Csepeli György : A selejt bosszúja

 

A mentális rendszerváltás mérlege

Szerb Antal halhatatlan regényének nyitó mondata Lord Byront idézi, aki szerint mindent a kezdetén kell kezdeni. A magyar rendszerváltás kezdete a Magyar Köztársaság Alkotmánya, amely paradox módon 1949-től datálódik. Negyven évvel később mindennek vége kellett volna hogy legyen, ami abban az évben elkezdődött. Ennek ellenére a “többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet” elősegítése érdekében megállapított új alkotmányszöveg a régi szöveg módosítása, kiegészítése. Bár a preambulum kilátásba helyez egy új alkotmányt, az időközben történtek ismeretében nagy valószínűséggel kizárhatjuk ezt a lehetőséget.

A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet mind a mai napig tart. Kérdés, hogy az átmenet véget fog-e érni valaha, nem jut-e arra a sorsra, mint a szocializmus, melynek alapjait leraktuk ugyan, de felépítésére hiába vártunk, jóllehet azt az eredeti, 1949-ben kelt alkotmányszöveg megígérte nekünk.

A meglévő alkotmány teljes egészében alkalmatlan rá, hogy a Magyar Köztársaság szellemi alapító okirata, az állampolgári nevelés szilárd tájékozódási pontja legyen. A láthatóan sok forrásból származó, innen-onnan beválogatott mondatok halmazából hiányzik az emelkedettség, nincs benne hit, meggyőződés, mely nélkül egy politikai közösség olyan, mint csigaház csiga nélkül. A szövegben minden rendszer nélkül kavarognak az összes grice-i maximát (Grice 1997) sértő módon megfogalmazott kijelentések. Grice, mint ismeretes, maximáit annak érdekében állította fel, hogy bármely szöveg esetében meg lehessen állapítani, hogy kommunikációs értelemben alkalmas-e a konszenzusos társadalmi cselekvés vezérlésére, amikor is a cselekvők bízhatnak abban, hogy viszonyukat a bizalom, az együttműködés és a megértésre törekvés jellemzi.

Ez csak abban az esetben érhető el, ha kommunikációjuk során eleget tesznek négy elvárásnak. A Magyar Köztársaságban ma érvényes alkotmányszövegben sajnálatos módon hemzsegnek az olyan állítások, amelyek lehetetlenné teszik a konszenzusos társadalmi cselekvést. A mennyiség maximája azt írja elő, hogy a szövegben az elégséges mennyiséghez képest ne legyen se több, se kevesebb szó. Ha egy mondatban például az szerepel, hogy “minden hatalom a népé”, akkor a mennyiség maximáját sérti, ha a következő mondatrészben “népszuverenitásról” van szó, hiszen a nép kétszeri emlegetése inkább nehezíti, mintsem könnyíti az állítás értelmének megfejtését. Hasonló értelmetlen szóhalmozás az a kijelentés, mely szerint “a szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit”. A minőség maximája arra figyelmeztet, hogy a szövegben ne legyenek olyan állítások, melyekről maga a szerző is tudja, hogy bizonyítatlanok és bizonyíthatatlanok. Ilyen állítások bőven vannak az alapvető jogokat és kötelességeket ismertető XII. fejezetben. Már a megírás idején sem hihette senki, hogy “a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez”, hiszen ez a kijelentés kirívó ellentétben van minden empirikus ténnyel, mely a testi és lelki egészséghez való egyetemes jog hiányát mutatta és mutatja ma is. De hasonló abszurdum, amikor a szöveg a szociális biztonsághoz való jog kapcsán “a megélhetéshez szükséges ellátásról” szól. A relevancia maximája azt írja elő, hogy csak az adott helyzetben helyénvaló, a megértést szolgáló állításokat szabad megfogalmazni. Ennek a maximának a megsértésére példa az a mondat, mely szerint a “Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását”. Bajban lehet az a Magyarország határain belül vagy kívül élő magyar, aki ennek a mondatnak a jelentését meg akarja fejteni. Egészen rejtélyes az a mondat, mely szerint “a magyar állam tulajdona nemzeti vagyon”. A modor maximája a homályos, kétértelmű kifejezések kerülését írja elő. A jelenleg hatályban lévő magyar alkotmányszöveg aranybánya azok számára, akik ilyen kifejezéseket keresnek. Nem lehet tudni, hogy a szöveg mit ért a számos alkalommal előforduló “nép” szón. A más maximák megsértésének példáiként előbb felhozott állítások egyben a modor maximájának megsértésére felhozható példák is. Tökéletesen megfejthetetlen az “állam”, a “felelősség”, a “sors”, a “nemzeti”, az “etnikai”, a “jólét”, a “szociális” szavak jelentése, melyek kulcsfontosságúnak szánt paragrafusok megértését teszik lehetetlenné.

Az “Általános rendelkezések” címet viselő I. fejezetben óhajok, kijelentések olvashatók, melyek alanyai az állam tulajdonában álló vállalatok és gazdálkodó szervezetek, a szakszervezetek, a határon túli magyarok, a szövetkezetek, az európai népek, más államok. Sehol semmi pontosítás, meghatározás. Az I. fejezetet tíz további fejezet követi, melyek szervezeti és működési kérdések szabályozásával foglalkoznak, hűen tükrözve a szerzők pragmatizmusát. Ezekről a szabályozásokról időközben kiderült, hogy éppen kritikus helyzetekben használhatatlanok. Most éppen a legfelső bíró megválasztása körüli anomáliák mutatják a bírói szervezetről szóló X. fejezet megfelelő paragrafusának használhatatlanságát. Az alapvető jogokat és kötelességeket tárgyaló XII. fejezetben lett volna lehetőség a köztársaság polgárainak politikai identitását megalapozó elvek és értékek deklarálására, de ez a lehetőség elsikkadt. A szöveg bőbeszédűen taglalja a jogokat, melyekhez “mindenkinek” joga van. A jogok listája impozáns. Mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének, az egyenlő munkáért egyenlő bér jár, jogunk van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz. Szervezkedhetünk, s sztrájkolhatunk. Az állampolgároknak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélkülivé válás esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra. Nemcsak az állampolgároknak, hanem mindenkinek, aki a köztársaság területén él, joga van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. A köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot, amit a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, képességei alapján mindenki számára hozzáférhető közép- és felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők anyagi támogatásával valósít meg. Az alkotmány egyik legkülönösebb paragrafusa ebben a fejezetben szögezi le, hogy “tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak”. (Természetesen a szöveg szót sem veszteget arra a kérdésre, hogy kik tekinthetők a “tudomány művelőinek”.)

Az igen tetemes költségvonzatokkal járó jogok felsorolásakor oly bőbeszédű alkotmány igen szűkszavúvá válik, amikor a költségvonzatokról esik szó. A 70/I. paragrafus annyit mond, hogy “minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”

Be kell lássuk, hogy a magát a Magyar Köztársaság Alkotmányának nevező 1949. évi XX. törvény az 1989. október 23-án elfogadott preambulumának megfogalmazásával ellentétben igen kevéssé alkalmas a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító békés politikai átmenet elősegítésére. Az átmenet békésen indult ugyan, de egyre háborúsabb irányba tart. Az alkotmánytörvény kezdettől fogva alkalmatlan volt arra, hogy az államszocializmusból a politikai pluralizmusba és a piacgazdaságba vezető út térképéül szolgáljon. Az 1989. október 23-a óta eltelt évek története azt mutatja, hogy az alkotmánytörvénynek ez a kezdeti alkalmatlansága 2009-re már elérte a tűréshatárt, és nemhogy segítené, inkább gátolja a demokratikus politikai élet kiteljesedését, a piacgazdaság akadálytalan működését és a jogállami fejlődést.

Az alkotmány mit sem mond a rendszerváltás kihívásairól, melyekkel ha nem nézünk szembe, s nem adunk rájuk választ, akkor a taxatíve felsorolt jogok listája csak üres malaszt, ideológiai múzeumba való megmosolyogtató szóhalmaz marad. Ha annak idején, amikor elindult a komolyabb autóforgalom, hasonló módon fogalmazták volna meg az első KRESZ-t, akkor lehetetlenné lett volna a közlekedés, tartósult volna a káosz, szabadon érvényesült volna az önkény az utakon.

Nem kevés idő telt el a rendszerváltás kezdete, a köztársasági alkotmány elfogadásának napja, 1989. október 23-a óta. Lett volna idő rá, hogy az új alkotmányt elfogadják, mint azt a jelenlegi alkotmányszöveg preambuluma sejteti is. Új alkotmány elfogadására a jelek szerint várni kell.

Két évtizeddel a rendszerváltás után kiderült, hogy a bekövetkezett társadalmi helyzet finanszírozhatatlan és legitimálhatatlan. A többpártrendszer és a parlamenti demokrácia létrejött ugyan, de az állam és a piac harmonikus együttlétét feltételező szociális piacgazdaság ugyanolyan utópiának tűnik, mint egykor annak tűnt a szocializmus. Nem tudható, hogy ennek a helyzetnek oka vagy inkább tünete-e a jelenleg hatályos, javarészt értelmetlen és értelmezhetetlen alkotmányszöveg. Valószínű, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlen negatív társadalmi következményei akkor is bekövetkeztek volna, ha az úton egy olyan alkotmánnyal indulunk el, mely megfelelő mennyiségben adagolt szavakkal, igaz és bizonyítható mondatokkal, a rendszerváltás kontextusába illő kijelentésekkel és világos, jól meghatározható jelentésű kifejezésekkel jelölte volna meg a célokat és a célok elérésére alkalmas eszközöket, összhangban a nyugati társadalomfejlődés Bibó István által oly pontosan kifejtett szabadságjogok rendszerével. A rendszer “döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is, a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó-, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlen elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen” (Bibó 1985, 61-62). Ha valaki komolyan gondolta volna 1989-ben a kezdetet, akkor elgondolkozott volna arról, hogy mit mondjon az alkotmány a piac és az állam közötti feladatmegosztásról, határt szabjon a mindenkori végrehajtó hatalom felelőtlenségének, lehetetlenné tegye a közpénzek nyakló nélküli elköltését, felhívjon minden polgárt a közjó szolgálatára.

Pataki Ferenc a rendszerváltás kezdetének elmosódottságát abban jelöli meg, hogy a “magyar rendszerváltásnak nem volt a »bársonyos Prágához« vagy a berlini falbontás kollektív eufóriájához hasonlatos szimbolikus cezúraeseménye, amely közös tömegélményként rögzülhetett volna a nemzeti emlékezetben” (Pataki 2008, 40). Nem mintha nem lettek volna tömegesemények, de akár az erdélyi falurombolás elleni tiltakozó menetre, a Bős-Nagymaros-erőmű elleni demonstrációra vagy Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésére gondolunk, egyik esemény sem volt képes felkelteni azt a katarzist, mely az új rendszer társadalom-lélektanilag érvényes születési élménye, alfa-pontja lehetett volna (Bottoni 2008). Az ok nagyon egyszerű. A rendszerváltás nem a nietzschei értelemben vett cselekvő igeragozás, hanem a szenvedő igeragozás paradigmája szerint ment végbe. Ráadásul a magyar társadalom nem élte meg bukásként az államszocializmus végét. Az 1990-ben megrendezett szabad választások egy olyan periódusra tettek pontot, amely a magyar történelem egyik leghosszabb ideig tartó sikeres időszaka volt, melynek lélektani vonzerejét külön fokozta, hogy az 1944-ben kezdődő és 1963-ban végződő korszak után következett be, ami viszont a magyar történelem egyik legrémesebb, szenvedésekben leginkább bővelkedő ideje volt (Romsics 1999). Nem volt mit siratni.

Hamarosan kiderült, hogy van siratnivaló. Megszűnt másfél millió munkahely, drámaian felszökött az inaktívak aránya, átértékelődtek az értékek. Egzisztenciális alapok hiányában eltűnt a süllyesztőben az államszocialista társadalom két nagy osztálya: a nagyipari munkásság és a szövetkezeti parasztság. Az értelmiség viszont, mintha csak igazolni akarta volna Konrád és Szelényi könyvének téziseit, nem bukott. Konrád és Szelényi könyve a hetvenes évek elején született, de magyarul, legális kiadásban a szocializmus alatt nem jelenhetett meg (Konrád-Szelényi 1989). A könyv merészen azt állította, hogy az értelmiség a szocializmus uralkodó osztálya. A tézis nem volt igaz, de közel járt az igazsághoz. Az értelmiségnek valóban privilegizált szerepe volt az államszocializmusban. Ez a privilegizált szerep tette lehetővé, hogy a rendszerváltást követően az értelmiség hasonlíthatatlanul jobban tudta érvényesíteni az érdekeit, mint a munkásság vagy a szövetkezeti parasztság. Bár voltak veszteségei, nagyjában és egészében az értelmiség átmentette redisztribúciós forrásokból finanszírozott intézményeit, melyek költségvetési korlátai puhák maradtak, mint voltak a szocializmus alatt. Megmaradtak és sokasodtak a színházak, az egyetemek, az akadémiai kutatóintézetek, fejlődött a senki által nem nézett filmek gyártása, egy helyett két közszolgálati televízió lett, s megmaradt az egész országot beborító, Budapesten különösen besűrűsödő, óriási mennyiségű közpénz elnyelésére képes “kórház-archipelago”. A redisztribúcióból finanszírozott, egyre nagyobb mértékben diszfunkcionális kulturális-művelődési és egészségügyi intézmények haszonélvezőiként az értelmiség ha megakadályozni nem is tudta, de ahol bírta, gátolta a piaci mechanizmusokra épülő ellenintézmények létrejöttét. Mindennek ellenére az értelmiség is vesztesnek érezte magát, hiszen ha rendi kiváltságait javarészt át is mentette, társadalmi jelentősége csökkent, szerepe marginalizálódott. A rendszerváltást követően az értelmiség egyszer s mindenkorra elveszítette azt a kivételezettséget, melyet az államszocializmus korában a hatalom figyelme, a szavak kimondásának kiváltsága jellemzett. A volt szocialista tábor “legvidámabb barakkja” lakóiként magukat privilegizált helyzetben érző magyarok egy szemvillanás alatt a hirtelen és váratlanul jött szabadság világának “legszomorúbb shopping centere” kellős közepén találták magukat (Csepeli 2000). A korábban keleti vonatkoztatási keret nyugati vonatkoztatási keretté változott. Aki korábban Romániához hasonlítva az országot boldognak érezte magát, az most Ausztriához mérve a helyzetet boldogtalan lett. A vonatkoztatási keret megváltozásának eredményeként a rendszerváltozás mindennapjai szinte minden társadalmi réteg esetében megteltek frusztrációval, kétségbeeséssel és zavarral. A vesztesek siratták, amit elveszítettek, s a győztesek nem tudtak örülni sikereiknek.

A rendszerváltás két új elemet hozott a társadalomba. Mindkét elem bizonytalanság forrása volt. Megjelent a korábban ismeretlen munkanélküliség, s legálissá, elfogadottá vált a korábban tilos, száműzött vállalkozás. A változások az aktív korú háztartások 57 százalékát érintették ténylegesen, de a süllyedés és az emelkedés valójában a rendszerváltás eredményeként vált a magyar társadalom többsége számára lehetőségből szorongató valószínűséggé (Kolosi-Sági 1998). Az egzisztenciális bizonytalanság mellé társult a kognitív bizonytalanság. A nyilvánosság szabaddá válásával egyre gyakrabban és egyre koherensebben jelentek meg olyan vélemények, nézetek, értelmezések és értékítéletek, amelyek az államszocializmus idején csak a magánszférában kaphattak helyet. Az államszocializmusban viszonylag egyszerű volt a megismerési helyzet. A hatalom két oldalán állók egyaránt hittek a maguk igazában, és abban, hogy amit a másik mond, az hazug. A rendszerváltásban lehetetlenné vált ennek az egyszerű képletnek az alkalmazása. Ünnepélyes keretek között, a televízió nyilvánossága előtt újratemették Horthy Miklóst, rehabilitáltak korábban bűnösként elítélt történelmi szereplőket, mártírokból gyilkosok, gyilkosokból mártírok, hősökből árulók, árulókból hősök lettek. Teljes lett a zavar abban, hogy mi az igazság és mi a hazugság (Erős 1993).

A múlt és a jelen eseményeinek plurális megítélése, a társadalmi és gazdasági programok sokfélesége a demokratikus nyilvánosság üdvös következménye. Kevésbé üdvös, de elkerülhetetlen következmény a lehető legkisebb mértékben komplex szellemi teljesítmények dominanciája a tömegkommunikációban, melyet a közszolgálati intézmények lennének hivatottak ellensúlyozni. Ha a közszolgálati média erre képtelen, akkor a kereskedelmi média kulturális tömegpusztító fegyverként mindent megsemmisít, ami az európai kulturális és morális örökség kánonjai értelmében értéknek számít (Kéri 2008). Ez a méltánytalan és a magyar történelemben példa nélküli helyzet talán nem alakult volna ki, ha az alkotmány 1989-ben többet mondott volna annál, hogy “a közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség felügyeletéről, valamint vezetőinek kinevezéséről, tovább a kereskedelmi rádió és televízió engedélyezéséről, illetőleg a tájékoztatási monopóliumok megakadályozásáról szóló törvény elfogadásához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges”.

Bár az újrafogalmazott alkotmány kijelentette, hogy “a magyar állam tulajdona nemzeti vagyon”, arról szemérmesen hallgatott, hogy miként válhat magántulajdonná, ami korábban állami volt. Az egymást váltó kormányoktól függetlenül rohamos ütemben zajlott az állami tulajdon privatizációja, ami a dolog lényegénél fogva kevesek számára jelentett meggazdagodást. Az állami tulajdon privatizációs úton való lebontásában részt nem vett többség a kisebbség gazdagodását saját szegényedéseként élte meg, amit igazságtalanságként értelmezett, delegitimálva az egész piacgazdaságra való áttérést (Örkény 1997). A reprivatizációs alternatíva lekerült a napirendről. Az egykor államivá vált magántulajdon tulajdonosi és örökösi köre kárpótlási jegyeket kapott, ami paradox módon a privatizációban érdekelt új tulajdonosi kört segítette (Szalai 2001). A földtulajdon esetében a reprivatizációs alternatíva győzött, ám ott az időszámítás 1945-tel indult, amikor kárpótlás nélkül elvették korábbi tulajdonosaiktól a nagybirtokokat, hogy kis, életképtelen parcellákra darabolva kiosszák a parasztok között. Az 1945-ös status quóhoz való visszatérés következtében ellehetetlenültek a földosztás irracionalizmusát ellensúlyozandó szándékkal létrehozott mezőgazdasági szövetkezetek. Ha a föld tulajdona nem is, de használata egy szűk mezőgazdasági elit kezébe került. Újratermelődött s részben etnicizálódott a falusi agrárproletariátus. A javak újraosztását övező igazságtalanság-élmények következtében a rendszerváltásnak nem lehetett a társadalom többsége által elfogadott avantgárdja, politikai, gazdasági és új kulturális elitje (Csepeli-Örkény 1993).

Fokozta a zavart, hogy a közszolgáltatások korábban egységes állami irányítása végletesen decentralizálódott. Az ország fővárosa meghuszonháromszorozódott, s összesen 3200 települési önkormányzat jött létre, melyeket a választók anélkül választottak, hogy pénzt is adtak volna hozzá. A megyerendszer fennmaradása megtizenkilencszerezte a közigazgatási, igazságszolgáltatási és társadalombiztosítási ügyekkel foglalkozó szervezeteket. A központi költségvetésre egyre képtelenebb nagyságú terhek hárultak. A keletkező finanszírozási problémákat a mindenkori kormányok stop and go technikával próbálták kezelni. A lakosság figyelmét valószínűleg elkerülte az alkotmány már említett 70/I. paragrafusa, mely szerint “minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni”. A magyar panaszkultúra ismeretében nem meglepő, hogy az érintettek jövedelmi és vagyoni viszonyaikat nem olyannak ítélték meg, melyek megfeleltek volna a közterhekhez való hozzájárulás feltételeként megjelölt megfelelőség mértékének, s vagy nem fizettek, vagy annyit fizettek, amennyi messze alatta maradt a megfelelő mértéknek.

A nagylelkűen biztosított szociális, egészségügyi, művelődési és oktatási lehetőségek finanszírozása kis híján államcsődöt okozott a kilencvenes évek közepén. Akkor Bokros pénzügyminiszter vállalta magára a botránkoztató szerepét, és intézkedései eredményeként helyrezökkent a költségvetés. Megállt a költekezés, nőtt a bevétel. Pár év után sajnálatos módon újraindult a körhinta, s a rendszerváltás második évtizedének végére a költségvetés roszszabb állapotba került, mint valaha. Súlyosbítja a helyzetet, hogy időközben az egész világ is válságba került.

Az alkotmány által is táplált szocialista illúziók ereje irreálissá tette a hatalmas mennyiségű közpénz felett rendelkező nagy szervezetek bármiféle reformját. Egyedül a nyugdíjrendszer reformja indult el, de az is abbamaradt. Az évente megismétlődő költségvetési alkuk még akkor is lehetetlenné tennék a közpénzekkel való racionális és takarékos gazdálkodást, ha az államháztartás reformja megvalósult volna. E reform hiányában a költségvetés védtelen a közpénzek megcsappantásában érdekelt politikai erők nyomásával szemben. Ugyanezek a politikai erők ellenérdekeltek abban, hogy a költségvetés bevételi számait növeljék. A magyar társadalom természetes és jogi személyeinek, valamint jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeteinek kreativitása felülmúlhatatlan, amint arról van szó, hogy a közterhek viselésének kötelessége alól kibújjanak. A magyar társadalomban évszázadok óta begyakorolt “sarcmentalitás” lélektani felmentést ad minden olyan technika alkalmazása esetén, mely közvetlen vagy közvetett módon az állam forrásait apasztja. A “sarcmentalitás” volt a mozgósító ereje a 2008 tavaszán megrendezett népszavazásnak, amely a rövid ideig élt vizitdíj, a kórházi napidíj és egyetemi tandíj fizetése kötelezettségének megszüntetéséhez vezetett, tovább súlyosbítva a költségvetés helyzetét.

A rendszerváltás megteremtette a többpártrendszert. Az alkotmány szerint “a pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában”. A nyugati demokratikus társadalmakban a pártok meghatározott társadalmi rétegek és csoportok érdekeinek megfelelő politikai ideológiákat képviselnek. A szociáldemokrácia elsősorban a szociális biztonságban érdekelt baloldaliak ideológiája, mellyel szemben a konzervativizmus a jobboldali beállítottságú kis- és középtulajdonos rétegek érdekeinek felel meg. A liberalizmus gazdasági értelemben inkább a jobboldalhoz áll közel, szellemi értelemben viszont inkább a baloldallal vállal közösséget. A jobboldali liberalizmus az állam újraelosztó szerepét korlátozó, a piac láthatatlan kezében bízó tulajdonosok érdekeivel van összhangban. A baloldali liberalizmus a vallási, etnikai, nemzeti, szexuális kisebbségek védelmét, a citoyen szabadságjogokat helyezi előtérbe. A hagyományos politikai ideológiák mellett megjelent a “zöld” ideológia, amely a környezet védelme, a jövő nemzedékei számára átörökíthető természeti értékek féltése jegyében korlátozná a gazdasági növekedést, amiről mind a bal-, mind a jobboldalon azt gondolják, hogy a biztonság és a szabadság alapfeltétele. A pártok versenyeznek egymással, s amelyikük négyévente győz, azé lesz a kormányzás felelőssége. Akár baloldali, akár jobboldali politikai erőről van szó, mindegyik egyetért a jogállam és a liberális demokrácia által biztosított alapjogok fontosságával, és politikai tűzfalat húz a szélsőségekkel szemben.

Az egymást követő országgyűlési választások Magyarországon azt mutatják, hogy nálunk nem a pártok alakítják a népakaratot, hanem a népakarat irányítja a pártokat. A parlamentbe saját jogon bejutó pártok száma folyamatosan csökken. A politikai polarizáció eredményeképpen a rendszerváltás második évtizedének végére a magyar politikai közönség kétosztatúvá vált. A pártpreferenciák szempontjából legérdekesebb fejlemény, hogy a baloldali és jobboldali politikai pártok ideológiájuk szempontjából inadekvát közönségeket mozgósítanak. A TÁRKI politikai preferenciák alakulását nyomon követő longitudinális vizsgálataiból az derül ki, hogy miközben a liberális pártok marginalizálódtak, a két tömegpárt hívei körében 2003 és 2007 között bekövetkezett ideológiai migráció eredményeként a baloldali szavazók jobboldali opciókat támogatnak, a jobboldali pártok támogatói pedig klasszikusan a baloldalra jellemző, az állami újraelosztással kapcsolatos preferenciákat vallanak (Fábián-Tóth 2008).

A rendszerváltás zűrzavaros szellemi terében a magyar társadalom a lehető legegyszerűbb orientációs mintát, a múltból örökölt és kevés kreativitással reciklált megosztottságot (ismerősebb kifejezéssel élve: a “széthúzást”) választotta, mely két nagy szekértábor szembenállását jelenti. Mindegyik tábor a maga alkotta valóságkonstrukció ablakából nézi a másikat, kölcsönösen generálva a maga hisztérikus kemény magját. A szembenállás jellegzetesen negatív politikai identitást eredményez, mely a másik valóságkonstrukciójának tagadásából meríti erejét.

A rendszerváltás második évtizedén bekövetkezett válság nem lenne nyilvánvaló és letagadhatatlan, ha a kapitalizmus globális piramisjátéka össze nem dől. De az is jellegzetesen magyar sajátosság, hogy a belső válságot külső tényezők generálják. Félő, hogy újra előkerülnek a nemzetkarakterológiai jellegzetességeket mutató korábbi forgatókönyvek, melyek lényege a felelősség elhárítása, a bűnbakállítás, az önsajnálat és a külső okok kényszeres keresése (Csepeli 2008).

A rendszerváltás politikai, gazdasági és kulturális téren húsz évvel ezelőtt elkezdődött. A kezdetet azonban beárnyékolta és a később bekövetkező politikai, gazdasági és kulturális folyamatok kedvezőtlen alakulását egyre inkább meghatározta, hogy a rendszerváltás mentális-szellemi tere csökevényesen fejlődött ki. Ezt mutatja az “anti” ideológiák által teremtett politikai identitások harca, a politikai hisztéria légköre, a populizmus és a demagógia féktelensége, a racionális diskurzusok.

1949 bosszút állt 1989-en.

Hivatkozások

Bibó I.: Az európai társadalomfejlődés értelme. In Válogatott tanulmányok. Budapest, 1985, Magvető, III. köt., 7-123.

Bottoni, S.: Miért volt sikertelen a magyar rendszerváltozás? Interjú, 2008. www.hirszerzo.hu

Csepeli Gy.-Örkény A.: Az elitpercepció kognitív és társadalmi meghatározói a mai Magyarországon. Valóság, 1993/12, 47-58.

Csepeli Gy.: Transition Blues. The Hungarian Quarterly, vol. 41. 2000 Summer, 64-72.

Csepeli Gy.: A kudarc hermeneutikája. Kritika, 2008/12.

Erős F.: A válság szociálpszichológiája. Budapest, 1993, T-Twins.

Fábián Z.-Tóth I. Gy.: Pártpreferencia-csoportok politikai azonosulása és redisztribúciós attitűdjei. In Kolosi T.-Tóth I. Gy. (szerk.): Társadalmi riport. Budapest, 2008, TÁRKI, 387-414.

Grice, H. P.: A társalgás logikája. In Pléh Cs.-Siklaki I.-Terestyéni T. (szerk.): Nyelv-Kommunikáció-Cselekvés. Budapest, 1997, Osiris, 213-227.

Kéri L.: “Senki sem száll le közülünk a mélybe…” Mozgó Világ, 2008/1, 23-30.

Konrád, Gy.-Szelényi, I.: The Intellectuals on the Road to Class Power. New York, 1979, Harcourt, Brace, Jovanovich.

Kolosi T.-Sági M.: Hullámzó háztartások. In Kolosi T.-Tóth I. Gy.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport. Budapest, 1998, TÁRKI, 45-71.

Örkény A.: Hétköznapok igazsága. Budapest, 1997, Új Mandátum.

Pataki F.: Visszapillantás 2006 őszére. Budapest, 2008, Demos.

Romsics I.: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris.

Szalai E.: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, 2001, Aula.

 

 

Kapcsolódó írások:

Csepeli György: Fej nélküli lovas A német megszállás nyolcadik hónapjában Budapesten lakásról lakásra bujdosó Fenyő...

Csepeli György: A demokráciát felfalják gyermekei Széchenyi István 1830-ban tett provokatív kijelentését kérdéssé fogalmazva újra meg...

Csepeli György: A kelet-európai kisállamok új nyomorúsága Elveszett illúziók Az 1989/90-es évforduló tájékán a közép- és...

Csepeli György: A butaság trónja Hobbes ironikusan úgy nyilatkozott, hogy az ész olyasmi, aminek...

Csepeli György – Vági Zoltán: Adolf Eichmann személytelen személyisége Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga...