„A nemlét ragyogása"

Szabó T. Anna új kötete, az Elhagy, nagyjából két évvel későbbi az előzőnél, amely Rögzített mozgás címmel jelent meg 2004-ben. Mennyiségre is tekintélyes: hatvanhat költeményt tartalmaz, azaz igen termékeny időszak munkáját foglalja kötetbe. Ha akarjuk, esetleges ez a hatvanhatos szám, így alakult, épp ennyi vers „jött össze", mondhatnánk - bár a kötetnek van egy apró numerológiai-számmisztikai titka, mely ennek a számnak valamiféle szükségszerűséget, az esetlegesen túlmutató érvényességet kölcsönöz. A kötet záró versének 33 a címe (születésnapi versnek olvasom, mely a tárgyak széthullásával, hasznavehetetlen lomosodásával példálózik az elmúlásról), amelynek a 66 pontosan a kétszerese. (Történetesen Szabó T. Anna férje, Dragomán György is 2006-ban, a kötet megjelenésének az évében volt harminchárom éves - a versek száma, ha szabad tovább spekulálnunk, ezek szerint a házaspár összéletkorára céloz, amivel szemérmesen és titkon ugyan, de közös életüket is megünnepli a versgyűjtemény.)

Ennél jóval közvetlenebbül és minden titkolózás nélkül ünnepli a kötet ennek a közös életnek a pillanatnyilag legfontosabb személyes és magánérdekű elemét: az Elhagy élén álló versek (nagyjából az első három versciklus darabjai) a tolsztoji „családi boldogság" érzései jegyében fogantak, a gyermekáldást, a házastársi szeretetet, az asszonyiság és anyaság testi jóllétet ünneplik, azaz - legalábbis első látásra - encomiumok, sőt idylliumok. A kötet bírálói közül akadtak, akik furcsállták az életigenlésnek ezt a fokát, és megütköztek azon, hogy valaki arról ír verseket, hogy ő most tulajdonképpen boldog, vagy legalábbis jól érzi magát a bőrében. Érthető, legalábbis valamelyest, hogy miért. Az évezredes bukéjú magyar pesszimizmus az ilyesmit sértetten fogadja, ha nem egyenesen arculcsapásnak veszi, s kikéri magának, hogy ilyen szigorúan nem PC dolgokkal: biedermeieres hangulatokkal, az otthon és a család melegével és hasonlókkal traktálják.

Valójában persze érthetetlen ez a reagálás. Ha egy pillanatra félretesszük a kérdést, hogy ezek a versek valóban a domesztikus idill dicséretei-e, s ehelyett eltűnődünk a kötet felépítésén és belső - azaz tartalmi - arányain, hamarosan észrevesszük, hogy a versek sorának gondosan megtervezett és határozottan kirajzolódó érzelmi menetiránya van. Az első három ciklus (ismételjük: első látásra) optimista ünneplő-dicsérő hangját idővel felváltja az elégia, sőt a kötet második felében, különösen az utolsó néhány ciklusban a threnodia lesz az uralkodó műfaj és hangnem: itt már az emberi élet elmúltának, általában a mulandóságnak a gyászénekei, mellbevágóan fájdalmas, egyben higgadtan tárgyilagos siratói vannak többségben. Már a verscímek is árulkodóak: Koporsó, Lomtalanítás, Leépülés, Siralom háza, s a versszöveg is, a maga csúfondárosan pattogó, rigmusos könnyedségével, a legnehezebbet, a halál iszonyatát közvetíti, mégpedig iszonytató tárgyilagossággal, ebben a kórtermi tudósításban (Lányok):

Ez leszek én is: csupasz öregasszony.

Már ha megérem.

...........................

elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,

elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,

kivonás, osztás, marad a nulla:

kimosdott, tiszta,

O-szájú hulla.

Azaz a versek látszatra esetleges sora valójában egy nagy ívű pont-ellenpont szerkezet rendje szerint tagolódik: a nyitó ciklusok optimista idilljére, az élet folytatásának és továbbadásának lelkes ünneplésére az elmúlás és megsemmisülés gyászversei válaszolnak a kötet utolsó harmadában. S evvel persze alá is aknázzák, kétségbe vonják és viszonylagos érvényűre javítják át a nyitány verseit.

De valóban optimista idill-e, amelynek élményét a nyitó ciklusok közvetítik? Az imént idézett versben két sorban háromszor fordul elő az „elhagy" szó. Ez a szó a címe a kötet címadó versének is, amely egészen elöl, egy mottószerű vers után a kötet első ciklusának az élén áll, a családi idill és a testi boldogság verseinek mintegy a nyitányaként. Ha figyelmesen olvassuk, belátjuk, hogy éppen az ellenkezőjét mondja mindkettőnek: idillnek és boldogságnak egyaránt. Voltaképp szerepvers. Az újszülött gyermek szól benne, persze a felnőtt tudatosságával és tudásával, és nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki megszületik, mind áldozata lesz a legnagyobb hazugságnak: annak, hogy a szülő örökké vele lesz, mindig védeni, óvni, ápolni fogja őt. Ennek éppen az ellenkezője történik, az anya „megszül, és meghal, és elhagy" - ahogy a záró sorban olvassuk. Gyermeket szülni áltatás és árulás, sőt mi több, az áltatás és árulás továbbadása, rátestálása az újszülöttre: „Ott a világ, lesz más, aki vár! / Lesz majd benne, kit elhagyj."

Azaz a keserű ellenpont, a születést a könyörtelen elmúlás első pillanataként sirató gyász ott van már az idill verseiben, ezeknek a - Benjámin László-i - „köznapi dolgok igézetében" fogant daraboknak a mélyén, sőt szomszédságukban. Van, hogy vallomásos közvetlenséggel, mint itt, az Elhagy című versben, máshol viszont közvetettebb, sőt egyenesen körmönfont módon is. Jó példa az utóbbi esetre a Napkelte, az első ciklus (mely maga is az Elhagy címet viseli) végéről. Örömtől fűtött, vallomásos és mélyen személyes vers, az újszülötthöz, a kisebbik fiúcskához írott dicsőítő himnusz; „üdv néked, új fény, új parancsoló!" - szárnyal fel ditirambikusan a záró sor.

A vers mottója, egy angol nyelvű töredéksor - „...unless thou get a son." - viszont messzi kirándulásra, a személyes élmény helyett az allúzió révén megidézett műveltséganyag nyomába küldi az olvasót: William Shakespeare ciklusának VII. szonettje végződik ezekkel a szavakkal, Szabó Lőrinc fordításában, a szonettzáró párvers végén: „Dél s este közt téged is megtagad / A tisztelgő szem, ha nem lesz fiad." A Shakespeare-versben a megszólított hölgy életének allegóriája vagy emblémája a felkelő, majd delelőre hágó Nap, amelyet minden földi tekintet hódolva követ, ám amelytől lementében már elfordulnak a tekintetek, a halandók nem kíváncsiak a szánalmas alkonyra. A szonett „trükkje" abban áll, hogy a „Nap", azaz Sun szó egyszer sem fordul elő benne, az égitestet metaforák sora idézi meg. Viszont a vers utolsó szava - egyben szójátékon alapuló „poénja" - a „fiú", azaz a son szó, amely lényegében a Sun szó homofónja (Shakespeare korában legalábbis annak tekintették, és költőileg széltében-hosszában kiaknázták ezt az egybeesést), azaz a záró szó a „fiú" = „Nap" (son = Sun) azonosítást rejti. Egyszerre kell „fiú"-nak és „Nap"-nak érteni tehát - csak persze magyarul ez nem megy, Szabó Lőrinc fordításának a végéről is elmaradt ez a szójátékos csattanó.

A Napkelte viszont - mintegy a Shakespeare-szonettre adott értelmező variánsként - éppen ezen az azonosításon alapul.

Beragyogja a környező világot

az önmagánál ezerszer nagyobb

izzó lángcsóva, barbár tűzgolyó,

és növekedni fog, és gyarapodni -

- jeleníti meg az újszülött fiút a Nap képében a vers, amivel - mellékesen vagy talán nem is mellékesen - eredeti versben oldja meg, amennyire megoldható, egy Shakespeare-vers szabványos műfordításban megoldhatatlan fordításproblémáját is.

De evvel - az utalás és a rájátszás révén - hallgatólagosan be is vonja a Shakespeare-verset a maga költeményének az erőterébe. Mégpedig ellenpontként, a szín fonákjaként: a VII. szonettben a fiú megszületése - az új Nap felkelte - akkor válik esedékessé, amikor a címzett hölgy életének Napja már túljutott delelőjén, s elindult a napnyugta, azaz a sötétség és a halál felé. Így lesz a fiút üdvözlő ditirambus egyben az anya életfordulójának gyászdala is.

Ez a kis elemzés egyébként Szabó T. Anna költészetének általánosabb jellegzetességei, e költészet természete felé is jól eligazít bennünket. Egyrészt - mint láttuk - igen személyes, a közvetlen és elemi élményekből táplálkozó, ezeket az élményeket közvetlen formában kifejező költészet ez, én-költészet, önkifejezés, őszinteség, érzelmi és érzéki világbefogadás, már-már a tudatos önérzékelés örömteli rövidzárlata vagy kihunyta, az Én teljes feloldódása mindabban, ami nem ÉN - „szétszóratás, a nemlét ragyogása", ahogy az Ébredés című versben fogalmaz a költő.

Másrészt mindezen dolgok szöges ellentéte is. Klasszikus metrikai fegyelmű líra, az alkalmazott versmérték - a rímképlettel együtt - mindig gondos és tudatos mérlegelés eredménye, gyakran maga is ellenpont, a versemóciót módosító, idézőjelező vagy egyenesen megkérdőjelező szerepet kap. A versek sokféleségében - különösen A történés című ciklusban - bőven képviselteti magát az a személytelenebb, „objektív", olykor szinte parnasszista természetköltészet, amelyhez - mint ezt Szabó T. Anna ritka dedikációi (Lengyel Balázsnak, Jánosy Istvánnak, Lator Lászlónak ajánl egy-egy verset) is sejtetik - az Újhold-hagyományból, Nemes Nagy Ágnes örökségéből merít, szuverén áthasonítással, a szerző. Gyakori a hang célzatos modulálása, közkincsnek tekintett, ezért szabadon fel-, át- és újradolgozható régebbi költői hangok megidézése végett - lásd például A mai nap című remekbe készült kosztolányiádát. S akad jó néhány példa a romantikus önkifejezés, Én- és élményköltészet előtti, intellektuális és spekulatív versírásra, a manieristán-barokkosan kimódolt szellemes versötletre - jellegzetes példája ennek a Leépülés című vers, amelyben a ház építéséhez, illetve általában a fel- és megépüléshez hagyományosan társuló pozitív érzéseket és gondolatokat paradox módon önnön ellentétükbe fordulnak: a vers allegóriája - a megállíthatatlanul egyre magasabbra növekvő irodaház - a pusztulás, elmúlás és halál történetét meséli el.

Mindez igen tudatos, míves és művi poeta doctust mutat, egészen másféleköltőt.

De talán éppen ez a kétarcúság a nyitja Szabó T. Anna költészetének, s egyben e költészet értékének záloga és fokmérője is: az a rejtelmes képesség, amellyel versei egyszerre mutatják mindkét arcukat. Ahogy leginkább életigenlő verseinek is az elmúlás és a halál a titkos témája, ugyanúgy forr egybe ezekben a versekben a személyesség és a tárgyiasság, életesség és művesség, önfeledt önkifejezés és hipertudatos versfúrás-faragás. Verseit olvasva ennek a titoknak - vagy csodának - vagyunk a részesei.

Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint.