Hát bizony, Csongor

Karinthy-Kosztolányi kedves ifjúkori játéka a Hát bizony, János! Alapszabálya: valamely helyzetre, jelenségre, cselekedetre a leglaposabb közhelyet kötelező mondani. Az nyer, aki a legelnyúzottabb banalitást képes rávágni.

Példák: lehullik az elsárgult levél = Hát bizony, János, beköszöntött az ősz.

Világosodik a kávéház előtt a körút = Hát bizony, János, pirkad a rózsaujjú hajnal.

Bemutatta a Nemzeti Vörösmarty Csongorát = Hát bizony, János, a nemzet első színházának kötelessége műsorán tartani három legnagyobb drámakölteményünket. Vörösmartyt jól vagy rosszul, de játszani kell. Többnyire rosszul játsszák, persze.

Hát bizony, János: plexiből van az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.

A tükörszínpad barázdái nemcsak a délköröket, hanem a színház mennyezetét visszhangozzák. A díszletről Antal Csaba - és Siklós Mária, valamint az angol Trevillion Interiors Ltd. belsőépítésze - tehet. Utóbbi kettő tervezte a színházat. Most az erkélyén ülünk. Átellenben - a színpadon - az erkély tükörképeként ugyancsak nézők. A nézőtérre építették a megemelt színpadot. Befagyott tó, befagyott világ. Vagy technicizálódott glóbusz a játék színhelye. Nyílnak belőle utcai aluljárók. Az öltözőkhöz vezetnek. A játéktér talaja átlátszó: alatta átvonulnak a szereplők, vagy látszik a tevékeny műszak. Gondolnánk, az áttetsző talaj alkalmat ad rá, hogy mindvégig alulról is figyeljék a drámai személyek egymást, mintha a történetet a pokolból felügyelnék emberfeletti/alatti erők.

Az előadásnak azonban nincs alvilága, csak felszíne.

A virágzó almafa villanypózna. Tetején, keresztben a porcelánszigetelés helyén villanykörték. Ma ez a csodatermő almafa.

A Csongor nem „szegény színház". Gazdag színház. Nem gondolatilag. Költségeit tekintve. Százmilliónyira taksálom. Nem mutatós vagy használható - inkább drága a díszlet. A jelmezek, az űrhajósszkafander-szabónál varratott megannyi láthatatlanná tevő csodaköpönyeg (hozzá műanyag fürdőpapucs), a kesztyűbőrből, mérték után készített cipők, az utolsó emeleti proszcéniumpáholyban az élő zenekar. Bő kézzel ablakon kidobott pénz. Fényűző színház. (A fényt Mórai Ernő világítástervező reménytelenül űzi, mert mindenhol reflexek visszaverődését látni. Nehezen bevilágítható a tér. Színészeknél több jut a nézőkre.) Van filmvetítés is - a III. Richárdból -, merőben fölösleges és kusza a varázskútba belepillantók látomása. Színházban érdekesebb a színész tekintete, amikor meglát valamit, mint a falakra maszatolt kivetítések.

Celofánkabátokba csomagolt táncosok ügyködnek, mint díszburkolatú virágcsokrok. A szegényes mozdulati szókincsű táncosok nyitott szájuk előtt elhúzzák vízszintesen tenyerüket, múlt hétről maradt tányér tejbegríz szenvedélyességével.

Önvédelmi színészet a színpadon. Nem dolgoznak hozott anyagból a játszók. Tisztán, netten, kipihenten érkeznek a Nemzetibe. Felveszik drága és finom anyagokból elkészített jelmezeiket. Felveszik a rendezői utasításokat. Hibátlanul végrehajtják őket. Nem sebződnek meg a játéktól. Vértelen, szenvedélyektől mentes előadás. Senkinek nincs előélete, életismerete, amit hozzáadna a színház műsordarabjához.

Kulka János a mézeskalácshuszár bonvivánszerep hagyományát levetette. Nem tántorgó, életcélját kereső pályakezdő. Sokat tapasztalt, fiatalosan darkba öltözött középkorú férfi. Okosan, komótosan kerüli a szavalást. Értelmesen szemináriumot tart hallgatóságának Vörösmarty drámai költeményéből a Mindentudás Egyetemén.

Almási Éva gonddal szabott koktélruhában, frizírozott Mirígy. Önfegyelemmel elfogadja leánya széttépését, elevenen fölfalását. Zengő alt. Tiszta szó. Délutáni kosztümjében elegánsan halad át a mesevilágon.

Molnár Piroska gyönyörű hangján elszolmizálja az Éj magánbeszédét csúsztatott palacsinta gyászkalapjában és hadiözvegyi temetőfelszerelésben, miközben két műszaki érzékenyen csúsztatva engedi utána a mélyből 120 méteres gyász-sleppjét, ami követi őt a színpadon jártában jobbról balra, míg csak rá nem teríti Csongorra, valószínűleg mélyebb értelemmel. Molnár Piroska szövegfölmondásának érdekessége, hogy a drámai mű nem azon helyén hangzik el, ahová a költő nagyon kiszámítottan tette, sokkal előbb - ennek a művet ismerők számára van némi meghökkentő ereje. Amikor a vándor elérkezik az Éj palotájához, Molnár művésznő ismét bejő jobbról. A műszak óvatosan ereszti utána özvegyi fátylát. Már nem szavalja végig a monológot, csak sorokat memorizál belőle, utal az elhangzottakra; mint mondottam volt: sötét és semmi lesznek, én leszek... Szó, mi szó: elég sötét és elég semmi. Mi a Molnár Piroska semmije a főiskoláról Jordán Tamás osztályvezető tanár bizalmából balszerencséjére idekeveredett Sipos Vera semmijéhez képest? A színlap állítása szerint Sipos Vera játssza Tündét. Ezt sokáig semmi sem erősíti meg. Sipos Vera nincs jelen a színpadon. Téblábol ugyan ijesztően kinőtt napozóruhácskájában egy leányka, aki azonban nem lehet a vágyva vágyott, megváltó Tünde, csak valamiféle Lolita-variáns a korban benne járó Csongor királyfinak, és különösen az öregedve lankadó rendezőnek. E sorok írója Sipos Verát látta többször is vizsgaelőadáson. Tehetségesnek, szakmailag felkészültnek látszott, érdekes egyéniségnek. Jordán tehetséget nevelt föl. Megismerhette alaposan. Tudja, való-e neki Tünde (nehezen megoldható) szerepe. Úgy látszik, a próbaterem ajtajában eleresztette a kezét. Magára hagyta. És nem segített neki a rendező sem. (Molnár Ferenc tisztelgett Osvát Ernő előtt a Vígszínházban: „Tőle tanultam: a tanítványnak el szabad hagyni hűtlenül a mestert - de a mesternek a tanítványt soha.")

Schmied Zoltán kakastaréjjal fején tetovált trikójú punk. Fölényesen ellenőrzi mozdulatait. Igen tetszetős szobori pózokban mozdul és áll meg. A három ördögfióka szakít a szerep hagyományos bukfencező tréfáival, kamaszroszszalkodásaival, színpadilag hatásos félrejátszásával. Helyette a 3 dalos punk orfeumi közhelyét kapjuk. Nagy Cili rágógumit kérődző kültelki bandatag. Hát bizony, János: ezek a mai fiatalok! Nemes Wanda volna Ledér, ha tudatták volna, mi a dolga ebben az epekeserű szerepben. (A pórázon vezetett fehér kismalaca jó színpadi móka, bár fölösleges.) Az utolsó ötven év legmegrázóbb Ledérét azóta a pályáról kisodródott, nagyszerű Leviczky Klári élte színpadra, elveszítetten bolyongva a színpadra kertészkedett erdő fái közt, Szikora több sebből vérző egri rendezésében. Nemes Wanda mentségére szolgáljon, hogy a rendező sincs tisztában az eljátszandó szereppel. Hogy adhat így használható eligazítást színészének? Amikor Kurrah magára ölti Balga képét - egyetlen ügyes kockás ing felhúzásával -, bunraku-bábként maga előtt tartja a pityókos parasztlegényt, hasbeszélő számot játszanak el. Jóízű mulatság és igen helyén való rendezőlelemény. Játékrímként Ledér eljátssza ugyanezt Tündével. Kecses szimmetria az addigra átláthatatlanná bonyolított rendezésben. S mert merőben színházi ötlet, odaadható áldozatul Ledér szerepének értelme és kínos drámája. Hiszen nem kuplerozó duenna, hanem aranyra és szeretkezésre vágyó, lejtőn lecsúszó rossz útra lódított. (A színészi mozgások megkoreografálása plasztikusan kifejező, tömören játékos.)

Rendezői találat a három vándor egyidejű megjelenése. Ezt először drámaian Bozzay Attila operája oldotta meg. Nem egyenként léptek fel elszavalni verseiket. Egyetlen kvintettben egymásra énekelték hajszolt monomániájukat. Kergették a maguk téveszméit, akár Csongor az elérhetetlen üdlakot. Zsótér szándékos statikus, kocsmában borongó, hangsúlyozottan magyar ábrándozói helyett Vallónál három piros orrú, clown-járású cirkuszi bohóc a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós. Reménytelen gúnnyá értelmezi a mai közélet sehova vivő szószátyárságát. Gazsó és Spindler artistavidámságot mutató kétségbeesett. Blaskó előleget játszik a Lear királyból.

A darab két leghálásabb szerepében Schell Judit és Szarvas József különszámokkal csillog. Schell tűzrőlperdült szubrett-primadonna frissességével, pontos táncosságával, elfojthatatlan jókedvével, kiolthatatlan vonzerejével, dinamikájával kiemelkedik az előadásból. Buzsáki hímzés tarkaságú ruhájában üdén színes. Elhárítja magától a szerep népszínműves hagyományait, de nem veszi komolyan vándorlását. Nem vágyik nyugalmat és szerelmet nyerve emberénél. Mindent legyőző, bizakodó életereje alatt Ilmából nem hiányozhat az űzöttség szenvedése. (Megérthetetlen a ruhája alatti ügyetlen tömés. Schellből protézis sem tud tenyeres-talpast faragni.) Szarvas Balgaként mélyen realista komédiás. Vásott viccelődésektől mentes ártatlan kedélye megragadó.

Kacér színház ez a baljós társadalmi dögvészről sikoltón daloló drámából. Mirígy levágja Tünde aranyhajának egy fürtjét. A Tündét játszó színésznő barna hajából egy szőke fürt kerül hosszú szárú, fekete kesztyűbe bújtatott ujjai közé. Ezt hordozza magával, mert nem üt el hamvasított hajszínétől, nem üt el eleganciájától. A szőke fürtöt végül betűzi Ledér hajába, aki ettől nem lesz szebb. Utoljára a bebodorított Tünde csincsillaként betűzi a tőle lemetszett loknit barna frizurájába. Visszakapta - álhaja - varázsát? Vagy nem ő az igazi Tünde? Csalóka látszat csupán? Ez utóbbi gyanítható, mert amikor elhárul minden közéjük ékelődő nehézség, eltűnik Csongor elől. Az a levegőbe cuppant. Tündéje már az ügyelői pult felé jár.

Szinte napra 33 éve Valló megrendezte Veszprémben a Csongort Najmányi László rendkívül praktikus díszletében (1973. november 9.). Ha jól emlékszem, a nézőtéren fölállított világos, nyers deszkakifutó olyan volt, mint diákkorom iskolai tolltartója, külön rekesz radírnak és egyéb szükségleteknek. A sík útból végszóra kiemelkedtek nem tarkabarka, hanem ugyancsak gyalult deszkaelemek, vagy megnyílt a padlat, réseiből előkúsztak, mint a misztériumjátékok ördögei, a magyar romantikabeli utódai. Szempillantás alatt visszazárult a színpadi csapda, és a sivár deszkaút helyreállt.

Talán Valló vizsgarendezése volt, vagy még főiskolásként állította színre Vörösmartyt. A Csongor színrepróbálkozásai közül elsőként végéről visszafelé olvasta a művet. Összetalálkozván a két címszereplő (Joós László és Demjén Gyöngyvér), bekövetkezne a mesedarabok kötelező „boldogan éltek, míg meg nem haltak" sorzárása: megfagyott a levegő. Vörösmarty szerint: „messziről imez ének hallatik:

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,

Gyászosra hanyatlik az égi ború:

Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,

Ébren maga van csak az egy szerelem."

Rémisztő, kihűlt magány a happy end közepén. Kilátástalanság. Kínos befejezés. Valló főiskolásként megértette és megérttette az 1830-as dráma kozmikus borúlátását. A darab keletkezésének szövegben sokszor megidézett jelenkora helyett - a cenzúrától védekezőn - Vörösmarty a pogány kunok idejéből hozza „színjátékát" (nem pedig nézőfogó mesejátékot).

33 évvel később a rendező elfelejtette találatát. Miként ér véget most az előadás? Minden szereplő helyet foglal a színen. Állampolgárilag szembenéz az ülőhelyekkel. Kintről zenei motorbegyújtás, nagyvárosi zajok. Hát bizony, János: A csodálatos mandarin után vagyunk. A négysoros befejezést popzenekar harsogja. A szereplők egyike-másika befogja fülét. Nem mintha megértene egyetlen mukkot is az énekelt szövegből, hanem mert zavarja a hangerő.

Hát bizony, János: amint Lamarck evolúciós elmélete leszögezte: a nem használt szerv elkorcsosul.

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Mesejáték három részben (de azért kettőben adják).

Rendező Valló Péter. Díszlet Antal Csaba. Jelmez Szakács Györgyi. Zene Melis László. Koreográfia Gergye Krisztián. Film M. Nagy Richárd. Világítástervező Mórai Ernő.

Csongor, ifjú hős: Kulka János, Kalmár: Gazsó György, Fejedelem: Spindler Béla, Tudós: Blaskó Péter, Balga: Szarvas József, Tünde: Sipos Vera, Kurrah: Schmied Zoltán, Berreh: Marton Róbert, Duzzog: Nagy Cili, Ilma: Schell Judit, Mirígy: Almási Éva m. v. Ledér: Nemes Wanda, Éj: Molnár Piroska.

Bemutató: 2006. november 17. Nemzeti Színház.