Végel László: Cselédek és kukázók
Teruska kálváriája
Teri néni mos, vasal, takarít, főz. Cselédsorban vagyok, sopánkodott, mire a gazdája figyelmeztette, hogy a szocializmusban nincsenek cselédek. Szó, mi szó, a régi Jugoszláviában a gazdagok kizsákmányolták a szegényeket, a szocializmusban azonban a gyár a munkásoké; emiatt találták ki az önigazgatást. Tulajdonképpen Teruska is afféle önigazgató, mondta cinkos mosollyal a munkaadó. A legésszerűbb, ha azt mondja magáról, hogy alkalmazott, bölcselkedett a gazda, aki egyébként nem szívesen hangoztatta, hogy bejárónőt tart. A cseléd létezését pedig semmi pénzért sem vállalta volna fel. Alkalomadtán adományozó kedvében szokott lenni a feleségem. Ilyenkor eljárogat hozzánk egy nincstelen, hogy a kapott holmiért meg egy kis aprópénzért besegítsen a feleségemnek, mondta szerénykedve.
Csak Teri néni tudta, hogy mi rejlik az álszerénység mögött. Gyakorta hallgatózott a szalonajtó előtt, minek köszönve a kiszűrődő hangfoszlányokból értesült a család bizalmi ügyeiről. Egyebek között arról is, hogy a nagyságos úrék (mert magában mindig így nevezte őket) külföldi bankokban tartják a pénzüket, ugyanúgy, mint a többi elvtárs. Amikor autót cseréltek, hosszan, gondosan mérlegelték a gépkocsimárkákat, nehogy az új autó túlságosan feltűnő legyen. Semmi túlzás, csak módjával, utasította a nagyságos úr a nagyasszonyt.
Egy napon azonban a nagyságos úr kiadta az ordrét. Teri néninek egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy őt elvtársnak nevezze. Mindaddig ugyanis, ha vendégeket fogadtak, kötelezően elvtársnak kellett szólítani a gazdát. És a feleségem sem elvtársnő, hanem nagyságos asszony, rendelkezett. Teri néni játszi könnyedséggel cserélte fel az elvtársat nagyságos úrra, nem okozott neki gondot a rendszerváltás. Sok minden más dolog is történt, amit Teri néni – lévén egyszerű cseléd – úgy tett, mintha nem venne észre. A nagyságos úr azelőtt piszkosul tudta szidalmazni a kapitalizmust, most meg egyszeriben fordult a kocka, és csak áradozott. Korábban nagy kommunista volt, most meg nagy magyar lett, de Teri néni szemében mindez a változás nem játszott semmilyen szerepet, mert ettől az ő élete nem lett sem jobb, sem rosszabb.
Az azonban felettébb bántotta, hogy bármikor, amikor csak a nagyságos asszony telefonon a barátnőjével beszélgetett, minduntalan lusta cselédnek nevezte őt. A szocializmusban szorgalmas bejárónő volt, a kapitalizmusban pedig lusta cseléd lett. Rosszulesett neki a megalázottság, de próbálta nyugtatni magát. Semmi sem változott meg – szuggerálta -, miközben a nagyságos úr részére főzte a feketekávét. A nagyságos urat ugyanis gyakran hívták Budapestre, és ilyenkor napokon át, félhangosan gyakorolta a szónoklatot, amit a pesti urak előtt kellett tartania. Teri néni gyakrabban vitt élénkítő erős kávét a dolgozószobába, óvatosan letette az íróasztalra, és felsóhajtott. Semmi sem változott, állapította meg elégedetten, hiszen sok-sok évvel ezelőtt a nagyságos úr mielőtt Belgrádba utazott volna, ugyancsak naphosszakat, nagyokat gesztikulált és félhangosan szónokolt, mint mostanság, budapesti útjai előtt.
A rendszerváltás végzete
Hiába jártam az antikváriumokat, hogy nyomára bukkanjak azoknak az antológiáknak, amelyekben a lírai költők Titóról szóló dicsőítő verseit gyűjtötték egybe. Városunk négy-öt antikváriumában egyetlen példányt sem tudtam megvásárolni. Ég és föld nyelte őket, holott azelőtt, mivel nem kellett senkinek, garmadával ingyen osztogatták.
Vajon miért lettek ilyen kelendők a Titóról szóló versek éppen akkor, amikor mindenki Titót szidalmazza? Elgondolkodtató.
Legfőképpen azok a költők ócsárolták a marsallt, akik az említett antológiákban szerepeltek. Felkérésre alkották a Tito-ódákat, ami már eleve kiváltságot jelentett.
Az elárusítók tapintatosan figyelmeztettek, a kötetek felkutatásában nem lesz könnyű dolgom. Némi esélyre esetleg csak akkor tehetek szert, ha előjegyzem az immár ritkaságszámba menő könyveket, és türelmesen kivárok. Mit tehettem mást, minthogy mindegyik antikváriumban előjegyeztettem az összes antológiát. Sok volt, legalább húsz címszót számoltam össze.
Az öreg antikváriusok csodálkozva kapták fel a fejüket.
A tekintetük elárulta, hogy nem értik, miről van szó.
Az úr írásai talán mind a húsz antológiában szerepelnek, érdeklődtek tisztelettudóan.
Á, dehogy, műgyűjtő vagyok, válaszoltam szerényen.
Akkor értjük, bólogattak, míg szánalmas tekintettel méregettek. Nem könnyű a műgyűjtőknek. A költők ugyanis csak azokat az antológiákat vásárolják fel, amelyekben szerepelnek, de azokat aztán az utolsó darabig megveszik. Tudomásul kellett vennem, hogy minden kétséget kizárólag befejeződött a rendszerváltás.
A kukázó vallomása
Sok kollégám nosztalgiával emlegeti a régi szép időket, amikor sokkal több értelme volt a kukázásnak. Több használt, de jól karbantartott, megvigyázott holmi került a konténerekbe. Talán azért, mert nem nyűtték el, az emberek nem kényszerültek olyan takarékoskodásra. mint manapság. Akkor nyugodtan aludhattunk akár reggel kilencig is, és még mindig maradt mindenkinek kidobott holmiból is, újságpapírból is, amit jó pénzért kilóra lehetett értékesíteni. Manapság viszont hajnalban kell felkelnünk, és rohanhatunk kukázni, hogy megelőzzük a többieket. Olyanok vagyunk, mint egy falka, amikor egymás orra elől happoljuk el a használt lábbeliket, a ruhaneműt. Sok időnk nem marad átválogatni a holmit, mert míg hajdan a városi szemétkihordó vállalat dolgozói svájci pontossággal tűntek fel a város különböző részein, manapság soha sem tudni, hogy mikor jelennek meg. Néha napokig nem látjuk őket. Ilyenkor óriási halom szemétkupacokon kell átverekedni magunkat, hogy új szajrét kotorásszunk ki a konténerből. Ha viszont megjelennek, akkor cseppet sem ügyelnek rá, hogy mi éppen dolgozunk; felborítják a targoncáinkat, a bringáinkat pedig legszívesebben begyömöszölnék a szemétgyűjtő autóba. A kollégák azt is szóvá teszik, hogy most spórolósabbak lettek az emberek, mert észrevehetően kevesebb kenyeret, kenyérpirítót, használt ruhaneműt, kiszolgált televíziót és vízforralót dobnak el, mint régen.
Én viszont állítom, hiszen tapasztalatból tudom, hogy most is ugyanannyit dobálnak el az emberek, limlomból se több, se kevesebb, csakhogy most többen kukázunk, tehát sokkal nagyobb a konkurencia, mint anno. Nincs igazuk tehát a nosztalgiázóknak, akik a régi rendszert sírják vissza, megfeledkezve arról, hogy akkor a rendőr elzavarta a kukázót a konténer elől, mondván, hogy a szocializmusban nem szabad kukázni, ma viszont szabadon kukázhatunk.
Egy dél-bánáti gyerek töprengései
Azelőtt a Télapó egész decemberben járt, és sosem akarta elárulni, hogy honnan jön. Hosszú, fehér szakálla a térdéig ért, és még mielőtt kiosztotta volna az ajándékokat, virgáccsal suhintott néhányat az ülepünkre. Mostanában azonban fel-felbukkant nálunk egy másik télapó. A televízióból jól ismerjük, de ő személyesen is tiszteletét teszi, igaz, csak akkor, ha a parlamentbe kell választani a képviselő bácsikat. Ilyenkor nekünk szerepelni, táncolni kell, anyunak meg apunak meg ünneplőben a télapó arcképét kell lobogtatniuk. Szakálla sincs, virgáccsal sem fenyegetőzik, de azt ígéri, hogy legközelebb nagy ajándékokat hoz, értékesebbet, mint a régi télapó. Az egy évvel ezelőtti választásokon megígérte, hogy aput és anyut visszaveszik munkahelyükre, mi, gyerekek pedig annyi csokoládét kapunk, amennyit csak akarunk, feltéve, ha megígérjük, hogy jó magyarok leszünk. De mindhiába roptuk a télapó bácsi előtt, apu és anyu is hiába rohant kora reggel az urnák elé, nem vették őket vissza a munkahelyükre, és mi se kaptunk csokoládét; mire az új télapó bácsi azt üzente, hogy azért, mert nem vagyunk elég jó magyarok. Az új télapó bácsi sokat ígér, de semmit sem ad, a régi télapó, bár virgáccsal suhint az ülepünkre, legalább egy tábla tejcsokit nyomott a kezünkbe.
Kapcsolódó írások:
Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...
Végel László: Személyautóval Budapestre Néhány napot Budapesten töltöttem, a PIM-ben léptem fel a Szépírók...
Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...
Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...
Végel László: Csodaváró nemzetek Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen...