Családunk sztorija, országunk imázsa

Akadnak könyvek, amelyeket azért érdemes nekünk megjelentetni, hogy lássuk: hogyan látnak minket kívülről. Ha a leíró egészen kívül áll, valószínűleg nem lát semmit, és sajnos mi sem látszunk sehogyan sem. Magyarország kívülről láthatóságához a kívül és a belül közötti sajátos határhelyzet kell.

Olyan helyzet, amelyet Duncan Shiels foglalt el, bár úgy érzem, ő valószínűleg inkább érezte már magát belül állónak. Hogy valójában mit érzett, a barátok, közelállók emlékezetén túl már leginkább csak könyve, A Rajk fivérek őrzi - Shiels tavaly októberben, ötvenhárom évesen hazájában, Angliában meghalt. Újságíró volt, a Reuters munkatársa, budapesti tudósítója, de dolgozott a Közel-Keleten és Afrikában is. Mindezek okán foglalkozása önmagában keveset mond. Hogy lelkes futballista volt, Nottingham Forest-szurkoló, zenész és énekes, szövegíró, már jóval közelebb visz ehhez a bizonnyal kedves és rokonszenves emberhez. Műve szempontjából azonban még mindig csak félútig.

Shiels a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kiterebélyesedett angol anyanyelvű expat kelet-közép-európai közösséghez tartozott. Az expatriate szóval a hazájától és kultúrájától tartósan távol élő, de lakóhelyével végleges közösséget vállalni, pláne beolvadni nem tervezőket jelöli az angol. Ebben az értelemben a legnagyobb expat (x-pat) kommunitás valószínűleg a Mexikóban élő több mint egymillió (észak-)amerikai. Hogy az Angliában élő amerikaiak, a huzamosan Ausztráliában vagy Új-Zélandon tartózkodó britek minek is számítanak, az kérdéses. Hozzájuk képest a kelet-közép-európai brit-amerikai (és német!) expat közösség számban jóval kisebb. Ezeket az embereket a mindig leselkedő véletlen elemeken túl (szerelem, házasság vagy ahogy még a hetvenes években Magyarországra érkező, manapság Vietnamban expat Bill Lomax történész esetében történt, jelentősebb kvantum vörösbor elfogyasztása stb.) benyomásom szerint elsősorban 1989 hozta Budapestre, Prágába, Varsóba.

Ez az 1989 persze nem a számunkra mára már adott 1989 volt. Nem csak, nem mindig, nem elsősorban a szovjet rendszer helyi változatának vége, nem csak a politikai fordulat. Nem az volt, még az újságíróknak, aztán a befektetési tanácsadóknak, vegyesvállalati menedzsereknek sem. Pláne nem az esszéistáknak, irodalmároknak, tanároknak, különféle doktoranduszoknak vagy az éppen semmit sem csináló, utazgató, 20. század végi, soha véget nem érő grand tour-jukat járó mindenféle rendű-rangú világcsavargóknak. Összefüggött kétségkívül a szabadság élményével - valahol valami szabad lett. 1989 ezeknek az embereknek akkor és még jó ideig nem elsősorban a valamihez képest szabadság állapotát jelentette, hiszen arról kevés benyomásuk volt, mi is történt 1989 előtt. 1989 szabadsága mindenekelőtt a lehetőségek szabadságát jelentette - az üzleti lehetőségektől a megélhetés különféle formáin át egészen egy újfajta társadalmi berendezkedés lehetőségéig, ami majd alkotóan adaptálja a nyugati és a (feltételezett, de meg nem engedett) keleti életformát... De lehetőség kínálkozott itt 1989 révén kulturális antropológiai kutatásokra, kávéház alapítására és üzemeltetésére vagy éppen radikális környezetvédő mozgalmak szervezésére.

Eközben az igazi kelet-közép-európai expat szép lassan belemerült abba a kultúrába, amelybe az expat tulajdonképpen, per definitionem nem tartozik belemerülni. Esetleg családi kötelékek húzzák még mélyebbre - így aztán a német kávéházas és tanár-esszéista Wilhelm Droste, a nyelvtanár-fordító Brian McLean, az író-újságíró, az 1956-os Budapestről történelmi guide-ot író Bob Dent vagy a BBC budapesti tudósítója, Nick Thorpe esetében már-már a magyarrá válás előrehaladott stádiumának gyanúja is felmerül. Ennek a kultúrának 1989 óta talán legfontosabb és legrejtélyesebb komponense a múlt. Nem a messzi, szent királyokkal és lángokat szónokló poétákkal teli, hanem a közeli. Az, amihez képest 1989 szabadságot és lehetőséget hozott - de ezek a szabadságok és lehetőségek belülről, közelről semmiképpen sem tűnnek olyan egyszerűnek, mint kívülről.

Shiels, mint könyve bevezetőjében írja, 1985 körül érkezett Budapestre, s hosszú évekig nyelvet tanított, mielőtt tudósító lett volna. A múlttal 1986-ban találkozott először, amikor látta a budapesti televízióban múltat magyarázó Berecz Jánost, s megnézte a BBC Cry Hungary című jubileumi műsorát. Ott találta magát a közepében - 1956-nál s annak aktuális jelentéseinél. Ifjabb Rajk László ekkor készítette el yorkshire-i televíziósok segítségével Mikor láttad utoljára apámat? című angol dokumentumfilmjét. Shiels ezt is megnézte, és A Rajk fivérek bevezetője szerint innen egyenes út vezetett (persze 1989. június 16-án, benne Bachmann Gábor és ifj. Rajk grandiózus temetési látványterve, e valóban ízig-vérig nyolcvankilences alkotás élményén át) a könyv megírásáig. Amúgy az is egy expat sztori: az angol kéziratot egy Budapesten dolgozó francia (expat) újságírónő, Florence LaBruyére lefordította, és Párizsban jelent meg először.

A Rajk-történet megszokott kerete semmiképpen sem a családtörténet. Márpedig Shiels éppen ezt érezte fontosnak benne. A Rajk családot elhomályosítja, persze joggal, a László jelensége, a kommunista belügyminiszteré, a sztálinizmus áldozatáé. Ezzel máris adva van a kommunizmus/politikatörténeti tárgyalás kerete. Az ifjabb László története, a Kádár-kori művészeti avantgárdtól a politikai másként gondolkodáson át a nyolcvanas évek ellenzékiségéig, az új politikai elit vs alkotó művészet/értelmiségi lét dilemmájáig nekünk, belülről, még nem történet (vajon miért nem?). Az idősebb László bátyjáé, a nyilas államtitkár Rajk Endréé az öcs árnyékába húzódik. Ahogy a hazai fasizmus, a nyilas jelenség, eszmetörténeti és társadalomtörténeti gyökereivel együtt furcsamód még mindig a kommunizmus/politika-történeti ábrázolás farvizén található.

Shiels könyve egyiket sem vállalja. Eszébe sem jutott, hogy angol, magyar vagy akár expat történész módjára közelítsen tárgyához. Úgy ítélte meg, hogy a történészek eleget írtak már ahhoz, hogy ő az őt érdeklő szemszögből érthető történetet meséljen el. Eszébe sem jutott levéltári búvárlatokba kezdeni. Nem töprengett, spekulált a Rajk-per eredetén, nem keresett rejtélyes papírfecniket Allen Dulles, Berija, Abakumov, Péter Gábor vagy Rákosi vélelmezhető kézírásával. Gyaníthatóan úgy gondolta, hogy a sztálinizmus idején kirakatpereket szoktak rendezni, csaknem mindegy, hogy melyiket éppen miért. Közép-Európa az a régió, ahol a különféle fasiszta ideológiák nemcsak tenyésznek, hanem a 20. század második harmadában hatalomra is jutnak. Nem neki kell megoldani a keletkezéstörténet, a helyi alakváltozatok problémáit. Shiels számára mindez háttér. Nagyon világos, áttekinthető tér egyébként. A könyv egyszerű eszközökkel, de alapjában véve pontosan felmondja a 20. század magyar történelmét.

Duncan Shielst persze éppen ez a történet izgatta - de kizárólag annak a Rajk család történetébe zárt formája. És nem véletlen, hogy motívumát és tanulságát legegyszerűbben és legtömörebben akkor fogalmazza meg, amikor története voltaképpen véget ér. Ifjabb Rajk László (és Duncan Shiels) a Műcsarnok lépcsőjéről végigtekint a Hősök terén álló/mozgó tömegen. „Talán egy család sem testesíti meg jobban, milyen repedéseket üthet a történelem, s hogyan hidalhatók át ezek a repedések, mint a megosztott és mégis egységes Rajk család. Amikor az első világháború hamvaiból támadt két tömegmozgalom, a fasizmus és a kommunizmus egymással élethalálharcra kelt, Endre és László ellenséges táborokba sodródott. Endre fausti szerződést kötött a fasizmussal, s ezért holtig tartó száműzetéssel lakolt. László a kommunizmus iránti odaadásából egy olyan államot hozott létre, amely őt magát is felfalta. Amikor ellenben fivérük életéről volt szó, mindketten inkább hallgattak a vér szavára, mint a politikai megfontolásokra. Az államilag támogatott gyilkolás közepette Júliára maradt, hogy kiálljon az áldozatok hozzátartozóinak alapvető jogáért - a gyász tiszteletben tartásáért." (220-221. o.)

Shiels számára tényleg Reich (Rájk) József 1860-ban született székelyudvarhelyi csizmadia és tizenegy gyermeke története a magyar 20. század. Meglehetősen jól érvel emellett. A 19. század végének fellendülése után a világháború, Trianon, a család tagjai közé ékelődő határok, emelkedés és süllyedés, világválság és személyes tragédia, középosztályba kapaszkodó gyerekek és a műhelyt továbbvivők, szálasista fasiszták és Eötvös-collegista kommunisták, a családfő-mecénás báty, Rajk Gyula, aki a családi magányt választotta, hogy testvérei tanulhassanak, spanyol polgárháború, ellenállási mozgalom, nyilas kormány és népi demokrácia, az ávó irányítója és foglya - minden megtalálható. Ráadásként Rajk Lászlóné Földi Júlia élettörténete, függelékként pedig ifjabb Rajké.

A könyvekből megtanulható adatokon túl Shiels, az újságíró természetesen szóbeli forrásokra épített. Interjút készített jószerével mindenkivel, aki a terebélyesedő család tagjai közül a kilencvenes években még élt vagy aki jól ismerte őket. Interjúi többnyire hangulati emlékeket tartalmaznak, évtizedek emlékeket átrendező messzeségéből. A család történetét alapvetően a családi emlékezet építőkockáiból rekonstruálja. Ennek mitikus elemeit a szerző nem kérdőjelezte meg. Hogy Rajk Endre nyilas államtitkár kiadatását Magyarország nem kérte, az például aligha csak Rajk Lászlón múlott. Mégis, az emlékezet, amely számon tartotta, hogy akadtak a kommunista mozgalom vezetésében, akik habozás nélkül feljelentették, börtönbe juttatták tulajdon testvérüket, Rajk Lászlóról éppen az ellenkezőjét őrizte meg. Ami nem véletlen. Varga László történész a „hirtelen jött barátról", Duncan Shielsről szóló szép, rövid utószavában hangsúlylyal szól a tévedés jogáról. Véleményén nem változtattam semmit - írja, s alighanem helyesen tette. A család történetének legfontosabb része a családi emlékezeté. Shiels krónikája erre épült, ő így adott arcot Magyarország 20. századának. Olyan arcot, amit hasznos, ha mi is látunk (egyébként a fotómelléklet is kiváló!) - már amikor legalább egy pillanatra kinézünk magunkból.

Duncan Shiels: A Rajk fivérek. Budapest, 2007, Vince Kiadó. 236 oldal, 2595 forint.