Kádár és korunk

Moderátor

Pikó András

, hozzászólók Valki László, Romsics Ignác, Emőd Pál, Bauer Tamás, Heller Ágnes,
Vitányi Iván, Farkas Zoltán, Vásárhelyi Mária

- Kihasználva az alkalmat, hogy az MSZP frissen megválasztott elnökét üdvözölhetjük, fölteszek egy-két kérdést, amely most a kongresszus után érdekes lehet, de a közönség soraiban megfogalmazódó kérdések elől sem szeretném elvenni a teret, úgyhogy az interjúrészt a szokásosnál rövidebbre fognám. Mindenesetre kaptam egy feladatot a szerkesztőségtől: a kongresszuson történt egy olyan szimbolikus esemény, amit érdemes megvitatnunk, mert részint fontos, és a szerkesztőség profiljába vág, részint pedig mert jelen vannak olyan szerzők, vendégek, akik a téma szakértői. A Kádár-rendszerhez való viszonyról van szó. Hogy klasszikust idézzek: mi szükség volt erre? Horn Gyula tette föl a kérdést. Mielőtt erre az ideológiai kérdésre rátérnénk, egy nagyon is gyakorlati kérdést tennék föl: miért látta szükségesnek, hogy a pártelnökről való szavazást átalakítsa a kormány programját is érintő bizalmi szavazássá?

Gyurcsány Ferenc Én a pártkongresszust nem ünnepi, szakrális eseménynek tartom, hanem annak a fórumnak, amelyen el kell dőlnie, hogy mi a politika fő iránya. Igaz, a parlament bizalmi szavazáson támogatást adott, de egy párt vezetője számára a kongresszus támogatása a legfontosabb. Vajon ők is megadják a támogatást? Tavaly októberben is felmerült, hogy a kongresszus mondjon erről véleményt, egy befolyásos szocialista politikus képviselte ezt a frakcióban, de leszavazták. Most viszont úgy gondoltam, tegyük könnyűvé azok helyzetét, akik mást képviselnek, mint én vagy a kormány. Tudniillik minden ellenkező értelmezéstől eltérően én bátorításnak szántam, amit mondtam: soha ilyen kevés támogatást nem kell összegyűjtened, ha mást akarsz csinálni, mint amit mi képviselünk. Nem kell hogy többségbe jusson egy alternatív platform, elegendő eljutni 25 százalékig, az kinyitja az alapvető politikai vitát. Ne intézzük el azzal a dolgot, hogy tét nélküli ez a történet, hiszen én nem magamat képviselem ebben a politikában, és a szocialista párt elnökeként sem magamat fogom képviselni, hanem ezt a pártot. Ha nem így tettem volna, akkor most Pikó András azt kérdezné tőlem: „Mit ér ez a pártkongresszusos támogatás, miniszterelnök úr, hát nem volt tétje, maga volt az egyetlen jelölt. Fogalmuk sincs róla, hogy most van-e a politikájának támogatása vagy nincsen." Hát most legalábbis egy picivel többet tudunk. Nem tudunk mindent, de többet tudunk, mint múlt héten.

- Nem lehetett volna ugyanezt a támogatást másképp megszerezni? Mert így a látszat és a sajtó nagy része szerint ez egy kemény zsarolás volt, amelynek a végén előállt az a helyzet, hogy van egy párt, amely abszolút lojális az ő vezetőjéhez, és van egy vezető, amelyik igazából nem bízik annyira a pártjában, hogy azt mondja neki: idáig jutottunk, van még tizenöt-húsz nagyon fontos kérdés, ehhez kérem az egyértelmű felhatalmazásotokat.

Gyurcsány Csakhogy erre meg azt mondták volna, hogy na persze, Gyurcsány biztosra mehetett az adott előzmények után, nyilván senki sem szerezhet többséget vele szemben. Egyébként a sajtó értékelése fontos, mindig figyelmeztető, de alaposan meggondolva és megfontolva azt tudom mondani: az újságírók értékelése időnként megközelíti a valóságos szándékot és történést, időnként pedig nem. Én ebben a konkrét esetben mindennek ellenére ugyanúgy döntenék, mint péntek este.

- Mennyire tartalmi a 89 százalék támogatás, és mennyiben szól annak a kényszernek, amit előállít?

Gyurcsány A politika nem a vágyak világa. A politika nem az ideális helyzet elképzelése - a politika a szándékok, kényszerek, képességek által kicövekelt világban való döntések összessége. Ha azt kérdezném Magyarország polgáraitól, szeretnék-e, hogy csökkentsük a társadalombiztosítási járulékot, ezt elsöprő többség támogatná. Ha azt mondanám, hogy a kórházágyak számát nem csökkenteni, hanem növelni fogjuk, az is nagy támogatást kapna természetesen. Azaz önmagában nem érdemes abból kiindulni, hogy ezt a meglehetősen nehéz politikát mennyire jó kedvvel és mennyire a fölismert kényszerek hatása alatt támogatják. A kényszerek közül szerintem nem a „párthűség" a legfontosabb, hanem annak felismerése, amit egyébként a párt második, harmadik vonala is jelentős mértékben elfogad, hogy a jelenlegi helyzetben a közjó szolgálata csak egyéni erőfeszítések és áldozatok árán történhet meg. Ez az egyik kényszer, és van egy másik is, a politikai kényszer, amennyiben nincs kimunkált, kiforrott politikai alternatíva. Bizonyos jelekből látható, hogy vannak, akik szeretnék egy tradicionálisabb baloldali politika körvonalait jobban kibontakozva látni, ennek a kongresszus hetében is volt megnyilvánulása. De a küldöttektől nem kapott nagy támogatást.

- Akkor most térjünk át arra a másik kérdésre, arra, hogy a Népszabadságban megjelent hosszú írásához, a Szembenézéshez képest is határozottabban beszélt a Nagy Imre versus Kádár János-dilemmáról, a Kádár-rendszerhez való viszonyról. Tudatos volt ez, vagy pedig egyszerűen elszaladt a mondóka?

Gyurcsány A pártelnöknek a pártjához mint közösséghez fűződő morális típusú felelősségének vannak olyan elemei, amelyek nincsenek meg a miniszterelnöknek. Egy önmagát demokratikusnak valló, modern baloldali párt elnökjelöltjeként egy-két dologban muszáj volt a választás előtt világossá tenni a pozíciómat, vállalva, hogy ez népszerűségvesztéssel jár, szavazatot nem hoz, hanem visz. Az elmúlt másfél-két évben többször futottam neki ennek a témának. Ajánlottam, hogy fogalmazzunk árnyaltabban a 45 előtti időszak parlamentarizmusával kapcsolatosan. Ne tekintsük az egész időszakot fasiszta Horthy-korszaknak, Bethlent például méltatlan azzal elintézni, hogy ő is részese volt és kész. A Kádár-korszakkal kapcsolatosan pedig lényegében elfogadtam a Vitányi-paradigmát, merthogy az ő tézise, hogy sokfajta értékelést lehet és kell is tenni, árnyaltan kell elemezni a rendszerváltás előtti évtizedeket, el kell ismerni az érdemeit, erényeit is, de az nem hallgatható el, hogy diktatúra volt, és - különösen a megtorlások időszakában - olyan eszközöket használt, amelyek minden tekintetben elfogadhatatlanok egy demokratikus párt számára. Ennek leszögezése egy politikus számára fontos morális kérdés, ami azonban nem mond el semmit arról, hogy hogyan kell magánemberként visszatekintenünk arra az időszakra. Sok-sok okot tudunk mondani, hogy miért volt nagyon sokak számára élhető, sőt talán élhetőbb az élet, mint ma, de ez nem zárja ki, hogy az ember tisztázza a politikusi, morális viszonyát ahhoz a rendszerhez.

- De a politikai racionalitás szempontjából így utólag mégsem látszik szerencsésnek, hogy összekötötte a két dolgot, a kormánypolitika támogatásának kiszolgálását és a Kádár-rendszertől való elhatárolódást.

Gyurcsány Végső soron azt tudom mondani, hogy számomra ez fontos volt. Tegyük világossá, hogy milyen vagyok, mit gondolok erről a dologról. Két őszinteségbeszédet tartottam az elmúlt időszakban, az egyik az őszödi volt, amikor azt mondtam, hogy nem hazudhatunk tovább. A másik őszinteségbeszéd az a kongresszusi, amikor azt mondtam, hogy nem lehet tovább úgy csinálni, mintha ez a dilemma nem létezne. Őszöddel kapcsolatosan szerintem azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy tartalmilag rendben van, csak nem ott és nem úgy kellett volna elmondani, hanem a nyilvánosság előtt és a nyilvánosság számára megfelelő szóhasználattal. De akik ezt mondják, azok joggal követelik meg tőlem, hogy a Kádár-problémáról is azon a nyilvános, legitim fórumon beszéljek, ahová ez való, például a kongresszuson. Ez pedig nem számítgatás kérdése, nem annak kérdése, hogy mi hoz és mi visz szavazatot. Mint ahogy a reform kérdése sem az. Rövid távon csak veszítünk vele, de mivel meg vagyunk győződve róla, hogy igazunk van, azt kell mondjuk, hogy világos politikát világos politikai platformon kell csinálni, és ez hosszú távon jó nemcsak nekünk, hanem az egész országnak.

- Nem tart-e attól, hogy a „Nagy Imre igen, Kádár János nem" egyszerű válasza csak újabb és újabb kínzó és ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb kérdéseket vet föl? Ezeket a kérdéseket egyébként a politikai ellenfelei is nagyon szeretik feszegetni.

Gyurcsány Amikor a saját politikánkat védjük, nem egy esetben éppen azt vetjük riválisaink szemére, hogy az a szociális populizmus, amit képviselnek, az felelőtlenségében sok tekintetben még azon is túltesz, mint amit a kádári kisember vágyainak kielégítése igényel. Azaz a mai ellenzék egy új kádárizmust csinál nacionalista kiadásban, kapitalista jelmezek között. Ha mi ezt támadjuk, akkor a magunk viszonyát is tisztáznunk kell, különben azt mondhatják: te beszélsz, aki egy egyenes mondatot nem mertél mondani arról a korról? És ugyanezt a vitát vívjuk a reformok ügyében. Mind a reformok, mind a demokratikus baloldali identitás ügyében rövid távon kikezdhetőek a pozícióink. De hát az elmúlt években rövid távra optimalizáltunk, ez jellemezte mindkét oldalt, és nem kis részben ezért van most ilyen helyzetben az ország. Én ma azt hiszem, hogy ezek a változások megnyerhetőek két-három éven belül, azzal együtt, hogy arra nem biztatnám mai magamat sem, hogy mostantól kezdve valamennyi nyilvános beszédemet úgy kezdjem el, hogy na, elvtársak, van itt egy kérdés: Nagy Imre vagy Kádár. És akkor szeretném ismét leszögezni. Szerintem tisztáztam a pozíciómat. Egyszer írásban, egyszer a párt fő fórumán, és ha majd néhány konferencián elkezdjük földolgozni a múltunk, a hagyományaink alapkérdéseit, az már jó irányba fog vinni. Én egyébként sokkal több szemrehányásra számítottam. A szocialista párt fiatal generációjához tartozók közül pedig nagyon sokan azt mondják, merjünk világosan és egyenesen beszélni, hagyjuk abba a lelkiismeret-furdalásos beszédet. Tisztáznunk kell az identitásunkat, a múltunkat, hagyományainkat: honnan jövünk, mi a történetünk. Tisztáznunk kell, noha a képlet nem egyszerű. Nem lehet egyik oldalról Nagy Imrét a nemzet hősének, október 23-át hatalmas, fölemelő pillanatnak tekinteni, a másik oldalról pedig félni attól, hogy mondunk egy egyenes mondatot arról a politikusról, aki nevével fémjelzett egy korszakot, de mégiscsak ő végeztette ki Nagy Imrét, a szabadság miniszterelnökét. Mivel a rendszernek morális politikai és történelmi értelemben ez az alapja, ehhez viszonyulni kell. Ez nehéz dolog, belátom, és a szembesítés időnként bizony bánthat egyeseket. Fölvethető úgy is a kérdés, hogy megvárjuk-e, amíg a nemzeti emlékezetben feloldódnak és összemosódnak az ellentétek, amiként Kossuth és Ferenc József esetében történt. Ma már Kossuth apánkat és Ferenc Józsefet egyaránt lehet szeretni és tisztelni. Ám ehhez el kellett telnie vagy nyolc évtizednek. Addig ez megosztó történet volt, mindenkinek a problémája volt. Tehát vagy az az út, hogy nem beszélünk róla, mert kínos, és majd magától megoldódik... Kibírtuk 16 évig, hát mi olyan sietős? Kibírjuk még azt a 64 évet, ez az egyik út. Sokan vannak ezen az ágon. Én meg azt gondolom, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Van velünk szemben egy olyan politikai rivális, az Orbán-féle Fidesz, amelyiknek hihetetlenül zavaros az identitása. Politikai, társadalmi, gazdasági tekintetben egyaránt zavaros. Ha ezzel szembe akarunk menni, akkor meg kell mondanunk, hogy milyen alapon megyünk szembe - hogy tudjuk, kik vagyunk.

Valki László Mielőtt a vita megindulna, egyetlen dologra szeretném felhívni a figyelmet. Az utóbbi években a közbeszédből szinte teljesen kimaradt egy kevéssé elhanyagolható ténynek az említése, nevezetesen az, hogy az ország 45 éven keresztül szovjet megszállás alatt állt. Ezzel a ténnyel természetesen mindenki tökéletesen tisztában van ugyan, mégis mintha bizonyos skizofrénia lenne tapasztalható. A közbeszédben a szovjet uralom többnyire csak az 56-os forradalom brutális leverésével kapcsolatban említődik. Az ezt követő évtizedekben történtekről azonban már úgy esik szó, mintha a magyar nép sorsát érintő alapvető kérdések nem Moszkvában dőltek volna el, hanem Budapesten. Mintha a MSZMP Politikai Bizottságának összetételét mindig itthon határozták volna meg, és nem a Kremlben. Mintha a Kádár-diktatúra, mondjuk, a lényegében független Franco-diktatúrához lenne hasonlítható. Jól emlékszem arra, hogy 1989-ben a Németh-kormánynak sikerült végre az utolsó két minisztériumból is eltávolítania a szovjet tanácsadókat. Tudtommal korábban minden minisztériumban voltak ilyen tanácsadók, és hogy mivel foglalkoztak, azt körülbelül el lehet képzelni. Sokat vitatkozunk mostanában a Kádár-rendszerhez való viszonyunkról, de az előbb maga a miniszterelnök úr sem hozta szóba szovjet jelenlétet. Kádár egyéni felelősségét persze semmi sem csökkenti mindazért, amit 56-ban és később tett, a „létezett szocializmus" politikai rendszerének működése azonban csak az idegen megszállás fényében értelmezhető.

Romsics Ignác Magyarország olyan gazdasági és szociális helyzetben van, olyan költségvetési, társadalombiztosítási és oktatásügyi problémákkal küzd, amelyekkel a magyar kormánynak és a miniszterelnöknek minden erejével foglalkoznia kell. Ezért ez a bevezető, amely kizárólag Nagy Imre és Kádár János megítélésével foglalkozott, csalódással töltött el. Csalódásom fokozza, hogy döntően a magyar sajtóban, valamint a rádió- és tévécsatornákon is erről olvastam, illetve hallottam az elmúlt napokban. Tényleg ez lenne az a kérdés, amelyet a politika főszereplőinek és a hírműsoroknak tárgyalniuk kellene? Szerintem nem. A Kádár- és Nagy Imre-ügy ilyen mértékű és formájú pertraktálása nekem mondvacsináltnak és erőszakoltnak tűnik. Őszintén szólva nem is értem, hogy az ország vezető kormánypártjának a kongresszusán elhangzottakból miért éppen ezt emelik ki az elemzők és a magyarázók. Miért nem a jelenre és a jövőre vonatkozó vitakérdéseket? De ha már az elnöki beszéd történelemmel foglalkozó részeivel foglalkozunk, akkor miért ilyen szelektíven tesszük?! Hiszen a Gyurcsány-beszéd identitáspolitikai részeinek egyáltalán nem ez volt a lényegük - ahogy egyébként a Szembenézés címmel megjelent január végi írása vonatkozó bekezdéseinek sem. A gazdasági és társadalmi teendők számbavétele mellett alapvetően mindkét megnyilatkozásában a mai magyar demokratikus baloldal történelmi gyökereit próbálta feltérképezni. Vagyis egy új identitás múltképét próbálta megkonstruálni a felvilágosodástól, illetve reformkortól egészen a 20. század végéig pásztázva a magyar történelem egymást követő korszakain. Kongreszszusi beszéde alatt - ez látható is volt némelyik tévécsatornán - egy kivetítőn még bizonyos történelmi alakok portréi is feltűntek. Szakállas és bajszos emberek, akikről a többség talán nem is tudta, hogy kicsodák...

Gyurcsány Alá volt írva a nevük.

Romsics Igen? Ez talán segített. Szóval azzal, hogy miniszterelnöki, illetve pártelnöki szinten megfogalmazódik valami válasz azzal a történelmi zagyvasággal szemben, amely most már évek óta ömlik a különböző csatornákból, sajtótermékekből, és amellyel szemben a magyar baloldalnak mindmostanáig semmiféle épkézláb válasza nem volt, lényegében egyetértek. Az MSZP politikusai közül Gyurcsány Ferenc tette, illetve teszi az első kísérletet arra, hogy a mai magyar demokratikus baloldal identitásának történelmi talapzatát körvonalazza. Ez egy fontos kísérlet, amelyet érdemes lenne komolyan venni és alaposan megvitatni. Jól látja-e ezt Gyurcsány, avagy javaslata korrekciókra szorul? Ez annál is inkább indokolt lenne, mert egy vitairatban és egy kongresszusi beszédben nyilvánvalóan nem elemezhető két évszázad magyar történelme a kívánatos mélységben és a maga bonyolultságában. Egy ilyen vitában nyilvánvalóan Nagy Imre és Kádár János történelmi szerepéről is sokféle vélemény elhangozhatna, amelyek nagyban segíthetnék a magyar baloldal, sőt ezen túlmenően az egész magyar társadalom tisztánlátását. Hogy rövid távon, a politika pillanatnyi érdekei szempontjából egy ilyen vita és egy erre épülő identitáspolitika hasznos-e vagy sem, azt nem tudom. Ám hogy hosszabb távon megkerülhetetlen, abban biztos vagyok.

- Hogyha ezt egy történészkongreszszuson mondta volna, az más lett volna, de mivel a kongresszuson mondta, a pártjára ez erős hatással van, és én erre kérdeztem rá, meg hogy ő ezt látta-e, belátta-e...

Romsics Jó, ez önmagában rendben van. Nincs viszont rendben, hogy a már Gyurcsány Ferenc megnyilatkozásaiban is leegyszerűsített és morális tartalommal megtöltött Kádár versus Nagy Imre-dilemma az újságírói kérdésekben rendre szövegkörnyezetéből kiszakítva és még tovább egyszerűsítve jelenik meg. Gyurcsány egyik megnyilatkozásában sem állította, hogy Nagy Imre az angyal és Kádár az ördög. Ha jól emlékszem, arra is utalt, hogy tisztában van Nagy Imre tévedéseivel és hibáival, és arra is, hogy sem Kádártól, sem rendszerétől nem vitat el bizonyos érdemeket. A „legvidámabb barakk" metaforával például találóan utalt rá, hogy a Kádár-rendszernek akár a szomszédos szocialista országokhoz képest, akár visszafelé, a Rákosi-rendszerhez képest olyan előnyei, sőt vívmányai is voltak, amelyeket nem lehet és nem is érdemes eltagadni. A Szembenézésben pedig mintha még egy olyan kitétel is szerepelne, hogy azoknak az embereknek, akik a Kádár-korszak harminc éve alatt becsületesen dolgoztak, semmi okuk bűnbánatra vagy szégyenkezésre. A Nagy Imre-Kádár-különbségtétel tehát azon az alapon történt meg, hogy egy párt, amely párt demokratikus baloldali pártként akarja magát meghatározni, melyiket sorolhatja sok más - a reformkori liberálisoktól Bibó Istvánig terjedő - elődje közé. Azt a Kádárt, amely élére állt az 56 utáni ellenforradalomnak, nevét és beleegyezését adta a megtorlásokhoz, majd - minden vívmány és eredmény ellenére - 1988-as elmozdításáig a megszálló szovjet hadsereg jelenlétével bebiztosított egypártrendszert igazgatta, avagy azt a Nagy Imrét, aki korábbi önmagával is szembefordulva pályája végén a szabad és demokratikus Magyarország platformjára helyezkedve a forradalom élére állt, és ehhez a fordulatához olyan meggyőződéssel ragaszkodott, hogy azért életét áldozta. Én azt gondolom, hogy ebben a dilemmában Gyurcsány Ferenc helyesen foglalt állást. És ezzel nem tette zárójelbe ifjúságunkat; mindazt, amit a kádárizmusban megéltünk, amik voltunk, és amivé lehettünk. A szegénység megszűnését, a társadalmi mobilitást, a kiskerteket és a háztáji gazdaságokat, a Trabantokat, a relatív utazási szabadságot és a kulturális liberalizmust. Mindezt nem tagadta. Csak annyit állított, hogy abban a névsorban, amely Kossuth Lajossal kezdődik, Adyval, Jászival, József Attilával és a szociáldemokratákkal folytatódik és Bibóval fejeződik be, Kádár Jánosnak nincs helye. Érdemei természetesen Kádárnak is vannak, ahogy Ferenc Józsefnek és Horthy Miklósnak is - Tisza Istvánról és Bethlen Istvánról nem is beszélve. Kortársaihoz, egy Ceausescuhoz, Walter Ulbrichthoz vagy Gustav Husakhoz képest pedig különösen. A magyar demokratikus hagyományba azonban mindezek ellenére szerintem sem sorolható, miközben Nagy Imre - élete utolsó szakasza alapján - igen.

Romsics Jó, ez rendben van... De olvasok újságot, nézek televíziót, tehát tudom, hogy ez a Nagy Imre-Kádár-dolog olyan szövegkörnyezetben volt, amelyből nem lehet így kiszakítani, önmagában kimerevíteni. Mert olyan mondatok is elhangzottak, hogy a Kádár-rendszernek az adott kontextusban vizsgálva - akár a szomszéd országokhoz képest, akár visszafelé, a Rákosi-rendszerhez képest - olyan előnyei és ki merem mondani, olyan vívmányai voltak, amelyeket nem lehet és nem érdemes eltagadni. Egy másik, korábbi szövegében az is ott volt, hogy azoknak az embereknek, akik az alatt a harminc év alatt becsületesen dolgoztak, nem kell szégyenkezniük, csak mert itt éltek ebben az országban. Azok a mondatok üzenetek voltak, tehát a Nagy Imre-Kádár-különbségtétel azon az alapon történt meg, hogy van egy párt, amely párt demokratikus baloldali pártként akarja magát azonosítani. Márpedig ez esetben vissza kell nézni a magyar történelem másfél évszázadát, hogy lássa, melyek azok a törekvések, mozgalmak, pártok, amelyekhez kapcsolódhat, és melyek azok, amelyekhez nem. Nem arról van szó, hogy zárójelbe tesszük az ifjúságunkat, mindazt, amit a kádárizmusban megéltünk, amik voltunk, nem erről volt szó, hanem arról, hogy egy demokratikus párt azt a rendszert, amely mindvégig egypártrendszer volt, amely egyszer kemény, másszor puha, de mindvégig diktatúra volt, azt a harmadik köztársaság a saját identitásába mint politikai rendszert nem vállalhatja föl. Mondhatja - és ez el is hangzott a beszédben -, hogy volt társadalmi mobilitás a korábbi évtizedekhez képest, és ez nagyon jó, sok minden mást is el lehet róla mondani, de a rendszernek magának és a vezetőjének, Kádár Jánosnak nincs helye azon a demokratikus politikai tablón, amely indul Kossuthtal és befejeződik Bibó Istvánnal. Ezzel nem azt mondom, hogy mint pragmatista politikusnak egy Ceausescuhoz vagy egy Gustav Husakhoz képest nincsenek érdemei. Vannak. De a demokratikus tradícióba, én is azt gondolom, nem tartozik bele.

Emőd Pál Vagyunk néhányan ebben a teremben, akik húsz évvel ezelőtt a Fordulat és reform fórumban részt vettek, és most talán a hangulat hasonlósága miatt az jutott eszembe, hogy vajon a mostani fordulatot és reformot meg fogják-e élni úgy az emberek, hogy az számukra minden mostani tapasztalatuk ellenére jobbat hoz.

Gyurcsány Én úgy élem meg azt, amit csinálunk, hogy a rendszerváltás társadalmi értelemben való kiteljesítése történik. Szembenézés azzal, hogy egy modern polgári világ felelősségi rendszere szerint először felelős vagyok önmagamért, utána felelős vagyok a családomért, aztán felelős vagyok a lakóközösségemért, a nemzetemért, és ha ezt teljesítettem, képessé teszem a nemzetemet, hogy ő is felelősséget vállaljon... visszafelé ebben a sorrendben. Szerintem alapvetően erről szól, ami most itt történik. A rendszerváltás visszaadja a szabadságot, és lökdösi oda a szuverenitást, de azt nagyon sokan eltolják maguktól, mert csak addig kell, amíg lehetőséggel jár, a felelősség részt már nem kérik. A társadalom egy részétől nem is szabad elvárni, mert amiről beszélek, ugye, az egy modern, polgári, fejlett világ, és Magyarországon van több mint egymillió ember, akinek nem mondhatom, hogy tessék több felelősséget vállalni. Fölteszik a kezüket, és azt mondják, jogosan, hogy semmim sincsen meg ahhoz, hogy felelősséget vállaljak magamért. Esetükben intenzíven ott kell maradnia a segítő államnak. Amit most csinálunk, az nagyon jelentős társadalmi-kulturális váltás, amely három nagy konfliktus közepette megy végbe. Az egyik konfliktus gazdasági, életszínvonal-beli, amit az államháztartás hiánya miatt kellett vállalnunk. A második konfliktus a társadalmi, a felelősségi viszonyok imént vázolt újrarendezése, a harmadik pedig direkten hatalmi, politikai természetű konfliktus. A legelső önmagában egészen biztosan még akkor is túlélhető volna, ha nincs előtte öt-hat év gyors növekedés. A második már sokkal bonyolultabb és nehezebben elviselhető: macerának éli meg mindenki, hogy minden megváltozott. Ez olyan, mintha egy kerületi polgármester megváltoztatná a közlekedés szabályait az utcákban. Első reggel állnak az autók, és nem tudják, hogy mi a bánat van... Hát meghülyült ez a polgármester? Ez most erre egyirányú, arra meg körforgalom? Ha jól csinálta a polgármester, akkor az első hónap végére mindenki megszokja, és azt mondják, hogy nem is rossz. Az a nagy kérdés, hogy meglesz-e ez a felismerés. Az első kettő konfliktus nem teremtene ilyen hangulatot az országban. Azért van ilyen hangulat az országban, mert van egy nyílt politikai destabilizációs szándék. Ideológiacsinálás, tudatos zavarkeltés, rosszkedvünk telének elmélyítése és meghosszabbítása. A három együtt nagyon sok. A kormány tehát egyszerre három dolgot tesz: kiigazít, reformot csinál, és közben a destabilizációval szemben politikai küzdelmet folytat. Én ma úgy látom, hogy a két kormánypárt és a két kormánypárti frakció bírja a politikai-hatalmi küzdelmet. Én személy szerint kifejezetten jól. A kiigazítás legnehezebb része az idei jövedelem- és fogyasztáscsökkenés, jövőre nagyjából stabilizálódik a helyzet, majd egy enyhén érzékelhető javulás következik, és közben bizonyos infrastrukturális és egyéb ügyekben fejlődés indul. A döntő kérdés, ma úgy látom, az egészségügy. Ott a legnagyobb az átmenet kockázata. Nagyon könnyű eldönteni, hogy legyen néhány ezer aktív ággyal kevesebb, de az olyan személyre szabott gondokat, hogy „ide jártam terhestornára négy hónapig" és sok ezer hasonló problémát, tehát az átmenetet nagyon nehéz kezelni. Azt gondoljuk, hogy nagyjából 2008 legelején le kell zárni azt az implementációs szakaszt, és onnantól ilyen mélyen a társadalmi, hétköznapi szövetekbe nyúló, széjjelszedő, foszlató dolgot nem szabad újat kezdeni. Folyamatosan fenn kell tartani az adaptációt, sok-sok apró változás kell a nyugdíjtól a munkaügyi ellátásig, de átfogó, mély reformot akkor már nem szabad kezdeni.

Bauer Tamás Nagyon egyetértek azzal, amit Romsics Ignác elmondott a kongresszusi beszéd lényeges és lényegtelen elemeiről és a Kádár-Nagy Imre-kérdés környezet-összefüggéseiről, de tovább is megyek, és azt gondolom, hogy Gyurcsány Ferencnek nem az volt az igazán súlyos megállapítása a szocialista párt identitásának szempontjából. Hanem az, hogy végre határozottan kimondta, hogy 2002-ben helytelen irányt vett a szocialista párt. Még az egész első Gyurcsány-kormány időszaka arról szólt, hogy ne bántsuk meg a szocialista pártot, hagyjuk meg abban a hitben, hogy a Medgyessy-kormány idején valami jót csinált. Sőt még a most eltelt félévben is kerülték a kérdést. És ebben a beszédben elhangzott, hogy 2002-ben hibázott a szocialista párt, amikor „...feladta korábbi erős modernizációs karakterét... és egy nagyon erős hagyományos baloldali szociális programot hirdetett meg". Ezt azért tartom rendkívül fontosnak, mert az a százvalahány szocialista képviselő meg az a húsz szabad demokrata képviselő, akik az előző négy évet végigcsinálták, azok büszkék voltak rá, és még ma is büszkék rá. Mert azt hallom a parlament ülésén, hogy az egyik legértelmesebb MSZP-képviselő, amikor szemrehányást tesz a Fidesz az államadósság emelkedése miatt, akkor azt mondja: „Talán kérjünk bocsánatot a 13. havi nyugdíjért? Kérjünk bocsánatot az ötvenszázalékos béremelésért?" Még mindig nem jutott el oda, hogy ezek nem voltak helyes döntések. Ebben a beszédben ez minden korábbinál keményebben ki volt mondva, és ez sokkal fontosabb, mint a Kádár-Nagy Imre-kérdés. Na most én mostanában, az utóbbi hetekben egy előadókörút részvevőjeként beleártom magam a kormánypropagandába...

(Közbeszólás: Te leszel az új szóvivő?)

Bauer ...és azt szoktam mondani, hogy a Kádár-korszak vívmányaival már szakítottunk, de a mostani koalíció a Medgyessy- és a Horn-korszak vívmányaival nem tud szakítani. Nem mer. És ez nagyon megnehezíti a kormány helyzetét. Mert csak egyetlenegy példa: a diákok utazását minden országban, Nyugaton is meg Keleten is szubvencionálni szokták a kormányok; a nyugdíjasok, a 65 éven felüliek utazásának ingyenessé tétele egyedülálló. Nem lehet megindokolni, hogy miért veszi el a diákoktól az utazási kedvezményt, ha az időseknek meghagyja. És ez csak egy apró példa a sok közül. Hogyha a kormány végig akarja csinálni ezt az úgynevezett államreformot, akkor az eddiginél komolyabban szembe kell nézni a Horn- és a Medgyessy-időszak úgynevezett vívmányaival. Másképp nem tudja legitimmé tenni azokat a helyes intézkedéseket, amelyeket tesz, mert az lesz a látszat, mintha ez csak pénzbehajtás lenne.

Heller Ágnes Hát először is egy megjegyzés. Én nem vagyok a szocialista párt tagja, és nincs beleszólásom ebbe, de úgy hiszem, hogy Magyarország miniszterelnökének beszélnie kellene március 15-én, ha röviden is, de kellene beszélnie. Semmiféle körülménynek nem lenne szabad megakadályoznia. Nem kell törődni a körülményekkel, még azzal sem, hogy naranccsal vagy tojással megdobálják, mert kötelessége egy miniszterelnöknek, hogy ezen a nemzeti ünnepen hallassa a hangját. Nem kell hosszú beszédet mondania, de valahogyan meg kell nyilvánulnia. Ez a személyes véleményem. A másik kérdés a Nagy Imre- és Kádár János-érzés. Én ebben - nem a párt, hanem az ország szempontjából - teljesen igazat adok magának. Itt nem Ferenc Józsefről van szó, hanem arról, hogy nem lehet, mondjuk, Batthyányt és Haynaut együtt ünnepelni, mert az egy kicsit problematikus. Mindenkinek mást-mást jelentett Kádár János, az én számomra annyit jelentett, hogy 5 órakor csikorgott egy kocsi a ház előtt, becsöngetett az ÁVO, házkutatást tartott, elvitte a férjemet... kétszeri rendőri figyelmeztetés, ezt jelentette a Kádár-korszak. Nem voltam haszonélvezője. De elismerem, hogy sok haszonélvezője volt, és sokan visszavárják vagy visszavágynak rá. De tudjuk a Bibliából, hogy amikor Mózes és a népe vándorol a pusztában, sokan visszavágynak Egyiptom húsosfazekaihoz. Ez, mondhatni, természetes dolog. Imádjuk az aranyborjút vagy visszavágyunk Egyiptom húsosfazekaihoz, vagy mindkettőt csináljuk, ez nagyon gyakori, és meg lehet érteni, de nem jelenti, hogy helyes és jó. Itt értékválasztásról van szó; nem pragmatikus kérdés, hogy hányan fogják támogatni, és hányan veszik rossz néven. Egy pártnak, egy irányzatnak meg kell választania a saját múltját, mindannyian megválasztjuk a saját múltunkat. És nagyon fontos, mit választunk saját múltunknak. Nem lehet mellébeszélni.

A harmadik dolog, hogy nagyon nehéz szerepet vállalt most magára a reformmal, hiszen az emberek életszínvonala csökken. De van két körülmény, amikor az emberek vállalják ezt az áldozatot. Az egyik, amikor félnek, a másik, amikor bíznak. Nem akarja, hogy féljenek magától, tehát azt kell elérni, hogy bízzanak. Az emberek a következménytől teszik függővé, visszamenőleg, hogy helyeselnek-e valamit vagy nem. Az ország nagy része egyelőre nem bízik a kormányban. Még azok sem bíznak, akik alapjában nagyon utálják a Fideszt. Nem bíznak a kormányban, mert nem látják a következményeket, nem értik, hogy ezek az intézkedések mihez fognak vezetni. A bizalmat kéne megnyerni. A bizalom megnyerése már fél győzelem, mert van egy kölcsönhatás: a következmény hozza utólagosan a bizalmat, de a bizalom meghatározza a következményeket. Ezt a körforgást meg kell érteni és meg kell értetni, szerintem ez a legfontosabb.

Vitányi Iván Hölgyeim és Uraim! A Kádár-rendszerről szeretnék beszélni. Nem egészen értek egyet Romsics Ignáccal. Történelmileg, történettudományi szempontból ez elintézett probléma, maga Romsics intézte el. Az ő könyve reális, racionális képet alkot mind Ferenc Józsefről, mind Horthy Miklósról, mind Kádár Jánosról. Egyik sem szent, de mindegyik életében történt valami olyan, ami a magyarság javára is szolgált. Egyébiránt az 1850-től 1990-ig terjedő 140 évből 120 éven keresztül ez a három pasi volt hatalmon. Ők a magyar történelem. A hatalmuk alatt egy csomó minden történt Magyarországon. Felépült Budapest és sok minden más, ipar is lett, tőke is lett, kultúra is lett, sok jó volt, és mindeközben nagyon nagy szegénység volt. Tehát nem úgy van a történelem, hogy egyfelől vannak a szentek, másfelől vannak a gonoszok. Mert Horthy Miklóst nem kell a világ legrosszabb emberének tartani, no de azért szobrot sem kell állítani neki. Kádár Jánosról sem kell azt mondani, hogy minden, ami alatta volt, rossz volt. A magyar nép fennállásának 1100 esztendeje alatt legjobban Kádár János uralma alatt élt. Bizonyos értelemben mindmáig...

(Közbeszólás: Az Árpád-korban nehéz lett volna jobban élnie...)

Vitányi ...de a Kádár-korszak megítélése a párt feladata is. Amikor 1989. október 6-án megalakult a Magyar Szocialista Párt, nem volt eldöntve, hogy mi lesz, modellváltás vagy rendszerváltás. Pozsgay Imre elvtársunk azzal az ideológiával lépett fel, hogy az eddigi szovjet modellről egy kicsit többpártosított modellre tértünk át, meg új közigazgatási rendszerre vagy valami. Nem volt eldöntve. Csak 1990 októberében a siófoki kongresszuson döntöttük el, körülbelül abban a szellemben, amelyben most Gyurcsány Ferenc beszélt - azért tudom, mert én voltam az előadó. Azt mondtam, hogy a Kádár-rendszernek, ha ellentmondásosan is, voltak polgári elemei. Ezt elismerve azonban az első szavunk a Kádár-rendszer megtagadása volt. Megtagadása a Szovjetuniónak, megtagadása az egypártiságnak, a feudális rendszeri polgárosodásnak. Ezt mondtuk ki. Azt mondtuk ki, hogy a Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János világára egyaránt jellemző, amit Bibó István úgy ír le, hogy eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. És ugyanezekkel a viszonyokkal kell most is megküzdeni. Ilyen szempontból nem a Medgyessy-kormány és az első Gyurcsány-kormány hibájával kell szembenézni, hanem azzal, hogy az 1990 utáni kormányok mind toporogtak a zsákutcában. Igaz, Horn Gyula kormányzata megpróbált kitörni, pontosabban Békesi László megpróbált, majd az ő távozása, eltávoztatása után Bokros Lajos. De Bokros Lajos áldásos-népszerűtlen tevékenysége közben a Fidesz egyszer csak elkezdte magáénak tartani a kádári eszméket, átvette a kádári adakozó hajlamot, és attól kezdve megindult a verseny, hogy ki kádáribb. Attól kezdve ezt a versenyt folytatta a politika mindmáig. Most szakított ezzel a Gyurcsány-kormány.

Mi a kádári rendszer? A korlátlan elfogadása a magyar fátumnak, a zsákutcás történelemnek, amelyben sohasem mi döntünk, hanem helyettünk döntenek, és várjuk, hogy jön majd a csoda, a csodateremtő kormány vagy hatalom, amely meg fogja oldani a dolgot. Ebben a rendszerben a tulajdon nem tulajdon, hanem hitbizomány. Ebben a rendszerben a bér nem bér, hanem viszontszolgáltatás, hálapénz, umbulda, támogatás, segítség. Ebben a rendszerben az az elv, hogyha a gazdaság növekedése x, akkor a bérek növekedése x + y, a fogyasztás pedig x + y + z. Ez egy alapelv. A kormány nem meri azt mondani, hogy nem igaz. Az emberek így gondolják, ezt várják a bölcs vezértől, ezt várjuk Horthy Miklóstól, Kádár Jánostól, Ferenc József apánktól, ezt kell tennie Gyurcsány Ferencnek, de ha ő nem, Orbán Viktor biztosan ezt fogja tenni, mert ő szereti a népét, mert ő a népnek ad mindent, és nem fog itten sanyargatni bennünket. Az is a kádári gondolat, amit Tölgyessy Péter - gyakran idézem is - nagyszerűen fejezett ki, amikor azt mondta, hogy két rendszer van Európában: Olaszországban meg délen keveset kell adózni, de a nép nem is követeli meg a társadalomtól vagy az államtól, hogy fizessen mindent. Északon mindenki adózik, a tőkések, mint megannyi örömcserkész, fizetik az adót, és elvárják, hogy cserébe megkapják, ami jár. Mi, magyarok megteremtettük a szintézist. Nem adózunk, de megköveteljük az állam gondoskodását, ez az általános filozófia ma. Na most nem a Kádár megítélése a fontos, de hozzátartozik, hozzátartozik a dolog lényegéhez, hogy ezzel az egész társadalmat széles körben átható filozófiával kell szembeszegülni. Tehát megteremteni azokat a racionális viszonyokat, amelyek persze sosem teljesen racionálisak, de, mondjuk, legalább ötven százalékban racionálisak. Már ez is nagy fejlődés, mert nálunk úgy 80 százalékban irracionális a társadalom szemlélete a zsákutcák magyar történelme folytán. A racionális viszonyok megteremtése végett a szocialista pártban kétségtelenül ki kell mondani, hogy nem folytatjuk Kádár örökségét. Mindazonáltal persze mindig hozzá kell tenni: „Kedves testvéreim, parasztok, magyarok, mind, akik még akkor éltetek és dolgoztatok, és azt hittétek, hogy azzal, hogy kohóban izzadtok vagy máshol, építitek a jövőt, ne szégyenkezzetek! Legyetek büszkék, örüljetek, hogy tíz-húsz évet békében voltatok! Nem fog ezért senki bántani benneteket."

A szocialista pártban pedig különösképpen tudatosítani kell, hogy muszáj változtatni a gondolkodásmódon, a csodaváró irracionalizmust fel kell váltania a felelős racionalizmusnak, de ne képzeljük, hogy mostanáig egyedül a szocialisták voltak a bűnösök. Itt az egész politikai osztály bűnös, és valakinek végre el kell kezdeni a változtatást.

Farkas Zoltán Az az aggályom, hogy a kiigazításnak és a vele járó reálbércsökkenésnek az idén még nem lesz vége. Az államháztartás hiánya az idén még 6 százalék fölött lesz, ha ezt néhány éven belül 3 százalékra le akarja szorítani a kormány, az jelen értéken nagyjából 1000 milliárd forintos további megszorítást jelent. Eddig a javulás alapvetően az adóemeléseknek tulajdonítható, ebben pedig nincs több egyensúlyjavító tartalék. Azt pedig egész egyszerűen nem hiszem, hogy a reformok 1000 milliárdos megtakarítást hoznának. Szerintem fele annyit sem... Ebből adódóan a következő években remény sincs adócsökkentésekre, adókönnyítésekre, habár politikai körökben elhangzanak ilyen ígéretek. Ezekkel nagyon csínján kell bánni.

Ám ez csak az egyik része a dolognak. A másikat messzebbről kezdeném: Magyarországon ezernyi formája van a különböző szociális jellegű támogatásnak. Kapnak szubvenciót azok, akik gázzal fűtenek - azok viszont nem, akik a még drágább pb-gázzal. Kapnak azok, árkiegészítés formájában, akik buszon, vonaton utaznak, a nyugdíjasok többet, mint a diákok, és ők is többet, mint az egyszeri halandó. Azok nem kapnak, akik csak kerékpáron közlekednek. Van lakástámogatás azoknak, akik mostanság vettek lakást, azoknak pedig nincs ilyen, akik évek óta pusztuló házakban élnek. Van családi pótlék, létezik jövedelempótló támogatás, egy-egy évben félmilliós-milliós támogatáshoz jutnak a tanulók, a legtöbbhöz az egyetemisták, és így tovább, többnyire függetlenül a rászorultságtól. Az önkormányzati juttatások is sokszínűek. Összességében irdatlanul nagy összeg megy el szociális célokra. Ezt nem a szokásos következtetéssel folytatnám, hogy a kiigazítás addig reménytelen, míg ezeket a juttatásokat meg nem nyirbáljuk - bár ebben is van némi igazság -, hanem azt vetném fel, hogy ezt a rendszert jó lenne valamikor áttekinthetően bemutatni, ha kell, újraszabni. Mindez arról jut eszembe, hogy Ausztriában azt tervezik, hogy bevezetik a szociális minimumot, eszerint havi 726 euró - azaz 180 ezer forint - támogatásra mindenki jogosult lesz, akinek nincs jövedelme, ezzel szemben az egyéb támogatások megszűnnek. Tudom, hogy ez magyar szemmel bődületes összeg, és abban sem vagyok biztos, hogy ha Magyarországon az összes lakossági támogatást egy kalapba gyűjtve hasonló, garantált szociális minimumot határoznának meg, maradna-e megfelelő ösztönzés a munkavállalásra. Így is nagyon alacsony a munkaerő-piaci aktivitás.

De az az érzésem, hogy a mai támogatások nem elég célzatosak, túlságosan is el vannak aprózva. Egy részük, például a fogyasztói árkiegészítés, nem is látszik annak. Nem tudom, nem lehetne-e ezt a rendszert újraszabni, például valahogyan közelíteni az üzleti életből már ismert cafeteriához, amelynek az a jellemzője, hogy egy bizonyos összeghatárig mindenki maga dönti el, mire fordítja, közlekedési támogatásra vagy biztosításra költi-e, netán fitneszbérletre. Ha az egészségügyi reform részeként odaadják nekünk a számlát a gyógykezelésünkről, nem kaphatnánk-e hasonló számlaszerűséget az adott évben kapott állami támogatás összegéről.

Gyurcsány Ausztriában ez 100 millió euróba fog kerülni összesen, azaz 25 milliárd forintba. Nagyon kevés pénzbe összességében az egységesítés, csak tegyük hozzá, hogy itt valójában egy öszszesöprésről van szó. Itt nincsen több pénzről szó. Nem látjuk még, milyen következményekkel jár ez.

Vásárhelyi Mária Azt gondolom, hogy ez a Nagy Imre-Kádár szembeállítás kockázatos vállalkozás ugyan, de nem tartom megkerülhetőnek. Azért nem, mert jól látható, hogy a Magyar Szocialista Pártnak nincs identitása, nincsenek vállalt történelmi gyökerei. Ha körülnézünk, itt csaknem kizárólag olyanok vagyunk, akik a Kádár-rendszerben nőttünk föl, és vagy pró vagy kontra van valamiféle személyes tapasztalatokon alapuló viszonyunk a rendszerhez. Csakhogy a fiataloknak ez már történelem, és ezért egy teljesen más, sokkal inkább ideológiai alapú viszonyuk van ehhez. A közvélemény-kutatások nagyon egyértelműen bizonyítják, hogy Magyarországon a pártválasztást nem racionális dolgok határozzák meg alapvetően. Ezen belül a legfontosabb meghatározó az a Kádár-rendszerhez, illetve a kommunizmushoz való viszony, ami a Kádár-rendszerben szocializálódott generációkat még megosztja, de a fiataloknál egy meglehetősen differenciálatlan antikommunista identitást eredményez. Arról pedig a jobboldal gondoskodik, hogy egyenlőségjelet tegyenek a baloldal és a kommunizmus közé. Ők lenyúlják azt, amit a Kádár-rendszerben szerettek az emberek, a piszkát meg rákenik a baloldalra. És ezt a „baloldal egyenlő kommunizmus" egyenlőségjelet csak a baloldal oldhatja fel. Például oly módon, hogy maga szálazza szét a vállalhatót a vállalhatatlantól. Egy pártnak kell hogy legyenek gyökerei és pozitív előképei, így azután akármilyen nehéz, sőt kockázatos is ez, mégsem lehet a továbbiakban a szőnyeg alá söpörni.

A másik egy a reformokkal összefüggő praktikus reflexió. A reform elsősorban áldozatvállalást kíván a társadalomtól, mindenkitől. Van, akitől többet, van, akitől kevesebbet, de mindenkitől valamennyit. Ez az áldozatkérés azonban meggyőződésem szerint csak akkor lehet sikeres, ha valamiféle példamutatással jár együtt, akármennyire szerencsétlen kifejezés is ez. Ha pedig a kormány körül valamiféle korrupciós botrány robban ki, akkor az emberek azt fogják gondolni, hogy ugyanazok, akik tőlük áldozatot várnak, és áldozathozatalra kényszerítik őket, a másik oldalon a saját zsebükbe tömik a pénzt. Ezen pedig az egész reformfolyamat elbukhat, ez az egész a reform kudarcával járhat. Erre tehát nagyon kéne vigyázni.

Gyurcsány Úgy gondolom, a politika erkölcse és a magánélet erkölcse részben átfedi egymást, részben pedig különbözik egymástól. Ez magyarázza azt, hogy egyik oldalról el lehet mondani mindazt, amit elmondott Vitányi Iván vagy elmondott Romsics Ignác. Igen, volt egy életünk, sokáig, sokfajta személyes élménnyel, gyarapodással, kudarccal, örömmel meg megfélemlítéssel: ez az egyikfajta történet, ez az egyik narratíva, a sok személyes történet, amelyben ilyenek és olyanok egyaránt vannak, és van egy másikfajta történet. Mindegyiket le kell írni. Le kell írni ezt a sok hosszú időszakot a maga változó kultúrájában, le kell írni a maga szociológiájában, és le kell írni akként is, hogy a harmadik Magyar Köztársaság első törvényét 56-ról hozta, mert 56 októberét tekinti bizonyos értelemben kiindulópontjának. Következésképp megkerülhetetlen egy-két világos mondat kimondása, de nagyjából úgy, ahogyan Vitányi Iván helyesen mondja: a legtöbb kérdés nem fehér és nem fekete. Egyébként egyáltalán nem bántam volna, nem nekem kellene ilyeneket kimondani. Nekem nincsenek ilyen kimondó-megmondó ambícióim, és sok kritikát kapok, hogy „jó, de miért képzeli magát ideológusnak is a Gyurcsány?" Meg: „jó, de miért neki kell beszélni Kádárról meg Nagy Imréről?" Azt mondom erre, hogy nagyon szeretném, hogyha mindazok, akik befolyásos közszereplők és akiknek hatásuk van a közgondolkozásra, nagy erővel beszélnének ezekről az ügyekről. Nem akarom én megmondani, hogy ki jó és ki rossz a történelemben, csak e tekintetben, politikai beszédbe illesztve ki akartam nyilvánítani az értékválasztásomat.

Az egész reformfolyamatnak nagyon sok buktatója, nehézsége van. Azt tudom mondani Farkas Zoltánnak, hogy minden korábbinál nagyobb óvatossággal és mélyebb figyelemmel vizsgáljuk, mi fog történni 2011-ig. Úgy látjuk, hogy a mai folyamatok további, önmagában és direkten költségvetési szándékú beavatkozás nélkül fenntartják az egyensúlyirányú trendet. Egy percig nem gondolom, hogy lehet lazítani, csak azt mondom, hogy hacsak nem következik be valami rendkívüli, előre nem látható fejlemény, nem kell további kiigazítás. Nem azt mondom, hogy meg lehet szüntetni a feszes költségvetést, de azt mondom, hogy nem kell tovább feszíteni. Jelentős tartalékokat képzett az idei költségvetés úgy, hogy ha valami nem terveink szerint alakul, akkor be lehet avatkozni. Tavaly június óta a költségvetés egyenlege minden hónapban jobb a vártnál. Azt tudom mondani ma, február utolsó napján, hogy a januári egyenleg mintegy 20 milliárddal volt jobb, mint a 230 milliárdos havi hiányterv. Pedig az emberek előrehozott gyógyszervásárlása nagyobb volt, mint gondoltuk. A februári egyenleg várhatóan szintén jobb lesz. Tudom, hogy nincs ebben semmi világrengető, egyszerűen csak annyit jelent, hogy nyolcadik hónapja nagyjából az történik, amit számolunk. És nincs Magyarországon adócsökkentés. Csak azért csökken harmincnyolcról harminchét százalékra az adócentralizáció, mert gyorsabban növekszik a GDP, mint változatlan adókulcsok mellett az adótömeg. Adóba csak úgy avatkozunk be, hogy rögzítve vannak az adótömegek 2011-ig. Azt a tömeget meg lehet próbálni ennél jobb szerkezetben előállítani, ez ügyben érdemben zajlik munka.

Nagyon kevesen kalkulálnak az egészségügyi reformnak azzal a hatásával, hogy százezrek jövedelme fog kifehéredni. Valamelyik megyében tételes vizsgálatot folytattunk, és az eredményt extrapolálva kimondható, hogy 400-500 ezer olyan ember lehet, akinek van jövedelme, de nem vallja be, és nem fizet sem adót, sem társadalombiztosítási járulékot. Olyan emberekről van szó, akik nincsenek a szociális ellátórendszerben, hiszen helyettük az állam fizeti a tébét, nem a büntetés-végrehajtásban vannak, nem is egyetemisták. Minden gazdasági tanácsadó azt mondja, hogy tessék szélesíteni az adóalapot, mert a marginális kulcsok nagyon magasak. Tehát nem az a sok Magyarországon, amennyi adót beszedünk, hanem hogy viszonylag kevesen fizetik, mert rengetegen kívül maradnak. Be fog jönni 400-500 ezer ember, nem sok fizetéssel.

Magyarország úgy átállt az elektronikus adóbevallásra, mint a pinty! Több mint egymillió bevalló! Baja Ferenc és csapata sokat dolgozott vele, de senki nem hitte, hogy ez fennakadás nélkül menni fog. A napokban beszéltem az átálláshoz segédkező tanácsadók egyikével. Az üzlet világából jött, azt mondja, hogy nem is képzeljük, mennyi pénz fog kifehéredni. Attól, hogy rend lesz, hogy egyénenként van nyilvántartás. A választópolgár elmegy az orvoshoz, és április elsejétől figyelmeztetik, hogy nincsen befizetve a tébéje. „Hát hogyhogy nincsen? - mondja. - Én dolgozom, azt mondták, hogy befizették." Vissza fog menni a pincér az étterembe, és azt fogja mondani, hogy baj van, kollégám, be kell fizetni. Egy szó mint száz, megközelítően át fogjuk látni az államháztartás egyik részét, körülbelül annyira, amennyire egy közepes betéti társaság már átlátja önmagát. Eddig ezt sem láttuk át. Remélhetőleg 2009-re ott tarthatunk, hogy - mint egy integrált vállalatirányítási rendszer esetében - az egységes adatbázisnak hála, gombnyomásra megmondható lesz, hogy hol mi történik a közpénzügyek területén. Ezek hatalmas tartalékok.

Végezetül hadd mondjak még valamit! Természetesen a miénk a fő felelősség, hogy elmagyarázzuk ezt a politikát, de nélkülözhetetlen a baloldali értelmiség szerepvállaló segítsége is. Nagyon fontosak nekünk Bauer Tamás írásai és gondolatai vagy hogy Gönczöl Katalin elvállalta a tavaly őszi eseményeket vizsgáló bizottság vezetését, amiről aztán kiderült, hogy nemcsak szakmai szerep, hanem elképesztően nehéz, nagyon konfliktusos közéleti szerep. Ha tízszer ilyen jók lennénk, az is kevés lenne. Nemcsak azért, mert a politika iránti bizalom erősen csökkent, hanem mert a kormány és egyáltalán a profeszszionális politikusok szavának eleve sokkal kisebb a meggyőző értéke. Olykor bizony irigykedve nézem, ahogyan a jobboldal prominensei felkérés nélkül, egymás lábát taposva rohannak a pástra. Három volt alkotmánybíró megír egy meglehetősen vitatható tartalmú szöveget meglehetősen vitatható alapállásból, és aztán teljes erővel keresik a vitalehetőséget, hogy érveljenek a jobboldal vélt igazsága mellett. Hiszik nyilván, hogy igazuk van. A magyar baloldalon nagyon kevesen vállalják ezt. A magyar baloldalt és a liberálisokat azért lehet naponta megütni, mert nagyon kevesen mernek küzdeni. Mert az nem úgy van, hogy a Fidesz-központ fölhívja a három volt alkotmánybírót, hogy ez a dolgotok. Nem, ők tudják, hogy dolguk van. Nem úgy van, hogy Morvai Krisztinának megadják trombitaszóval a jelzést, hogy tessék ellenjelentést csinálni a Gönczöl bizottságával szemben. Van erős öntevékenység. Sokan megértették, hogy politikai hatalmi küzdelem van, és remélem, nem értik félre a jelenlévők: önmagában a legjobb publicisztika sem elegendő. Társadalmi praxis fogja megváltoztatni az országot, ezzel nem becsülöm le sem a cikket, sem a tanulmányt, sem a könyvek erejét. De a végén bele kell menni a küzdelembe. Küzdőfajta nagyon kevés van. Elegánsan tanácsokat szoktunk adni, hogy a kormány meg a pártelnök hogyan küzdjön meg. Ráadásul azt gondolom, hogy a végén meg is fogjuk nyerni. De a baloldali értelmiség nélkül ez nem fog menni. Én ki fogom bírni, nem fogom feladni. De nagyon-nagyon kelletek hozzá. Nemcsak tanácsadóként, nemcsak kritikusként, hanem cselekvő, ha kell küzdő partnerként is. Ha a magyar baloldal a baloldal pártját, intézményeit, politikusait nem képes többen részesíteni, csak mégoly jóhiszemű kritikában, az kevés. Mert föl kellene építeni a közös éthoszt, hogy ma a progresszió egy nagy hatalmas, nemzeti ügy, s minden csetlésünk-botlásunk, minden emberi gyarlóságuk ellenére mi vagyunk a letéteményesei. Ha nincs meg bennünk ez a hit, ez az elhivatás, akkor a dolog elveszíti önmagán túlmutató karakterét, és csak kalapáljuk az egyik reformot a másik után. Ha nincs nagy nemzeti ügy, ha az egész nem ágyazódik abba, hogy nekünk kell az új Magyarországot megteremteni, akkor hátrányba kerülünk. Mert a három alkotmánybíró nem azért csinálja, mert nincs jobb dolga, hanem mert úgy érzi, hogy egy nagy nemzeti ügyet szolgál. Mert az ellenfelet végső soron összetartja egy közös hit. Hogy ők a haza, ők a nemzet, ők az igaz magyarok. Nagyon nem szeretném, ha mi ilyenek lennénk, kritikátlanok és egy avítt kultúra hordozói. De ha nem hisszük, hogy amit mi csinálunk, az a haza meg a haladás együtt, hogy ez, ha úgy tetszik, a polgári progresszió, akkor baj van. Tudatában kell lennünk, hogy van miért lelkesedni, és van egy olyan ellenfél, amelyet tisztességes eszközökkel, demokratikus vitában le kell győzni. El kell számolni a gyerekeinknek. Amiért nem volt a végére már egy szavunk se például arra, hogy a feleségemnek 2007-ben egy olyan szórólapot nyomnak a kezébe, ami úgy zsidózik, ahogy utoljára Magyarországon talán 43-ban zsidóztak. És ma nincs ebből botrány Magyarországon. Hogy ma szó nélkül marad az, amin tíz évvel ezelőtt mindenki felháborodott volna. Amikor a kilencvenes évek legelején Jeszenszky Géza azt merte mondani, hogy csak az ő oldaluk képviseli hitelesen az igazi nemzeti érzést, akkor nemcsak hogy kiment minden ellenzéki képviselő a parlamenti ülésteremből, hanem egy hétig címlapon volt a lapokban, hogy mi történt. Ma pedig nyilvános helyen „mengelézni" lehet a köztársaság kormányának egészségügyi miniszterét. Ma azt lehet kiabálni, hogy „Gyurcsányt a Dunába!" - nem mintha félnék, hogy vizes leszek, de ennek gyalázatos történelmi háttere és jelentése van Magyarországon. És folytathatnám a sort.

Magyarországon nagy dolog történik. A vizitdíj lehet hogy nehezen elfogadható, de nem erről szól ma Magyarország. Ennek az időszaknak nem ez a történelme. Ha nem érti meg a baloldali és a liberális értelmiség, hogy dolga van ebben az országban, akkor üresen, kopogósan kalapálni fogjuk a költségvetés kiigazítását. Kicsit jobbak lesznek a reformok, de nem ez a legfontosabb. Jönnek ezek a fiúk, és úgy elsodornak bennünket, a demokratikus hazát, mint annak a rendje. Mert egyre kevesebb embert zavar, hogy Orbán az Árpád-sávos zászlók alatt felvonulóknak mondja, hogy „egy az ország, egy a zászló". Bocsánat, elragadott a szenvedély.

Heller Ezt mondja a televízióban, de így, ugyanilyen szenvedélyesen! Köszönjük.