Matrózkocsma

Bárdolatlanság, sértegetés és nyelvi agresszió a rendszerváltás utáni magyar közéletben

A hazai nyilvánosságban aligha találkozunk vásottabb közhellyel annál, mint hogy a politikai viták hangneme mindinkább eldurvul. Ez a vigasztalan tény nem igényel bizonyítást, hiszen össznépi tapasztalat, hogy mára korábban elképzelhetetlennek hitt gorombaságok s a gyűlöletbeszéd határát súroló vagy éppen a gyűlöletbeszéd formai kritériumainak teljességgel megfelelő mondatok nyertek polgárjogot a parlamentben s szintúgy a magyar közélet egyéb fórumain. Ám ha e fölpanaszolásra érdemes körülményt ismerjük is, rekonstruálásra érdemes maga a folyamat, amelynek eredményeképpen politikai vitakultúránk verbális késdobálóvá, mi több, a tettleges erőszak előszobájává alakult át. Az alábbiakban erre, valamint a nyelvi brutalitás altípusainak fölvázolására teszünk kísérletet.

De mielőtt hozzákezdenénk, néhány elöljáró s a vizsgálódásunk tárgykörét behatároló megjegyzést kell tennünk. A rendszerváltás utáni magyar politikai élet szövegtermése hatalmas, s így áttekintésünk szükségképp csakis szelektív jellegű lehet. Vagyis nem lajstromozzuk mindahány elhangzott gorombaságot és durva megjegyzést, legfeljebb a fontosabb, illetve az archetípusos, utóbb százféle variációt kölykedző mondatok fölidézésére vállalkozhatunk. Ugyancsak tartózkodni fogunk az amúgy igencsak kínálkozó Csurka-mondatok, Jobbik-közlemények, pszeudoforradalmi proklamációk és egyéb, a politikai extremitás köréhez tartozó szövegek elemzésétől. Figyelmünk ugyanis a normasértés eseteire, valamint a norma fölpuhulására irányul, s így mindazon politikai erőket mellőzzük vizsgálódásunk során, amelyek tudatosan és elismerten a demokratikus vitakultúra s jórészt a civilizáció egyezményes normájának tagadására esküdtek föl. S végezetül egy-két kivételtől eltekintve nem tárgyaljuk a politikai táborok köré szerveződő elkötelezett publicista- és pundittársadalom textusait sem, mert ez úgyszintén szétfeszítené a jelen tanulmány kereteit.

Változatok nemzetárulásra

és idegenszívűségre

„Önök előtt sem lehet titok, hogy ezeket az értékeket összességükben csak a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt tagsága és szavazótábora vállalja" - írta 1990 augusztusában a Magyar Nemzetben közzétett levelében az Antall-kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza. Az említett értékek, vagyis az európaiság, a nemzeti elkötelezettség, a szociális érzékenység, a szabadelvű demokratizmus, illetve a kereszt által képviselt emberközpontú moralitás vélelmezett kizárólagos birtoklását a külügyminiszter utóbb a parlamentben is megerősítette (1990. szeptember 12., az MSZP-s Bossányi Katalin interpellációjára válaszolva), s e kijelentése nemcsak az első ellenzéki kivonulásra teremtett alkalmat, hanem egyszersmind útjára indította a nemzeti érzés elvitatásának - felekezeti felhangokkal dúsított - terméketlen diskurzusát is. A ma már bizonnyal észrevétlenül elsikkadó, jellegzetesen körülményeskedő mondat persze korántsem volt előzmények nélkül való, de a hazátlanságvádak s a népies-urbánus ütésváltások históriai áttekintésénél most fontosabb számunkra a vértelen megjegyzés utóélete s a hazátlanság- és nemzetidegenség-toposz rendszerváltást követő burjánzása.

„Tudjuk mi jól, hogy milyen magyar ember Pető Iván és Deutsch Tamás!" - mondta még ugyancsak az Antall-kormány első hivatali évében az FKGP elokvens frakcióvezetője, Torgyán József. A kisgazda vezető, aki ilyeténképp vitatta el későbbi minisztertársa magyarságát, utóbb durvább kitételeket is használt, hiszen - már a „Horn-Kuncze-kormányt" tetemre híva - féregirtást s a legkülönfélébb kártevő állatokat említette tömeggyűlésen és (Kölcseyt idézve) a parlament üléstermében egyaránt. Meglehet, Torgyán bajos mondatait ugyancsak az extremitásokhoz kellene sorolnunk, s egyúttal mellőznünk áttekintésünkből, ám ezt nemcsak azért nem tesszük, mert a kisgazdavezér néhány évvel később kormánytényezővé emelkedett. Hanem elsősorban azért nem, mivel megnyilvánulásai mintegy előkészítették a terepet a mára már unásig ismert, árnyalatokkal a legkevésbé sem bajlódó jobboldali hazaárulózásnak s az antiszemiták számára oly kedves „idegenszívű" jelző kiaknázásának. Az ezredfordulóra ugyanis - párhuzamosan a nemzeti jelző elbitorlásával - a jobboldal majd egész térfelén elfogadottá vált a rivális politikai tábor hazátlan bitangként és árulóként való megbélyegzése. Az 1998-ban még mérsékelt nyelvhasználattal vagy legfeljebb az 1994-es jobboldal által kultivált „pufajkázás" felmelegítésével kampányoló Fidesz a 2002-es országgyűlési választásnak már a nyelvi brutalitás legdrasztikusabb fordulatait alkalmazva vágott neki.

Ismeretes, hogy ennek a látványos eldurvulásnak Kövér László volt első számú, bár korántsem egyetlen képviselője. (S persze az is maradt mind a mai napig.) A politikus 2000-ben hernyók és nyüvek emlegetésével indított, majd 2001-ben az MSZP-re utalva a „hazaárulás közeli" jelzőt találta használni. Ezt a kifejezést azután a „közeli" elhagyásával immár a parlamenti ellenzékre (mínusz MIÉP) kiterjesztve alkalmazta az 1998-2002-es országgyűlés egyik legutolsó ülésén. Ugyanő pártja 2002. márciusi kongresszusán hamar elhírhedt beszédében nem átallott strigákat, honkupeceket s szellemi hontalanokat emlegetni, merőben kontraproduktív módon mintegy előkészítve - némiképp tagadhatatlanul túlértelmezett - „köteles beszédének" fölháborodott fogadtatását.

Amint mindannyian megtapasztaltuk, a 2002-es választási vereség után sem csillapodott a bősz hazaárulózás. Olyannyira nem, hogy az utolsó öt évben a nemzetáruló a balliberális kormányzat s a kormánypártok eposzi jelzőjévé vált. A volt titokminiszter által már évekkel korábban leárulózott SZDSZ-re vonatkozó 2005-ös kövériáda például kinyilvánította, miszerint: „az ország, a társadalom és a családok tudatos, gonosz, aljas, végiggondolt szétverése folyik a liberalizmus eszméje nevében. Az SZDSZ pedig a legkártékonyabb alakulat a magyar történelemben." A kártékony, országrontó, parttalan liberalizmus kárhoztatásának rasszista színezetű előképe amúgy talán Bogdán Emil MDF-es (1993 után a MIÉP-hez igazolt) képviselő néger bennszülötteket emlegető cikkében bukkant fel első ízben.

A D-209-es ügy, majd a kettős állampolgárságról szóló 2004. decemberi népszavazás csak újabb lendületet adott e tematikának, habár a retorikai csúcs-, vagyis mélypontot ez idáig alighanem Orbán Viktor 2005 nyarán megejtett tusnádfürdői beszéde jelentette, amelyben megállapítást nyert, hogy a „baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére". A koncepciót egyszersmind némi - fajelméleti vádakat kiváltó - genetikai magyarázattal is alátámasztotta a nemzeti oldal örökös miniszterelnöke, s a lemez máig nem került le a jobboldal slágerlistájáról. (Az árulózásból 2002 után kijutott az MDF-nek is, s a köztársasági elnökválasztást kísérő „vakondozás" jószerével alig volt más, mint a nemzetárulás állattani allegóriája.)

Meg kell jegyeznünk mindazonáltal, hogy noha a jobboldal a lehetőségig privilegizálta a hazaárulás vádját, fenntartva azt Horn Gyulán kezdve mindahány balliberális politikusnak, nagy ritkán a baloldalról is felhangzik egy-egy ilyes, a normál vitakultúrán kívül eső tiráda. Így például 2005-ben a szocialista Katona Béla az alábbi fejtegetésbe bocsátkozott: „Az a politikus, aki hatalomvágyból hazug állításokkal tudatosan rontja az ország hitelét itthon és külföldön, aki nem ismeri el sok millió magyar ember szorgalmas munkájának eredményét, aki aljas módon elveszi az emberek jobb életbe vetett hitét, az hazaáruló." A balliberális oldal mindazonáltal leginkább az antidemokratikus és az antiszemita billog használatával ellensúlyozza a júdásvádat, korántsem minden esetben teljességgel megalapozottan, amint azt implicit módon Gyurcsány Ferenc legutóbbi, Szembenézés című tanulmánya is elismerte. Ám ha néhanapján a balliberális oldal is az árulásmotívum alkalmazására ragadtatja magát, ezt a vigasztalan és baljós tematikát kétségkívül a jobboldal uralja, amint annak Semjén Zsolt legutóbbi nemzetárulózása is ékes bizonyságát adja. (Bár egyszersmind jelezhetjük azt is, hogy a kínaiakkal riogató kereszténydemokratákhoz hasonlóan 2002-ben az MSZP sem volt finnyás román milliók bejövetelével fenyegetni.)

Hazug, tolvaj, pedofil, gyilkos

„A kormány hazudott!" - vetette az Antall-kormány szemére a vádló szavakat Orbán Viktor 1990-ben, a taxisblokádot követő parlamenti vitában. A mondat akkor általános megütközést váltott ki, s szinte mindenki egy kissé túl erősnek, sokan pedig a parlamentbe nem illőnek ítélték. Jóllehet - mint utóbb világossá vált - ez is csak szolid nyitánya volt a drasztikusan megfogalmazott morális vádaknak s a vélelmezett bűncselekmények fölhánytorgatásának. Úgyannyira, hogy nem sokkal az első MSZP-SZDSZ-koalíció megalakulása után ez a fordulat szinte teljesen elveszítette megbélyegző jellegét, s így a politikai osztály a vádaskodás új szintjére emelkedett/sülylyedt. A kormányon levők az ellenzéki retorikában közönséges tolvajokká és rablókká degradáltattak, volt légyen szó akár az MSZP-SZDSZ, akár a Fidesz vezette kabinetről. Milliárdok elsíbolása, „hosszú bájtok éjszakája" s hasonló vádak röpködtek a levegőben, a legtöbb esetben bizonyítékok nélkül, s így mindezt ma már alig tekinthetjük másnak, mint a politikai elit tekintélyét romboló konfabulációnak.

Az SZDSZ 2002-ben jószerével az egész kampányát a gyanúsítgatásra alapozta, habár a „Lop Stop"-táblák és -plakátok, valamint a „Tetthely"-sajtótájékoztatók sorozata s szintúgy a kunczei „tolvajbandázás" inkább a politikai élet verbális kriminalizálódását eredményezték, semmint a liberális párt megerősödését. Még durvább, a közélet kívánatos bizalmi légkörét még inkább beszennyező húzással állt elő ugyanezen választási évben a szocialisták akkori pártelnöke, Kovács László. Ő nem kevesebbet állított közvetlenül a voksolás előtt, mint hogy a kormányzó Fidesz - MSZP-s kampánysértés látszatát keltve - a választások manipulálására készült. Az utóbb jogerős pervesztéshez vezető kijelentést nem lehet eléggé kárhoztatni, hisz jobban meggondolva valósággal előfutára volt azoknak a bornírt vádaknak és ellenvádaknak, amelyek a 2006-os országgyűlési választás előkészületeit végigkísérték. Ugyancsak a 2002-es parlamenti voksolással debütált a köztérben a választási csalás - utóbb szintén szívósnak bizonyult - többek által sulykolt alantas vádja. A koncepció nyílt kifejtése, illetve sunyi sejtetése azután végigkísérte a teljes ciklust, s még a tavalyi választást is jócskán beárnyékolta.

Sajnálatos bár, de a mindkét politikai oldalon végletesen drasztikus alakot öltő (s mindenféle racionális érintkezési normát alapjaiban sértő) megnyilatkozásokban nem merültek ki az utolsó néhány év hazai közéletének bűnvádaskodásai. A Fidesz útjára indította a bankárkormány, majd utóbb a milliárdoskormány szlogenjét, több ezer milliárd forint elsinkófálását olvasta a Medgyessy-, illetve az első Gyurcsány-kabinet fejére, ám előkerültek ennél szomorúbb és kreatívabb sértések is. Így a jobboldali demonológiában az SZDSZ a pedofília pártjaként került tételezésre, ahogy azt 2005 márciusában Semjén Zsolt a maga alpáriságában ekképpen summázta: „Aki azt akarja, hogy gyermeke egy szakállas bácsitól szerezze első szexuális élményét, az szavazzon az SZDSZ-re." [Amúgy a nemi életre vonatkozó szennyes gyanúsítgatás a kilencvenes évek első felében még csak a plakátok összefirkálásáig, illetve legfeljebb a suttogó propagandáig terjedt. Lásd ehhez az 1990-ben Pető Iván, utóbb Fodor Gábor másságáról keringetett konfabulációkat, majd Szájer József hírbe hozását!] S bár az SZDSZ címére adresszált, alig kódolt buzizás annak idején magának Orbán miniszterelnöknek a szájából is elhangzott („Megértem, hogy az SZDSZ vonzódik a rózsaszín árnyalathoz..."), a pedofília vádjával a jobboldal immár per definitionem szexuális bűncselekményekhez társította a liberális pártot. A pedofília emlegetése azután a 2006-os kampány során fölbukkant megannyi névtelen tacepaón, s idén a BTK módosítását célzó tökéletesen irracionális vita kísérőjeként immár a teljes baloldalra kiterjesztést nyert.

Aligha meglepő, ha ennyiféle-fajta bűncselekmény mellett a legsúlyosabb bűn, a gyilkosság, illetve a gyilkossági kísérlet is megjelenik a drasztikus vádak és otrombaságok között. Az MSZP utódpártiságára hivatkozó gyilkosozás már az ezredforduló előtt felbukkant a jobboldali retorikában, ám az utolsó években ez is új formákat öltött. Mikola István nemrég megállapította, hogy az egészségügyben „jelenleg aktív eutanázia folyik", s a szinglihordázó nemzetdoktor azóta is a legváltozatosabb formákban ad hangot e meggyőződésének. Az őszi zavargások óta pedig visszatérő fordulattá vált a jobboldalon, hogy a kurrens miniszterelnök kezéhez vér tapad, vagyis értelemszerűen „véreskezű".

A nyelvi kriminalizálódás ily előrehaladott fokán, amikor már jószerével nem is kelt feltűnést, ha Kövér László egy utcai lövöldözésről szólván a kancelláriaminiszter alibije után érdeklődik, meglepőnek tűnhet, hogy visszatért vitáinkba a hazugságtematika. A posztőszödi terminus máig tartó mégoly vad hazugozását akár visszakanyarodásnak is vélhetnénk egy ártatlanabb retorikai tenorba, ha az nem a verbális (és sajnos nem csak verbális) erőszakhullám kísérőjelensége lenne.

Exkurzus a modortalanságról

és a gyerekszoba hiányáról

Lehangoló áttekintésünket, mely a nyelvi erőszak legveszélyesebb példáinak ismertetése felé halad, most némiképp megszakítjuk, hogy a nettó neveletlenség és a mosdatlan szóhasználat amúgy szintén okkal kárhoztatandó, ám kevésbé félelmes precedenseit számba vehessük. A mára köznyelvivé és általánosan alkalmazottá vált úgynevezett trágár szavak a kezdet kezdetén a bekapcsolva felejtett mikrofonok révén vonultak be a legújabb kori magyar parlamentarizmusba. (Valójában korántsem előzmények nélkül, hiszen már száz évvel ezelőtt előfordult, hogy egy függetlenségi képviselő gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnököt visszaküldte a szülő édesanyja altestébe.) A szocialista Szabó Zoltán által útjára indított sorozatot, amelyhez utóbb kisgazda képviselők, majd a szabad demokrata pártelnök, Kuncze Gábor is csatlakozott, valósággal annullálta az őszödi beszéd. Olyannyira, hogy ma még nem egykönnyen megítélhető, hogy a gyurcsányi mondatok milyen hatással lesznek majd a politikai retorika pallérozottságára.

A jólneveltség hiánya s a civilizációs máz sérülékenysége egyéb módokon is nyilvánvalóvá válhat. A Torgyán Józsefet lepubizó Horn Gyula esete még a legszelídebbek közül való, ám a Kövér László által Dávid Ibolya kárára elsütött rosszízű poén („Az MDF önállóan is megmérettetheti [sic!] magát, de kudarc esetén el kell számolnia Isten, ember és a borotválkozótükör előtt", 2000) már igazi szalonképtelen gorombaság. Ugyanezt a nívót érte el Szanyi Tibor 2002-es poénja Orbánné elléséről, bár meglehet, e kitétel csak egy a városi legendák sorában, hiszen eredeti előfordulását nem sikerült fellelnünk. S alighanem itt kell megemlítenünk Zuschlag János botrányos és megbocsáthatatlanul éretlen megjegyzését a vészkorszak áldozatairól („Nekik már nem volt hideg!", 2004. október).

Vitán felül az sem sorolható a civilizált vitakultúra körébe, s edukált politikustól elfogadhatatlan, ha az ellentábor egészét vagy annak egy képviselőjét valamely állathoz hasonlítja. Így járt el az MSZP nőtagozata, amikor Dávid Ibolyát leméhkirálynőzte (2002. március), ide sorolható a már említett vakondokozás és keselyűzés, Répássy Róbert leelefántozása Kuncze Gábor által, a 2006-os kóborkutya-allegória, valamint itt kell említenünk a rádióelnökként politikai tényezővé emelkedett Kondor Katalin esetét is, aki 2001 novemberében ekképp ócsárolta az Egyesült Államok nagykövetét, Nancy Goodman Brinkert: „Idejön valaki, aki két hónapja sincs itt, és ebben a pillanatban az antiszemitizmusról brekeg." Szintúgy nem méltó a jobb társasághoz, ha a vitapartner külsejét gúnyolja az ember, ámbár közéletünkben ez sem példátlan. Gondolhatunk itt akár a Horn Gyula testmagasságán élcelődő Torgyánra („Brüsszelben nem érte fel a kilincset"), akár legújabban az Orbánt falusi Elvis Presley-ként aposztrofáló Gyurcsány interjújára. Aminthogy a származásra, alacsonyabbnak vélt társadalmi státusra utaló megjegyzések is itt említhetők, jóllehet az elhíresült fideszes panelprolizás már nyilvánvalóan jóval több, mint puszta neveletlenség.

Hasonlóképp csakis a neveletlenség legszélsőségesebb eseteként pertraktálható az ellenfél lehülyézése. Ennek eklatáns példáját Kuncze Gábortól idézhetjük, aki 2005-ben imigyen nyilatkozott: „Debil dolog, ha valaki egyetlen szót ismételget. Luxushülyék, akik ugyanazt a szót ismételgetik." Ám a lehülyézésnél is erősebb az elmebaj vádja, amely fájdalom, szintén elhagyhatatlan e felsorolásból. Demszky Gábor vélt mentális problémáinak érvként való alkalmazása említendő itt, valamint a 2002-es választáson elővezetett, Orbánt pszichopataként körülrajzoló „szakértői elemzések" raja. S kétségkívül idetartozik az a szociopata- és border-line szindrómakampány, amellyel Gyurcsányt próbálták diszkreditálni a 2006-os választás előtt, s amely megdöbbentő módon azóta sem szünetel.

Az erős szavaktól

az erőszak szavaiig

A politikai retorikában majd mindenkor jelen volt a militáns, illetve az erőszakra utaló szóhasználat. Választási harcról és küzdelemről beszélünk, s azon a fordulaton sem szoktunk fennakadni, ha valaki nyilatkozatháborút vagy egy párt kiütéses győzelmét említi. A legkevésbé sem azonos e bevett s teljesen veszélytelen szókészlet alkalmazásával a nyelvi erőszak regisztere. Ez sem idegen a jelenkori magyar közélettől, s korai, még az értelmezési szintek között húzódó nyomait már a rendszerváltás kezdetén fellelhetjük. Az agyagba döngölés képe - amelyet a közhiedelemmel ellentétben nem Orbán Viktor, hanem Németh Zsolt alkotott meg egy zalaegerszegi beszédében - ilyen erőszakos allúziókat ébresztő, ám még jóindulattal is értelmezhető retorikai fordulat volt. Időjártával azonban mind nagyobb naivitásra lett volna szükség ahhoz, hogy az efféle megjegyzéseket jámbor értelmezéssel lássa el a politika iránt érdeklődő emberfia.

„Le Pennel nem vitatkozni kell, hanem pofán vágni!" - mondta annak idején a focimogul és kocapolitikus Bernard Tapie, s e kijelentésével meglepően nagy népszerűségre tett szert a francia szocialisták köreiben. Nálunk sincs ez másképp, hiszen egy-egy verbális odacsapás rendszerint a magyar politikai életben is elismerést vált ki a saját táboron belül. Így amikor a kurrens miniszterelnök a Fidesz elnökét meglehetős antiparlamentáris módon leteremtette („Fogja be a száját!"), e durva fordulat sok baloldali törzsszavazót föllelkesített.

Az ellenoldalon mindazonáltal az ennél jóval agresszívebb mondatoknak is nagy a keletjük. „Horn Gyulát a Dunába!" - kiabálták a Torgyán Józsefnek csápoló kisgazdák 1995-ben a Kossuth téren, ám a nyelvi brutalitást hamar átvették a politikusok is. Hogy az ilyes durva mondatokat eredetileg csakis legsajátabb táboruknak szánták a jobboldal korifeusai, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Kövér László 2002-es úgynevezett „köteles beszéde", amelyben a meghitt közönsége előtt fellépő szónok a kormány nagyralátó terveiről s az olimpiai vágyálmokról szólván a pesszimisták számára meglebegtette az öngyilkosság lehetőségét. Az utóbb nyilvánosságra került mondat - meglehet, jórészt a kellően tendenciózus tálalás eredményeképpen - nagyban hozzájárult a Fidesz 2002-es választási vereségéhez. A 2006-os választásokon Mikola Istvánnak jutott a feladat, hogy durva mondataival (körmös, szinglihorda stb.) feltüzelje a radikális törzsszavazókat, s hogy állandó muníciót biztosítson a balliberális mondatvadászoknak. Az önkormányzati választáson azután már Tarlós István - úgyszintén nem a nagy nyilvánosságnak szánt - fenyegetőzését hallhattuk/olvashattuk. „Ne ravaszkodj, mert leverem a szemüvegedet, és rá is ugrok" - utasította rendre egy hangfelvétel tanúsága szerint az óbudai polgármester a kerület egyik MDF-es helyi képviselőjét, s bár a megjegyzést visszatekintve tréfásnak ítélte az egyesült jobboldal pártonkívüli főpolgármester-jelöltje, a mondat explicit s a higgadt vitakultúrával ellentétes erőszakossága nyilvánvaló.

Ám mire e bumfordin agresszív mondatot megismerhette a közvélemény, már sokkal brutálisabb nyelvi (s nem csak nyelvi) erőszakkal kellett szembesülnie. Orbán Viktor ugyanis, aki 2006 tavaszán a köztársasági államformát példátlan módon ruhához hasonlította, a választások után már „érezte a puskaport a levegőben", s arról is beszélt, hogy eljön az idő, amikor az embereknek nemcsak joguk, de kötelességük is lesz megindulni a hazugságkormány ellen. A mondatokban „rejlő" agressziót hosszasan magyarázgatták a jobboldali megmondóemberek, s a balliberális sajtó figyelmét sem kerülték el ezek az - eufemisztikusan fogalmazva is - határokat feszegető kitételek. S nem kerülték el ezek az agresszív mondatok azoknak a radikálisoknak, önjelölt forradalmároknak a figyelmét sem, akik tavaly ősszel utcai rendzavarással és lázadással próbáltak eleget tenni az alig kódolt mondatokból kihüvelyezett felszólításnak. És ha mindez még nem lett volna elég, a Fidesz elnöke idei évértékelő beszédében - provokatív módon visszanyúlva Kövér hírhedt 2002-es szavainak kulcsfordulatához - Lenint idézte, mondván: „A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket." Ám ezen a ponton akár abba is hagyhatjuk a lajstromozást, hisz ezek az utolsónak említett mozzanatok immár jócskán kívül esnek a demokratikus politikai retorika tartományán.

A politikai vitákban, mióta csak világ a világ, mindig fölbukkantak méltatlan vádak, gorombaságig kemény mondatok, mosdatlan kiszólások. Alkalmasint csakis megátalkodott hipokriták színlelnek felháborodást minden erősebben megfogalmazott kitétel hallatán. De ha a bárdolatlanság és a nyelvi erőszak megnyilvánulásai szinte ellepik a közéletet, s kevés híján kocsmaszintre alacsonyítják azt, akkor jogos az óvatosság és a figyelmeztető szó. Mert a kocsmai viták igen ritkán zárulnak le ártalmatlan szóváltással. Olykor bizony a bicskák is előkerülnek.