Hej, Sztankó Soma

Már előző nap azon gondolkoztam, hogy aznap mire fogok gondolni. Nem vagyok ugyan híve a művi, szemforgató, sokszor kenetes „emlékezzünk régiekről" hangulatú múltba borongásnak, de 48 éppenséggel annyi hihetetlen embert, eseményt, kalandot és kalandort kínál az utókornak, hogy az ilyen alkalmat nem szabad elszalasztani - elvégre bizonyos szemszögből nézve én magam is utókor volnék vagy micsoda. Így hát minden március tizenötödikén kitűzök magamnak valami álmélkodni- vagy fejcsóválnivalót - így ünnepelek.

Először Jókaira gondoltam mint a legkézenfekvőbbre, aki persze jelen van mindig, de egy-egy új élmény mindannyiszor lökést ad a képzeletnek. Ezúttal az, hogy tavaly Szigligeten nyaralván ismét ellátogattunk a füredi Jókai Múzeumba, és láttuk, hogy megvan még a bili. Tudniillik a nagy eszmék lenyomatán túl az író hétköznapi életének apró tárgyait is őrző múzeum egyik benyílójában ott áll Jókai Mór ágya, és alatta a virágmintás, füles porcelánéjjeli, melyet fényes acéllánc rögzít az ágylábhoz, hogy a múzeumlátogató és irodalomrajongó közönség magáévá ne tehesse. Tíz évvel ezelőtti látogatásunk idején is ott volt, most is, az acéllánc tehát megtette a magáét, megvédte a dicső múltat a mohó jelentől, noha tíz éve a patinás éjjeliedénynek még volt fedele, de legyünk jóindulatúak, hátha nem lopták el, hanem restaurálni vitték. Egyszóval Jókai. A Csataképek. A huszonöt éves író remeklése, melyben körképet ad a forradalom és a szabadságharc külső és belső tusáiról, természetesen idealizálva és mitizálva, de ki nem hajlamos az ilyesmire huszonöt évesen? (Természetesen tudom a választ álságos költői kérdésemre, a ma fiatal szerzői nem hajlamosak az ilyesmire, kigolyóznák őket a tiszti klubból, ha nem a pusztulás, mállás, rohadás, illúziótlanodás, mélynyomor és mélykeserv képeivel kezdenék pályájukat, de hát minden kornak megvan a maga bája.)

Azután mégis elvetettem a Csataképeket. Elsősorban a címe miatt. Túlzottan is hajazott arra, ami az idei tizenötödikétől várható volt, és nem vagyok híve az önmagukat beteljesítő jóslatoknak - nem, a Csataképeket idén kihagyjuk.

Következő gondolatom Sztankó Soma volt. Ha szabad ilyen valóságshow-s és szappanoperás kifejezéssel élnem, ő a kedvencem 48 nagy folyamából. Az eperjesi születésű, öt nyelven beszélő hadnagy, akit Mészáros Lázár hadügyminiszter bízott meg, hogy szerezzen fegyvert a minden modern felszerelést nélkülöző honvédseregnek, s a hadnagy hamis iratokkal, civilben, titkos ügynökként utazgatván Nyugat-Európában bevásárolt a hazának... Igen, Sztankó Soma éppen jó lesz.

A múzeumkerti hacacárét lekéstem, az ottani füttyösöknek éppen csak elvonulását láttam, amint átözönlöttek a következő helyszínre, hogy legjobb tudásuk szerint tönkretegyék azt is. Így azután a múzeumkerti, egyébként igen szellemes műsornak csak néhány töredékét láttam éjfél felé a képernyőn, és fejet hajtottam a mocskolódás közepette is rezzenetlenül teljesítő színészek, Básti Juli, Lengyel Feri, Szabó Sándor előtt, akik igyekeztek bátorítani az ordibálástól meg-megrettenő, velük együtt szereplő gyerekeket is.

Mindez azonban csupán előjáték volt a Március 15-e téri fővárosi megemlékezéshez képest.

Amikor Sztankó Soma útnak indult, már volt Európának vonathálózata, így hát expresszsebességgel szelte át a kontinenst a Bécs-Frankfurt-Brüsszel-London útvonalon. Közben mindenütt kerülnie kellett a császári kormányzat szimatoló ügynökeit, leplezni útja valóságos célját, és megbizonyosodnia arról, hogy valójában mekkora összeg áll rendelkezésére. Közben ajánlatot kért a fegyvergyáraktól, maga értékelte az egyes lőfegyverek teljesítményét, alkalmasságát, egyszóval haditechnikai, pénzügyi és titkos ügynöki feladatok halmazával szembesült, mindvégig inkognitóban cikázva a kontinensen. Hej, Sztankó Soma.

A Március 15-e téren testközelből szemlélhettem az Árpád-sávos élcsapatot, amint igyekszik megmutatni Demszky Gábornak, hogy ki az úr a háznál. Nem kell vacakolni és eufemizmusokkal áltatni önmagunkat, hogy politically correct módon definiáljuk ezt a kelleténél jóval nagyobb csoportot. Ezek bizony nyilas hordák, melyeket csak a pillanatnyi világhelyzet számukra nem egészen kedvező alakulása gátol meg abban, hogy a Dunába géppuskázzák, akiket erre méltónak találnak. És ezen nem változtat az, hogy ironikusnak szánt módon néhányan feliratozták trikójukat, azt nyomtatván rá: „CSŐCSELÉK", jelezvén, hogy őket ilyen méltatlan módon minősítik, holott látni való: nem azok. Ezzel szemben látni való, hogy az ironikusnak szánt önmeghatározás helyes. Azok.

A tomboló üvöltözés közepette a főpolgármester állta a sarat és a tojásokat, a turullal, kettős kereszttel, Nagy-Magyarországgal és mindezek kombinációival ékített ifjúság - mert itt nem a régi nyilasok domináltak, ez már az új hullám - ordított, kerepelt, háborgott, és az elszántabbja a szénfekete 44-es nyilas egyenruhában parádézott. Egy középkorú, harcedzett férfi kereplővel és síppal tombolt a rendőrkordon előtt, szinte transzba kerepelte magát, és amikor a beszéd befejeződvén megszólalt a Himnusz, ami egy pillanatra a csürhét is elnémította, ő csak zörgött tovább. Egy társa megbökte: - Haggyad má' -, ő meg észhez tért - Bazeg, olyan hangos vagyok, hogy asse tom mi va' - és mintegy mentegetőzve hozzátette: - Ez a geci Kölcsey-himnusz nekem nagyon gáz, valami rendesebb kellene... - amivel mégiscsak tanújelét adta kiemelkedő műveltségének, ám mire megkérdezhettem volna, mi baja Kölcseyvel, már transzolt is tovább.

Na de Sztankó Soma! Három hónap alatt huszonhatezer belga puskát vásárolt a Brüsszel környéki gyárakban, és tucatnyi különböző úton küldte haza a ládákba csomagolt arzenált. Mire megkezdődött a háború, a honvédség negyedének modernebb fegyverzete volt a császáriaknál. A nagy tranzakció anyagi fedezetének bizonyos részleteit máig homály fedi. Egyesek szerint a Görgey által statáriálisan kivégeztetett tulajdonostól elkobzott és a Madarász László belügyminiszter kezén botrányokat kavaró Zichy-gyémántok egy része szolgált fedezetül a fegyverkezéshez, mások szerint ez nem igazolható, és még a gyémántok ellenértéke sem lett volna elég. Itt valami titok lappang.

A Március 15-e térről eljövet együtt sodródtam nyilas honfitársaimmal, akik rutinszerűen lemocskosávósozták a rezzenetlen rendőröket. Talán a fekete dzsekim tette, hogy észrevétlen maradtam a tömegben, sőt egyesekben bizalmat is kelthettem, mert egy középkorú pár hozzám fordult: igaz-e hogy pedofilbemutató is lesz? Nem tudják pontosan, csak hallották, hogy a zsidók tartják, a Fodor meg a Kóka, nyilvánosan, és hogy tudom-e hol, mikor? Azt feleltem, persze, olvastam valamit az interneten, a Gellért-hegy tetején lesz, alkonyatkor, és aki akar, beszállhat. Ezt nagyon mulatságosnak tartották, és megveregették a vállam.

Találkoztam Rajk Lacival, aki széles mosollyal üdvözölt: ez élete egyik legszebb napja. Ugyanis az imént egy nyilas végigmérte, nagy levegőt vett, de Rajk szálas termete meggondolásra késztette, és nem az anyjába és nem a búsba küldte, hanem azt mondta neki: - Mennyé vissza a Lehel piacra! - Ez pedig egy építésznek maga a megdicsőülés, ugyan ki tartja számon, hogy melyik középület kinek a munkája?! Gyönyörű nap!

A Vörösmarty téri Jobbik-gyűlés semmi újat nem hozott, a hangosítás nem volt az igazi, a többnyire fekete ruhás gyűlésezők emelt fejjel hallgatták a szónokot, ám a tér végén a beszéd összemaszatolódott, és csak a „magyar" szó hallatszott végtelenítve, talán kötőszavak sem fértek két magyar közé.

Amikor kiderült, hogy a modern fegyverekhez hiányzik a megfelelő háttér, vagyis a töltény- és a gyutacsgyártó gépsor, Sztankó Soma immár a háború frontjain keresztül visszautazott Belgiumba. Vásárolt két gépsort, hazacsempészte a felszerelést. Kereskedőnek öltözött, és a szekerekre rakott gépsort mint gyapjúkártoló készüléket hozta az országba észak felől, a Kárpátokon át. Pest már osztrák kézen volt, ő Debrecenig szekerezett a gépekkel, ott azután felállították a gyárat - ez adta a muníciót a téli-tavaszi hadjárathoz.

A Kossuth Lajos utcán hibátlan volt a szervezés, a hangosítás. Az Árpád-sávos színkombináció törpe kisebbségbe került - sokkal több volt a trikolór. A hídfőbe épített szónoki emelvény közvetlen közelében nem is volt zászló. A rendezvény háziasszonya, Pregitzer Fruzsina színművésznő, aki valaha az én úttörőőrsöm tagja volt a Radnótiban, és már a piros nyakkendőjében is szépen, ízesen és meggyőzően beszélt, szívélyesen felszólította a tömeget, hogy csak a nemzeti zászlót használják. Az Árpád-sávosok talán elpirultak (kétlem, de nincs kizárva), mivel azonban nyilvánosan most hallottak először ilyesmit, hiszen három nappal korábban a Fidesz szervezője még odanyilatkozott, hogy miért is kellene eltanácsolni a gyűlésről a dicső lobogót - nem tehettek semmit. Hát hova tegyék azt a zászlót ekkora tömegben, ha már egyszer idecepelték? Ha van az a zászló, hát van. Végül is nem kér kenyeret. Amikor a Fidesz előénekese, a rugalmasan változó küllemű és nevű férfiú, az ezúttal márciusi ifjúnak maszkírozott, lobogó hajú, bajszos-szakállas Deutsch-Für Tamás a színre lépett, és kikérte magának a Fidesz hívei elleni média-hangulatkeltést, magasba röppent az összes zászló. A tiráda végén azt kiáltotta: és nem tűrjük, hogy lefasisztázzanak minket! A tömeg zúgott: nem tűrjük!! Az elsöprő többség felháborodása teljesen jogos. Lett volna. Ha valaki lefasisztázta volna őket. Ám én éppen a nap folyamán végigkövetett nyilas honfitársak mögött álltam, akik a szónoki fordulatra tébolyultan lengették zászlaikat, és az én szemszögemből a daliás Deutsch-Für megdicsőült, izzóan romantikus alakja látszott, amint viharzanak körötte a piros-fehér sávok, szinte körbeölelik, és közben zúg a szó: nem tűrjűűűűűk! - a szónok és közönségének ezen kis szelete szinte egybeolvadt a közös felháborodásban, amiért lefasisztázták őket: - nem tűrjűűűűűk!

A nagygyűlés méltóságteljes és fegyelmezett volt, résztvevőinek semmi közük nem volt az esti gyújtogatáshoz, romboláshoz. Csak vezetőiknek. Persze nem közvetlenül. Csak a megszokott kettős beszéd, a felkorbácsolt hangulat révén, amit sikerült meghonosítaniuk. A tűrhetetlen jelképek révén, amiktől nem határolódtak el időben. Amiket sikerült megvédeniük és banalitássá zülleszteniük. Nyilas honfitársaink úgy érezhetik, hogy nincsenek magukra hagyva. Rákaptak a dolog ízére, elméjüket elhomályosítja Emese álma, köszönik, jól vannak.

Este, amikor egyenesben néztem szülővárosom gyúlékony utcáinak oltását, és rájöttem, hogy ezek már nem is a nyilasok, csak zavaros fejű, megvadult kölykök, elővettem Sztankó Soma életrajzát. Mégis inkább ezzel akarok elaludni. Végül is van választás. Ha undorodom a jelenkortól, hadd legyek mégis inkább utókor.

A küldetés egy veszélyes pillanatában - említi az életrajz - a magyar ügynök végleg kifogyott a pénzből. Ha másnapra nem teljesíti fizetési kötelezettségét, nem kapja meg a már becsomagolt fegyvereket - hitel ilyen ügyekben nincs -, a honvédsereg nem felfegyverezhető, és biztos a bukás. Itt űr tátong a történetben. Nem tudni, honnan kerített a hadnagy egy nap alatt mégis elegendő pénzt. Egy igazolhatatlan feltételezés szerint beállított Brüsszel legelegánsabb kaszinójába, és a nála lévő maradék összeget feltette rulettre. Háromszor egymás után nyert. Ugyanezen igazolhatatlan feltételezés szerint a köpenye alatt mindvégig ott rejtette töltött pisztolyát, csövét szívéhez nyomta, és ha veszít, azonnal meghúzza a ravaszt. De nyert. Hej, Sztankó Soma.