A Mozgó Világ internetes változata

Erős Ferenc

Atomium

„Nem elég meghalni; jókor kell meghalni" - mondotta egyszer Jean-Paul Sartre, a nagy francia filozófus. R. nagyapám, Arnold, aki csak egy kicsi, egyszerű zsidó papírkereskedő volt, éppen jókor halt meg, 1939. szeptember elsejére, péntekre virradó éjjel. Így már a második világháború kitöréséről sem kellett értesülnie, arról pedig aztán pláne nem, hogy nagyszámú rokonságából csak igen csekély számban élték túl mindazt, ami szeptember elseje után következett. A túlélők közé tartoztak - apámon és néhány nagybácsiján-nagynénjén meg unokatestvérén kívül - azok a papírneműkészletek, különböző méretű, színű és szagú papírlapok, jegyzettömbök, dossziék, keretes levélpapírok és borítékok, elegáns fémdobozba csomagolt színes Castel és Faber ceruzák, ecsetek, tempera- és gombfestékek, tollszárak és tollhegyek, tintatartók, gemkapcsok, vonalzók, radírok és körzők, amelyeket apámnak sikerült elrejtenie egy ismerőse pincéjében, amikor 44-ben másodszor is behívták munkaszolgálatra. Nagyapám aranyhegyű Clairefontaine töltőtollát, a legértékesebb családi örökséget pedig átadta megőrzésre legjobb barátjának, régi sárbogárdi osztálytársának, Löwensohn Mórnak, aki cionista ellenállóként éppen papírok hamisításával foglalkozott. Apámnak is csinált volna ilyen papírt, de ő - törvénytisztelő állampolgárként és egy vérbeli papírkereskedő ivadékaként - irtózott a hamis papíroktól.

A világégéstől ily módon megkímélt írószerek a háború után apám sárbogárdi papírboltját gazdagították. Az üzlet államosítása és Budapestre költözésünk után a megmaradt készletek Lövölde téri lakásunk gardróbszekrényének mélyére kerültek. Az ÁPISZ nagyhatalmú párttitkára, Lévai Marci bácsi, azelőtt Löwensohn Mór, nemcsak a Clairefontaine töltőtollat adta vissza apámnak, hanem állást is szerzett neki, kineveztetve őt az ÁPISZ-központba áruforgalmi osztályvezetőnek. Marci bácsi egészen letartóztatásáig melegen s atyailag támogatta apámat. Amikor nálunk volt a heti szokásos ultiparti, tréfásan mutogatott is a gardróbszekrényre: „Te, Dezső, tudom én, hogy nagy kincseket rejtegetsz ám ott!" Azután, hogy Marci bácsit 1951. április 20-án mint belga kémet letartóztatták, apám minden éjjel azt leste, mikor fékez le a ház előtt a fekete autó. Ehelyett azonban csak a központból rúgták ki pártfegyelmivel, és kinevezték a gödöllői ÁPISZ-fiókba boltvezető-helyettesnek. „Éberség szempontjából - olvashattam később káderdossziéjában - magatartása még mindig kívánnivalókat hagy maga után. Apja kiskereskedő volt. Felesége párttag. Kispolgári származású; kispolgári vonásait igyekszik szorgalmasan levetkőzni, de gyakran visszaesik. Az utóbbi időben továbbképezte magát marxizmus-leninizmusban. Szereti a szovjet filmeket. Közeli rokonai vannak az Amerikai E. Á.-ban, akikkel megszakította a levelezést." Aláírás: Lévai Márton. Bp. 1951. ápr. 19. A gödöllői áthelyezés mindenesetre nagyban hozzájárult apám éberségének fokozódásához, mivel minden hétköznap hajnali ötkor kellett kelnie, hogy a Kerepesi úti végállomáson elérje a gödöllői HÉV-et.

Marci bácsi 1954 júniusában régi ismerősével, Kádár Jánossal együtt szabadult ki a börtönből. Pár nappal szabadulása után egyszer csak váratlanul beállított hozzánk. Késő este volt már, apám alsógatyában, papucsban, hajlekötő neccel a fején tötyögött a lakásban. Ajtót nyitva a hívatlan, de annál örvendetesebb vendégnek, azonnal a nyakába akart borulni, de Marci bácsi türelmetlenül félretolta. „Dezsőkém! - kiáltott rá -, vannak még neked azokból a régi szép papírokból? Amikre a sárbogárdi lányoknak írtunk szerelmes leveleket annó dacumál? Azonnal adjál nekem egyet a legeslegszebbikből!" Apám hosszasan matatott a gardróbban, majd előkotort egy halovány rózsaszínű szívecskékkel vízjelezett, selyemfényű, famentes papírt. Marci bácsi elkérte az aranyhegyű Clairefontaine-t, és nagy betűkkel ráírta a lapra: KAPD BE! Alatta pedig: Rákosi elvtársnak hálával és köszönettel Lévai Márton. Illusztráció gyanánt igen élethűen le is rajzolta, mit és hogyan kapjon be Rákosi elvtárs. Majd elkérte a levélpapírhoz tartozó rózsaszínű, régi illatát nyomokban még mindig őrző borítékot, és szép, formás, iskolás betűkkel megcímezte: Rákosi Mátyás elvtársnak, A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, Budapest V. Akadémia utca 17. A levélkét gondosan összehajtogatta és belerakta a borítékba. Tárcájából elővett egy Rákosi elvtársat ábrázoló, hatvanadik születésnapjára megjelent ünnepi bélyeget, a hátát szinte kéjesen végignyalta, majd gondosan ráragasztotta a megfelelő helyre. Apám üveges tekintettel nézte végig a cselekvéssort, aztán eszelősen rárivallt régi barátjára. „Marcikám, elment a józan eszed? Agyadra ment a magánzárka? Nem volt elég? Te ezt a levelet tényleg el akarod küldeni?" „Hát hogy a fenébe ne!" - válaszolta Marci bácsi, zsebre vágta a levelet, és elviharzott. Apám úgy, ahogy volt, gatyástul-neccestül rohant utána a lépcsőn, még a kapun is kiszaladt, félrelökve a mindig bámészkodó és kíváncsian fülelő Ürmincsek bácsit, a házmestert, akinek máskor előre szokott köszönni: „Erőt, egészséget, Ürmincsek elvtárs!" A Lövölde tér és a Rottenbiller utca sarkáról rikoltozott tovább: „Marci, Marci! Állj meg! Gyere vissza! Megőrültél? Add ide nekem! Föl ne merd adni azt a kurva levelet, te barom, te állat, mert megöllek!" „Kapd be te is, gyáva féreg!" - kiáltott vissza Marci bácsi, átvágott a téren, és túl a tökmagos bódén eltűnt a Szív utca komor mélységében. Apám nem ment utána, mert esett piszkosul az eső.

Nem tudom, valóban föladta-e a levelet Marci bácsi. Egy hét múlva apám az újságban olvasta, hogy Lévai Mártont kinevezték kereskedelmi tanácsosnak a Magyar Népköztársaság brüsszeli követségére. 1956. október 30-án a még megmaradt rózsaszín szívecskés papírok egyikén levelet küldött Monsieur Márton Lévainak, Légation de la République Populaire de Hongrie, Bruxelles, Belgique. A levélben ennyi volt: MI BELGÁK HOVA ÁLLJUNK? Szeretettel Dezső. Választ sohasem kapott. Lévai Márton 1958. június 16-án nyomtalanul eltűnt. Utoljára a világkiállításon látták, az Atomium egyik golyójában.

A gardrób mélyén őrzött kincsekből időnként kaptam ajándékba egy-egy színes ceruzát és néhány rajzlapot szüleimnek azzal a szándékával, hogy orvul beavatkozzanak rajzkészségem spontán fejlődésébe, amelyen a súlyos és vészterhes elmaradottság aggasztó jelei mutatkoztak. Rajzból az általános iskolában folyton meg akartak buktatni, sőt olykor a számtanjegyemet is lerontotta az a különös fogyatékosságom, hogy még vonalzóval sem voltam képes egyenes vonalat húzni. Nem is szólva a körzővel rajzolt köreimről, amelyekhez képest még a körözött túró vagy a Hunyadi téri csarnokban kapható Ella krumpli is inkább megfelelt a kör ideájának. A rajzra való buzdításnak azonban makacsul ellenálltam. Néhány - távolról a nagyapám falon függő képére emlékeztető - nagyorrú, szemüveges, kopasz gnóm lendületes felskiccelése után rendre kitörtem a ceruzák hegyét. Ezzel szemben titokban fehéren fénylő vízjeles ívpapírokat dézsmáltam a gardróbból, és azokra írtam - az íróasztalfiókból elorozott Clairefontaine-nal - első költeményeimet. Apám nem értette, hogyan fogyhat ki a tollból a tinta oly szédítő gyorsasággal. Ilonkát, a bulímiás háztartási alkalmazottat gyanúsította, hátha ő szokott szerelmes leveleket írni Edének, a Tolna megyei Kisvaszaron lakó vőlegényének. Nagyanyám szerint ez képtelenség volna. „Vaszhejszt írni! Még olvasni se tud ez a bestia" - mondta. Én viszont imádtam Ilonkát. Néha belopóztunk a spájzba, és ketten együtt felfaltunk egy egész tömbnyi gyümölcsízt, amit anyám Hitler-szalonnának nevezett, a kényszermunkások néhanapján ebből kaptak egy-egy vékony szeletet a hessisch-lichtenaui I. G. Farben robbanóanyaggyárban. Még a Clairefontaine tollat is megmutattam neki; Ilonka hetenként egyszer nekem diktálta Edének szóló levelét. Amikor már nem bírtam elviselni egyre sürgetőbb kérését, hogy Ede jöjjön érte Kisvaszarból, és azonnal vegye őt feleségül, az egyik levélhez utóiratként odabiggyesztettem: KISVASZAR, NAGYVASZAR, ILONKA MINDIG ÁGYBA SZAR. Két nap múlva Ilonkát a Hunyadi téri csarnokból jövet a Majakovszkij utcán átkelve elütötte egy motoros. Bevitték a Koltói Anna utcai kórház traumatológiájára, ahol többórás műtéttel összerakták apró darabokra zúzott térdének mozaikkockáit. Otthon, nálunk, hetekig szökdécselt fél lábon, egy hokedli segítségével, amire begipszelt lábát rakta fel. Anyám feketén szerzett libamájjal, a Zserbóban vásárolt tátracsúccsal és csokoládélikőrrel tartotta benne a lelket. Aznap, amikor leszedték róla a gipszet, összecsomagolta a holmiját, és szó nélkül távozott. Soha többé nem láttuk. Állítólag öt gyereket szült, ki tudja, Edének-e?

A tinta viharos fogyását észlelve apám óvintézkedésként zárni kezdte a fiókot. Így hát kénytelen voltam áttérni az írógépre. Hatéves koromban már egy ujjal gépeltem - négy példányban, indigóval - a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 35. évfordulója alkalmából született versemet: „Az Auróra ágyúja dörrent, az orosz nép fölkelt..."

 

Eszem a gyenge húsotok

Az utolsó ív merített papír, nagyapám öröksége érettségi előtt fogyott el végleg, akkor, amikor szerelmes lettem Perennába, anyám egyik kolléganőjének velem egyidős leányába, akit még a kora gyermekkor ködéből, a BIVIMPEX-télapóünnepségekről ismertem, ahol maga Baumgartner Béla elvtárs, a rettegett vezérigazgató játszotta az elkötelezett télapót, úttörőnyakkendőt kötve hermelines palástjára. Perennát kezdettől fogva irigyeltem, mert mindazt tudta, amit én nem. Tudott rúdra mászni, távolugrani, korcsolyázni, tollaslabdázni, művészi tornázni és balettezni, gyönyörűen rajzolt, szolfézsra járt és trillázva énekelt, tudott szolmizálni, zongorázni, versmondóként pedig már óvodásként is díjakat nyert. A vállalati ünnepségeken rendszerint ő volt az előszavaló. Az egyik télapóbulin - lehettünk vagy ötévesek - nagy feltűnést keltett Donászy Magda Télapóhoz című költeményének előadásával.

Szívünk rég ide vár,

Télapó gyere már!

Jöjj el éljen a tél!

Tőled senki sem fél.

Halkan reccsen az ág,

Öltöztesd fel a fát,

Hulljon rá pihe hó,

Szánkón siklani jó!

Évi és Peti vár,

Télapó, gyere már!

Nyíljon már ki a zsák:

Alma, szép aranyág.

Szívünk rég ide vár,

Télapó gyere már!

Jöjj el éljen a tél!

Tőled senki sem fél.

A rettegett Baumgartner elvtárs a vers hallatán oly nyájas lett, mint a becsinált leves, és élvezettel simogatta, virgácsával paskolgatta Évi, Feri, Peti, Panni, Palkó és a többi gyermek fejecskéjét, arcocskáját, popsikáját. „Eszem a gyenge húsotok!" - suttogta kéjesen. Zsákja is kinyílt, ömlött belőle a sok sportszelet, szaloncukor, alma, dió, mogyoró, magyar narancs, szovjet banán, csehszlovák füge, NDK-datolya, sőt valódi nyugati áru: finn ananász. „Látjátok, tőlem senki se fél! Hát bántottam én valaha valakit?" - fordult a BIVIMPEX krampusznak beöltözött titkárnőjéhez, Bimbó Lajosné szül. Wiszketh Boglárkához. „Nem, nem, soha!" - felelte Boglárka, és szemei megteltek könnyel, mert éppen eszébe jutott boldogult nagyapja, az öreg Wiszketh Mózes székelyudvarhelyi házának oszlopos tornáca, ahol annak idején a Csíki-havasokból érkező, farkasok és oláhok kergette szegény Mikulás először menedékre lelt. Felidézte magában nagybátyjának, a drága jó Albi bácsinak, az egészen Amerikáig kergetett grófnak és költőnek feledhetetlen sorait is:

Mert ahol magyar még a lélek,

és szittya ajkon kél a szó,

ott hervadásról nem mesélhet

a bús tavasz-faló.

Baumgartner elvtárs pedig olyannyira azonosult szerepével, hogy még a télapóünnepség utáni vállalati aktíván is télapóbőrbe bújva osztotta ki az év végi jutalmakat. Anyám aznap este, amikor tíz óra után végre hazaért, sírógörcsöt kapott. „Már megint nem én kapom a prémiumot, hanem az a büdös ká, akinek folyton wiszketh a péje!" „Kérsz egy kis konyakot?" - kérdezte apám együtt érzően, és töltött neki egy stampedli albán nedűt a féltve őrzött szkenderbéges üvegből, majd rágyújtottak egy king size Portira.

Perennát elsősorban azért irigyeltem, mert mindig tiszta kitűnő volt a bizonyítványa; a mi családunk számára tökéletes bezzeg-gyerekként funkcionált. Perfekcionizmusa nem ismert határokat. A „Jó tanuló, jó sportoló" kitüntetés többszörös birtokosaként, az összes lehetséges úttörőpróba, akadályverseny, tornabajnokság és csillagtúra győzteseként hatodik osztályos korában abban a megtiszteltetésben részesült, hogy úttörővasutas lehetett. Először csak egyszerű pénztáros, majd kalauz, főkalauz, sőt ellenőr, főellenőr, aztán piros tányérsapkás, egyenruhás vasúti tiszt, kezében az indítótárcsával, s végül azt is megengedték neki, hogy a mozdonyvezető helyére ülve egyedül ő vezesse a Rózsa Richárdról elnevezett motorvonatot két állomás, Csillebérc és Ságvári liget között. Szép tavaszi napokon a végállomásra érve kipirult arccal dalolta, együtt az utasokkal: „KIMSZ-esek jártak hajdan e tájon, élükön Ságvári járt..."

És igen, az ő apukája, Ernő bácsi, az egykori KIMSZ-es, aki szintén erre járt hajdanán, közvetlenül Ságvári mögött, ő 57-ben munkásőr lett! A pisztolyát is hazavihette, pufajkája pedig ott lógott a fogason, kint az előszobában, Néha egész nap és egész éjszaka kint volt a terepen, az enyém bezzeg ki se mert mozdulni otthonról március 15-én, csak azt motyogta magában: muk, muk, muk... Perenna apukája ekkor már a Cukor utcai Pedagógiai Főiskola matematika tanszékének a tanára volt. 1953. március 4-én védte meg kandidátusi disszertációját „Sztálin elvtárs matematikai munkásságának alkalmazása a korszerű számtantanításban" címmel. Az opponensek és a bizottság tagjai közül senki se merte megkérdezni, hol és mikor jelentek meg Sztálin elvtárs matematikai művei. „Kár, hogy egy szót sem tudok grúzul" - mondta a védés után, a banketten a bizottság elnöke, Kornfeld Albert professzor, a világhírű matematikus. Másnap Sztálin elvtárs meghalt, így vele együtt számtalan számtani felfedezése is a mauzóleumba, majd a Kreml falába szállt.

Az én apukám, szegény, Ernő bácsival ellentétben nem sokra vitte, még csak egy nyomorult doktori címre se futotta. Mit kandidátus! Ha legalább orvos, ügyvéd lett volna, vagy, uram bocsá! állatorvos! Még ezt is elnéztem volna neki. Ernő bácsiékhoz képest lakásviszonyaink kimondottan szegényesek voltak. Perennáék vidáman pöffeszkedtek háromszobás, erkélyes Raoul Wallenberg utcai lakásukban, mi pedig a lerobbant, golyó szaggatta Lövölde téri ház két szoba hallos, cselédszobás lakásában nyomorogtunk (amelybe később, kamaszkoromban én lettem a konyhából nyíló cselédszobába száműzve). Igaz, a szomszédok minket irigyeltek, mert nekünk volt már Szaratov hűtőszekrényünk (amit a nagyanyám a szputnyikkal kevert össze), Rakéta porszívónk, sőt 1961-ban lett egy VT tévénk is, amit Székesfehérváron gyártottak a később VIDEOTON-ra átkeresztelt Vadásztölténygyárban. „Na, ennek is lőttek!" - mondta nagyanyám, rámutatva a képernyő helyén tátongó fekete lyukra, amelyen még Fuszulyka úr, apám sokat megélt gelkás ismerőse is hitetlenkedve csóválta a fejét.

Persze Perennáék ekkor már Supraphon lemezjátszóval és Mambó magnóval is büszkélkedhettek. Náluk termálfűtés volt, egyenesen a margitszigeti hőforrásokból jött hozzájuk a kénes szagú forró víz, amely háromszor egy héten a fürdőszoba kádját is megtöltötte. Nálunk, ha fürödni akartunk, be kellett fűteni a fürdőszobai vaskályhába; télen-nyáron én hordtam fel saját kezűleg a szenet és a tűzifát a pincéből. Ürmincsek bácsi gyanakodva, ferde szemmel méregetett, amikor jövet-menet kénytelen voltam zörgő vödrökkel elhaladni ajtaja mellett. Provokatívan nem köszöntem neki, mióta nagyanyám azt mondta róla, biztosan nyilas volt. Nekem viszont az volt a meggyőződésem, hogy Ürmincsek bácsi a hírhedt tajvani diktátor, Csang Kai-sek rokona, és eredetileg Ür-Min-seknek hívták. 56-ban nagyanyám azt leste, hogy mikor veszi elő a naftalinból fekete egyenruháját, és mikor kezdi összeírni a zsidókat és a kommunistákat. Ehelyett azonban Ürmincsek bácsi és Ürmincsek néni kézen fogva reszkettek a pincében, hatéves korában régen elhunyt kislányuk fényképét nézegették, a Miatyánkot mormolgatták, és időnként keresztet vetettek, mialatt suhancok lövöldöztek meg dobáltak Molotov koktélokat a Lövölde téren vonuló szovjet tankokra, azok pedig könyörtelenül visszalőttek a környező házakra. A mi házunk is kapott egy jó nagy belövést, szerencsére nem a mi lakásunk, hanem a Guligáéké a harmadik emeleten. Nagyanyám szerint meg is érdemelték, mert antiszemiták voltak. Guligáék már csak néhány megmaradt holmiért mentek vissza a szétlőtt lakásba; még novemberben Ausztriába, majd onnan Izraelbe disszidáltak. Velem egyidős leányuk, Aranka férjhez ment egy palesztin pszichiáterhez, és Zahava el-Hassan Guliga néven posztkolonialista filmkritikus lett Floridában. (Fő műve, a Hitchcocktól Hirosimáig magyarul is megjelent.) Ürmincsek bácsi pedig, amikor már többé-kevésbé veszélytelenül ki lehetett menni az utcára, zabrált a Damjanich utcai hentesüzletből egy fél disznót; a lépcsőházban szépen kiterítette a zsákmányt, és a széttrancsírozott darabokat borsos áron kiárusította a lakóknak. Anyám is vett néhány karajt, és isteni rántott húst csinált belőle; a nagyanyámnak meg elmagyarázta, hogy a sertés voltaképpen borjúnak született.

Álmaim napfényes Újlipótvárosát és a valóság sötét, fertelmes, bűzös Csikágóját a még mocskosabb Külső-Terézváros választotta el, meg persze a Rudas László utcát határoló mávatag raktárépületek, viskók és fabódék, azután meg a sínek, melyeken szigorúan ellenőrzött vonatok, hajtányok és sínautók közlekedtek Rákosrendezőig és tovább, Alsógödig, Vácig, Szobig és túrovóig, onnan pedig Pardubicén át a világ végéig. Apámmal gyakran sétáltunk végig az arisztokratikusan elegáns Bajza utcán, megnéztük a kínai követség hirdetőtáblájára kitett hatalmas Mao-képeket; a Gorkij fasor sarkán, a Korvin Kórház előtt apám elmagyarázta, mi a különbség Ottó és Mátyás között; megbámultuk a Sztálin út sarkán lévő szovjet követség szürkén fenyegető épületére vigyázó piros parolis őröket, átkeltünk a Rudas László utcán, és bementünk a vasúti terület alatti gyalogos átjáróba, ahol mindig hideg volt, még a legnagyobb kánikulában is. Az alagút vége a Bulcsú utcába torkollott, itt láttuk meg újra, omló vakolatú házak között, a napvilágot, aztán átvágtunk a fekete kendős sváb kofáktól, rózsaillatú bolgárkertészektől, nagy bajuszú tót vándorköszörűsöktől és drótosoktól, kaftános zsidó handléktól, jövendőmondó cigányasszonyoktól, színmagyar huligánoktól, jampecektől és striciktől, kéregető vakoktól és nyomorék koldusoktól, káromkodó trógerektől, valamint multikulturális kurváktól és internacionalista zsebtolvajoktól nyüzsgő Lehel piacon, megkerültük a Lehel téri templomot, amely büszkén hirdette Árpád-házi Szent Margit románkori dicsőségét Lőpordűlőn, a város szocreál peremén. Néha átszaladtunk a forgalmas Váci úton, és eljutottunk Újlipótváros határáig, a Victor Hugóra nemrégiben átkeresztelt Wahrmann Mór utcáig, onnan pedig egészen a Pozsonyi út Bauhaus-paradicsomáig és a Szent István parkig. Volt, amikor az Újpesti rakparton átkelve lementünk a vizafogói Duna-partra. Apám hosszú percekig nézte a folyót, fel-felbukkanó holttestekre várva. Nem szólt egy szót sem, de amikor egy hosszú uszály vagy éppen egy csak felbukkanó viza vagy egy rövid dinnyehéj kettészelte a zavaros, bölcs és nagy Dunát, hirtelen megfordult, kézen fogott és azt mondta: „Menjünk innen, de gyorsan!"

Amikor egyszer egy évben Perennáékhoz mentünk vendégségbe a Wallenberg utcába, a 76-os trolival szeltük át a város érdes részét. Az Élmunkás hídról egészen a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokának hátuljáig lehetett látni, eléje pedig odaképzeltem a Nyugati előtti világot, a Marx teret, a hatos villamost, a tizenkettes buszt, és a nyüzsgő, üzletekkel zsúfolt Körutat, amely a Margit hídban folytatódik. A másik parton áll Buda még, ám visszatérő rémálmaimban elfoglalták az imperialisták, most a romos Várból küldik ádáz parancsaikat, a Halászbástyán halomra lövik a sztrájkoló nyugat-budapesti munkásokat, de a bunkerekben már szerveződik az antifasiszta földalatti ellenállás, és a rózsadombi proletariátus titokban kikiáltotta a dicsőséges Budai Tanácsköztársaságot. Csak útlevéllel és vízummal lehet átbújni a híd közepén felállított vasfüggöny alatt, ezért nem is tudjuk meglátogatni a Fillér utcában lakó Rózsi nénit, apám nagynénjét. (Ami önmagában nem nevezhető akkora tragédiának, mert legutoljára, amikor - még a szabad Buda idején - nála jártunk, nekimentem a lombikos kávéfőzőjének, ami nagy csörömpöléssel összetört, a forró kávé pedig a kezemre, onnan meg Rózsi néni fehér csipketerítőjére ömlött.) Az imperialista megszállás alatt nyögő budaiaknak erőt ad, hogy mi, kelet-budapestiek nem hagyjuk magunkat. Már visszafoglaltuk a Margitszigetet, a szigeti lejárón újra jár a 26-os busz, diadalmasan végigmegy a szigeten, egészen a Sztálin hídig. Megáll a Palatinus strand előtt is, én pedig hullámmedencéjének legölesebb hulláma tajtékzó tetejéről emelem magasra a vörös zászlót.

 

Csak tiszta forrásbul

Apám - a gödöllői kitérő után - visszakerült az ÁPISZ-központba, és hamarosan rábízták a sajtó- és propagandacsoport vezetését. Szolgálatkész és ambiciózus hivatalnok lett; oroszlánrészt vállalt Ordas Olivér vezérigazgató nagyszabású áruválaszték- és piacbővítési terveinek megvalósításában. Eredményesen befejezte az októberi sajnálatos események miatt kényszerűen félbeszakított dialektikusmaterializmus-tanfolyamot, és még oroszul is megtanult néhány szót, hogy anyanyelvükön tudjon tárgyalni az ÁPISZ szovjet testvérvállalata, a SZOVBUMAG hazánkba látogató képviselőivel. Egészen jól elbeszélgetett például Arkagyij Boriszovics Goldfarb elvtárssal, a delegáció egyik tagjával, aki nagy igyekezettel próbálta a jiddist apám számára többé-kevésbé érthető német irodalmi nyelvvé formálni. Apám udvariasan viszonozni próbálta Goldfarb elvtárs gesztusát. „Tovariscs Goldfarb, Sie sind agyin Meschüge" - mondta neki nyelvgyakorlás céljából. Arkagyij Boriszovics mosolygott. „Genosse R., ich bin wirklich ein Meschüge", és valami Vorkutát meg Kolimát emlegetett, de apám nem értette, mit akar ezzel mondani. Viszont remek barterüzletet kötöttek Goldfarb elvtárs közreműködésével: az ÁPISZ húsz millió tekercs vécépapírral járult hozzá a KOMGIG, azaz a „Komunyisztyicseszkaja gigienyija" program megvalósításához, amelynek keretében a hétéves tervidőszak végéig minden szovjet család toalettpapírral való ellátását irányozta elő a pártkongresszus. (A terv teljesítése azonban némi késedelmet szenvedhetett, mert 1972-ben Szvetlana Rozenbluméknál még mindig Brezsnyev elvtárs Pravdában megjelent fényképe virított a társbérleti lakás toalettjének papírtartójában. Persze lehet, hogy az újságpapírt maga Szvetocska csempészte oda, hogy felbosszantsa apját, Nyikifor Hajimovicsot, a dialektikus materializmus professzorát.) A vécépapír-szállítmányért cserébe a szovjet fél tízmillió gemkapcsot küldött az ÁPISZ-nak.

Apám az ÁPISZ propagandafőnökeként eltöltött évei alatt a szocialista reklám egyik úttörőjévé küzdötte fel magát - doktori cím nélkül is. Egyik nagy találmánya az volt, hogy minden év szeptember elsején irka- és írószercsomagot osztott szét az új első osztályosok között. Ráadásként minden gyerek kapott egy nagy ÁPISZ-macit, melynek alján egy ceruzahegyezőnek mondott hatalmas lyuk tátongott. Forradalmi ötlet volt apám részéről az év első újszülöttjének megjutalmazása is. Az ÁPISZ-bébi egy ötezer forintos vásárlási utalványt kapott, amelynek szelvényei 6 és 18 éves kor között bármilyen ÁPISZ-termékre beválthatók voltak, vécépapír kivételével. Az utolsó szelvényt már az ÁPISZ privatizáció utáni jogutódjának, a PIÉRT-nek az egyik üzletében váltotta be 1992 első munkanapján egy volt ÁPISZ-bébi, egy Papp Piroska nevű ifjú hölgy, aki újév napján ünnepelte 18. születésnapját. Az utalványért cserébe 100 darab volt szovjet gemkapcsot kapott.

Szilveszter esténként apám puccba vágta magát, végighallgatta a rádiókabarét, s a Himnusz hangjainál már türelmetlenül toporgott, várva, mikor szólal meg éjfél után először a telefon. Többnyire már a „balsorsa kit régentép"-nél csörgött a készülék. A boldogító hír hallatán apám taxit rendelt, felkapta a hatalmas virágcsokrot az ebédlőasztalon álló vázából, és rohant abba a kórházba vagy klinikára, ahol a víg esztendő első örvendetes eseménye bekövetkezett. Még az újságban is megjelent a kép, amint átadja az utalványt és a csokrot az újdonsült anyukának, aki oly üdvözült mosollyal néz rá, mintha apám lenne gyermekének apja.

A papír- és írószeripari termékek marketingjébe apám vezette be a pszichológiát. Régi ismerőse, dr. Boschán Rudolfné Blum Vilma személyében felvett egy reklámpszichológust. Vilma néni egyébként gyermekpszichológus volt, valaha a Gyermekklinika nevelési tanácsadójában rendelt, de 56 után kirúgták, mivel nem tartották elég megbízhatónak, a pártba se lépett vissza, holott régebben az intézmény párttitkára volt; noch dazu, egyetlen fia, Charlie disszidált. Apám is csak havonta meghosszabbítandó munkaszerződéssel tudta felvenni, mivel így nem kellett hozzá a kerületi pártbizottság egyetértése. Ordas Olivér az egyik nálunk tartott ultipartin egy terített durchmars közben egyszerre csak apámhoz fordult: „Mondd csak, drága Dezsőkém, honnan a jó büdös fenéből szalajtottad ezt a bányarémet?" De végül egy Fedák Sári után belátta, hogy a szocializmus építésének jelen szakaszában egyre inkább nélkülözhetetlenné válik a pszichológia tudománya.

Anyám szerint Vilma néni krónikus péniszirigységben szenvedett. A gyermekszoba titkai című könyve, amely 1937-ban jelent meg Somló Béla kiadásában, nekünk is megvolt, igaz, Lenin összes művei mögé száműzve. Már első osztályos korom óta kedvenc olvasmányaim közé tartozott, elrongyolódott papírfedelét többször leöntöttem málnaszörppel. Az ősjelenet témája annyira felizgatta a fantáziámat, hogy éjszakánként néha órákig leskelődtem szüleim hálószobájának kulcslyukán, ilyen jelenetnek azonban nem sikerült nyomára bukkannom. Később hosszú mondatokat tanultam meg és idéztem fejből Vilma néni könyvéből, mert tudtam, hogy anyámat ez mérhetetlenül bosszantja. „A legnyájasabb anya is lehet túlkövetelő, és éppígy megeshet, hogy egy gyermek sűrű pofonok mellett is neveletlen marad... A gyermek nem rosszaságból, hanem természeténél fogva kell hogy tiltakozzék a reá rótt korlátozások ellen... Az önfegyelemre nevelésnél is gondoskodnunk kell arról, hogy a gyermek időnként »kitombolhassa« magát."

Gyanúm szerint apám - lelki fejlődésem zavarai miatt módfelett aggódva - csak azért alkalmazta Vilma nénit reklámpszichológusként, hogy véletlenül összetalálkozzék velem az ÁPISZ-székház páternoszterében, amelyen órákig utazgattam le és föl, alig várva, hogy a padláson és a pincében átforduljon a liftszekrény. Vilma néni Róheim Géza kardvívó, néprajztudós és pszichoanalitikus tanítványa volt, és a gyermeki lélek mellett kiválóan értett az egzotikus népszokásokhoz. Hosszú órákon keresztül tudott nekem mesélni a csurunga népről, totemről, taburól, varázslatról és mágiáról. „...az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én" - idézte a költőt, akivel férje, dr. Boschán gyermekorvos együtt volt, amíg el nem vitte a tífusz, a bori munkatáborban. A követ én is kipróbáltam, de nekem sajnos nem jött be, rajtam csak Szágundelli tudott segíteni, ő is csak akkor, ha akart. Vilma néni mellesleg megcsináltatta velem a Rohrschach-tesztet. „Nem muszáj mindig originálisnak akarni lenni. És nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. És néha másnak is lehet igaza. Egyszer fent, máskor lent" - foglalta össze szakvéleményét az ÁPISZ reklámpszichológusa.

Vilma néni fő szenvedélye a dohányzás volt, napi két-három doboz Munkást vagy Tervet szívott, később leszokás céljából áttért a Fecskére, majd amikor krónikus bronchitise miatt már alig kapott levegőt, pipázni kezdett. Kamaszkoromban én is az ő hatására kezdtem el pipázni, majd - fordított utat bejárva - Fecskét, majd Munkást szívni. Évtizedekkel később örömmel fedeztem fel Vilma néni omaha indiánokról szóló régi dolgozatában, amely a Das Psychoanalytische Volksbuch-ban jelent meg 1932-ben, a következő mondatot: „A jó pénisz, ami életet ad, anyamellé lesz. Különösen világosan megmutatkozik ez a pipa kettős szimbolikájában. A pipa egyrészt az alkotó szimbóluma, tehát pénisz szimbólum, másrészt, mint békepipa és a főnök ismertető jele, az anyamell szimbóluma."

Apám szlogenek gyártásában is nagy volt. Vilma néni segítségével ő alkotta meg a szocialista reklám gyöngyszemét, az ÁPISZ méltán híres, korszakalkotó jelmondatát, amely büszkén hirdette a dolgozó népnek: RUHABOLTBÓL A RUHÁT, ÁPISZBÓL A CERUZÁT! Mindamellett én, folyton kellemetlenkedő és szuperkritikus kamasz lévén, a dackorszak csúcsáról mindent lefitymálva nem voltam megelégedve a jelszóval, poétikailag és politikailag egyaránt elhibázottnak tartottam. Kitaláltam hát egy másikat, ami szerintem mind formailag, mind tartalmilag sokkal kifinomultabbnak tűnt - érzelmi, indulati felszólító jellegéről nem is szólva: ÖN TISZTA LAPPAL INDUL, HA PAPÍRT VESZ AZ ÁPISZTUL! Vilma néni el volt ragadtatva, azt mondta, ez a szlogen a tudattalan mélyén lakozó vágyakat szublimálja a tiszta lap iránti szükségletté. Csak az a baj, tette hozzá, hogy beindítja a regressziós fantáziákat is, mivel a tiszta lapról mindenkinek a tiszta pelenka jut eszébe, amit kedve és tetszése szerint bármikor bepiszkíthat, hiszen hamarosan tisztába teszik úgyis. Apámnak is tetszett a hirdetés, de azt mondta, Ordas vezérigazgató elvtárs sohasem engedné meg az ilyen népieschkedő megfogalmazásokat. „Csak tiszta forrásbul!" - idézte apám Ordas elvtárs legutóbbi taggyűlési felszólalását. Ordas Olivér népi káder volt, de származásából nem kovácsolt talmi erényeket. Szabad idejében verseket írt, Illyés Gyula modorában. „Jegyezd, meg, Dezsőkém - szokta mondani apámnak -, ahogy a költő írja: »Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal kellene: honnan jössz - azzal, ecsém: hova mész!«"

Mitológiai stúdiumaimban elmélyülve azt javasoltam apámnak, hogy az ÁPISZ-maci helyett vezessék be az ÁPISZ-bikát, ez talán mégiscsak stílszerűbb volna. Ám erre azt mondta, hogy ezzel csak lovat adnánk a sorainkban megbúvó imperialista torreádorok feneke alá. Sorra elvetette további, roppant originális javaslataimat is: Vilma néni fejlesszen ki új, ÁPISZ-tintával és itatóspapírral készülő tintapacni-tesztet a Rohrschach-teszt helyébe; hozzanak be az amerikai imperializmus ellen küzdő Vietnamból (a Vadásztölténygyárban gyártott kézigránátok ellenértékeként) tintahalkonzerveket, valamint papírtigriseket Kínából.

Csalódásomban és dühömben fogtam magam, kiötlöttem egy újabb, még originálisabb szlogent, és Norodom Szihanuk álnéven egyenesen Ordas Olivér vezérigazgatónak küldtem el. Szágundelli, segíts! - kértem a nagy varázslót, bízva abban, hogy az ő tetszését is el fogja nyerni zseniális költeményem: ÁPISZ PAPÍR PUHA, SELYMES, BÉBI ÉS AGG MINDIG EZT VESZ. És valóban, Szágundelli csodát tett. Egy hét múlva levelet kaptam az ÁPISZ-tól. „Tisztelt Szihanuk elvtárs! Engedje meg, hogy szívből gratuláljak kiváló reklámmondatához. Javaslatát vállalatunk örömmel magáévá teszi, és a megfelelő időben fel fogja használni reklámtevékenységében. Javaslatért 250 Ft. újítási díjban részesítem, melynek kifizetéséről intézkedtem. Elvtársi üdvözlettel: Ordas Olivér vezérigazgató."

Hetekig, hónapokig vártam, hogy felhangozzék végre a nagyszerű lózung a rádióban, megjelenjen az újságban meg a hirdetőoszlopokon. Miután azonban híre-hamva se volt annak, hogy ötletemből akár csak egy árva szót is hasznosítanának az ÁPISZ reklámtevékenységében, elhatároztam, hogy kíméletlen bosszút állok, Vilma néni intései dacára még annál is originálisabb leszek, s végre megölöm az ÁPISZ-bikát. Egymás után küldtem el Ordas Olivérnek - hol Enver Hodzsa, Joseph Kaszavubu, hol Moise Csombe, Kwame Nkrumah, Ali Szasztroamidzsozsó, Souvanna Phouma, Huari Bumedien, Sékou Touré vagy U Thant álneveken - újabb és újabb kiváló ötleteimet. Például:

A BÉBITŐL AZ AGGIG, ÁPISSZAL A VALAGIG!

EZ A PAPÍR ÁPISZI, NEM FOG RAJTA SZAR, PISI.

LASTEX KOTONT MINDEN FARKON, ÁPISZ KARTONT MINDEN SARKON!

RÖLTEX RÓZSIT MINDEN ÖLBE, ÁPISZ-TOLLAT MINDEN FÜLBE!

Végül: BEZÁRTAK AZ ÁPISZOK, MARADT UTÁNUK KOSZ, PISZOK.

Szegény jó Patrice Lumumba! Még az ő nevén érkező javaslatomat se méltatták válaszra. Pedig róla, a kongói nép hős fiáról nevezték el éppen akkor a zuglói Róna utcát, ahol a filmgyár volt, és ahol szomszédunk, a Tábornok Úr, a féllábú vitéz dr. tanai Tanay Artúr valaha portásként dolgozott. Az öreg tábornok selypítve beszélt, és szeretett viccelődni. Nagy református volt; a Szabadság téri gyülekezetben presbiterként szolgált. „Ti szidók - szokta mondani nekem október 31-én, a reformáció napján -, ti büdösz maceszfaló bipszik nem isz tudjátok, mit ünnepelünk ma. Hát azt, kiszfiam, hogy 1517-ben Luther e napon akasztotta fel Tanayt a wittenbergi templom kapujára!" Kissé hasonlított Feleki Kamillra, akivel az Állami Áruház forgatása idején ismerkedett meg a filmgyárban. Feleki a forgatásra menet szívélyesen üdvözölte őt: „Tábornok Úrnak alázatoszan jelentem, a kivégzőosztag felszorakozott!", s rámutatott az előtte haladó filmgyári párttitkárra, aki ügyet sem vetett a portásfülkében üldögélő tábornokra. Feleki néha ingyenjegyet adott vitéz Tanaynak az Operettszínházba a Csárdáskirálynőhöz, a Marica grófnőhöz vagy a Lili bárónőhöz. „Gazember lesz az én kisz unokám" - utánozta Glauziusz bácsit a Tábornok Úr, valahányszor meglátott engem a nagyanyámmal. Esténként, néhány nagyfröccs után, falábával steppelt a gangon; a kopogásra az egész ház felébredt, a lakók elbűvölve nézték a produkciót, mindaddig, amíg Tanay néni be nem vonszolta férjét a lakásba. Azután, hogy Tanay néni meghalt, a Tábornok Úr soha többé nem csatolta föl a műlábát. Amikor az Úr végre magához szólította vitéz Tanayt is, a rokonok azonnal kiürítették a lakást az utolsó szögig, csak a műlábat hagyták ott az IKV-nak.

 

Az élet forgataga

Az utolsó levél feladása után két nappal apám hazajött, lerogyott a fotelba, behívott, és halálsápadtan azt mondta: „Ha így folytatod, tényleg bezárnak az ápiszok. Legalábbis nekem." Egy szót se szóltam, kisomfordáltam a szobából, vissza a cselédszobámba. Végigvetettem magamat az ágyamon, és suttogva kértem Szágundellit: Segíts! Egy hét múlva apám megkapta „A belkereskedelem kiváló dolgozója" kitüntetést. Egy évvel később nyugdíjazását kérte. Nyugállományba vonulása alkalmából a Munka Érdemrend bronzfokozatát kapta. „Az iráni sahné takarítónője ezüstöt kapott" - mondta rezignáltan. „S maradt utána kosz, piszok" - válaszoltam megilletődve, és majdnem elsírtam magam.

Kétségbeesésemben elrohantam Vilma néni lakására a Joliot-Curie térre. A vele lakó, unokanővérének mondott özv. Hamzsabégi Salamonné, Paula néni nyitott ajtót, s közölte, Vilma néni Párizsban van. „Mikor jön vissza?" - kérdeztem türelmetlenül. Paula néninek könnyek csillantak a szemében. „Talán soha. Charlie kivitette Párizsba, hogy ott operálják meg. Kinyitották, de már nem lehetett megoperálni, akkora volt a daganat, és annyi volt az áttétel. Nem sok ideje van hátra." De Vilma néni mégis hazajött, mert Magyarországon akart meghalni. „Azt hallottam, Géza koporsóját piros-fehér-zöld zászlóval letakarva ravatalozták fel New Yorkban" - mondta halála előtt néhány nappal Paula néninek. De Vilma néninek nem volt koporsója, hanem csak egy urnája. „Maradt utána kosz, piszok" - jutott eszembe oly felháborító profánsággal, hogy elnevettem magam. A szertartáson, amelyen jelen volt az öreg Goldmann házaspár is, Vilma néni kedvenc versét, Radnóti „Nem tudhatom"-ját szavalta hanglemezről Latinovits Zoltán, majd az urna tartalmát Mahler Feltámadási szimfóniája utolsó tételének hangjai mellett erős vízsugárral szétszórták a levegőben. Szágundelli ott állt a slaugnál, és szomorúan ingatta a fejét. A gyászolók közül néhányan halkan dünnyögték az Internacionálét. Egy fiatalos, jó alakú, lefátyolozott arcú nő, akit a gyászolók közül senki sem ismert, vagy nem akart megismerni, a szertartás után gyorsan lelécelt, és a kijárattal ellentétes irányban indult el. „Úristen, Lenocska, gyere vissza!" - próbált utána szólni Hamzsabéginé, Paula néni, de a fátyolos hölgy, Mihálydeákné Anhalczer Leonóra csak ment, és caplatott némán a sárban, a sírok között tovább botladozva, a temető leghátsó, bozótos-gazos, legelhagyatottabb szöglete felé.

Boschánék egyetlen fia, Charlie anyja temetésre sem kapott beutazóvízumot Magyarországra. Bogárdi Károly Budapesten a Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt, 56 novemberében a főiskolán ellenálló csoportot szervezett, amely ugyan néhány stencilezett röplapon kívül nem csinált semmi egyebet, de amikor 57 elején az egyik évfolyamtársa feljelentette a politikai rendőrségen, jobbnak látta lelépni. Döntése fölöttébb helyénvalónak bizonyult, mert egyik társát és barátját, Mihálydeák Szilvesztert, aki ugyancsak röpcédulákat stencilezett, géppisztollyal a kezében felismerni vélték a L'Espresso című olasz hetilapban megjelent fényképen, amelyet egy ismeretlen fotós készített 1956. október 30-án a Köztársaság téren. Mihálydeák Szilvesztert a szocialista államrend megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvéssel vádolták, kegyelmi kérvényét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította, és 57 utolsó napján felakasztották.

Charlie Franciaországba disszidált, és Charles Bogardy néven François Truffault rendezőasszisztense lett a Négyszáz csapásban meg a Jules és Jimben. Később reklámfilmeket forgatott a Clairefontaine nevű francia papír- és írószergyártó cég számára. A nyolcvanas években Charles Bogardy stencilpapírral látta el a magyarországi demokratikus ellenzéket. Alkalmi összekötőként én is jártam nála, Párizsban, a tizenkilencedik kerületben, a place de Stalingradon lévő lakásában, ahol élettársával, Josette Kupferschmidt belga fuvolaművésznővel lakott együtt. Monsieur Bogardy átadott nekem egy nagy köteg Clairefontaine márkájú stencilpapírt. „Éljen a forradalom! Csak tiszta forrásbul!" - mondta nevetve, majd meghívott vacsorázni a sarki vietnami vendéglőbe. „Itthon megsüketülnénk. Josette a holnapi koncertre készül." Tintahalat ettünk leszálló sárkány módra, majd rendeltünk egy üveg rizspálinkát. Pálinkázás közben Charlie kezembe nyomott egy vastag borítékot. „Úgy vigyázz erre, mint a szemed fényére! Nehogy a vámpírok martaléka legyen! És csak otthon nyisd ki!"

Komárom magasságában jött egy harcra kész vámpír, leszedette, kinyittatta a kofferemet, és kiemelte a legfelül heverő stencilpapírköteget. „Szágundelli, most segíts, ha tudsz!" A vámpír elégedetten bólintott, és tovább nem kutakodott. „Uram, leszállás után szíveskedjék a vámhivatalba fáradni!" - mondta mosolyogva, és máris turkálni kezdett útitársnőm fehérneműi között, arcát elöntötte a vám-pír. A Keleti pályaudvaron már várt két fegyveres határőr, akik udvariasan bekísértek a vámhivatali helyiségbe. A vámtiszt elmélyülten tanulmányozta az asztalán fekvő stencilpapírköteget, majd így szólt: „Kedves uram, mi nagyon jól tudjuk, kinek viszi. Szeretnénk tudni, kitől kapta?" „François Truffault-tól" - válaszoltam kapásból, miközben a Le tourbillon de la vie című dalt dúdoltam magamban a Jules és Jimből.

Elle avait des yeux, des yeux d'opale,

Qui me fascinaient, qui me fascinaient.

Y avait l'ovale de son visage pâle

De femme fatale qui m'fut fatale.

„Ki a fene ez a Trafó? " - kérdezte a vámos hitetlenkedve. „Jules és Jim barátja" - mondtam, miközben dünnyögtem tovább:

On s'est connus, on s'est reconnus,

On s'est perdus de vue, on s'est r'perdus d'vue

On s'est retrouvés, on s'est réchauffés,

Puis on s'est séparés.

„Ahá! Őket már ismerjük! - mondta jelentőségteljesen a vámos. - Akkor most, drága uram, ha nincs ellenére, felveszünk egy jegyzőkönyvet. Tehát, szíveskedjék közölni, kitől méltóztatott kapni az anyagot? Tessék betűzni a nevet!" Leült az írógép mellé, és egy ujjal pötyögni kezdett, miközben tekintete az irodában lévő tévé képernyőjére szegeződött. Éppen a Ferencváros - CSZKA Moszkva Európa Kupa mérkőzést közvetítették a Népstadionból. „Nagy ef - er - a - en - cé (alul, tetszik tudni, olyan kis farkincával), o - i - es, Nagy té - er - u - két ef - a - u - el - té" - diktáltam. Mire szegény vámos a végére ért, a meccset is lefújták. Homlokán hatalmas izzadságcseppek gyöngyöztek. „A büdös kurva anyjukat a ruszkiknak, ezt is elvesztettük!" - méltatlankodott. „Így van ez! Egyszer fent, máskor lent" - mondtam együttérző sóhajjal, s folytattam a néma dúdolást:

Quand on s'est connus,

Quand on s'est reconnus,

Pourquoi se perdre de vue,

Se reperdre de vue?

Otthon kinyitottam a borítékot. Vilma és Dezső harminc éven át tartó levelezése volt benne. Az első rózsaszín szívecskés levéltől a legutolsó gyászjelentésig. Úgy éreztem, örökre megnémulok. Szágundelli halkan dúdolni kezdett:

Alors tous deux on est repartis

Dans le tourbillon de la vie

On ŕ continué ŕ tourner

Tous les deux enlacés

Tous les deux enlacés.

Csak annyi bajom lett az elkobzott Clairefontaine stencilpapírból, hogy három évig nem kaptam útlevelet Nyugatra. Charlie eközben feleségül vette Josette Kupferschmidtet, és a Sztálingrád térről egyenesen Winnipegbe költöztek, mert éppen fuvolást keresett a manitobai Királyi Szimfonikus Zenekar.