogy “meglátásunk szerint az Önkormányzat… állattartási rendelete nem vonatkozik a mi esetünkre, mivel… gazdasági haszonállatok tartására állapít meg szabályokat. Vélhetőleg az önkormányzati rendelet a 32/1999. (III. 31.) FVM rendelet 1-2. §-ban szereplő mezőgazdasági haszonállat meghatározásból indult ki, és kiveszi a hatálya alól az e fogalom alá nem eső állattartási tevékenységeket pl. állatparkok, állatkereskedések vagy az állatmenhelyek. Ez utóbbiakra nyilván más szabályok vonatkoznak, mint a mezőgazdasági haszonállatokra. Úgy véljük, hogy mivel mi nem hasznosítási (haszonszerzési, hanem kizárólag terápiás) oktatási (mint a mellékelt iskolaigazgatói levelek is tanúsítják: viselkedéskultúrát fejlesztő, gyógylovaglási) céllal tartjuk a három említett állatot, ezért az Önkormányzat jogszabálysértő módon rendelte el az eltávolításukat a gazdasági haszonállatok tartására vonatkozó szabályokra hivatkozással. E tény további bizonyítására mellékeljük a Csellengő nevű kanca nyilvántartó betétlapját, amelyen szerepel, hogy az állatot életútja végén nem szánjuk élelmiszercélú vágásra. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. tv. szerint az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények. Tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége. Az állatvédelmi tv. hatálya a 2. § szerint a kutyákra is kiterjed, ezért azt gondoljuk, hogy a törvény megalkotása óta eltelt időre, a terápiás módszerek fejlődésre tekintettel nem lehet kétséges, hogy ugyanilyen gondoskodás és védelem illeti meg az általunk nevelt két lovat és szamarat is…”

Bár nem sok reményt fűztünk hozzá (lám, ilyen gyönge a hitünk), a bíróság mégis kész volt a végrehajtást felfüggeszteni: “A bíróságnak figyelemmel kell lennie arra, hogy a végrehajtást követően az eredeti állapot helyreállítható-e, vagy hogy a végrehajtás elmaradása nem okoz-e súlyosabb károsodást, mint amilyennel a végrehajtás felfüggesztésének elmaradása járna… Az állatok szabályszerű elhelyezése nem megoldható, ezért állatvédelmi szempontból sem célszerű és méltányos az állatok jelenlegi helyzetének megváltoztatása a per érdemi eldöntéséig.”

A per tehát lassan csordogál. Közben gondoltunk egy merészet, és beadtuk a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőséghez egy állatkert (MET-ZOO – a MET=Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) létesítése iránti kérelmet. Megtaláltuk a megfelelően képzett vezetőt és állatgondozót, és kiegészítettük az állatparkot: vettünk két rozellapapagájt és két csíkos hátú mókust. A halastóba a koi pontyok mellé egyéb aranyhalakat is öntöttünk. Nehézségek persze adódtak. Az egyik mókus talált egy rést a ketrece sarkán, és megszökött. Fáradságos munkával sikerült a kertben becserkészni, és ismét rács mögé dugni. De a szabadság mindenki számára olyan halálosan gyönyörű dolog, hogy most már nemcsak ő szökött meg, hanem rávette társát is. Pedig milyen gondosan betömködtünk minden nyílást! Egyszer csak artikulálatlan visítozásra lettünk figyelmesek, és azt láttuk, hogy Hajnyau észak felé, Lupics pedig déli irányban nyargal egy-egy rugdalózó feketeséggel. Nyilván ráéhezhettek egy kis vadasra, így aztán újabb mókusok után nézhettünk, amelyek most dióbéllel és makkal gondosan megrakott barlangjukban téli álmukat alusszák.

A Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség gondosan megvizsgált minden körülményt. Véleményt kért az ÁNTSZ-től, az Állategészségügyi Igazgatóságtól és (mert a törvény így kívánja) a III. kerületi polgármesteri hivataltól is. Az ÁNTSZ és az Állategészségügyi Igazgatóság hozzájárult az engedély megadásához. Az önkormányzat azonban nem. A megtagadás okaként (mily meglepő) korábban meghozott állattartási és besorolási rendeletére hivatkozott. Így aztán a Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség mint elsőfokú hatóság az állatkert létesítése iránti kérelmet elutasította.

Amely azonban megfellebbezhető. Kiváló ügyvédünk nem is késlekedett, és megtámadta a határozatot. A III. kerületi önkormányzat arra hivatkozott, hogy rendelete szerint az ingatlan olyan építési övezetben helyezkedik el, ahol az állattartás nincs engedélyezve. Ámde a rendelet hivatkozott helye tartalmazza valamelyik mellékletében, “hogy mit nem lehet elhelyezni a szóban forgó területen. A taxatív felsorolásból azonban kiderül, hogy állatkert létesítése ezen a területen nincs megtiltva. A fent idézett 69/2007. Ö.K. rendelet 2. számú melléklete utal az »ÓBVSZ«-re, az Óbuda-Békásmegyer Városrendezési és Építési Szabályzatáról szóló 32/2001. (XI. 30.) Ö.K. számú rendeletre, melynek hivatkozott 94. § (2), (3) bekezdései hosszú felsorolást tartalmaznak, hogy mi helyezhető el I-III jelű építési övezetben. Az állatkert nevesítve nem szerepel, viszont egyértelműen besorolható a 94. § (2) bekezdésében szereplő: g) egyéb közösségi szórakoztató épület fogalma alá, illetve a 94. § (3) bekezdésében szereplő: e) igazgatási, kulturális, művelődési és oktatási célú vagy f) szórakoztatási funkciók közé.”

Az állatkert oktatási célját Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény is deklarálja, ugyanis az állatkert fogalmát e törvény a következőképpen határozza meg: “A természet- és állatvédelmet szolgáló, megfelelő engedéllyel rendelkező állandó létesítmény, ahol az állatokat évente folyamatosan hét napnál hosszabb időn keresztül a nagyközönség részére való bemutatás céljából tartják, és amely az ismeretterjesztést, oktatást és nevelést az ott élő állatok folyamatos és szakszerű bemutatásával, valamint tájékoztatással biztosítja; nem minősül állatkertnek a cirkuszi menazséria és az állatkereskedés.” Ezt a definíciót az állatkert és az állatotthon létesítésének, működésének és fenntartásának részletes szabályairól szóló 3/2001. (II. 23.) KöM-FVM-NKÖM-BM együttes rendelet 1. § (1) bekezdése megismétli. Az állatkert kulturális, művelődési és szórakoztatási funkciója pedig annyira magától értetődő, hogy külön indokolást nem igényel.

A szakhatósági hozzájárulásokból megállapítható, hogy az előírt határértékek túllépéséről szó sincs, a helyszíni szemle alapján az állatkert működésével kapcsolatban mindent rendben találtak. A 2008. szeptember 2-án készült hatósági jegyzőkönyv külön kiemeli, hogy a férőhelyek nagysága megfelelő, a trágya tárolása és elszállítása, valamint az esetlegesen felmerülő állati tetemek elhelyezése meg van oldva, végzettséggel rendelkező felelős személy van. A szakhatósági hozzájáruló nyilatkozatokban előírt további feltételeket bizonyítható módon, kivétel nélkül megvalósítottuk. A fentiekből következően megállapítható, hogy Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer jegyzője nem a jogszabályoknak megfelelő döntést hozott.

Hát itt tartunk most. A helyzet nem reménytelen, bár vannak még egyéb nehézségek is. A Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség arra is hivatkozott, hogy az esetlegesen létesítendő állatkertben védett állatfajok nem tarthatók. Amikor áttanulmányoztam, hogy milyen egyedek is tartoznak a védett fajok közé, ijedten tapasztaltam, hogy bizonyos pocok- és cickányfajták is, melyekből bőségesen akad a kertünkben. Vajon be tudjuk-e bizonyítani, hogy nem mi csalogattuk őket ide, és vesztükre nem is zárt körülmények között tartózkodnak itt. Félő, hogy a következő lakossági bejelentés azt tartalmazza majd, hogy Bandi macska időnként elropogtat egy-egy kétezer forint értékű pockot, ünnepnapokon pedig előfordul szájában egy-egy tízezer forint eszmei értékű cickányféle is.

Most újra aláírásokat gyűjtünk, közösen kérve a képviselő-testületet, hogy mégis változtassa meg korábbi álláspontját. Újra karácsony közeleg. Vajon ha ők nem lennének, ki lehelne meleget a Kisdedre? Arról nem is beszélve, hogy közben Csacsi is valószínűleg áldott állapotba került, miután nyáron egy hónapot eltöltött Bugac környékén egy Lajos nevű albínó szamárcsődör társaságában.

Monda az Úr Noénak, menj be te és egész házad népe a bárkába… minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet és nőstényét, azokból a barmokból pedig, melyek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényét. Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényét, hogy magvok maradjon az egész föld színén… Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre… Ugyanezen a napon ment vala be Noé és Sém és Khám és Jáfet Noénak fiai és Noé felesége, és az ő fiainak három felesége velök együtt a bárkába. Ők és minden vad az ő neme szerint, és minden barom az ő neme szerint, és minden csúszómászó állat, mely csúsz-mász a földön az ő neme szerint és minden repdeső állat az ő neme szerint, minden madár, minden szárnyas állat… És az Úr bezárá utána az ajtót.

A Midrás szerint Ábrahám megkérdezte Sémtől, minek köszönhető a Noé család megmenekülése. Sém azt felelte, hogy mivel megkönyörültek az állatokon és a madarakon, ezért az égben is megkönyörültek rajtuk.

 

 

Kapcsolódó írások:

Iványi Gábor: Akinek van füle a hallásra, hallja Iványi Gábor: Akinek van füle a hallásra, hallja Április...

A közöny botránya – Iványi Gábor és Donáth László a szolidaritásról és a szolidaritás hiányáról – Pikó András interjúi – Manapság mindenütt azt olvassuk, de akár tapasztalatainkra is hagyatkozhatunk...

Ne csinálj magadnak Istent… – Iványi Gáborral beszélget Váradi Júlia – A Kövér László és Semjén Zsolt képviselők által benyújtott...

„Szeretnék elhitetni velünk, hogy ők nemzették Ádámot” – Iványi Gáborral beszélget Rádai Eszter – Eszébe jutott-e mostanában az az eljárás, amit az 1970-es...