A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Budapesti aggodalmakról olvasok. Rohangásznak-e majd a rinocéroszok 2007 tavaszán az utcáinkon, kérdezi Lengyel László a Népszabadságban. Igen. A magyarországi események immár nem a politikáról szólnak, hanem az ország teljes identitászavaráról. A politikusok elmondták a magukét, újat nem tudnak immár mondani. A közírók voksoltak. Kiderült, hogy a szakadékok mélyebbek, s nem a pártok vagy néhány politikus haditettéről van szó, hanem általános tehetetlenségérzésről. Dönteni kell. Vagy védi a polgár a demokráciát, vagy nem. Kialakult egy eszképista kultúra, amely a legjobb esetben is arról mereng, hogy lehet-e a rinocéroszokon ironizálni. Többé nem lehet! Amíg erre nem döbbenünk rá, addig ne is csodálkozzunk azon, hogy miközben az utcán a rinocéroszok rohangásznak, az egyszerű polgár hálósapkát húz a fejére, és félve lesi az ablakból, hogy mi történik az országban. Jó lenne egy Ionesco! Addig azonban elégedjünk meg Jókai Mór Rab Rábyjával, a legaktuálisabb magyar regénnyel.

Magyarországon a rinocéroszoktól tartanak, Szerbiában viszont a politikusok a választási zsákmányon osztozkodnak, és várják a tekervényes utakon érkező, koszovói lavinát. A vajdasági kisebbségi vezetők is megnyugodtak, mindazok ellenére, hogy a kormányalakítási stratégiákban a kisebbségi kérdés háttérbe szorult. A silány választási eredményeket sem mérlegeli senki.

A kisebbségben egyfelől eluralkodni látszik a sérelmi patetikus-tragikus hangnem, másfelől a messiási önelégültség dominál. Ott is vannak rinocéroszok, de nem Belgrád, erre nem eléggé bátrak, hanem Budapest felé rohannak. A vajdasági magyar elitben a 2001-es népszámlálási adatok, vagyis a magyarok lélekszámcsökkenése nem idézett elő nagyobb megrázkódtatást, hiszen volt rá a nyilvánvaló magyarázat, miszerint a háború az oka. Viszont tény, hogy más magyar kisebbségben, például Romániában és Szlovákiában éppen a rendszerváltás után fokozódott a létszámcsökkenés. Mivel magyarázható, hogy a jogi helyzet javulása ellenére is - szerte a Kárpát-medencében - növekszik az asszimiláció és az elvándorlás?

Vajon milyen érvelést fogunk majd hallani a létszámcsökkenésről 2011-ben? Ennek függvényében kellene megítélni a kisebbségtámogatást. A legutóbbi, megrázó szerbiai választási eredményeket (a magyarok megdöbbentően kis számban szavaztak a kisebbségi pártokra) ugyanezek a politikusok a magyarok további lélekszámcsökkenésével igazolták, amivel elismerték, hogy ez a folyamat felgyorsulóban van; ha pedig így van, akkor a végkimenetele evidens.

Egy fiatal magyar szociológus levelét olvasom, aki arról értesít, hogy végleg elszánta magát, és távozik Bácskából. Egy a sok közül. Semmi hír arról, hogy mi van azokkal, akik az elmúlt évtizedben kisebbségi ösztöndíjjal fejezték be a tanulmányaikat például Budapesten. Hányan jöttek vissza? Visszatérnek-e? Van-e szükség rájuk vagy nincs? Berlinben találkozom egy fiatal pszichológussal, aki két évvel ezelőtt települt ki. Azt mondja, azért távozott, mert egy pártba sem akar beiratkozni. E nélkül pedig Szerbiában még iskolaigazgató sem lehet belőle. Nem szándékozik visszatérni. Egy csoport főfoglalkozású magyar dicséri magát, a fiatalok pedig távoznak, nem kalandvágyból, hanem egzisztenciális okokból. Egyszer már el kell ismerni, hogy a kisebbségi polgárok jelentős részének az identitásápolás mellett kenyérre is szükségük van.

A kilencvenes években a félelem késztette az áttelepülőket távozásra, most azonban nem erről van szó. Ennek tudtában olvasom, hogy a Szülőföld Alap Vajdaságban külön hangsúlyt fog fektetni az oktatásra. A kérdés azonban az, hogy kötelezheti-e a Szülőföld Alap a kisebbségi politikusokat arra, hogy a rendelkezésükre álló politikai eszközökkel kiharcolják a magyar szakemberek foglalkoztatását.

A támogatások kapcsán sokszor elgondolkodom azon, hogy Magyarország tulajdonképpen gazdag ország. A „sanyargó" Németország és Ausztria például segélyezés címén sokszor bőkezű, de cserébe szigorú ellenőrzést végez. Független monitoringot fogadnak fel, amely felügyeli nemcsak azt, hogy megfelelően költötték-e el a pénzt, hanem a támogatás következményeit és végeredményét is.

A minap éppen a Joseph Roth kávézóban találkoztam az egyik férfiúval, aki a balkáni médiatámogatás eredményességét felügyeli. Mindent tudott, a legapróbb részletről is tájékozva volt. Mellesleg megjegyezte, hogy néhány újságot nem támogatnak többé. Miért, kérdeztem. A közalapítványok csak független médiát támogatnak, válaszolta. Mire arról kezdtem elmélkedni, hogy igen nehéz felállítani a függetlenség mércéit. Nehéz, de nem lehetetlen, hangzott a határozott válasz, hiszen a szabály az szabály: a függetlenség feltétele, hogy a főszerkesztőt és az igazgatóbizottságot nem nevezheti ki pártfüggő testület. Nálunk pártfüggő a támogatás. Nem is értem, hogy miért kesereg Tabajdi Csaba - néhány kiváló ötlete mellett - a Népszabadságban azon, hogy határon túli magyar társadalomban 60-80 százalékos a jobboldal dominanciája. Vajdaságban a helyi jobbközép párt a médiában ennél sokkal rosszabb arányban osztja el az anyagi támogatást. A jobbközép párt csak jobbközép médiát támogat, természetesen. Ez nem is róható fel neki, ez a párt dolga. Ha pedig valaki átkokat szór a jobboldalra, akkor a szocialisták kitüntetik. Ennyire frusztrált baloldal nincs még Európában. Lehet, hogy az SZDSZ ezt tudja, de egyelőre titokban tartja.

Magyarország tehát egy jómódú ország, csak még az adófizető polgárok nem értesültek róla. A dilemma eloszlatása végett nem lenne-e ésszerűbb, ha a magyar közalapítványi pénzek felhasználását független felügyelő testület ellenőrizné? Nemcsak erkölcsi, hanem a hatékonyság szempontjait is érdemes lenne megfontolni. Az érdeklődő könnyen tájékozódhat arról, hogy egy magyar parlamenti képviselőnek mekkora a fizetése, vagyonnyilatkozataik is nyilvánosak, de az Illyés Közalapítvány honlapja nem szól a kényes részletkérdésekről. Erre akkor döbbentem rá, amikor az Illyés Közalapítványtól egy megkeresés érkezett, amelyben arra kértek, hogy véleményezzem a közalapítvány tevékenységét. Egy formanyomtatványt kellett volna kitöltenem. A jó elgondolású felkérésre jó szándékkal akartam válaszolni: alapos kutatás alá vettem az internetet, mivel a helyi sajtóban nem jelent meg teljes, a személyes érdekeltség hatósugarát is feltüntető adattár. Sajnos, meg kellett állapítanom, hogy a CIA honlapján többet megtudtam a CIA-ről, mint az Illyés Közalapítvány honlapján az Illyés Közalapítványról. Válaszoltam: köszönöm a felkérést, de tájékozatlan vagyok.

Ezek után nem meglepő, hogy megszűnésekor kellemetlen vita robbant ki körülötte. Fejtő Ferenc hangot adott kételyeinek, bizonyára abból a nyugati tapasztalatból kiindulva, hogy ahol az adatok hiányosak, ott valami gond van, tehát a gyanú árnyéka akarva-akaratlanul felvetődik. A tényállásba való megfelelő bepillantás nélkül nehéz ítélkezni és pró vagy kontra nyilatkozni. A Teleki László Intézet munkáját például én is becsülöm, és sajnálom, hogy a politikusok, a baloldaliak is, a jobboldaliak is, nem vették eléggé figyelembe a szakszerű dolgozatok következtetéseit. Ilyen kutatóműhelyek léteznek Magyarországon és a határon túl is; talán nagyobb odafigyelést érdemelnének, mert ezek tárgyilagos elemzéseikkel képesek ellensúlyozni a napi politika egyeduralmát kisebbségi ügyekben.

Fejtő kételyeire Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány igazgatója búslakodva ugyan, de fölényes hangnemben válaszolt. Minden rendben volt, állítja, csak éppen az általános kép lehangoló. P. B.-nak nem is juthatott eszébe, hogy replikájában leírja: parancsoljanak, uraim, kattintsunk rá az alapítvány honalapjára, ahol részletesen, évekre visszamenően minden adat ellenőrizhető, ezenkívül a független monitoringjelentés is olvasható. Ez nem történhetett meg, mert ilyen honlap nincs. Akkor pedig ne csodálkozzunk, ha az egyszerű magyar polgár időnként felpanaszolja, hogy a kisebbségieket mindig csak támogatni kell. Bizonyára másképpen reagálna, ha ismerné minden egyes forintja sorsát.

Parászka Boróka a vitát mérlegelve azt írta, hogy Magyarország önző ország.

Személy szerint én inkább zsörtölődő, koravén, dohogó és pazarló országnak nevezném, amely esetleg önző lenne, ha a földi gondokból hirtelen a mennyekbe kerülne. Inkább szűk látókörű, mintsem önző. A Potsdammer Strassén levő Joseph Roth kávéházban üldögélve a bejárati ajtó feletti régi pályaudvari órát bámulom, miközben arra gondolok, hogy nem véletlenül került a díszhelyre, hiszen a pályaudvar és a kávéház Roth életében szorosan összetartozott. Ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után, 1920-ban Roth Bécsből Berlinbe költözött, ahonnan 1933-ban Hitler elől menekülni kényszerült. Valójában azonban az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után vált hontalanná, s mint annyi más korabeli osztrák író, vákuumba került.

Ausztria fővárosa a világháború veszteseként ügyelt a bomlás méltóságára. Az „osztrákizmus" ennek a vákuumnak a kifejezése. A kultúrtörténészek szerint ebben az időben a perifériáról érkeztek Bécsbe a modernitás impulzusai, mert Bécs egyszerre tudott kisugározni és befogadni. Mi lett volna az osztrák modernizmussal a belső identitásanarchiát feltáró Canetti, a Prágából érkező Werfel, a galíciai világot megelevenítő Roth vagy a közép-európai vándor Robert Musil nélkül? Vagy a prágai Kafka? És Ödön von Horváth? Fiume, Belgrád, Budapest, München, ahol tizenkét évesen megtanult németül, aztán osztrák író lett.

A magyar szellemi életben Trianon elsősorban fájdalmas nemzetpolitikai metafora lett. Csak az lett, mert Budapestből hiányzott a Bécsre jellemző érzékenység a periféria iránt, Budapest legfeljebb akkor érzékelte a periféria hangját, ha saját epigonjait vagy illúzióinak megjelenítését vélte felismerni benne. Ezért az osztrák kultúra ma is sokpólusú, a magyar pedig kétpólusú. Vagy népi, vagy urbánus. Mindkettő Budapesten székel.

Magyarország nyolcvan esztendő elmúltán sem tud igazán mit kezdeni elszakadt perifériáival, amivel egyebek mellett nagy tőkét pazarol el. Nemcsak segélyezni kell, hanem elfogadni az értékeket. Mint Bécs annak idején. Magyarország jelenleg azt hiszi, hogy minél közelebb kerül Brüsszelhez, annál távolabb lesz Kelet-Közép-Európától és a Balkántól. Ezt a szűklátókörűséget drágán megfizeti.