Várhegyi Éva: Illúziók és csalódások a gazdasági rendszerváltásban

 

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden úgy történt, ahogy húsz éve gondoltuk. Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd az (egy)pártközpontnak felelős kormány helyett, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagy horderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk is éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét. Nem gondoltuk, hogy a – nevezzük nevén – kapitalizmus újjáépítése a szocialistának mondott gazdaság romjain akkora áldozatokkal jár, mint amekkorát a társadalom jelentős része megszenvedett.

Teljesen naivak persze már akkor sem voltunk: tudtuk, hogy az átalakulásnak vesztesei is lesznek. “A gazdaság radikális átalakítása, a piaci keretekhez igazodó intézmények és magatartásformák kialakítása még a konszolidált többség teherbíró képességét is erősen próbára fogja tenni. Ha nem kap külön támogatást, mindez megoldhatatlan feladatot jelent majd a leszakadt kisebbségnek” – fogalmazta meg a piacgazdasági átalakulást a legegyértelműbben a zászlajára tűző párt, az SZDSZ “rendszerváltó programja” már 1989 elején.

Nem akarom még magamat sem plagizálni, ezért gyorsan jelzem: a fenti sorokat az öt évvel ezelőtti Mozgóba írt cikkemből vettem át (Rendszerváltás a gazdaságban, 2004. január), egyetlen módosítással: a 15 évet 20-ra javítottam. Örülnék, ha az egész írást átemelhetném, és nem csupán a megspórolható munka miatt, hanem azért is, mert ez azt jelentené, hogy időközben nem értek újabb csalódások, nem kellett azóta újabb és újabb illúziókat feladnom.

Pedig dehogyisnem! Lassan már másról sem szól az életünk, mint az illúzióinkkal való leszámolásról. Lassan már alig marad kapaszkodója az embernek, ha ezen a földön szeretné leélni életét. Jó suszterként a kaptafánál maradva, pusztán a gazdaságra vonatkozóan végiggondolva mindazt, amit húsz évvel ezelőtt – sokadmagammal – hittem, kevés olyan momentumot találok, amelyben ne csalódtam volna kisebb-nagyobb mértékben.

A gyökerek: a tervgazdaság agóniája

Az úgynevezett szocialista tervgazdaságban évtizedeket leélők számára érthető módon fűződtek illúziók a kapitalizmusnak a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek nyugat-európai társadalmaiban megismerhető, jóléti formájához. Ez már alig-alig emlékeztetett a Marx és Engels jellemzéseivel az egyetemen belénk sulykolt, de néhány 19. századi író (Dickens, Zola) műveiből “fakultatív” módon is megismert világára. Sőt akik odáig merészkedtek, hogy kimondják: a király meztelen (mint, mondjuk, a Darabbérben Haraszti Miklós, a szocializmusbeli szegénységet “leleplező” Kemény István és Solt Ottilia, vagy az állami újraelosztás tehetősebbeket preferáló természetét feltáró Szelényi Iván), azok a mi gazdaságunkra aggatott “szocialista” jelző illúzióját is elvették tőlünk.

Többek szerint (pl. Kornai János) már 1968-ban sem lehetett hinni abban, hogy a rendszer megreformálható, hogy a tervezésen alapuló koordinációt a piac részleges működtetésével kiegészítő, a magántulajdonosi érdeket mesterséges érdekeltségi rendszerekkel pótló, vagyis a piacgazdaságot imitáló módszerrel hatékonyan működtethető. Mégis sokakat megszédített az új gazdasági mechanizmusnak nevezett illúzió “bódulata”, vagy legalábbis szerettek volna hinni abban, hogy az adott (a szovjet-magyar barátsághoz hasonlatosan “örökre megbonthatatlannak” látszó) politikai keretek között is lehet hatékonyabb (kevésbé pazarló) gazdasági rendszert kialakítani, amely élhetőbb létfeltételeket biztosít a társadalom számára.

A hetvenes évektől több hullámban érkező olajválság sokkoló hatására mindinkább nyilvánvalóvá vált a szocialista tervgazdaságok alkalmazkodóképességének hiánya, ami növelte elmaradottságukat a rugalmasabb, adaptációkészebb tőkés gazdaságokhoz képest. A nyolcvanas években már nemcsak az úgynevezett reformközgazdászok, hanem az “öröklétre” kárhoztatott politikai vezetők is belátták, hogy muszáj nyitni a piaci modellek irányába, sőt most már nem elegendő visszatérni a piacot szimuláló 68-as reformhoz, hanem a piacgazdaság valóságos elemeit is életre kell lehelni.

A reálisan megálmodható cél az “emberarcú” (értsd: jóléti) szocializmus modellje volt: egy olyan rendszer, amelyben jószerivel művi módon jelennek meg ugyan a kapitalizmus alapját képező magántulajdonosi viszonyok, de a felvilágosult állam érvényesülni hagyja a Nyugatról – a külgazdasági és tőkekapcsolatokon keresztül – beérkező piaci impulzusokat is. Sőt a nyolcvanas évek második, a peresztrojkával fémjelzett felében maga a szocialista állam is mind több piaci instrumentumot teremtett: az 1987-es bankreform kialakította a piacgazdasághoz illeszkedő, kétszintű bankrendszert, az 1988-89-es társasági, illetve átalakulási törvények létrehozták a modern vállalati formákat, feltámadhatott tetszhalottságából a Budapesti Értéktőzsde, feloldották az ár- és béralakulás, valamint a külkereskedelem és pénzforgalom kötöttségeinek zömét. Egyetlen komoly tabu maradt: az állami tulajdon primátusát nem adták fel, annak ellenére, hogy a kisegzisztenciák mindig is fennmaradt magántulajdona (“maszekok”) mellett már a nyolcvanas évek elejétől működhettek a különböző formájú kisvállalkozások, és a magánkézben lévő külföldi, illetve vegyes tulajdonú cégek is szaporodhattak.

A sok hűhó ha nem is a semmiért volt (hiszen segített később a gazdasági rendszerváltásban), de áttörést nem tudott hozni. A tulajdonosi-irányítási formákat tekintve egyre sokszínűbbé váló és a piaci viszonyok mind több jegyét magán viselő magyar gazdaság a nyolcvanas években sem működött a hasonló fejlettségű tőkés gazdaságokra jellemző hatékonysággal. Logikus volt a következtetés: nincs olyan felvilágosult és kellő szakértelemmel felruházott kormány, amely művi eszközökkel pótolni tudná a termelési tényezők mindegyikére kiterjedő valódi piacot, mint ahogy a domináns állami tulajdon megszabta érdekrendszer talaján sem válhat a hatékonyság fő mozgatórugójává a magántulajdonosi érdek. Az a megoldás kulcsa, ha a magántulajdon és a piaci viszonyok kiteljesednek, vagyis kialakulhat a kapitalista gazdaság.

Illúzióból illúzióba

A “létező” szocializmusból kiábrándult, illúzióvesztett társadalomban a rendszerváltáskor talán túlzott várakozások fűződtek a közelről kevéssé ismert, de itthonról nézve igencsak kívánatos formációhoz. Bár azt is látni kell, hogy a társadalom többségében valószínűleg nem tudatosult, hogy minek mi a feltétele: számukra a nyugat-európai és észak-amerikai gazdaságok nem azért voltak vonzóak, mert ott magántulajdon és piacgazdaság volt (vagyis kapitalizmus), hanem azért, mert ezek a gazdaságok csaknem minden tekintetben jobb életet biztosítottak az emberek többségének, és ehhez ráadásul még az egyéni szabadság nagyobb foka is társult. (Mintha ez utóbbi szempont mára alaposan leértékelődött volna.)

Az elmúlt két évtized során keletkezett csalódások több forrásból is táplálkoztak. A vágyak szülte álomvilágból az első felébredés a kilencvenes évek közepén lehetett, amikorra kiderült: az átalakulás sokkal nagyobb társadalmi áldozattal jár, mint bárki is gondolta. Erről bővebben írtam a rendszerváltás 15 éves évfordulójára megjelent Mozgóban, ezért itt most csak pár fontosabb momentumot emelnék ki.

A leginkább sokkoló csalódást a rendszerváltást kísérő gazdasági visszaesés mélysége és időtartama okozta: a bruttó hazai termék (GDP) 1988 és 1993 között négyötödére zsugorodott, és csak ezután kezdett lassan emelkedni. Ezzel párhuzamosan nőtt a munkanélküliség, csökkent az életszínvonal, nyílttá váltak és erősödtek a jövedelmi különbségek. Senki nem számított rá, hogy ilyen súlyos transzformációs válság jellemzi majd az átalakulást, s ebben a naiv hitben szerepet játszottak a művi piacosításokhoz (reformhoz) fűzött korábbi illúziók, amelyek elhitették velünk, hogy már messze nem a nulláról indulunk. Holott igen, szinte a nulláról kellett elindulni.

Sokak számára okozott csalódást a privatizáció módja is. Az ország helyzete (hatalmas adósságállomány, alacsony megtakarítások, tőkeszegény cégek, a versenyképes tudás hiánya sok szakmában stb.) nem tette lehetővé az úgynevezett kisprivatizáció kiterjedt alkalmazását. Arról még ma is folyik a vita, hogy valóban elkerülhetetlen volt-e, hogy egész iparágak (pl. pénzintézeti szektor, energetikai, élelmiszeripari szakágak, kiskereskedelmi hálózatok) kerüljenek multinacionális nagyvállalatok kezébe. A külföldi tapasztalatok alapján valószínű, hogy előbb-utóbb hasonló tulajdonosi struktúra alakult volna ki akkor is, ha a magyar kormányok – több kelet-európai átalakuló ország mintájára – nagyobb elánnal mennek bele a kisprivatizációba, hiszen végül a kuponos privatizációk nyomán is, mintegy másodlagos privatizációként, végbement az a tőkekoncentráció, amely hasonló tulajdonosi szerkezetet hozott létre, mint ami nálunk az elsődleges privatizáció hatására kialakult.

A parlamentáris demokráciához fűződő várakozásaink egy részében is csalódnunk kellett. A gazdaságnál maradva: illúziónak bizonyult, hogy a négyévente bekövetkező megméretés elegendő a kormányok felelős működéséhez. Nem igazolódott be az a várakozás, hogy ha – a mintaként szolgáló más demokráciákhoz hasonlóan – megmutatkozik is a gazdaságpolitikában a választási ciklus, azért nem írja teljesen fölül az ésszerűséget. Abban is csalódhattunk, hogy azt hittük: bármilyen öldöklő is a küzdelem a pártok között, a társadalom távlatos problémáinak (pl. nyugdíjrendszer, egészségügy, oktatás) megoldása ügyében kialakítható a politikai ciklusokon túlnyúló konszenzus. És persze arra sem számítottunk, hogy ilyen mértékűvé terebélyesedik (lassacskán a gazdaság főrendezői szerepébe emelkedik) a korrupció.

Az emberarcú kapitalizmus hanyatlása

A csalódások másik, az előbbieknél is súlyosabb vonulata abból fakad, hogy az elmúlt húsz év során alaposan megváltozott az a kapitalizmus, amelynek rendjébe be kívántunk tagozódni. Amikor 1989-ben megálmodtuk, megálmodhattuk, hogy milyen gazdaságot és társadalmat kívánunk létrehozni az időközben elenyészett szocialista tervgazdaság romjain, a ma létezőnél “emberacúbb” kapitalizmus képe lebegett a szemünk előtt – és nem pusztán a saját naivitásunk miatt. A nyolcvanas évek számunkra mérvadó európai modelljei nem csupán a hatékonyság – és ezzel összefüggésben a jómód – jegyeit viselték magukon, hanem a jóléti társadalom ismérveit is, ahol az öngondoskodás és a társadalmi szolidaritás vonzó elegye érvényesül, s ezért elviselhető mértékűek a társadalmi egyenlőtlenségek, szorosra vannak szőve a szociális védőhálók, ugyanakkor a profitérdek érvényesülése biztosítja a külső körülményekhez való alkalmazkodást, az innovációt és a versenyképességet. Lehetett persze tudni társadalmi feszültségekről és gazdaságpolitikai dilemmákról, de ezekkel együtt is működőképes és élhető rendszerekként láttuk őket, és a mából visszanézve is azoknak látszanak.

A kilencvenes években, amikor éppen el voltunk foglalva a kínkeserves átalakulás szülte saját bajainkkal (tömeges felszámolások, megugró munkanélküliség, csökkenő reáljövedelem, magas infláció, stabilizációs áldozatok), a világ is jelentős mértékben átalakult. A megfékezhetetlen és visszafordíthatatlan globalizáció hatására, a kereskedelem és tőkemozgások kötöttségeinek felszabadítása nyomán kiszélesedett verseny felszínre hozta a jóléti modellben működő Nyugat-Európa (mi több: a kevésbé jóléti Egyesült Államok) hatékonysági problémáit. A második világháború után éppen azokban a gazdaságokban váltak mind szélesebb körűvé az állami és vállalati jóléti juttatások, amelyekben a demográfiai adottságok változásai (csökkenő születésszám, emelkedő életkor), valamint az orvostudomány és technológia fejlődése nyomán javuló gyógyítási feltételek gyorsan növekvő anyagi forrásokat igényeltek. Miközben a fejlett, jóléti államokban emiatt romlott vagy csak lassan emelkedett a gazdasági hatékonyság, a jóléti intézmények nagy részét (kiterjedt társadalombiztosítás, “emberi” munkakörülmények és bérek) alig-alig élvező, többnyire diktatórikus országok mind erősebb versenyt és hatékonysági nyomást jelentett a számukra. A jóléti rendszereket illetően messze nem a szélsőségeket képviselő két magasan fejlett ország esetében is jócskán eltérnek a bérköltségek: “az amerikai autógyárakban a nyugdíjjárulékkal és egyéb juttatásokkal együtt egy munkás órabére jelenleg 70 dollár, míg a japán üzemekben 45 dollár” (MTI, 2008. december 12.); a “feltörekvő” gazdaságok többségében pedig a társadalombiztosítással megnövelt bérköltség töredéke csak a fejlett országokénak.

Mindeközben a politikai helyzet is jócskán megváltozott, és éppen a szovjet birodalom meggyengülése, majd öszszeomlása miatt, ami lényegében kiiktatta a nyugati társadalmak számára (elvileg) alternatívát jelentő modell közvetlen fenyegetését. Ha nem is vált egypólusúvá a világ, éppen az a pólus tűnt el, amelyik a maga szegényes, de mégiscsak széles körű jóléti (társadalombiztosítási, oktatási, szociális) rendszereivel lökést adott a nyugati jóléti államok kialakulásához és fenntartásához. A “birodalom” összeomlása, gazdaságainak ellehetetlenülése enyhítette ezt a fajta politikai nyomást, miközben a kelet-európai országokban létrejött transzformációs válság felerősítette a (főként Ázsiából érkező) gazdasági nyomást a termelési költségek leszorítására.

Bár a vágyott nyugati jóléti modell felől nézve kétségtelenül illúziórombolással járt számunkra a nyolcvanas-kilencvenes évek világméretű fordulata, nem mondhatjuk, hogy ne lettünk volna mi is haszonélvezői a globalizációval felerősödő hatékonysági versenynek. Hiszen e nélkül nem érkezett volna országunkba több tízmilliárd eurónyi működő tőke, amely munkahelyeket és jövedelmet teremtett a KGST megszűnésével összeomlott szocialista nagyipar romjain. A hatékonysági verseny felerősödése nélkül nem hozták volna hozzánk az Opeleket összeszerelő, Audi-motorokat gyártó üzemeket, nem települtek volna ide olyan cégek, mint a Philips vagy az IBM, a GE vagy a Sanofi, és a sor folytatható. A mi “olcsóságunk” is hozzájárult a jóléti gazdaságokban a munkanélküliség növekedéséhez, a bérnövekedés lassulásához és a juttatások relatív csökkenéséhez; vagyis a jóléti modell hanyatlásához. Ez persze nem kisebbíti a csalódásunkat, legfeljebb az indulat erejét mérsékelheti.

A nagy csalódás órája

Az igazi nagy csalódást végül a kétezres évek hozták meg. Mire ugyanis nagy nehezen “felépítettük” volna a kapitalizmust, a mintaként szolgáló modell súlyosabbnál súlyosabb betegségek tüneteit kezdte felmutatni. A dot-com luftballon ezredforduló utáni kipukkadását követő csalárd ügyek: az Enron és nagyvállalattársai botrányai irányították rá a figyelmet a modern tőkés gazdaságok működésének olyan alapvető fogyatékosságaira, amelyek korábban homályban maradtak. Az ingatlanpiaci buborék 2007-es szétpattanásának hatására kirobbant, napjainkban eszkalálódó válság pedig újabb zavarokra világít rá, amelyek alapjaiban rengetik meg sokak hitét a piacgazdaságban. A sokáig vágyott “emberarcú” kapitalizmus az idők során nemcsak üde báját veszítette el, hanem mintha már az enyészet útjára is lépett volna.

Kicsit úgy jártunk, mint Závada Pál ifjú hőse, aki évekig vágyódott igaz szerelemmel egy asszony után, aztán mire megkapta (volna), a nő már elvirágzott. “Koren nem bánt már semmit, hajdani szenvedéseiért busás kárpótlást kapott. Bort nyitott, villanyt gyújtott, úgy nyújtotta oda a teletöltött talpas poharat, hogy csuklójuk összeérjen, fölemelte tekintetét, s ekkor, ahogy az olvasólámpa fénye rásütött Violára, mintha mellbe vágták volna. Az asszony nyakáról finom ráncok futottak le és sűrűsödtek a keblek völgye felé tartva, füle tövénél a hajfestés alól őszesen fakó lenövés árulkodott, látszott, hogy mennyire megereszkedett a melle, a bő ruha íveléséből pedig most már szembeötlő volt a megvastagodott derék.” (A fényképész utókora. Budapest, 2004, Magvető, 410. o.)

Lássuk, miféle illúziókkal kell leszámolnunk amiatt, hogy a 21. századra válságos állapotba került a kapitalizmus modern, a korábbiaknál hatékonyabb és emiatt a társadalom többsége számára nagyobb jólétet biztosító válfaja! Ma még nem tudjuk igazán, hogy e válság gyökerei hová nyúlnak. A vita éppen arról folyik, hogy a kapitalizmus mint olyan vagy a neoliberális típusának életképessége kérdőjeleződött-e meg, netán ez utóbbi túlhajtása vált működésképtelenné, és pusztán az önszabályozó piacban való túlzott hitünknek, illetve az ezzel visszaélő gátlástalan menedzsereknek és “pénzembereknek” lettünk az áldozatai.

Csalódásunkban se legyünk azért annyira elvakultak, hogy ne lássuk: a modellválasztás sohasem szabad döntés. Minden kornak megvan a maga adekvát modellje (talán időnként több is), ezért korántsem véletlen, hogy a 20. század utolsó negyedében, a globalizáció kiteljesedése időszakában a fejlett világban uralkodóvá vált kapitalizmus sok jegyében eltért a korábbiaktól. A gazdasági globalizáció sem választás kérdése: a technikai-technológiai fejlődés és a demokrácia együttesének elválaszthatatlan “terméke”; emiatt, tetszik vagy sem, visszafordíthatatlan folyamat. Ideig-óráig lehet rajta erőszakot tenni, fel lehet támasztani a protekcionizmust (miként mostanában, a pénzügyi válságra adott első reakcióként mindenütt teszik is a kormányok), lehet akadályozni az emberek, a javak és a tőke szabad áramlását (ezekre is vannak kísérletek), de tartósan nem lehet visszaforgatni az időt.

Milyen konkrét, a modern kapitalizmushoz fűződő illúziókban kellett (a nyugati országokban élő polgárokhoz hasonlóan) csalódnunk az utolsó évtizedben?

Az illúzióvesztés útján

Az illúzióvesztés első etapja az Enron-ügy kapcsán kirobbant botránysorozathoz fűződik, amely felszínre hozta a modern kapitalizmus bázisát jelentő nyilvános részvénytársaságok irányításának problémáit. Kiderült, hogy a fejlődéshez szükséges tőke bevonására, a kisemberek megtakarításainak hasznosítására fölöttébb alkalmas, a részvényesek közgyűlésén keresztül beleszólást biztosító, demokratikus irányítást megtestesítő vállalati forma olyan machinációkra teremt lehetőséget, amelyek éppen a cég tényleges ellenőrzésére alkalmatlan kistulajdonosok tömegeit károsítják. Az Enron, a Global Crossing, a Xerox, a WorldCom és a hasonlóan súlyos pénzügyi gondokkal küszködő cégóriástársak vezetői különféle finanszírozási trükkökkel és könyvelési manipulációkkal leplezték évekig problémáikat, és nemcsak a tulajdonosaik, hanem a hatóságok előtt is.

Mindez abban az – európaiak elé követendő példaként állított – amerikai modellben történt, amelyben a menedzsment díjazását a vállalati részvényárfolyam alakulásához kötik, és így a vezetők közvetlenül érdekeltek a cég piaci értékének növelésében. Aztán mégiscsak kiderült, hogy ez a fajta érdekeltség időnként nem a valóságos érték növekedését idézi elő, hanem csak annak látszatát – meg a vezetők pénztárcájának vastagodását, olyankor is, amikor azt néhány kiglancolt számon kívül semmi nem indokolja.

A tökéletesnek hitt, sokáig favorizált modellben a cég sorsát befolyásoló döntéshozók együtt sírnak-nevetnek az egyenként csekély beleszólással bíró részvényesekkel. Minthogy a részvények árfolyama a nyilvános értéktőzsdéken dől el, elég ezek tisztasága felett őrködni: vigyázni rá, hogy a befektetők elegendő információt kapjanak a tőzsdei cégekről, és távol tartani a bennfentes információkkal rendelkezőket. A részvényesek érdekeit ráadásul egy sor további intézmény védi: hites könyvvizsgálók hitelesítik a vállalatról megjelenő számokat, független elemzők és befektetési tanácsadók értékelik a részvényeket, és végül ott van a közgyűlés, amelyik visszahívhatja a részvényeseknek nem tetsző vezetőket.

Elméletileg tehát szép, zárt a modell. Csakhogy ezt is gyarló emberek működtetik, mint mindent az emberi társadalomban. Köztük a pénz csáberejétől megszédült gazemberek is, akik úgy gondolják: pozíciójuk feljogosítja őket arra, hogy a részvényesek kárára gazdagodjanak. Nem nyílt rablással persze, hanem fehérgalléros “úriemberhez” méltó számviteli trükkökkel, előnyös részvényopciókkal, bennfentes kereskedéssel, a politikusok és a hatóságok lekenyerezésével.

A súlyos pénzügyi gondjaikat különféle manipulációkkal takargató óriáscégek csalárd ügyeinek lelepleződése nemcsak az érintett vállalatok vezetőiről állított ki elégtelen erkölcsi bizonyítványt, hanem egy sor olyan szakma képviselőjéről is, amelyek éppen arra hivatottak, hogy őrködjenek a cégadatok hitelességén, és segítsék a befektetők tisztánlátását. A vállalatvezetők csalásaihoz aktív segédkezet nyújtó könyvvizsgálók mellett megkérdőjeleződött a tőzsdei elemzők és tanácsadók hitelessége, folt esett jó néhány befektetési és kereskedelmi bankon, sőt még a felügyelő hatóságok tekintélye is csorbult. Szinte mindenki leszerepelt, aki szavával vagy cselekedetével bármit is befolyásolhat a tőzsdéken.

Az Enron-botrány és társai súlyosan aláásták a részvénybefektetői bizalmat, s ezzel az egyébként életképes cégek tőkeellátását is veszélybe sodorták. Nem véletlen, hogy hamar megszülettek a konzekvenciák. Elsőként az ügyészség aktivizálódott: bilincsek csattantak a szépen keményített mandzsettákon, hogy aztán a bíróságok több évtizedes börtönbüntetésekkel vegyék el az esetleges követőik kedvét az ilyesfajta csalásoktól. (Sajnos kevés sikerrel. Most olvasom a hírt, hogy letartóztatták egy befektetési bank tekintélyes, a szakmában elismert vezetőjét, aki – minden eddigi rekordot megdöntve – 50 milliárd dollár veszteséget okozó “pilótajátékot” működtetett. A felügyelő hatóságok pedig, egyelőre rejtélyes módon, elmulasztották tenni a dolgukat: időben ellenőrizni a gyanús prosperitást mutató céget.)

Hogy az amerikai Enron-ügy Magyarországon is kellő figyelmet kapott, abban nem csekély szerepet játszott, hogy sajnálatos módon nálunk, az éppen csak szárnyát próbálgató hazai kapitalizmus talaján is hamar létrejöttek a hasonlóan botrányos ügyek. A kisrészvényeseket károsító Realbank, az állami mentés miatt az egész társadalmat károsító, de a megtévesztés vádjai alól végül felmentett vezetőségű Postabank, majd a még nem lezárult Kulcsár-ügy miatt a magyar polgár különös érdeklődéssel figyeli, hogyan lepleződnek le az ilyesfajta ügyek másutt, és az ügyészségek meg a bíróságok hogyan járnak el ezekben. Az összevetés többnyire nem tölti el megelégedéssel: mintha a “rablók” hamarabb tanulták volna ki a piacgazdaság csínját-bínját, mint a “pandúrok”.

Az Enron-ügy nyomán az amerikai (és nyomukban az európai) törvényhozók gyorsan összekapták magukat, hogy a befektetői tömegeket megtévesztő manipulációk lehetőségét minél szűkebbre szabják. Világossá vált: nemcsak a menedzserek és a könyvvizsgálók felelősségét kell erősíteni, hanem a tőkepiacok szabályozását is.

Az önszabályozás illúziója

Aztán pár évre rá mégis kiderült: a pénz- és tőkepiacok szabályozásának hajóján jókora lékek vannak, amelyek, méretes mentőcsónakok nélkül, az egész tőkés gazdaságot is elsüllyeszthetik. Pedig a modern kapitalista gazdaságban éppen a tőkepiacoknak illenék betölteniük a főrendező szerepét. A működésükben megmutatkozó zavarok egyúttal az önszabályozó piacokhoz fűzött illúziókat is szertefoszlatták.

A 2007 nyarán, az amerikai ingatlanpiac összeomlását követően kirobbant és gyorsan világméretűvé eszkalálódott hitelválság világította meg fájdalmas élességgel a pénz- és tőkepiacok szabályozásának és felügyeletének fogyatékosságait. Itt most már nemcsak arról volt szó, mint a korábbiakban, hogy egyes menedzserek csalárd módon megpróbálják maguk hasznára fialtatni a rájuk bízott vagyont, és ehhez valami módon megszerzik az ellenőrzésükre hivatott piaci intézmények, illetve hatóságok vezetőinek jóindulatát vagy aszszisztenciáját. Most az is kiderült, hogy a globális pénzügyi rendszerben olyan méretű konglomerátumok születtek az utóbbi években, amelyeket a legjobb szándékkal és a legnagyobb tudással sem lehet átlátni. Meg az is világossá vált, hogy a tőkés gazdaságok hatékonysági fölényét biztosító innovációs hajlam és képesség olyan pénzügyi konstrukciók kifejlesztéséhez vezetett, amelyek kockázatának felmérésére már senki emberfia nem képes. Akkor sem, ha akar, akkor meg végképp nem, ha anyagi ellenérdekeltsége miatt nem is akar igazán.

Meglátásom szerint a mostani hitelválságban – a gazdaságpolitikai hibák mellett, amelyek külön szót érdemelnek – a pénz- és tőkepiacok működésének háromféle zavara (esetenként: túlhajtása) adódott össze. Egyrészt most is szerepet kapott benne az Enron-ügy kapcsán megismert probléma: az, hogy a pénzintézetek (jelzáloghitel-intézmények, befektetési és kereskedelmi bankok, hitelbiztosítók) menedzsmentjei hibás döntéseik takargatása végett csalárd módon megtévesztették ügyfeleiket, tulajdonosaikat és a hatóságokat. A krízis kialakulásában másrészt szerepet játszott az, hogy a hatalmas vagyonokat kezelő pénzügyi konglomerátumok méretük, tevékenységi körük komplexitása és termékeik összetettsége folytán egyre átláthatatlanabbá váltak – mind a menedzsmentek, mind a konglomerátumokat és egyes termékeiket minősítő piaci szervezetek (hitelminősítők, befektetési elemzők), mind a felügyelő hatóságok számára. A válsághoz vezető harmadik tényezőt a kockázatok megosztására (részben azok elfedésére) kialakított, úgynevezett strukturált pénzügyi termékek “sikerültsége” jelentette: az eredeti hitelekben rejlő kockázatok felbontásával és újracsomagolásával csábossá varázsolt értékpapírok alkalmasakká váltak arra, hogy széles (a kockázatok felmérésére képtelen) befektetői körben terítsék őket.

E háromféle, egymás hatásait felerősítő tényező nyomán szélesedhetett világméretűvé az amerikai jelzáloghitel-piacról kiindult “subprime”-válság, amelynek kialakulásához egyébként gazdaságpolitikai hibák (fogyasztásösztönző olcsópénz-politika) és kormányzati, vállalatirányítási anomáliák (kormányellenőrzés alatt működő jelzálogbankok felelőtlen hitelpolitikája) vezettek. A pénz- és tőkepiacok fent vázolt problémái miatt globálissá terebélyesedett és mind jobban elmélyült krízis mutatott rá arra a régóta sejtett, de szőnyeg alá söpört problémára, hogy a pénzügyi felügyeletek képtelenek megbirkózni az innovációra mindig is hajlamos, szellemi kapacitásokban bővelkedő (lásd a két Nobel-díjas amerikai fizikus Long-Term Capital Market nevű árfolyamfedezeti alapjának összeomlását) pénzügyi szolgáltatások újabb és újabb vadhajtásaival.

Kiderült, hogy a globális pénz- és tőkepiacokat a mára kialakult bonyolultságukban nem lehet olyan mértékben az önszabályozásra bízni, amilyenre az a nyolcvanas években beindult dereguláció és liberalizáció nyomán mára kifejlődött. De azért óvatosan kell bánni ezzel a következtetéssel is! Mert a deregulációt éppen annak a felismerése váltotta ki, hogy a szabályozó hatóságok nem képesek meggátolni a piacok – verseny diktálta – öntörvényű fejlődését, inkább csak az események után kullognak. Meg az a hit, hogy a piaci szereplők önérdekből is hajlandók önmaguk korlátozására, és a saját maguk alkotta szabályokat inkább megtartják, mint amit kívülről, a jog erejével erőltetnek rájuk. A tőkemozgások liberalizálása pedig a hatékonyság előtt álló utolsó korlátot döntötte le: ha a bárhol keletkező, bármekkora megtakarítás is (szinte) akadálytalanul megtalálhatja a legjobb hasznosulást, akkor a gazdaság bárhol létrejövő, bármekkora tőkeigénye is gyorsan és viszonylag olcsón kielégíthető.

Minek a válsága?

A modern tőkés gazdaság, amelynek a rendszerváltás óta magunk is aktív részesei (többnyire haszonélvezői, időnként károsultjai) vagyunk, a mostani globális pénzügyi válságban megmutatta sebezhetőségét. Sokan a (neo)liberális kapitalizmus halálát vizionálják, nem csekély elégtétellel (“lám, mi már rég megmondtuk, hogy baj lesz ebből a nagy liberalizmusból”), egyesek pedig már a tőkés gazdasági formációt is temetnék (nem kis kárörömmel, hiszen ők már akkor is temették volna, amikor még egész jól működött).

Nem állítom, hogy pontosan tudnám a választ arra, mi jutott mára válságba, és mi is a teendő. Az mindenesetre tény, hogy a modern tőkés gazdaságok motorját jelentő pénzpiacok működési zavarai, amelyek jó része szabályozási problémákból fakad, nem önmagukban vezettek ekkora bajhoz, amekkorát most megélünk, hanem más tényezőkre rárakódva. Már említettem, hogy az amerikai hitelválság előidézője az ezredfordulót követő, a jegybank szerepét betöltő Fed kamatpolitikájával is megerősített fogyasztásélénkítő kormányzati gazdaságpolitika volt, amely végül óriási ingatlanár-buborék kialakulásához vezetett, s amelynek (szükségszerű) kipukkadásával vette kezdetét a későbbi “földindulás”. A krízis eszkalálódásában azonban már valóban az újabb és újabb, az eredeti ügylettől mind jobban elszakadó származékos termékek és pénzügyi műveletek által hatalmasra felfújt, átláthatatlan és ellenőrizhetetlen pénzügyi piacok működési zavarai játszották a főszerepet.

Azért az sem elhallgatható tény, hogy a származékos piacokon jó megtérülést kereső spekulációs tőke növekvő részét az olajbevételekből és más állami forrásokból felduzzadt, a kormányok kezelésében lévő pénzalapok képezik. Meg olyan pénzfeleslegek, amelyek gazdaságpolitikai döntések nyomán keletkeztek (lásd például a kínai árfolyam-politika hatására az Egyesült Államokba áramló tőkét, amely hozzájárult az ottani ingatlanbuborék kialakulásához). Vagyis a válsággal felszínre került anomáliákban jócskán keverednek a rossz állami-kormányzati döntések és a piaci tökéletlenségek hatásai.

Elvileg akár szabad választás kérdése is lehetne, hogy melyik oldalról kezdünk neki a “rendrakásnak”: a deregulált liberális piac “túlhajtásait” nyesegetjük le újabb regulációkkal és a felügyelő hatóságok megerősítésével, vagy a versenyellenes, piactorzító állami beavatkozásokat és a politikai indíttatású piacbefolyásolásokat számoljuk fel. Megítélésem szerint mindkettőre szükség van, még ha a látszat most az is, hogy a válság akut kezelése állami beavatkozásokat tesz szükségessé. A hatalmas pénzekből létrehozott bankmentő és gazdaságfejlesztő csomagok valóban az állam “feltámadását”, aktivizálódását tükrözik. Az ilyesféle állami szerepvállalások azonban nem arra szolgálnak, hogy gazdaságszervező erőként, netán tulajdonosként tartósan a piaci szereplők (és érdekviszonyai) helyébe lépjenek, hanem arra, hogy a pénzvilágban keletkezett súlyos bizalmi válságot eloszlatva fenntartsák a gazdaságok működéséhez szükséges hitelellátást.

Amint helyreáll a hitelélethez elengedhetetlen bizalom, megszűnik az államnak ez a szerepe. Hiszen kevesen gondolhatják (alapos okkal) komolyan, hogy a megoldás kulcsa az állami tulajdon kiterjesztése vagy magántulajdonú cégek tartós kormányzati támogatása volna. Ha voltak (vannak) is zavarok a piac működésében, azok nem fognak megszűnni attól, ha állami bürokraták hozzák a vállalati döntéseket, vagy ha a piaci szereplők szükségletei helyett állami tisztviselők döntenek az erőforrások felhasználásáról. Ha ideig-óráig, az akut válságtünetek kezelése során szükség van is a központosításra, semmi okunk rá, hogy úgy gondoljuk: ennek örökké így kell maradnia. Elég az olyan állami-önkormányzati irányítás alatt működő, irdatlan pénzösszegeket feneketlen zsákként elnyelő, mégis folyamatos válsággal küszködő cégekre gondolni, mint a MÁV vagy a BKV, hogy elszálljon a közösségi tulajdon hatékony működéséről ringatott illúziónk.

Egy dologban azonban valóban növekvő szerephez kell jutnia az államnak, és ez a pénz- és tőkepiacok szabályozása. Ám nem elég egyszerűen visszalépni egy korábbi stádiumba: nem több szabályozásra van szükség, hanem jobbra; a tanulságokból okulva a szabályozás minőségét kell javítani, a megváltozott viszonyokhoz igazítani. A piacok, köztük a pénzpiacok önszabályozó erejéről sem volna szabad teljesen lemondani, hiszen az esetek nagy részében ezek a korrekciók hatásosabbak, mint a kívülről jövő, ezért a kijátszásukra ösztökélő állami szabályozók.

*

Az illúzióvesztések ellenére hajlamosak vagyunk újabb és újabb illúziókat kergetni: ez, úgy látszik, az emberi természet velejárója. A “hit, illúziók nélkül” vágya is csak illúzió, hiszen végső soron minden hit illúziókra épül. Ám mégis komoly hiba volna, ha nem okulnánk a történelmünk, sőt akár saját rövid életünk tapasztalataiból. Ha – a gazdaságnál maradva – például elfeledkeznénk arról, hogy mekkora előnyünk származott, származik a pénz- és tőkepiacok liberalizálásából: abból, hogy a másutt keletkezett megtakarítások a mi gazdaságunkba áramolhatnak, s ezzel biztosítják a gyarapodásunk financiális feltételeit. Arról is hiba volna elfeledkezni, hogy fejlett pénzügyi piacok és termékek nélkül jóval drágábban és csikorgóbban működhetne a magyar gazdaság. Azt sem árt észben tartanunk, hogy a protekcionista gazdaságpolitikák reneszánsza számunkra kifejezetten hátrányos volna, hiszen mi inkább haszonélvezői, mint kárvallottai voltunk és vagyunk az áru- és munkaerőpiacok közötti határok lebomlásának, a protekcionizmus leáldozásának.

Meglehet persze, az is csak illúzió, hogy képesek vagyunk felülemelkedni pillanatnyi, mégoly fájdalmas csalódásunkon. Én azért ezt az illúziómat nem adnám fel.

 

 

Kapcsolódó írások:

Várhegyi Éva: Butaságok a gazdaságpolitikában Általában is nehéz szétválasztani az emberből természeténél fogva felszínre törő...

Várhegyi Éva: Függetlenségi háború A nyár közepén, július 17-én, szombaton egy szokatlan hír röppent...

Várhegyi Éva: A frankhitelek fogságában 2011 őszére kényes helyzet állt elő. Egymilliót meghaladó, a lakását...

Várhegyi Éva: Píár a gazdaságpolitikában “Én átlátok a szitán, öregem, engem nem tudnak átverni,...

Várhegyi Éva: Kormány a pácban Várhegyi Éva Kormány a pácban A magyar gazdaságpolitika nehézségei...