Csengery Kristóf
Napforduló
Téli vázlatok
1
December int: csak semmi
költészet. A kövek közt mohaprém
védi a látványt a hidegtől,
csupasz ágak dermedt szuronya
mered a levegőbe. Távoli
kutyaugatás foszlányai repdesnek;
ködkéz rajzol láthatatlan
kérdőjelet a délelőtt homlokzatára.
2
Mit mondjak a születőnek? Ő
most kezdi létét - bennem
mintha lejárna egy lemez, megállni
készülne kedv és előrelátás
órája. Nem látok előre:
sötétségem falába ütközöm.
Jó, hogy még nincs itt, jó, hogy
nem kell biztatnom. Mivel is
állhatnék elé?
3
Meghitt hang: szemeteskocsi
küzdi fel magát zsákutcánk
csúcsára, ahonnan már nincs
tovább. Hátramenetben kell
végrehajtania a manővert,
csak így tud a mélyebben
fekvő házakhoz visszatérni.
Köhög, zihál, felér.
Aztán a puffanások, dörrenések:
az ünnep salakjával eltelt
kukák tartalmukat okádják,
és újra őrhelyükre állnak. Pergeti
rutinját a közönyös élet.
4
Szabadulni szeretnék.
Kilépni a lényből, aki
vagyok, s testét-lelkét feledve
rohanni tőle messze, el.
Tudatlanként sokáig
hittem, új otthonok új életekkel
váltják meg a vándorlót. Mára
megértettem: bárhol legyek,
hordanom kell a rám szabott,
égő kabátot.
5
Hogy élni, növekedni és teremni
kötelesség, tudják a fák.
Elnézem őket itt, a kertben,
a csonkolt ágakon, a foltos kérgen
múltjuk hűségesen megőrzött
írásjeleit, s elsápaszt az érzés:
tetőtől talpig méltatlan vagyok.
6
Az álom és ébrenlét közti sávban
titokzatos látogató
vesz mintát lábfejemről. Meztelen
talpam kezébe fogva, hosszan
simítja a fehér bőrt, mintha
szülőm volna. Közben történetével
szórakoztat - de érzem, a szavak
mögött nincs csontmúlt, húsvalóság.
Nem csoda, hogy a jövevény
egy mondat közepén, akár a füst,
elszáll. Bokám idézi
az idegen érintés hűvösét.
7
Napok telnek el úgy, hogy elfelejtek
az égre nézni: ez vétkes mulasztás.
Bele kell veszni a kékbe - hagyni,
hogy a távolság a képzeletben
eséllyé lényegüljön, s önmagával
szorozza önmagát.
8
Ki súgja: kelj fel, és járj?
A teremtés valamely titkos
szegletében alighanem
most is elhangzik ez a biztatás.
Talán a mozduló mélyrétegek,
az anyag titkos törekvései,
vagy a magányos állatok kitartó
küzdelme a teherrel - a fog és
köröm. Vagy egy beteg, ahogy
hajnalban, az átizzadt lepedőn,
minden erejét összeszedve
a másik oldalára fordul.
9
Bűn az írás. Turistaszennyet hagyni
az elme érintetlen erdejében;
a semmi tiszta, néma közegét
feldúlni, megbolygatni. És miért?
Megoldást úgyse hozhat
a kirakós játék, a szavak tetszetős,
új rendje - változat csupán
arra, amit kíváncsiságunk (fürge, prémes
rágcsáló) százszor megszaglászott,
kis, nedves orrával megbökdösött,
benyálazott. Inkább a csend.
10
Megint egy álom: kiterítve fekszem,
de élek. Aki ellen valaha
vétettem, egy ajtón egymás után
belép mind, s ágyam előtt végtelen
sorban elhaladva, jelet ír
homlokomra. Szólnom nem lehet,
a körmenet is néma. Csak a bőr próbál
kiolvasni az ujjak mozgásából
formát, jelentést - ám mind
különböző, s nem tudni, bélyeg-e
avagy feloldás. Talán egyik se: mielőtt
átkerülnék egy másik térbe,
a tények végső listázása zajlik,
indulatoktól mentesen.
11
Kis történésekbe ültetni át a
világrend robbanásait - ez is lehet
megnyugvás forrása. Ujjak
dobolnak asztallapon, fogak
koccannak össze, két tenyér
egymáshoz dörzsölődik - mennyi
esemény! Titkos és jelentős
találkozások zajlanak: a nyelv
hegye a szájpadlást érinti. Bennem él,
s izgalomban forrong a kozmosz.
12
Ez nem a látomások
kora. Kétezer éve,
ha az utazó feltekintett,
arcot formált a felhő, máskor
lángnyelvből, vízfolyásból
hangzott válasz meg sem fogalmazott
kérdésre. Ma hiánnyal hál a lélek,
saját tárnáiból kell
kifejtenie ínség idején,
ami továbbsegíti.
Csak azt remélhetem, előbb-utóbb
megjelenek magam előtt.