Historia est...
Mélységesebb a múltnak kútja, mint gondolnánk. Ha Thomas Mann allegóriáját megpróbáljuk a történelmi kutakra vetíteni, nagyon közönséges eredményt kapunk. A valaha volt kutak legtöbbje feltöltött szemétgödörként végzi, melynek rétegei azután régészek paradicsomául szolgálnak. A bennük lelt hulladékból megeleveníthető, reanimálható a hétköznapi múlt, csakúgy, mint a Magyarországra ezertonnaszám behozott német szemétből a dicső jelen. Amikor Nemes Csaba a 2006. szeptemberi-októberi utcai események képi hulladékából guberál, nem a dokumentáció és nem a rekonstrukció szándéka vezeti. A választott műfaj és technika, a story-board és a flash-animáció forradalmian újnak tűnik ugyan a táblaképhez vagy grafikai sorozathoz képest, pedig jószerével csak az eszközök változtak. A Vischer által már a 19. század első felében azonosított „történeti életkép" éppúgy a nagyközönség banális képigényét szolgálta ki, mint a 21. századi média képei, s tehette ezt azért, mert már akkor „minden tartalom és minden forma azonos szinten állt - egyenértékűekké, vagyis közömbösekké váltak" (Werner Hofmann). Ebből az következik, hogy a moralizáló példázatot felváltó zsurnalisztikus történelmi riportból eltűnik az addig nélkülözhetetlen hős, a „nagy ember". Még egy olyan teátrálisan beállított élőképből is, mint Goya 1814-es remeke, A felkelők kivégzése 1808. május 3-án. A 19. századi műfaji változások egyik oka a felismerés, hogy a világ többé nem áll, hanem egymást követő fázisképek, jelenetek sorozatában zajlik. Nemes Csaba munkájában Alberti metaforikus ablakát (a képkivágatot) felváltja a televízió és a mobiltelefon képernyője. Olyan eszközök, amikben a remake, az újrajátszás lehetősége is benne van, s akkor még nem említettük a legelbájolóbb képernyőt, a számítógép monitorát, a manipuláció megtestesült kísértését. Kifinomult eszközök: mennyivel tökéletesebb munkát végezhetett volna velük Orwell igazságminisztériuma! Történelem és szerep tragikomikus félreértésének tünete a történetek kisajátítása. Nem pusztán a tények és legendák keveredése zajlik, hanem ugyanazon eseményeknek hivatalos, magán-, mediális és belbiztonsági változatai léteznek. Megítélésükben a kép kulcs(lyuk) szerepet játszhat (vö. térfigyelő kamerák). A kép ugyanis adat, szükség esetén bizonyíték. Igazság pedig annyi van, mint a pelyva. A jogelmélet tudorai ezért állítják: a jogállamban az igazságügy gépezete igazságot nem szolgáltat. Nem is törekszik rá. Ennek fényében rossz viccnek tűnik a történelmi igazságtétel fellengzős eszméje. Kategorikus elutasítása viszont - csakúgy, mint az aggályos jogalkalmazás - a történelmi bűnpártolásnak nyit tág teret. Nemes Csaba így azután nem vádol, nem ítélkezik, nem oknyomoz. Még csak nem is a dramaturgiailag kitüntetett mozzanatokat ragadja ki a képek folyamából. Mindazonáltal nem hagy kétséget afelől, hogy tisztán látja a különbséget bohózat és történelem, színjáték és élet között. Megfigyelő, akit nem az impresszionizmus programszerű szenvtelensége vezérel. A zászló az ő számára nem lokálszínek meghatározott képlete, hanem az, ami: az ideológiai reprezentáció, a választott vagy bitorolt identitás eszköze. De hova tűnt a zászló alól Delacroix halaskofa-szabadságistennője s vele a tények értelmezésének morálisan igazolt önkénye? Nemes Csaba szabadsága abban áll, hogy képeit nem használhatják fel hatóságok, és nem vihetik tüntetők, mint ahogy vitték Derkovits Dózsa-sorozatát transzparensre montírozva 1930. szeptember elsején. Ugyanis e képregényben ott van feloldva Nemes Csaba saját fikciója, mint a fűtőolajban (a szép emlékű hetvenes években) a nem rendeltetésszerű felhasználást akadályozó színezék. Vigyázat, művészet!
Várkonyi György