A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

Bocs, mindjárt magyarázom a címet. Ugyanis akkor kaptam fel a fejem először, mikor a liminálisok leírásába ütköztem. Ők azok, akik a rendszeren kívül állnak, de belül is, felül is vannak, de kopott ülepű gatyában alul is. „Küszöbön állók." Kritikai értelmiség vagy mi volt régen, talán ma is az. Vitányi találta fel ezt a fogalmat valamikor a hetvenes évek előtt, az akkori Valóság holdudvarán próbálta ki. Kiderült, hogy fontosabb fogalom ez a mai kulturális fejlődésben, mint az elitek harca vagy a gazdaságfejlődés egyes lépései. Liminálisok nélkül nem mozdul semmi. Később egy Turner nevű szociológus találta ki ismét - angolszász közegben azonnal fel is szívódott a terminus. Most csak azért kaptam fel a fejem, mert - körülnézve - hiányolom a liminálisokat. Vannak, pl. e könyv szerzője, Vitányi persze, de egyébként? Ahogy érzékelem, erre a habitusra nemigen van szüksége ennek a mai világnak. Vagy legalábbis bünteti (éhezteti, bohócként kezeli) ezt a szellemi magatartást. Nemcsak nálunk van így, a fejletteknél se kap piros pontot, ha előfordul. Ezért - ahogy én látom - egyre kevesebben vannak. A szellemi polarizáció két végpontján tumultus van, de a liminálisoknak épp az a sajátsága, hogy itt is vannak, ott is vannak, de csak azért, mert az Egész-t tartják fontosnak, ezért is nem szeretik őket. Nálunk is. Ez a könyv helyszíni tudósítás szigetükről - ill. világképükből...

Mi minden változott a világban? Lokálisból globálisba kerültünk, a jóléti társadalom összeomlott, a demokratikus játéktereken játszók egyre több deficitet fedeznek fel, a hagyományos ipari társadalmat az újkapitalizmus váltotta fel, az is folyton továbbalakul, a megszokott munkaformák helyébe informatikával fertőzött tevékenység áramlik. Egy posztvilágba kerültünk (posztindusztriális, posztmodern stb.). Vitányi a sokféle változás közös kulcsát keresi, rendezi a szétesettet, a rá vonatkozó elméleteket - könyve első része a világmagyarázatok katalógusa. Illetve. Kiderül, hogy harminc-negyven év alatt az egymásra következő teóriák csak más és más nevet adtak ugyanannak a jelenségnek, az elméleteket aztán magunk mögött hagytuk, az egykori terminusokat elfelejtettük, újakért lelkesedünk, miközben sok esetben még mindig ott toporgunk az akkor felfedezett (mára óriássá nőtt) jelenségtömegnél. Persze a könyv ennél jóval többet nyújt, mert összefoglal, nemcsak átnevez, rendszerbe rak, hogy legyen helye a trambulinnak, amiről dobbant, hogy akkor most mit kell/lehet csinálni.

Eredeti rendezőelvekkel dolgozik. Pl. kipróbálja, mi van akkor, ha a termodinamika törvényeit a társadalmi jelenségekre alkalmazza. A fizikában a zárt rendszerek entrópiáját két veszély fenyegeti: ha a belső változások annyira felgyorsulnak, hogy „tűzhalál" következik be, illetve ha fokozatosan leáll a belső változás, kihűl, majd elhal a rendszer. Csodálkoztam is, hogy mennyire működik ez a metafora. Gondoljunk egy szerelmi kapcsolatra (zárt rendszerben, kivételesen): a lángolás fokozatosan csendesül, stabilizálódik, majd hűvösödik, nem folytatom - elpárolog, ami korábban annyira. Divatban: lelkesedés, fokozatos terjedés, majd kezdődő unalom - végül: váltás. A társadalom életében is, mondjuk, ilyen a demokráciáért lelkesedés apálya. Vitányi optimista, ezért meri beidézni a 21. század egyik fenyegető árnyát, a demokráciából való kiábrándulás veszélyét: egyre többen veszik észre „deficitjét" idehaza is, a világban is. Marad a „nincs jobb" szlogenje, de a jelenség mégiscsak az entrópiára hajaz. Pláne ha én mint minianarchista továbbgondolom, hogy ti. a demokrácia gyakorlata még tovább romlik, mindenki sétál, ordít, lenget, leszögez vagy hallgat, fél és elmegy, a kormányozhatatlanság meg már itt van a kertek alatt. (Nincs itt, csak tartok tőle...) Szerencsére a társadalom nem zárt rendszer - entrópia csak azokra vonatkozik -, van remény.

Aztán itt van a hálózati társadalom - Manuel Castells meghatározó fogalma: nincsenek fókuszpontok, nincs hierarchia, a hálóban részt vevő pontok egymásba kapcsolódnak, a hatalom maga is diffúz. Vitányi kimutatja, hogy a „hálózatiság" már az agykutatásban is szerepelt, voltaképp régebbi fogalom, az információs társadalom kapcsán csak új életre kapott. De pl. átírta a hatalom struktúráját: „A hatalom már nem intézményekben, szervezetekben vagy szimbolikus ellenőrző szervezetekben összpontosul. A gazdaság, a hatalom az információ és a képek globális hálózatában szóródik szét, változtatható geometriájú és anyagtalan földrajzú rendszerekben végzi körforgását." Vitányi hozzáteszi: „Más szóval: a hálózat ott válik a hatalom letéteményesévé és eszközévé, ahol besűrűsödik, ahol a sűrűre font hálóból szövet lesz. Tévednek tehát, akik azt hiszik, hogy az új helyzetben könnyebben meg lehet a hatalommal birkózni." Csak annyi változott, hogy „a társadalom és politika között patthelyzet alakult ki, melyet a demokrácia mai formája és állapota testesít meg". Ez a patthelyzet lehet jó (kedvez a civil társadalom szerveződésének, az innovatív kezdeményezéseknek), és lehet rossz (egymást blokkolják a csoportok). E helyzetből érthető pl. a politikaközöny (helyenként: undor) is, az átalakítástól való félelem, a többszöri nekifutás, vagy az, hogy kevés a szurkoló és sok az ellendrukker.

De hagyom ezt a szeletet. A könyv egészét az a hipotézis járja át, hogy a társadalmi, emberi, kulturális tőke a korábbi alakzatokban háttérbe szorult, a klasszikus tőkés formációban olykor feleslegesnek is tűnt, a 21. században viszont olyan erőtér alakul ki, melyben a szociális, humán és kulturális tőke megkezdi kivívni az anyagi tőkével való egyenjogúságát. Vagyis hogy a globalizáció és információs társadalom idején az anyagi tőke sem képes hatékonyan működni, ha a szociális és kulturális tőke nem támogatja. Tudástőke betör a tőke hagyományos formái mellé (föld, nyersanyag), hiszen egy ötlet milliárdokat hozhat. A kulturális tőke más. Magában foglalja a családviszonyokat, szokásokat, kapcsolati tőkét, hagyományokhoz való viszonyt, használati tárgyak világát (és kezelését). S mivel oly mértékben változott meg a világ a modernizmus óta, a társadalom kulturális „tőkésítésére" is szükség van. Vagyis: a kulturális tőke általánossá válása nélkül nem képes működni a modern tudásgazdaság sem. Nekem erről az a szociológiai kérdés jut eszembe, amit egy időben amerikai egyetemeken vizsgáltak: miért van az, hogy az ázsiai diákok (hinduk, japánok, kínaiak) sokkal eredményesebbek a WASP-diákoknál. Nemcsak természettudományban, hanem a klasszikus műveltség elsajátítása terén is. A vizsgálatok során kiderült, hogy az ázsiai diákoknál a családi háttér - kulturális tényező - nem engedi a lemaradást. Ha egy diák rosszul teljesít, netán bukásra áll, az egész család összefog, és addig nyüstölik a szerencsétlent, amíg az vissza nem szerzi jeleseit. Ami az individualizált WASP-diákok esetében nem mondható el. (Nincs bennük akkora ambíció, kikerülni a „fejlődő világ" státusából - de ez más kérdés.)

Szóval Vitányi a kultúrát átfogó értelemben kezeli, társadalomformáló erőként, aminek átalakítása előfeltétele, kísérője a tudástársadalom (tudástőke) egészséges működésének is. (Többször is hivatkozik a cultural studies kutatási és oktatási programra, amit a nyugati egyetemeken már ennek a felismerésnek szellemében tettek a curriculum részévé: kultúra nem azt jelenti, hány francia regényt olvastál, hanem annak kutatását és ismeretét is, ami az életformát alkotó sokféle mozzanatot, a másikhoz való köznapi viszonyok ezernyi csatornáját alakítja-mozgatja. A köznapi kultúra alacsony szintje akadálya lehet a tudástársadalom bővülésének. Hiába foglalják törvénybe - idézi Vitányi - a kötelező iskolai oktatást, ha a társadalom alsóbb rétegeiben nem válik a napi élet részévé ez a szükséglet, nem lesz presztízskérdés, hogy „tanul a gyerek"... Ha ez nincs, akkor lehet erőlködni a funkcionális analfabetizmus felszámolásán, csak „tanárok" forradalmával, csak törvényi segédlettel az életben nem fog az menni - sőt csak egyre gyorsabban romlik a helyzet. Mert az egyéni, családi, közösségi kultúra szövetébe egyelőre még nem sikerült bekapcsolni ezt az igényt - „jó lesz úgy is" -, az életforma (napi kultúraszint plusz életminőség) egyszerűen visszahúzó erőként fog hatni az össztársadalmi felemelkedésben.

Valahogy így képzelem az anyagi tőke, kultúra, tudástőke egymás mellé épülésének követelményét, az egyenjogúsodási folyamatot - Vitányi programját. Mondanám: utópiáját.

Apropó utópia: lejátszott, mondják vagy húsz éve. A kockázatra építő modern társadalomban (Ulrich Beck sokat idézett elmélete) azonban ezt a jövőhorizontot, ezt a fikciós mozzanatot is bekapcsolja a „második modernség" társadalmának alakításába. Második modernség - pozitív elmélet, szemben a posztmodern játékos, kicsit pesszimista (lejátszott) teóriadarabjaival. Itt a második modernségen gondolkozók körében újra életre kel valaminő utópiaigény. Nem az egykori, a megvalósíthatatlan - ázsiai típusú szocializmus stb. -, hanem az, ami nélkül nincs emberi élet: minden program, minden holnapra vonatkozó döntés tartalmaz utópisztikus elemeket, mivel a folyamat jövő idejű sorsa nem bizonyítható: tele van kockázattal. Az utópia - átlendít.

A könyv - mint említettem - hatalmas szellemi és empirikus anyagot ölel fel. Talán kicsit sokat is. (Engem pl. zavar a könyv során egyre többször felbukkanó rendszermánia, a mindent pontokba foglalni igyekvő módszer.) Az empirikus vizsgálatok - melyeket kutatócsoportja végzett - egy másik könyv témáját adják. (A magyar kultúra esélyei. Magyarország az ezredfordulón. Rendszerváltozás, piacgazdaság, társadalom, politika. MTA Társadalomkutató Központ.) Ám az ott felbukkant „kemény" tények, az ott kézreálló elméleti segédeszközök ebben az itt lapozott könyvében teljesedtek ki összefoglaló, 21. századi társadalomelméletté. Vagyis: nem „csak" a Nagy Elmélet szerepel itt, hanem az elméleti problémáknak valóságszaga is érződik, mert gyökerei tisztes tudományos szociológiai vizsgálatba nyúlnak le. Ritka teljesítmény. (Vitányi egy lábjegyzetben szerénykedi el ezt a kettős teljesítményt, azaz e könyv empirikus hátterének keletkezését.)

Ebben is a „liminális" ember szólal meg: az elméletgyártó és a köznapok világának, az életvilág változásainak empirikus kutatója. Aki annak jár utána, hogy mi nem olyan, mint aminek az újságokban, netán a politika argójában feltűnik. Merthogy ott „lent" minden másképp van. És ha változtatni akarunk, arra kell figyelnünk, hogy ott mi van... Vitányi „beszól": azaz a „második modernségből" indítja ezt a felszólítást: legyünk jóban a valósággal, életvilágunkkal, azaz apróságait, elhallgatott konfliktusait, traumáit éppúgy vegyük észre és figyelembe, mint elvont téziseinket. Nem szoktuk. Jókor jön a figyelmeztetés.

 

 

Vitányi Iván: Új társadalom - új szemlélet. Kísérlet az emberi világ új jellemzőinek kritikai elemzésére. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó-Táncsics Alapítvány. 244 oldal.